Pszichoanalízis és modernitás

A nyugati kultúra modernitásnak nevezett korszakát Heidegger úgy jellemezte, amikor „szándékunk mindenben érvényesülni", és amikor az ember „a létezõk urának" képzeli saját magát. Freud mûve két szempontból is jelentõsen befolyásolta a tágabb értelemben vett felvilágosodás, a modernitás sorsának alakulását: egyrészt különleges emberképet alkotott, amellyel Descartes én-koncepciója helyébe az én egy árnyaltabb, bonyolultabb, a felvilágosodás és a romantika-posztromantika én-modelljeit egyesítõ elképzelését állította. Másrészt a tudományok közül talán a pszichoanalízis folytatta a legmerészebb kísérletezést magának a valóságnak a fogalmával. Az alább következõ tanulmányok, kivéve Hárs György Péter tanulmányát, Freud alkotásának inkább errõl a vonatkozásáról szólnak.

Az adott körülmények között alighanem szükségszerû volt, hogy ez a kísérletezés reflektálatlanul, mintegy az újkori tudományos világkép elõítéleteinek hódolva menjen végbe. Popper pontosan fél évszázaddal ezelõtt bizonyította be, hogy a pszichoanalízis úgy fogalmazza meg tételeit, hogy azokat empirikusan nem lehet megcáfolni. Másfelõl tudjuk, hogy Freud, élete végéig, követõi pedig egészen a nyolcvanas évekig makacsul ragaszkodtak ahhoz, hogy a pszichoanalízis empirikus tudomány. Úgy vélem, az az ismeretelméleti homály, amelybe Freud öntudatlanul is burkolta elméleteit, és amely a mai napig nem oszlott el a pszichoanalízis körül, ebben a kivételes esetben termékenynek bizonyult, mivel ez volt az egyetlen lehetõség arra, hogy a pszichoanalízis legitimitást kapjon a huszadik században.

A fentiek alapján egyáltalán nem meglepõ, hogy az alábbi öt írásban a valóság és az igazság fogalmainak különbözõ, idõnként homlokegyenest ellentétes értelmezéseivel találkozhatunk. A blokkot a Székács Istvánnal készített interjú nyitja meg, amelyben a hazai pszichoanalízis élõ klasszikusa élettörténeti keretben beszél a harmincas évek nagy pszichoanalitikus generációjáról – többek között Ferenczirõl, saját mesterérõl, Róheim Gézáról, Melanie Kleinrõl, Ernest Jonesról –, a pszichoanalízis elméleteirõl, technikai kérdéseirõl és saját szakmai ars poeticájáról. Mivel Székács István a magyar pszichoanalízis egyik legjelentõsebb és legeredetibb alakja, hadd szóljak részletesebben néhány, az interjúban felvetõdõ kérdésrõl.

A magyar pszichoanalízis háború utáni története már régóta külön könyvet érdemelne, és hovatovább félõ, hogy ez a könyv soha nem születik meg, mert azok, akik ezt a történetet el tudják mondani, már nem sokáig lesznek közöttünk. A magyar pszichoanalitikusok, akik a harmincas években a világ élvonalához tartoztak, a zöld, majd pedig a vörös fasizmustól menekülve szétszórattak Európában és Amerikában. Székács István az itthon maradt kevesek közé tartozik. Világszemléletét a valóságnak az a fajta felfogása hatja át, amely Freudra is jellemzõ volt, és amely a természettudományos megismerést tekinti az emberi megismerés etalonjának, mi több, egyetlen megbízható formájának. Egy nemrégiben elhunyt államférfink mondásával tudom a legjobban szemléltetni ezt a felfogást: „Az igazság úgyis ’átjön’." Paul Auster amerikai regényíró így jellemzi egyik regényhõsét:

 

„(...) úgy ír le eseményeket, mintha kétség sem férne hozzá, hogy a szavak pontosan megfelelnek a tárgynak, amire vonatkoznak. Átnézett rajtuk, mintha minden szó egy-egy kis üvegablak lenne, melyen át a világra látni; sohasem zavarták tekintetét, mert észre sem vette õket. Ha voltak is pillanatok, amikor elmaszatolódott kissé az üveg, és itt-ott tisztogatni, csiszolni kellett rajta, amint megtalálta az igazi szót, eloszlott a homály." (New York trilógia)

Nos, úgy gondolom, hogy a nyelvnek ez a fajta felfogása jellemzi Székács Istvánt,  akárcsak Freudot és nemzedékét. Székács, újabb párhuzam Freuddal, korának legmagasabb szintû természettudományos ismereteivel rendelkezik, mi több, életének egy több évtizedes szakaszában biokémikusként kreatív és professzionális módon alkalmazta ezeket az ismereteket. Székács meggyõzõdése szerint a biokémikusi évtizedek nem tekinthetõk holt idõnek a pszichoanalízis szempontjából, mivel a pszichoanalitikus gondolkodása sem alapulhat máson, mint a „természettudományos" szemléleten. Mint a szerkesztõ errõl maga is meggyõzõdhetett, Székács István hatalmas enciklopédikus tudással és kristálytiszta mesterségbeli technikával, valamint egy hosszú és fordulatokban bõvelkedõ tartalmas élet bölcsességével mûveli ezt a szakmát, amelyrõl Freud mint „a lehetetlen hivatásról" szólt. Eszembe jut meleg, derûs szellemi szigora, és eszembe jutnak egyértelmû és szabatos állásfoglalásai a  legkülönbözõbb dolgokról Wagnertõl Freudig, a biokémiától a szépirodalomig. Tanítványai megtalálhatók a magyar szellemi élet legkülönbözõbb területein, az irodalomtól az elméleti pszichológiáig és a gyakorlati pszichiátriáig.

A Székács-interjút négy tanulmány követi. Az elsõ tanulmányban – A valóság változó státusai a pszichoanalízisben – Szummer Csaba Freud tudományának a valósághoz való négy különbözõ viszonyulási módját mutatja be. Ezek a valóság-koncepciók a klasszikus freudi felfogással kezdõdnek, amely szerint a pszichoanalízis képes a látszatok mögé hatolni, vagyis a „valódi" mozgatórugókat, szerkezeteket tárja fel az egyén személyiségében és élettörténetében. (Székács István megközelítésmódja, mint említettem, iskolapéldája ennek a fajta igazság-fogalomnak.) Posztmodern „szélsõértékük" pedig az úgynevezett fikcionalizmus álláspontja, amikor az analitikus úgy látja (és, horribile dictu, ezt a meggyõzõdését a pácienssel is közli), hogy a pszichoanalízis elméletei az emberi kultúra egyéb produktumaihoz hasonlóan csupán a képzelõerõ termékei; azok a konstrukciók tehát, amelyek analízis közben születnek, lényegüket tekintve nem különböznek az irodalmi fikció megnyilvánulásaitól.

Míg Szummer meglehetõsen kritikusan viszonyul a posztmodern valóságfelfogáshoz, a második tanulmányban, Nietzsche és Freud címmel Bókay Antal azt vizsgálja, hogyan változtatja meg a modernitás felfogását az igazságról és az emberi létezésrõl Nietzsche és Freud. Freud meglehetõsen szûkszavúan és némiképp ellentmondásosan nyilatkozik Nietzsche gondolatainak reá való hatásáról. Irving Yalom, a híres csoportterapeuta nemrégiben egy regényt írt arról, mi lett volna, ha Nietzsche Freudhoz kerül analízisbe, még mielõtt Freud a saját elméletét megalkotta (When Nietzsche swept – Amikor Nietzsche sírt). Bókay némiképp áttételesebb kapcsolatot keres e két gondolkodó között, akik meghatározták a huszadik század eszméinek jelentõs részét. Bókay szerint a modernitás meggyõzõdése az volt, hogy a világ „minden súlyos akadály ellenére" is alapvetõen megismerhetõ, az emberi létezés „értelemre tör, és a rejtett, a titok" az ember számára feltárható a világban. Nietzsche és Freud ezzel szemben egy új korszak, a modernitás után következõ posztmodern korszak elõkészítõi voltak, akik úgy gondolták, hogy a világban lényegében a káosz uralkodik, ám az embernek szüksége van a rend, a megismerhetõség illúziójára ahhoz, hogy a létezést biztonságosnak tudhassa.

A harmadik tanulmány – Pszichoanalízis – túl a modern tudományosság (öröm)elvén (szerzõje Hárs György Péter) – már formai jegyeiben is a posztmodern esszé kellékeit vonultatja fel. Tartalmilag pedig – Lacan és Derrida vállára állva – Hárs a posztmodern tudomány távlatait kémleli, a gondolkodást kívánja újra felruházni azzal a tájékozódóképességgel, önazonossággal, amelyet szerinte a gondolkodás elveszített „a tudománytól elsötétített szobában", ahol mostanában „borzas fejjel ébredezik álmából".

Végül, a negyedik írásban Erõs Ferenc a pszichoanalízis recepciótörténetét tárgyalja a szociálpszichológiában. Mivel egy nagyobb lélegzetû, a magyar pszichológiai és társadalomtudományi életben minden bizonnyal még számos hozzászólást kiváltó mû részletének elsõ publikációjáról van szó, hadd szóljak e tanulmány tárgyáról részletesebben. A közölt tanulmány törzsét Freudnak, valamint a frankfurti iskola elsõ és második nemzedékének szocializációs és szociálpszichológiai elméletei alkotják. A frankfurti iskola a század egyik jelentõs filozófiai iskolája volt, amelynek elméleti építkezésében központi szerephez jutott a pszichoanalízis. Míg a húszas–harmincas években fellépõ „elsõ generáció" képviselõinek (Max Horkheimer, Theodor Adorno, Erich Fromm és Herbert Marcuse) munkáiban Freud tudománya mint a marxista társadalomelméletet megújító gondolatrendszer jutott jelentõs szerephez, a hatvanas években jelentkezõ második generáció, az úgynevezett kritikai hermeneutika képviselõi (Jürgen Habermas, Alfred Lorenzer, Karl-Otto Apel) számára a pszichoanalízis elsõsorban tudományelméleti szerepet játszik: úgy találják, hogy a pszichoanalízis paradigmatikus értékû a társadalomtudományok szempontjából, mert a hermeneutikai módszert az empirikus megfigyelések útján szerzett, szisztematikusan általánosított tudáson alapuló oksági magyarázatokkal képes egyesíteni. A kritikai hermeneutika vizsgálódásait, elõdjéhez hasonlóan, a felvilágosodás útján megteremthetõ „emancipált társadalom" lehetõsége inspirálja, tájékozódási területe azonban a frankfurtiak elsõ nemzedékénél szélesebb, mind a társadalomtudományi vonatkozásokat, mind pedig a pszichológiai forrásokat tekintve. Az elõbbiek esetében az angolszász társadalomtudományok – többek között G. H. Mead és Talcott Parsons eredményeivel – az utóbbiaknál pedig a kognitív (ezen belül is a Jean Piaget-t követõ) fejlõdéslélektan és a Freud utáni pszichoanalízis – elsõsorban az én-pszichológia – eredményeivel bõvül forrásainak köre.

Az antimodern (romantikus)–modern–posztmodern „tengely" természetesen a pszichoanalízis és a szociálpszichológia érintkezési felületén is kirajzolódik. Erõs Freudnál, bizonyos romantikus-természetfilozófiai gyökerekre mutat rá Freud álbiológiai ösztönkoncepciója kapcsán. Adornóék operacionalizálhatóvá teszik Freudnak az elfojtásra és a kivetítésre (projekcióra) vonatkozó elgondolásait, majd pedig – elsõsorban „Auschwitz után", amikor, ahogyan Adorno mondja, „nem lehetséges költészet" – átveszik Freudnak a posztromantikától örökölt kultúrpesszimizmusát. (Fromm és Marcuse más pályát fut be. Az elõbbi az ötvenes évektõl kezdõdõen sajátos, a zenbuddhista misztikán alapuló humanista víziót alkot meg, míg Marcuse a hatvanas évek újbaloldali politikai mozgalmainak válik a prófétájává. – „Marx az Isten, Mao az õ kardja és Marcuse a prófétájuk", graffiti a nanterres-i egyetemrõl.)

Habermas, részben Lorenzer nyelvelméletére támaszkodva, mintegy „a modernitás utóvédjeként" végsõ kísérletet tesz rá, hogy – Clifford Geertz kifejezését használva – „megmentse az Észt a vízbefúlástól", vagyis a fentebb említett pszichológiai és szociológiai elméletekre támaszkodva az emberi történelem és az egyedfejlõdés olyan analóg és egyetemes struktúráira, belsõ logikájára bukkanjon rá, amely külsõ megalapozást adhat a társadalomtudományok nyelvjátékának.

Erõs jelen tanulmánya itt véget ér ugyan, a pszichoanalízis szociálpszichológiai recepciótörténete azonban Jacques Lacan és Derrida érintésével a posztmodern fikcionalizmus pozíciójával folytatódik majd, ahogyan azt Erõs írásának befejezésébõl megtudhatjuk.
 
 



Kérjük küldje el véleményét, észrevételeit a következõ címre: replika@c3.hu

vissza