Ez az írás abból a közös tudáskincsből táplálkozik, amellyel a magyar férfiak nem kis hányada rendelkezik, és amelynek elemei gyakran olyannyira maguktól értetődőknek tűnnek, hogy csak kivételesen jut eszünkbe szociológiai elemzés tárgyává, illetve eszközévé tenni őket. Az alábbi gondolatok – noha esetlegesnek semmiféleképpen sem tekinthetők – csak hozzávetőleges érvényűek, hiszen korábban e témával nem foglalkoztunk, a munkára viszonylag rövid idő állt rendelkezésünkre, eredeti adatfölvételre nem került sor, és a sporttal kapcsolatos szociológiai és antropológiai szakirodalom eredményeire is csak közvetve támaszkodhattunk. Legfőbb forrásként az első osztályú magyar labdarúgóbajnokságok tabelláit használtuk, azt tűzvén ki célul, hogy a csapatok változó rangsorát és az egyesületek társadalmi jelentéstartalmainak történelmileg alakuló összetevőit a szociológia eszköztárával értelmezzük. Munkánk során meglepetéssel tapasztaltuk, hogy a futball világán belüli erőviszonyok eloszlása milyen szoros kapcsolatban áll a politikai szférával. E tekintetben tehát könnyű dolgunk volt, hiszen legtöbbször – stílszerűen szólva – csak ”a kapuba kellett pöccinteni a gólvonalon pattogó labdát”. Emellett azonban azt is folyamatosan érzékeltük, hogy e sport anyagi és szimbolikus univerzumának bonyolult hálórendszere nem vizsgálható minden részletében egy olyan írásban, amely száz év eseményeit igyekszik két és fél ívbe tömöríteni. Ezért az alábbi szöveg csupán történeti vázlatnak, ”első megközelítésnek” tekinthető, amelyet nem utolsó sorban azért adunk közre, mert reméljük, hogy – akár hiányosságai láttán – mások is kedvet kapnak majd e rendkívül izgalmas téma alaposabb tanulmányozására.

1. A ”drukkerség” szociológiájának alapjai

  Európa keleti felén a futball államügy; az alárendeltségi és marginalitási komplexusban szenvedő nyomorult kisállamok ügye. A két háború közötti időszakban az ellenséges szomszédos országokkal szembeni kulturális fölény és a modellértékű nyugati civilizációval való egyenértékűség szimbolikus kifejezője, míg a második világháborút követően a ”szocializmusnak a kapitalizmussal szembeni felsőbbrendűségét” jelképezni hivatott politikai eszköz. Ugyanakkor a totalitárius rendszerek belső legitimációjára is kiválóan alkalmas, hiszen e sport nagy tömegeket vonzó, látványos megnyilvánulásai kivételes lehetőséget biztosítanak az érzelmek és érzületek spontán nyilvános kifejeződése számára, s ezáltal szinte szükségszerűen válnak kollektív identitásképzetek hordozóivá. Ilyen értelemben tehát rendkívüli intézményeknek tekinthetjük a futballstadionokat és tág értelemben vett környezetüket, hiszen e kivételes helyszíneken a szurkolóknak még a legkeményebb diktatúrában is alkalmuk nyílhat az informális kollektív önkifejezés viszonylagos szabadságának megtapasztalására.
  A futballnak megvannak azok az általános sajátosságai, amelyek különösen alkalmassá teszik e megkülönböztetett szerep betöltésére. A torna, az atlétika, a vívás, a lovaglás, az úszás vagy a kerékpározás, hogy csak néhányat említsünk a futball megjelenése előtti ismert sportok közül, megegyeznek abban, hogy a versengés egyének között zajlik. Ezek az egyének szociológiailag nem különböznek egymástól: egy 19. század végi atlétikai verseny többnyire nem az egyes klubok, hanem az azonos klubba tömörülő, azonos társadalmi hátterű versenyzők, illetve szurkolók között zajlik. A kívülállók szinte kizárólag egyéni kvalitásaik alapján drukkolhatnak egyik vagy másik versenyzőnek. (A klubszínekben is zajló Cambridge-Oxford típusú rivalizálás ugyan kétségkívül fontos lokális elemeket hordoz, a versenyzők azonos társadalmi hátteréből adódóan azonban itt szociológiai értelemben hasonló csoportok képviselői küzdenek; az oxbridge-i rendőrből kirekesztetteknek nincs módjuk a bekapcsolódásra.) Ezzel szemben a futball igazi tömegsport. Nem csupán a szurkolók száma, hanem heterogén társadalmi összetétele következtében is, ahol jelentős embertömegek egy zárt tér interaktív helyzetében egy szimbolikus harc közvetett résztvevőivé válnak. A szurkoló nem (elsősorban) az egyéni versenyzőnek drukkol annak egyéni kvalitásai (illetve a sportoló és a szurkoló közötti esetleges viszony) alapján, hanem egy csapat által reprezentált közösséggel azonosul: a futballcsapatok és játékosaik által inkorporált jelentéstartalmak már szociológiailag érvényes különbségek kifejezői. Amikor két futballcsapat egymással játszik, a mérkőzés az általuk hordozott társadalmi jelentéstartalmak konfrontációjává is válik. Jóllehet ez az ”antagonisztikus játék” nem közvetlenül, hanem áttételesen és jelzésszerűen fejezi ki a szembenálló felek közötti társadalmi versengést, ahhoz elég egyértelmű, hogy a szurkoló fölfedezhesse benne a megkülönböztető elemeket.
  Az önmagát az egyesületével azonosító drukker számára a pályán zajló küzdelem tétje nem csupán az, hogy csapata előnyösebb helyet foglaljon el a bajnoki tabellán, hanem az is, hogy a szurkolás interaktív magatartása révén kollektív kifejeződést nyerhessenek legtöbbször nem tudatos, gyakran tiltott vagy elfojtott, ám éppen ezért fontosnak tekintett érzületei. E helyzetben tehát a kollektív azonosulásnak a személyiség legmélyebb dimenziójával kapcsolatos érzelmi-indulati összetevői is hangsúlyossá válhatnak. Ezek az összetevők az egyéni és kollektív pályaív legkülönbözőbb helyzeteiből és korszakaiból származhatnak. A csapatkötődés, a ”drukkerség” mindig különböző identitás-, tudás-, attitűd- és érzelmi-indulati elemek többé-kevésbé reflektált halmazaként alakul ki: az egyéni életút indíttatásai vagy az előzetesen konstruált közösségek hatásai egyaránt részét képezhetik. Származhat például az életciklus adott helyszínéből (mely többnyire a gyermek- vagy ifjúkorhoz kötődik), a családi gyökerekből vagy baráti és osztálytársi kapcsolatokból. Ugyanúgy megjelenhetnek benne az osztályhovatartozás , a vallási vagy foglalkozási azonosulás jegyei (például, amikor valaki egy ”munkás-”, egy ”keresztény”, ill. egy ”vasutascsapatnak” szurkol), miképpen fölbukkanhatnak benne bizonyos ideológiai elemek is (például a politikai rendszerellenesség vagy az antiszemitizmus). Ám föltételezhetőleg bármennyi esetleges vonás található is az identitás egyéni vonatkozásai között, a hűséges szurkolók többségénél gyakran föllelhetjük – ha másképp nem, csíraformában – az adott csapattal való kollektív azonosulás történelmileg mélyen rögzült, s már nem reflektáltan átélt elemeit.
  Mindezen egyéni és kollektív identitáselemek sajátossága, hogy elsősorban a tribün összefüggésrendszerében hívódnak elő, egy jól körülhatárolható ellenfél vagy ellenség jelenlétének köszönhetően. A futballstadion egy előzetesen megkonstruált társadalmi interakciós tér. Ebben a nézők készen kapott viselkedési modellek révén kifejezhető választási kényszerek kiszolgáltatottjai: a szélsőséges megnyilvánulások alkalmával – lincshangulat, hisztéria, agresszió – a társadalmi élet szokásos normái alig, határesetben egyáltalán nem érvényesek (szemben a pályán zajló küzdelemmel, mely szigorúan szankcionált szabályok szerint szerveződik.) A csapatidentitás folyamatosan újradefiniálódik és folyamatosan megerősítést nyer a stadion strukturális kényszeréből fakadóan; mindig azok az elemei kerülnek előtérbe, amelyek az éppen adott ellenféllel szemben relevánsak. E kényszerhelyzetben a nem tudatosan és nem szándékosan fölszínre kerülő jelentéstartalmak között olyanok is fölbukkannak, amelyek normális esetben elfogadhatatlanok volnának.
  Minél inkább nélkülözi a sportküzdelem az egyértelmű társadalmi vonatkozásokat, annál könnyebben válik a szimbolikus harc a mindennapi életben nem jelentkező és más összefüggésben nehezen definiálható társadalmi jelentéstartalmak és identifikációs képzetek hordozójává. A futball kiválóan alkalmas a lekülönbözőbb beágyazottságú társadalmi csoportokkal kapcsolatos jelentéstartalmak kifejezésére, hiszen egyaránt űzhető külvárosi grundokon, falusi libalegelőkön és középosztályi zöldövezetek terein. Más szóval: a műveléséhez szükséges készségek viszonylag osztálysemlegesen sajátíthatók el. A labdarúgás egy demokratikus-meritokratikus játék, amennyiben nemigen teremt közvetlen alkalmat az osztálykülönbségek kifejeződésére, hiszen sajátos belső szabályai és szelekciós elvei ne, kötődnek a különböző társadalmi rétegek kollektív diszpozícióihoz és készségeihez. Ezek – viszonylagos autonómiájuknak köszönhetően – közvetlenül nem vezethetők vissza környezeti-társadalmi tényezőkre. (A játékstílusban, ”játékérzékben” és a csapatok taktikájában észlelhető esetleges osztálytartalmak öntudatlan testi automatizmusokként jelennek meg, illetve bonyolult áttételek révén közvetítődnek, ezért a játékosok és a szurkolók számára általában észrevétlenek maradnak.) A készségek osztálysemlegességének is köszönhető, hogy a foci kiváló mobilitási esélyeket is kínálhat az alsóbb osztálybeliek számára.
  Ez utóbbi megállapítás hangsúlyosan érvényes a magyar viszonyokra – miképpen föltételezhetőleg a régió más országaira is. Ezekben az országokban a társadalom szerkezeti merevsége, a magasra röpítő mobilitási csatornák korlátozottsága is magyarázza e sport páratlan vonzerejét, hiszen rajta keresztül az alsóbb népcsoportok tagjai is rendkívüli népszerűséget biztosító, kiváló kereseti lehetőséget kínáló pályára léphetnek. E megállapítás még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy például az államszocializmus káderpolitikájának szellemében a munkás- és parasztszármazásúak pozitív diszkriminációban készültek. Ám egy ”kényszermobil kiemelt munkáskáder” jövedelme össze sem hasonlítható egy jól ismert futballistáéval, miközben ez utóbbi sokkal ritkábban kényszerül az előbbi megalázó kompromisszumaira. Az élsportolóknak ráadásul gyakran a legfőbb politikai méltóságoknak kijáró privilégiumokban van részük, a mások számára elérhetetlen fogyasztási javak birtoklásától kezdve a (politikai) szabadszájúság lehetőségén át az egyéb esetekben szigorúan büntetett magánéleti ”félrelépések” eltűréséig. A futballcsillagok – gondoljunk csak az ötvenes évek magyar ”aranycsapatára”! – legitim bálványokként jelennek meg a szurkolók szemében, ezáltal kitűnő lehetőséget biztosítva a korszak sztálinista vezetőinek, hogy általuk (illetve tágabb értelemben a sport által) önnön pozíciójuk és politikai rendszerük legitimitását is megszilárdítani igyekezzenek.
  A futball viszonylagos ”osztálysemlegessége” Magyarországon páratlannak tekinthető. Már a század elején is ugyanúgy játsszák az elitgimnáziumokban, mint a szakképző intézetekben vagy a kadétiskolákban, a falvakban vagy a nagyvárosok legkülönbözőbb negyedeinek terein (még ha ez gyakran mezítláb és egyértelmű szabályok híján történik is). A focinak a szabadidő megszervezésében játszott szerepét jól mutatja, hogy – a stadionbeli nézőszám csökkenésétől és a magyarországi profi futball utóbbi évtizedekben megfigyelhető nemzetközi eljelentéktelenedésétől függetlenül – a felnőtt férfilakosság körében még ma is ez a legnépszerűbb közös sporttevékenység, mely még baráti körök hosszú távú fönnmaradásának biztosítására is alkalmas. S míg az angolszász országokban sokszor a lóverseny vagy a rögbi játszik előkelő szerepet a magaskultúrában, Magyarországon a futball az a sport, mely a leggyakrabban bukkan föl nagy presztízsű írók és filmesek alkotásainak témájaként. A politikai-zsurnalisztikai szakzsargon is e sport közéleti jelentőségét mutatja. Elég, ha csak az olyan bevett szófordulatokra utalunk, mint hogy egy politikus ”labdába sem rúgott”, +középpályást játszik”, ”lesre fut”, ”potyagólt kap”, ”kibekkelte” és így tovább. Manapság az is igen jellemző, hogy a különböző pártok vezető politikusai nem egymás ellen játszott golf- vagy teniszpartik, hanem teremfocimeccsek révén igyekeznek populáris babérokra szert tenni.

  Ha meg akarjuk érteni a magyarországi futballt övező érzelmeket, indulatokat és összetett jelentéstartalmakat, legalább a múlt század végéig kell az időben visszanyúlni, s az egyesületek megalapításától kezdve vizsgálni e sportág működését, melyben a játékosok, sportvezetők, mecénások és szurkolók egy igen bonyolult szakmai-politikai és szimbolikus erőtér metszéspontjában helyezkednek el. A futballbajnokságok tabelláinak mégoly elnagyolt elemzése is alkalmat adhat arra, hogy fölvázoljuk a jelentősebb egyesületek pozícióinak állandó vonásait és történelmi konjukturális módosulásait. Figyelmünket az egyesületeket folyamatosan átalakító harcokra összpontosítva, a ”tömegbázisuk” és a mögöttük álló (illetve rájuk erőltetett) politikai erők szerepét vizsgálva sokat megérthettünk a futball társadalmi konnotációiból, melyek a század kezdetétől a kádárizmus bukásáig kitüntetett jelentőséggel bírtak az urbanizálódott magyar társadalom szimbolikus univerzumában.
  A csapatok már az 1890-es évektől jól elhatárolhatók egymástól széles értelemben vett klientúrájuk (szurkolótáboruk, mecénásaik, játékosaik) révén. A Fradi-drukkerség, az MTK-drukkerség vagy bármely más futballcsapattal való azonosulás egy olyan mély, hosszú távú történelmi konstrukció eredménye, amely számos elemében visszavezethető az alapító atyák szociológiailag megragadható sajátosságaira. Egy csapat szigorúan vett játékstílusa és játékmódja, a többi csapathoz képest elfoglalt pozíciója, a szurkolói azonosulás kifejeződésformáinak módozatai, a játékosok és a publikum társadalmi összetétele mind-mind e történelmi nézőpont révén válik szociológiailag is értelmezhetővé.
  A kollektív azonosulás lehetőségének biztosítása már a kezdet kezdetétől a futball egyik fő társadalmi funkciójává (és expanziójának föltételévé) válik. A századforduló tájékán, amikor a Millennium hevében a sportegyesületek egymás után alakulnak meg, a többé-kevésbé egyértelműen behatárolható társadalmi-foglalkozási, vallási-etnikai csoportok és helyi kötődések rendszerében az identitástudat elsősorban lokális megalapozottságú: az egyesületek egy városhoz, városrészhez, egy kerülethez, ill. kerületek egy csoportjához kötődnek. E lokális identitáselemek köré azonban már igen korán egyéb jelentéstartalmak épülnek, melyek a nem pontosan kö9rülhatárolt, de az érintettek által mégis viszonylag jól érzékelt kollektív társadalmi azonosságtudat centrumát képezik.
  A 19. század előtt (és részben a század folyamán is) az arisztokrácia számára megfelelő ”sportok” még elsősorban azok voltak, ahol a versengés az idomított, illetve halálra ítélt állatok közvetítése révén zajlik. Az agarászat, a lóverseny vagy a vadászat egyaránt a harcban edződött, gyilkos késztetéseket magában rejtő férfivirtus kifejeződései. Olyan tevékenységek, amelyek során a küzdő felek méltatlannak és rangon alulinak tartják, hogy saját fizikai erejüket mozgósítsák. Ebben a világban a ”lóróli lehullás” még szinte halálos férfiszégyen1; a nemes urak harsonaszó mellett, csinosan öltözködve, délceg lovaikon ugratnak, kezükben kardot forgatnak, a megsebzett vadkant pedig legmérgesebb állapotjában riasztják fészkéből. A tüzes paripáján hévvel vágtató, hatalmasat bődülő, sisakos Wesselényi Miklós báró e toposz megtestesítője. A harcnak ez a formája ugyanakkor kétségkívül jelentős modernizációs-civilizatorikus előrelépést jelent az eredeti modellhez, a háborúhoz képest. A 19. századtól már legföljebb állatokat ölnek – és azt is egyre ritkábban: az újabb arisztokrata sportok a férfivirtus további szublimációjáról tanúskodnak. Jellemző például, hogy a galamblövészet fokozatosan átadja helyét az agyaggalamblövészetnek. S míg korábban az ”izzadt nemes” rangon alulinak számít, a vívó, evező, ökölvívó vagy úszó arisztokrata már fizikai erejének teljes latba vetésére, azaz arra kényszerül, hogy harci késztetéseit saját testébe inkorporálja.
  Természetesen e rövid és szükségképpen elnagyolt utalások nem helyettesíthetik a magyar sport kezdeteinek társadalomtörténeti elemzését. Legföljebb arra szolgálhatnak, hogy nagy vonalakban érzékeltessék azokat a körülményeket, amelyek jelentős mértékben megszabják az első budapesti sportszervező, a Bécsből érkező Clair Ignác tevékenységének előfeltételeit. Napóleon egykori gárdakapitánya a 19. század harmincas éveiben a német gimnasztikát igyekszik meghonosítani a fővárosban. Ezzel valami olyasmit képvisel, ami a tradicionális magyar arisztokrácia életvitelével gyökeresen szemben áll. A szoborszerű gúlaalakzatokat kidolgozó, szer- és dísztornagyakorlatokat végző sportoló, aki testének tudatos építését már a gyermekkorban kezdi, önmagát fegyelmezi, akinek nem mások legyőzése, hanem – a hasonlókkal való összehangolt együttműködés révén – önmaga korlátozása, testének fokozatos, tudatos, megtervezett és folyamatos építése a célja, végső soron a civilizáció kényszereinek önmagát alávető, aszketikus életmódja révén fölfelé törekvő polgárság étoszának hordozója. A Clair Ignác kezdeményezésének köszönhetően 1840-ben megalakuló NTE (Nemzeti Torna Egylet) a főleg német kultúrájú, elmagyarosodás útjára lépő polgárság egyesületének tekinthető, ahol a tűzoltókkal való kapcsolatkeresés és a torna iskolai bevezetésének szorgalmazása egy közös tőről fakadó, rendies jellegű, hivatásetikai diszpozíciós rendszer következménye. (Vö.: Siklóssy, 1928, különösen: 15-45. és 440-599.)
  A 19. század második felének fontos társadalmi konfliktusai is jól megragadhatók a két alapvető sport, az önképzést középpontjába állító torna és a versengés köré szerveződő atlétika által képviselt jelentéstartalmak révén. Az angol mintákat szem előtt tartó magyar nemesség ugyanis a ”kötött, konzervatív, zsidó-német szobatornával” szemben preferálja a ‘szabad, modern, keresztény úriemberek által szabadban” űzött atlétikát, melynek a gyalogláson, futáson, ugráson, hajításon-vetésen kívül abban az időben része még – többek között – az ökölvívás, a birkózás, a súlyemelés, az evezés, a korcsolyázás és az úszás vagy a badminton is. Sőt! E sportág propagálói a szertornát és a gimnasztikát is az atlétika összetevőjének tekintik, s ilyen értelemben teljesen fölöslegesnek tartják a torna elkülönülő intézményrendszerét. (Vö.: Siklóssy, 1929.)
  A sportbeli modernizáció nemzetközi trendjeivel kétségkívül lépést tartó2 magyar arisztokraták Esterházy Miksa gróf vezetésével 1875-ben egy olyan exkluzív klubot hoznak létre, amelyben a nem magyar keresztény úriembereknek nincs helyük. Az így létrejövő MAC (Magyar Athlétikai Club) egyértelműen szemben áll az NTE-vel, a viszonylag demokratikusan szervezett egyesülettel. (Az ellentétet szépen kifejezik a ”club” és az ”egylet” konnotációi is.) Törvényszerű tehát, hogy ebben a helyzetben a modern sportok iránt nyitott allogén hátterűek és zsidók, illetve akiket a keresztény úriemberek nem számítanak maguk közé tartozóknak, szintén igyekeznek megteremteni saját sportegyesületeiket. A nyolcvanas években tehát Budapesten megkezdődik a részben lokálig, részben csoportsajátos elvek alapján szerveződő sportkörök alapítása. 1885-ben megalakul az UTE (Újpesti Torna Egylet) és a belvárosi BTC (Budapesti Torna Club), amelyekben az eleinte egyeduralkodó torna mellett fokozatosan helyet kapnak az atlétika versenyszámai is. 1888-ban egy túlnyomórészt zsidó polgárokból álló csoport, mely a tornát túlzottan konzervatívnak tartja, az NTE-ből kiválva létrehozza az MTK-t, azaz a Magyar Testgyakorlók Körét. Az alapvetően lokális szerveződésű, vegyes társadalmi összetételű UTE-val és a BTC-vel szemben az MTK nevében található ”magyar” jelző – kifejezvén a magyarosodás útjára lépő zsidóság asszimilációs késztetéseit – a partikularizmusoktól és a helyi patriotizmusoktól mentes ”univerzális magyarságra” utal, a ”testgyakorlók” nyelvújítók által kialakított fogalma a torna szellemiségének visszautasítását jelzi, a ”kör” kategóriájának választása pedig egyaránt konfrontálódik az elitista ”club” és a konzervativitás légkörét árasztó ”egylet” intézményével. Az MTK tekinthető az első polgári sportegyesületnek, mely a modern és szabad atlétika gyakorlását tekinti legfontosabb céljának. Az egyesület alapító és finanszírozó budapesti belvárosi, hatodik-hetedik kerületi liberális zsidó polgárság ugyanakkor hangsúlyozottan egy olyan sportkört kíván létrehozni, amelyben bárki, mindenfajta diszkrimináció nélkül, magas szinten űzheti a ”legújabb” sportokat.
  A férfias nemesi versengés diszpozícióit modernizáló atlétika és a feltörekvő polgárság aszketikus életvitelének racionalitását inkorporáló torna – jóllehet az adott korszakban két szembenálló világot és életstílust reprezentál – egy fontos vonatkozásban közös nevezőre hozható: a szertornász, a futó, a birkózó vagy az úszó közös abban, hogy egyedül küzd önmagával, illetve ellenfelével. E sportok nem csoportos tevékenységek tehát, hanem öntudatos nemesi és polgári individuumok megnyilvánulásai. Ezzel szemben a futball a szó többszörös értelmében tömegsport: a polgárság alatti társadalmi csoportok tagjai is űzhetik, mégpedig egy csapat tagjaként, nagyszámú szurkolók előtt. Minimális felszereltséggel is művelhető, s így kevés költséggel jár. A csapatok identitáshordozó jellege az alsóbb néprétegek kollektív distinkciós igényeit is kielégítheti. Nem véletlen, hogy a szervezett munkásmozgalom is hamar fölismeri a futballban rejlő politikai lehetőségeket.
  A polgárság felé törekvő népcsoportok szükségletei alapján a kilencvenes években egymás után szerveződnek meg a korábban létrejött egyesületek futballszakosztályai. Ugyanakkor új klubok is születnek, immár elsődlegesen a labdarúgás művelésére. Ezek közül a továbbiak szempontjából legfontosabb az FTC (Ferencvárosi Torna Club) megalapítása, melyre 1899-ben kerül sor. A főváros kilencedik kerületéhez kötődő klub elnevezése jellegzetesen magán viseli az alapítók társadalmi hátterének és vágyainak különös kettősségét. A latinos-angolos ”club” és a németes ”torna” fogalma, valamint a kispolgári és munkás dominanciájú budapesti Ferencvárosra történő utalás a lokálpatriotizmus és az univerzalizmus, az exkluzivitás és a demokratikus szerveződés sajátos keveredéséről tanúskodik. A ”Fradi”, a csapat máig használt bizalmas elnevezése, a századforduló tájékán még főleg németajkúak lakta városrész német rövidítése (Franzstadt) utal. Ugyanakkor a sportegyesület színei – a zöld és a fehér – a piros kivételével a nemzeti zászlót idézik,3 jelezvén az asszimiláció útjára lépett német eredetű, ”alsó-közép” városi csoportok nemzeti elkötelezettségét.
  Az MLSZ (Magyar Labdarugó Szövetség) 1901-ben jön létre, s ettől kezdve csaknem minden évben megrendezi a bajnokságokat. Az első osztályban 1901-ben és 1902-ben öt csapat indul (lásd melléklet), majd 1903-tól kezdődően az első világháború kitöréséig már nyolc-tíz. Az első két bajnokságot még a legrégebben alakult, s az első magyarországi futballszakosztályt is létrehozó BTC nyeri, majd 1903-tól az FTC és az MTK versengése uralja a bajnokságokat: 1903 és 1929 között e két csapat között dől el, ki végez az első osztályú tabella élén (lásd a mellékletben).
  A futballcsapatok társadalmi beágyazottságának eltérései megjelennek játékmódjukban, játékstílusukban is. Az első bajnokságokat nyerő BTC ”kick and rush”, azaz ”rúgj és rohanj” stílusban focizik, mivel a csapatot csupa erős testalkatú, technikailag képzetlen atléta és tornász alkotja, akik folyamatosan rohannak előre, s az útjukba kerülő ellenfeleket gyakran egyszerűen fölrúgják; sok esetben a labdát a kapussal együtt pofozzák a hálóba. Lényegében az FTC játékosai is ugyanebben a stílusban kezdenek játszani: keményen, ”erőből fociznak”, noha náluk már viszonylag korán megjelennek a fejjátékosok és a széleken vezetett akciók is. Az MTK az első csapat, mely a korszerű angol futball elemeit igyekszik meghonosítani: focistái ”ésszel” játszanak, ”elegánsan”, ”Technikásan” cseleznek, ”fű alatt” passzolják a labdát. Brüll Alfréd,4 az egyesület karizmatikus elnöke az angol játékosok után 1911-ben angol edzőt is szerződtet csapatához. Igaz, két évvel később ugyanezt az FTC is megteszi, jelezvén, hogy a ferencvárosiak sok tekintetben, így például játékstílusban is, mind többet igyekeznek átvenni az MTK-tól – nem is eredménytelenül. (Vö.: Hoppe, 1970.)
  A két csapat versengése természetesen nem csupán a futballpályán zajlik, hanem az azt övező igen összetett anyagi és szimbolikus univerzumban is. Nyilvánvalóan nem véletlen – hogy egy jelentéktelennek tűnő példával kezdjük –, hogy az MTK éppen 1912-ben, egy évvel az Üllői úti Fradi-pálya fölavatása után nyitja meg saját stadionját. Miképpen az a tény is e versengés révén válik értelmezhetővé, hogy az MTK-stadiont egy árnyalattal korszerűbbnek építik az egyébként akkoriban világszínvonalúnak számító, 20 ezer nézőt befogadó Fradi-pályához képest. Talán az sem véletlen, hogy az MTK-pálya helyszínéül Brüllék éppen a Hungária körutat (!) választják, mintegy demontsrálva az MTK-t támogató zsidó polgárság erőfeszítéseit, hogy a Fradi-publikummal vívott asszimilációs versenyfutásban se maradjanak le.
  A szurkolók szemében a Fradi – nagy riválisával ellentétben – továbbra is a ”szívével”, azaz nem az eszével játszik. A ”Fradi-szív” képzete és konnotációi a századelőn nem is oly rejtetten hordozzák magukban az érző, érzékeny, jószívű, szolidáris, lelkes, önmagát már magyarnak érző kispolgár és a hidegen kalkuláló, üzleties szellemű, elidegenedett és idegen gyökerű nagypolgár toposzának oppozízióját. Valószínűleg nem járunk messze az igazságtól, ha föltételezzük, hogy e moralizálásra hajlamosító, félperifériális léthelyzet által meghatározott kispolgári étosz fontos összetevője a Fradi-drukker énképének, melynek középpontjában az ”alulról jövő”, ”tisztességes”, ”nem megalkuvó”, ”helyesen gondolkodó”, ”rendes magyar ember” identifikációs mintája áll; egy olyan minta tehát, amely nem csupán a stadionbeli viselkedés módozatait vezérelheti, hanem a politikai orientációnak is fontos, félig-meddig tudatosított összetevőjévé válhat.
  A két csapat labdarugóinak származási összetétele nem fedi egyértelműen az FTC-vel és az MTK-val kapcsolatban elterjedt társadalmi képzeteket. Kétségtelen, hogy lakóhelyük szerint valamelyest különböznek egymástól a játékosok, mivel a Fradistákat elsősorban a Csengery térről, az MTK-sokat pedig inkább az Almássy térről szedik össze a csapatok edzői, illetve toborzói. Ugyanakkor osztályhovatartozásukban nemigen térnek el egymástól, mivel többnyire munkás- és kispolgári közegből kerülnek ki. Figyelemre méltó továbbá, hogy az MTK játékosainak bő fele, de az FTC focistáinak is mintegy negyede-harmada zsidó származású.5 Egyáltalán nem igaz tehát az a nézet, hogy a zsidóság csak az MTK-ban képviseltette volna magát,6 s hogy ezért az FTC kezdettől fogva ”keresztény”, az MTK pedig lényegileg mindig ”zsidó” csapat lett volna.
  Ugyanakkor kétségtelen, hogy az idő előrehaladtával, nyilvánvalóan nem függetlenül az ideológiai és politikai szféra egyre keménykedő és intézményesülő antiszemitizmusától, különösen a világháborúk közötti időszakban, a két csapat szembeállásában egyre fontosabb szerepet játszik a zsidó-nem zsidó polarizáció. E polarizácó fölerősödése nem elsősorban a két csapat szociológiai adottságaiból származik, hanem a külső, politikai-ideológiai erőtér alakulását képezi le.7 1916 és 1925 között az MTK még egymás után nyeri az amatőr bajnokságokat (az FTC 1913 után először csak 1925/26-ban végez az első helyen), a profi labdarúgóliga 1926-os megalakulását követően a Hungáriára átkeresztelt (!) MTK fokozatosan a második-harmadik helyre szorul vissza, bár a második világháború kitöréséig még sikerül megnyernie három bajnokságot (1929-ben, 1936-ban és 1937-ben). 1926 és 1941 között egyértelműen a Ferencváros a legsikeresebb csapat: hét bajnoki címet szerez. Öt évben pedig az egyre inkább nagycsapattá váló Újpest végez az első helyen (lásd a mellékletben).
  A gazdasági és szellemi élet lekülönbözőbb szféráinak árjásítási hullámai a sport mikrokozmoszában is éreztetik hatásukat. 1939-ben a Hungária élére – az árjásítás jegyében – egy szélsőjobboldali kormánybiztost neveznek ki, majd egy évvel később az egyesületet föloszlatják. (Ugyancsak betiltják az első osztály másik ”zsidó csapatát”, a – nevével szintén asszimilációs elkötelezettségére utaló – Nemzetit.) Ebben a helyzetben az MTK vezetői szurkolóikat a Vasas támogatására szólítják föl.8 A "polgári zsidó és ”munkás-szocdem” csapatok közötti látszólag meglepő szibolikus találkozás szintén az ideológiai térben való elhelyezkedésükből származó közös vonások – társadalmi nonkonformizmus, marginalizálódás, antifasizmus – figyelembevételével értelmezhető. Az árjásítások lebonyolítása és a nagy rivális kiiktatása után a Ferencváros olymértékben válik jobbra tolódó rezsim egyik hivatalos csapatává, hogy 1944-ben, a német megszállás alatt, az a Jaross Andror lesz az elnöke, aki nyilas belügyminiszterként az egyik fő szervezője a zsidók deportálásának, s mint háborús főbűnöst, a felszabadulást követően halálra ítélik és fölakasztják. A rövid életű nácibarát kormány törekvése nyilvánvaló: a Fradi népszerűségét fölhasználva saját kétes dicsőségét igyekszik növelni.
  Mindazonáltal leegyszerűsítés volna, ha a Ferencváros szurkolótáborát egyértelműen és kizárólag a szélsőjobboldallal azonosítanánk. Az ugyan igaz, hogy az 1939-bes választások során a IX. kerületben Budapesten a nyilas pártra szavazók aránya igen magas volt.9 Kétségtelen, hogy a ferencvárosi Fradi-drukkerek, a gyakran német származású kisiparosok, kiskereskedők, gyári szakmunkások közül sokan csodálattal dózhatnak a Harmadik Birodalom technológiájának, s ezért is kerülhetnek – akár német származásuk újrafölfedezése révén is – a németbarát szélsőjobboldal vonzáskörébe. A szociáldemokráciában csalódott, plebejus érzületű kisemberek egalitariánus ideológiája és populista-antiszemita nacionalizmusa miatt is szimpatizálhatnak a szélsőjobbal. A kispolgári jobboldali populizmus ugyanakkor nem csupán a ”nem magyar” zsidó polgársággal szemben viseltetik ellenérzésekkel, hanem számos vonatkozásban idegenkedik a felsőosztályú, dzsentoid, úri ”nagymagyar” hivatalos revansizmus és irredentizmus szellemétől is.
  A Ferencváros szurkolótáborát egészen egyszerűen azért nem lehet kizárólag a szélsőjobbhoz kötni, mert jóval szélesebb körű, mint a főváros IX. kerületének lakossága. Még a század legelején, a profi labdarúgóliga megalakulása előtt, az FTC az inkább belvárosként és nagypolgáriként nyilvánított MTK-val szemben egyfajta külvárosi plebejus futballcsapatnak számít. S miután e tekintetben csaknem harminc éven keresztül (az Újpest 1930-as bajnokságáig) ez az egyetlen csapat, amely érdemben is beleszólhat az első helyért folytatott versengésbe, a ”külvárosi népiséggel” azonosuló társadalmi csoportok tagjai szinte szükségképpen válnak Fradi-drukkerekké. Ezzel is magyarázható, hogy – Kispesttől Nagytétényig – az első osztályú csapattal nem rendelkező külvárosok és elővárosok szurkolóinak jelentős többsége gyakran a Fradi mellé kerül az MTK-val szemben kialakult polarizációs térben. Mindezzel persze nem kívánjuk csökkenteni a Fradi–MTK szembenállás magyar-idegen, vagy ha tetszik: keresztény-zsidó oppozíciójának jelentőségét. Csupán azt szeretnénk hangsúlyozni, hogy e nemzeti-vallási-faji jellegű polarizáltságra a centrum-(fél)periféria és a (nagy)polgár-kispolgár szembenállás révén előhívható identifikációs jelentéstartalmak is rárakódnak.
  Emellett arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a magyar futballbajnokságokban egészen az 1980-as évekig szinte kizárólag a fővárosi csapatok küzdenek az első helyért: vidéki csapat – a Rába ETO – teljes értékű bajnoki címet először csak 1982-ben tud szerezni. (A két némileg árnyaltabbá válik, ha a Csepel és a Nagyvárad háborús évekbeli első helyezéseit és a Győr 1963-as ”csonka bajnoki” címét teljes értékű vidéki győzelmeknek tekintjük. Ám – mint alább kifejtésre kerül – ez utóbbi eredmények valószínűleg nem mentesek bizonyos manipulációktól.) Így tehát az is természetes, hogy egy futball iránt érdeklődő vidéki ember az általában alsóbb szintű bajnokságban játszó helyi csapaton kívül valamelyik fővárosi csapatnak is drukkol. A fővárosi csapatok által hordozott társadalmi konnotációk ismeretében pedig szinte természetes, hogy a vidéki szurkolók túlnyomó többsége is Fradi-drukker lesz.
  E széles körű elfogadottságnak köszönhetően a Fradi nem válhat egyértelműen a fasizálódó rezsim reprezentatív csapatává. A második világháború idején e szerep inkább az ország árjásított hadiipari centrumaihoz közel álló csapatokra, a Weiss Manfréd Művek révén fönntartott Csepelre, továbbá a Gamma Művek által támogatott Újpestre és Gammára hárul. Talán nem megalapozatlan, ha némi politikai csalárdságot is tulajdonítunk annak, hogy a Csepel, mely újonnan jövőnek számít a hagyományos nagycsapatok között, egygólos, ”bundagyanús” győzelmek sorozatával kétszer is bajnokságot nyer a háborús években: 1942-ben és 1943-ban. Ugyanakkor a háború alatti utolsó bajnokságban (az 1944/45-ös a front előrenyomulása miatt félbeszakadt), amikor az első helyet a visszacsatolt területek reprezentáns csapata, a nagyváradi NAC szerzi meg (!), a Csepel már csak a kilencedik helyen tud végezni.10

3. A kommunista hatalomátvételtől 1956-ig

  1945-től 1948-ig a futball világának még többé-kevésbé sikerül megőriznie autonómiáját (lásd a mellékletet), jóllehet a háborús időszak kedvezményezett csapatainak a koalíciós időszakra még sikerült átmenteniük előnyös helyzetüket (az Újpest és a Csepel kiemelkedő szereplése bizonyára nem függetleníthető attól, hogy e csapatok játékosai többnyire nem kaptak katonai behívót, vagy ha igen, rövid szolgálatukat ”betegápolóként” tölthették le). A kommunista hatalomátvételt követően azonban a sport teljes rendszerét újjászervezik az új ideológiai szempontok szerint. A Rákosi-rendszerben lényegében semmi sem történik a futballbajnokság első osztályában, ami valamilyen formában ne függene a legmagasabb politikai hatalmasságok önkényétől. Mint azt a korabeli anekdota érzékelteti,11 a hatalom képviselői szemében a sport elsődleges politikai ügynek számít: 1950-ben – a gleichschaltolás nem titkolt szándékával `– brutálisan átalakítják a futballcsapatokat, valamennyiüket egy-egy minisztérium, gazdasági ágazat vagy területi egység alá rendelve. Más szóval: a kommunista rezsim megkísérli, hogy a csapatokat megfossza korábban hordozott jelentéstartalmaiktól, anyagi bázisuktól, sőt, gyakran szurkolótáboruktól is.
  Az anyagi és szimbolikus források újraelosztása során – a szélsőjobboldalhoz fűződő baljós emlékű kapcsolatai és kiemelkedő népszerűsége miatt – a nagycsapatok közül az FTC tűnik a legveszélyesebbnek a hatalom szemében. Az egyesület ezért rendkívül nehéz és bizonytalan helyzetben találja magát a fordulat évében: 1948-ban Damoklész kardjaként lebeg fölötte a felszámolás veszélye. A föloszlatás ódiumát azonban a kommunista párt mégsem meri fölvállalni. 1948 decemberében ugyan a ”kemény magnak” számító B-közép ”fasiszta provokációit” megtorlandó a csapatot négy hétre eltiltják a bajnoki részvételtől, az óriási fölháborodás következtében a büntetést végül is a Fradi-pálya betiltására enyhítik. Jellemző a Fradi akkori játékerejére, hogy ilyen körülmények között is 11 pontnyi különbséggel nyeri a bajnokságot a második helyezett MTk előtt.12 1950 után azonban a csapatot valósággal kizsigerelik: legjobb játékosait elviszik, az Élelmezési Dolgozók Szakszervezetének csapatává teszik, nevét előbb ÉDOSZ-ra, majd 1951-ben Kinizsire13 módosítják, s még hagyományos zöld-fehér színeit is fehér-pirosra változtatják.
  1949-ben, amikor valamennyi jelentős futballcsapat élére a nómenklatúra egyik meghatározó figurája kerül (az egyesületek rangja legpontosabban vezetőjük politikai pozíciójával mérhető), a Ferencváros elnöke Münnich Ferenc, a Budapest akkori rendőrkapitánya lesz. Kiválasztásában – súlytalan személyisége és a hatalom központi figuráinak való alárendeltsége mellett – talán német neve és származása is szerepet játszhat.14 Ily módon – még ha sajátos formában is – a meggyengült csapat a Rákosi-rendszer kezdetekor is hordozza egykori ”sváb” kötöttségeinek reminiszcenciáit. 1950 után, amikorra az FTC-ből ÉDOSZ SE (majd Kinizsi) lesz, a nagypolitikában szerepet nem játszó élelmiszeripari vezetők kerülnek az élére; a csapat ennek megfelelően is szerepel a bajnokságban (noha 1956 felé közeledve egyre jobb helyen végez – lásd a melléklet). Szurkolótáborában azonban ezek az átszervezések csak a rejtett szembefordulás és az alig titkolt dac érzéseit táplálják.
  A kommunista vezetőknek nincs okuk arra, hogy az MTK-val szemben is hasonló intoleranciával lépjenek föl. Ugyanakkor – a csapathoz tapadó ”zsidó jelleg” miatt – mégis bizonyos fenntartással viseltetnek iránta (ennek sajátos bizonyítéka, hogy az egyesület színeit piros-fehérre módosítják, talán ezátal is igyekezvén elkerülni az izraeli állami zászló kék-fehér színéből adódó esetleges konnotációkat). Viszont az a tény, hogy 1950-ben az egyesület támogatójává a Textilipari Dolgozók Szakszervezete válik, s ezzel az MTK neve ”Textilesre” módosul, bizonyos értelemben a szimbolikus folyamatosság jeleként is fölfogható, hiszen a ”zsidó textilesek” (gyárosok és kereskedők) a megalakulástól kezdve az MTK legfontosabb támogatói, illetve fönntartói. Ugyancsak a folytonosság jeleként értelmezhető, hogy a csapat elnöke az ötvenes évek elején a kommunista pártelitbe tartozó tervhivatali elnök, Vas István lesz, aki – közegében teljesen szokatlan módon – nem csupán ”humanista elgyöngüléseiről” ismert, hanem olyan kivételes pártember, aki nem tagadja meg zsidó származását, sőt, kivételes pillanatokban még cionista szimpátiájának is hangot mer adni. (Egyesek szerint kapcsolatokat tart fent a Magyarországon hamarosan betiltott Jointtal, a koncentrációs táborok túlélőit támogató amerikai szervezettel is.) 1951-ben azonban az MTK a rendszer leggyűlöltebb és legfélelmetesebb erőszakszervezetének, az ÁVH-nak a csapata lesz, s nevét előbb Bástyára (”Magyarország nem rés, hanem erős bástya az imperializmus ellen folytatott harcban”), majd 1953-ban Vörös Lobogóra változtatják. Ezzel az intézményi háttérrel és névvel az egyesület által hordozott jelentések a régi és új tartalmak szinte perverz folyamatosságáról tanúskodnak, hiszen a korabeli társadalmi megítélés szerint az ÁVH a ”zsidó-kommunista hatalmi centrum” terrorszervezete. Így a futballszurkolók szemében a régi rendszer zsidó elitjének csapata az új rendszer zsidó elitjének csapatává válik. A csapattal szembeni antiszemita érzületek újratermelődésének hivatkozási alapja tehát továbbra is fönnmarad.
  Az ötvenes években az FTC-MTK rivalizálás elveszíti ”örökrangadó” jellegét, hiszen kettőjük közül ekkor csupán az MTK szólhat bele a bajnokságokért folytatott küzdelembe (lásd a mellékletben). S míg az MTK szurkolótábora a náci népirtás, majd az ezt túlélő zsidóság egy részének kivándorlása következtében brutálisan csökken (amit semmiféleképpen sem ellensúlyoz a kommunista politikai rendőrség taglétszámának földuzzadása, arról nem is szólva, hogy az ÁVH újonnan rekrutálódott apparátusának tagjai legföljebb az MTK ”kényszerdrukkereinek” tekinthetők), addig a Fradi továbbra is a legnépszerűbb csapat marad. Mi több, az ellene hozott intézkedések a rejtett ellenzékiség jelképes glóriáját is megteremtik számára. A korszak megfélemlítésen és totális ellenőrzésen alapuló légkörében azonban nem nyílik lehetőség az MTK-val szembeni manifeszt antiszemita és rendszerellenes megnyilvánulásokra (miként utoljára épp a fordulat évében, a már említett 1948-as Vasas elleni meccsen). Ezek az indulatok majd a Kádár-korszak liberálisabb légkörében törnek felszínre, eleinte még csak határhelyzetekben, később (az 1980-as évek közepétől) egyre gyakrabban.
  A rendszer legkedvesebb csapata kétségkívül az egykori kispest újjászervezése révén megszülető Honvéd lesz (hajdani színei, a piros és a fekete helyébe – a változatosság kedvéért – a piros és a fehér lép). A kispolgári jellegű külváros csapata, melynek szurkolótábora a nagyok közül elsősorban a Fradit támogatja, a profiliga 1926-os megalakulásától a fordulat évéig az első osztályú bajnokság alsó régiójában foglal helyet. 1949-ben, a legjobb játékosok átirányításával azonban a rendszer vezetői a mindenkori magyar futballtörténelem legjelentősebb együttesét hozzák belőle létre: a Honvéd az adott időszakban valószínűleg a világ legjobb csapatának tekinthető. A ”néphadsereg” fennhatósága alá kerülő együttes puszta elnevezése is fölér egy politikai programmal. Az általa hivatalosan kínált identifikációs elemek a korszakban egyébként szigorúan lefojtott nemzeti érzelmi-érzületi húrok szinte észrevétlen pengetésére késztetnek. Nevének negyvennyolcas reminiszcenciái jelentős mértékben hozzájárulnak a népi demokratikus haderő által képviselt új típusú militarizmus elfogadhatóvá tételéhez.
  A kommunista vezetők számítása ezúttal többé-kevésbé beválik: a Honvéd (illetve a magyar futballválogatott) képes a kommunizmus felsőbbrendűségének látszatát kelteni az ”imperializmussal” szemben, s ezáltal a párt hatalmának egyfajta igazolásául szolgálni. A tiszti egyenruhákban parádézó, sokszor szinte írástudatlan, alulról jött játékosok pályaívének hihetetlen magasságokba röpítő meredeksége, rendkívüli privilégiumaik halmaza, a kor kritériumai szerint mesés anyagi ellátottságuk és világhírük a népi demokratikus rendszerek által biztosított karrierek csodába illő esélyével kecsegteti a mindennapi halandókat. A nép egyszerű fiaiból ünnepelt világsztárokká váló futballisták sokak szemében képesek az érdemelv szerinti kommunista mobilitás határtalanságát példázni.15
  A totalitárius rendszerek mindig is kedvelik a látványos tömegdemonstrációkat, melyek ``– afféle cirkuszi legitimációs aktusként – hatásos alkalmakat teremtenek a nép és a rezsim közötti érzelmi összhang euforizált kifejezésére. A május elsejei fölvonulás, a munkásgyűlés, a tömegdalos mozgalom vagy az úttörősdi az ötvenes években nagyjából hasonló funkciót tölt be, mint a tömegsport és a futball. Ez utóbbi azonban sokkal hatékonyabbnak bizonyul, mint az előbbiek, hiszen a munkahely vagy az iskola által szervezett akciókban való kényszerű részvétel hosszú távon csak a fölülről mozgósítottak ellenérzéseit fokozhatja. A futballmeccsek ugyanakkor tényleges és összetett, érzelmileg és indulatilag átélt azonosulási lehetőségeket kínálnak a partikuláris csoportkötöttségeiktől erőszakkal megfosztott tömegek számára – s ebbéli minőségükben az adott időszakban teljesen kivételesnek tekinthetők. Nem véletlen tehát, hogy a mérkőzéseken tízezrek tolonganak. S jóllehet a pályákon elvileg a szocialista építőmunka különböző hivatalos szereplőit és intézményeit képviselő csapatok küzdenek egymással (bányászok és vasutasok, a néphadsereg és a rendőrség, az élelmiszeripar és a textilipar), könnyen belátható, hogy a szurkolóknak módjuk nyílik a csapatokat a tradicionálisan rögzült lokális, ideologikus vagy szimbolikus jelentéstartalmakkal is fölruházni. Az ÉDOSZ vagy a Textiles a hű drukkerek szemében továbbra is a Fradi és MTK marad – a csapatazonosság valamennyi történelmi hozadékával együtt. A tradicionális elemek mellett, azokra mintegy ráépülve természetesen működnek a kommunista ideológia korifeusai által kimunkált új konnotációk is, melyek a fennálló rezsim ideológiailag megkonstruált szimbolikus terében a politikailag legitimnek minősülő alternatívák körében maradnak.
  A mindenható párt ekkor elég erősnek érzi magát és erőszakszervezeteit ahhoz, hogy a futball révén mozgásba lendülő fizikai energiákat és szimbolikus erőket kontrollálja, továbbá kellő fontosságú legitimációs eszköznek tartja e sportot ahhoz, hogy hatalmas anyagi ráfordításokat se sajnáljon. Ennek tulajdonítható az ötvenes évek első felének stadionépítési és -rekonstrukciós hulláma: a legtöbb első osztályú egyesület pályáját fölújítják, nagyobb befogadóképességűvé teszik. 1953-ban Budapesten fölavatják a kor nemzetközi léptékkel mérve is a legmodernebbek közé sorolható, százezer néző befogadására tervezett futballarénáját, a Népstadiont. Annak érdekében is mindent elkövetnek, hogy a kommunista sikerpropaganda céljaira alkalmas nemzeti futballválogatottat fönntartsák. Az ötvenes évek ”aranycsapata”, melybe a Honvéd nyolc, az MTK három játékost ad,16 valóban meghálálja a számára nyújtott privilégiumokat. Az együttes 1952-ben megnyeri az Olimpiát, 1953-ban pedig – elsőként az európai csapatok közül – otthonukban veri (6:3-ra) az angolokat. E sikersorozat és az ennek tulajdonított politikai jelentőség logikájában értelmezhető az 1954-es futballvilágbajnokság döntőjében elszenvedett váratlan vereség különös bumeránghatása. A felbőszült és csalódott szurkolók a hazatérő futballválogatott elleni tüntetés során – a rezsim története során lényegében első alkalommal – a kommunizmussal szembeni érzületeiknek is hangot adnak. Ebben a helyzetben a rendszer bölcsebbnek látja az incidensek elhallgatását és eltussolását, mintsem hogy megtorlást alkalmazzon. (A magyarországi futballgyász sajátos ellentéteként fogható föl a döntőt követő nyugat-németországi futballeufória. A magyarok fölötti győzelem az első nemzetközi súlyú szimbolikus aktus, amely egyértelműen a világháborúban súlyosan sérült német nemzeti nagyság- és identitásigény kielégítését célozza.)
  A rendszer harmadik kiemelt csapata az egykori Újpestből átszervezett Újpesti Dózsa. Ez a klub is összetett múlt- és jelenbeli konnotációkat hordoz, hiszen nevével egyaránt utal a fővárostól északra elhelyezkedő, túlnyomórészt nagyipari munkások és zsidó (kis)polgárok lakta egykori önálló városra, valamint Dózsa Györgyre, akit a kommunista rezsim nemzeti hősnek, a paraszti osztályharc forradalmi vezetőjének tekintett. A névszimbolika szándékolt jelentéselemei tehát a lokalitásra és egyfajta baloldali populizmusra irányulnak. A szurkolók szemében ugyanakkor a csapat őrzi sajátos, munkás és egyben ”zsidó” jellegét. Mi több, a csapat, az árjásított Gamma Művek által háborús támogatottságának köszönhetően, némi jobboldali-militáns konnotációktól sem mentes. Föltételezhetőleg mindezek ellensúlyozása és a ”népi demokratikus” jelleg erősítése érdekében teszik meg az együttest a Belügyminisztérium, pontosabban a rendőrség csapatává. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a Dózsa a ”testvéri országok” belügyminisztériumai által fönntartott rendőrségi Dinamó-csapatok (Moszkvai Dinamó, Kijevi Dinamó, Bukaresti Dinamó, Berlini Dinamó) ”nagy családjának” tagjaivá válik. (Dózsa György neve – ideológiailag fölhasználható jelentéstartalmai mellett – nyilvánvalóan kezdőbetűjének is köszönhetően kerül kiválasztásra.) Az egyesületek ”demokratikus átszervezésekor” a hatalom igyekszik más csapatoknak is juttatni a rendelkezésre álló erőforrásokból. Mindezt persze úgy teszi, hogy a kiemeltek pozícióját alapvetően ne veszélyeztesse, ám a klubok közötti versengés mégis magában hordozza a (kalkulált) véletlenek esélyét. A játékosok és anyagi erőforrások elosztása mellett a Párt arra is nagy súlyt fektet, hogy a szimbolikus jelentéstartalmak adagolása szintén a ”szocialista társadalom építésének” céljait szolgálja. A vidéki csapatok között is megjelennek tehát a nagy erőszakszervezetek által támogatott helyi Honvédek és Dózsák, továbbá fölbukkannak a ”szocialista ipar” ágazataira és jelszavaira utaló új elnevezések: a Bányász, a Lokomotív, a Haladás, az Építők vagy az Előre. Ugyanakkor jellemző az új rezsimben is továbbélő Budapest-központúságra, hogy a tizennégy csapat részvételével zajló bajnokságokban az egész időszakban csak kétszer fordul elő, hogy a nyolc vidéki csapat közül az egyik (a Dorogi Bányász) az ötödik helyig jusson föl a tabellán (lásd a mellékletet).
  Külön említésre méltó a Vasas csapata, mellyel kapcsolatban a kommunisták viselkedését bizonyos ambivalencia jellemzi. A korábbi rezsim baloldali ellenzékiségét megtestesítő angyalföldi együttes neve – kivételként – változatlan maradhat: ebben az értelemben kétségkívül egyfajta lokálisan jól behatárolható, baloldali folytonosság képviselőjének számít. A szociáldemokratákhoz fűződő kapcsolatai miatt azonban a hatalom bizalmatlanul szemléli. (Ne feledjük: a demokratikus baloldali munkáspártot a kommunisták a fordulat évében egyszerűen bekebelezik.) Föloszlatására ugyan nem vállalkoznak, ám az erőforrásokat úgy adagolják számára, hogy az előnyhelyzetbe juttatott Honvéd, Bástya és Dózsa előtt lehetőleg ne végezhessen a bajnokságban (lásd a mellékletben).
  Végül nem érdektelen röviden utalni a Csepel csapata által hordozott jelentéstartalmak módosulásaira sem. A legnagyobb magyar világháborús hadiüzem támogatása révén kompromitálódott együttest illetően, paradox módon, a kommunistáknak könnyebb dolguk van. Csepel ugyanis – Angyalfölddel szemben – nem rendelkezik olyan erős és egyértelmű szociáldemokrata hagyományokkal, amelyektől a kommunisták elhatárolódni kényszerülnének. A Csepel futballcsapatához tapadó esetleges szélsőjobboldali jelentéstartalmak az ideológiai erőtérben olyan távol helyezkednek el az új hatalom szélsőbaloldali eszmeiségétől, hogy viszonylag problémamentesen lefedhetők a ”vörös Csepel”, azaz a fasiszták elleni peremvárosi ”vörös zóna” egyik kitüntetett helyszínét reprezentáló csepeli proletármegmozdulások legendáriumával. Mindenesetre figyelemreméltó, hogy a névadási hullám során a klub a Csepel- Vasas elnevezést kapja, s ezáltal tagjává válik a szocialista építés proletár élcsapataként feltüntetett (azaz szimbolikusan maradéktalanul kisajátított) nehézipari vas- és kohómunkások családjának. A háború alatti és a koalíciós periódusbeli pozíciójához képest ugyanakkor az együttes egyre gyengébbnek bizonyul.17

4. A futball a ”kádári konszolidáció” időszakában

  A foci világának tanulmányozása azért is rendkívül tanulságos, mert általa érzékelhetővé válik a kelet-európai politikai rezsimnek mindennapi működésének számos jellegzetessége. Így van ez a Kádár-rendszer esetében is, melynek az egyes elkülönülő szférákkal kapcsolatos stratégiái jól rekonstruálhatók e sportág elemzése révén. A futball autonómiájának lassú növekedése pontosan tükrözi a hatalmi centrumnak az államilag kontrollált ”fogyasztói szocializmus” fölépítésére irányuló törekvéseit. A rezsim által felkínált társadalmi szerződés értelmében a politikai közömbösségért és engedelmességért cserébe az emberek és intézmények szabadsága mind nagyobb és mind szélesebb körűvé válhat. Más szóval: egyre több szférában egyre nagyobb cselekvési tér nyílik. Hangsúlyozni kell azonban ennek az autonómiának a viszonylagosságát, hiszen alapjául az ötvenes évek brutális totalitarianizmusától való elhatárolódás kontrasztja szolgál. A történelmi kontraszt legitimációs eszközként történő fölhasználása (mely az idő előrehaladtával kiegészül, illetve behelyettesítődik a környező ”baráti szocialista országokra” történő hivatkozás hálás kontraszthatásával) mindaddig többé-kevésbé sikeresnek bizonyul, amíg az általa előtérbe tolt jelentéstartalmakat nem érvénytelenítik a nyugati referenciák.
  A futball világának újjászervezése arról tanúskodik, hogy az új hatalom tisztában van a történelmileg rögzült szimbolikus megkülönböztetések súlyával, s azzal, hogy az engedmények egyfajta politikai captatio benevolentiae-t is eredményezhetnek. Az eredeti nevek visszaadása révén megvalósítandó jelképes kárpótlásra, valamint a futballtámogatási és -tulajdonosi rendszer megváltoztatására irányuló kádárista igyekezetet elsősorban az magyarázza, hogy a legitimációs válsághelyzetben e tevékenység- és szórakozásforma viszonylag szabadabb művelésének lehetővé tételét alkalmasnak vélik a rezsim népszerűtlenségének csökkentésére. Kádárék mindent megtesznek azért, hogy – amennyiben ez különösebb politikai vagy gazdasági költséget nem jelent számukra – a tribünök népének kedvében járjanak (ami igen nehéz feladat az aranyozott börtönükből eltávozott Puskásék hiányában). Ezért maguk igyekeznek az egyes klubokról lehántani a Rákosi-diktatúrában rájuk kényszerített, s a szurkolók túlnyomó többsége által gúnyolt és gyűlölt konnotációkat, s azt is eltűrik, hogy a csapatok által hordozott eredeti jelentéstartalmak java része újból föléledjen.
  E szándéknak köszönhetően a legrégebbi és legmélyebben rögzült történelmi tradíciókkal rendelkező FTC és MTK visszakapja hajdani nevét és klubszíneit, így – a politikacsinálók reményei szerint – e két csapattal azonosuló tömegek korábbi sértettsége tárgytalanná válhat. A rezsim számára természetesen a hatalmas Fradi-szurkolótábor kiengesztelése az elsődleges cél. Az ötvenes évek végétől ismét hangsúlyosabbá válnak az egyesületek helyei beágyazottságára utaló elemek. A vidéki csapatok általában továbbra is valamilyen gazdasági ágazathoz vagy regionális érdekeltségű ”szocialista iparvállalathoz” tartoznak, az előző rendszerben engedélyeztetetthez képest azonban több lehetőségük nyílik kötődésük lokális vonatkozásainak kifejezésére. A háború utáni nagycsapatok közül ugyanakkor a mindvégig változatlan nevű Újpesti Dózsa és Budapesti Honvéd egészen 1990-ig a rendőrség, illetve a honvédség fennhatósága alatt marad, jelezvén, hogy az átszervezéseknek és újraértelmezéseknek a rendszer abroncsai által összeszorított politikai tér korlátain belül kell maradniuk.
  Az ötvenes évek ellentmondást nem tűrő, durva beavatkozásainak helyébe egy rafináltabb és áttételesebb szelekciós elvekkel manipuláló sportpolitika lép, mely önmagát egyfajta ”meritokratikus” pluralizusként” igyekszik láttatni. A hatalmi centrum – az MLSZ monopolizálta erőforrás-allokációm keresztül – továbbra is képes beavatkozni az első osztályú csapatok közötti erőviszonyok alakulásába. Ezek az erőviszonyok azonban többnyire mégis mindinkább a futball világának belső játékszabályai szerint alakulnak; a politikailag kívánatosnak tartott állapottól való eltérés esélye az idő múlásával együtt növekszik. Más szóval: a foci univerzuma ékesen példázza, hogy a Kádár-korszak társadalmának egyes erőtereiben – a politikai engedménynek kiszámított adagolásának köszönhetően – az immanens tétek és játékszabályok fokozatosan előtérbe kerülnek.
  A bajnoki tabella alakulására vetett futó pillantással is megállapítható, hogy a Kádár-rendszerben az MTK és a Honvéd korábbi privilegizált helyzete megszűnik. Jóllehet 1958-ban az MTK-nak még lehetősége van arra, hogy megnyerje a bajnokságot, az idő előrehaladtával mind hátrább került a tabellán (a nyolcvanas évek elején még ki is esik az első osztályból), s lényegében 1987-es bajnokságáig a középmezőnyben helyet foglaló átlagcsapat marad. A honvédot is megrendíti világszínvonalú játékosainak disszidálása, valamint az, hogy immár nem élvezi a ”mesterséges felpumpáltság” előnyeit: a nyolcvanas évek közepéig kell várnia, hogy ismét első helyen végezzen. Mindazonáltal a Honvéd az MTK-nál egyértelműen fontosabb szerepet játszik, hiszen többnyire a bajnokság élcsoportjában végez. Az Újpesti Dózsa, a korábbi rendszer harmadik privilegizált csapata viszont egyre kedvezőbb pozícióba kerül: a hatvanas években kétszer, a hetvenes években nyolcszor(!) nyer bajnokságot, s többnyire máskor is versenyben van az első helyért. A kádári periódus első harmadának legsikeresebb csapata azonban a Rákosiék által némi fenntartással kezelt Vasas lesz, mely 1956-tól a hatvanas évek végéig ötször végez a tabella élén. Története során először mindjárt az első, csonka bajnokságban, 1957-ben. Ennek szimbolikus súlyát – úgy gondoljuk – nemigen lehet túlsülni! Ami pedig az egykor szebb napokat látott Csepelt illeti: a csapat 1959-ben még nem tudja nyerni a bajnokságot, utána azonban egyre lejjebb csúszik, olyannyira, hogy a nyolcvanas években kétszer is kiesik az első osztályból.
  Noha a ”sztálinizmus áldozatának” számító Fradival szemben a Kádár-rendszer bukásáig fönnmarad valamiféle hivatalos tartózkodás, a csapat helyzete a hatvanas évektől kezdve alapvetően megváltozik. A konszolidációs folyamat adott állapotára vonatkozó finom indikátornak is tekinthetjük például azt, hogy a Fradi – 1949 után először – éppen 1963-ban, azaz abban az évben nyeri meg a bajnokságot, amikor egy amnesztiarendeletnek köszönhetően a börtönökből kiszabadulhat az 1956-os politikai foglyok jelentős része. Nem véletlenül skandálják tehát a régi-új bajnokcsapat szurkolói: ”bajnok lett a Ferencváros, fasza gyerek Kádár János”.18 Jellemző, hogy az évtized végéig még háromszor végez az első helyen, így az adott időszakban a Vasas után a második legsikeresebb csapatnak tekinthető. És annak jelentőségét sem szabad alábecsülnünk, hogy a hatvanas-hetvenes évek talán legjelentősebb és legköltségesebb futballberuházása éppen az FTC Üllői úti stadionjának 1974-es fölújítása.
  A Kádár-korszak újdonságának tekinthető, hogy az első osztályú futballbajnokságban a vidék is mind nagyobb szerepet kezd játszani. 1926 előtt – mint tudjuk – az első ligában csak a főváros, illetve a fővárosi agglomeráció csapatai vesznek részt. Vidéki együttes – az erdélyi válogatottnak számító Nagyvárad – korábban csupán 1944-ben, politikailag nem kifejezetten ártatlan körülmények között végez az első helyen. Ebben az összefüggésben tehát különleges jelentősége van annak, hogy a Győri Vasas – még ha kissé ”bundagyanús” módon is19 – megnyeri az 1963-as (csonka őszi) bajnokságot, amit aztán a nyolcvanas években, immár RÁBA ETO-ként, kétszer is megismétel. De nem csupán a győriek szerepelnek jól a bajnokságban. Ami ugyanis korábban elképzelhetetlen volt, az a hatvanas évektől fogva többé-kevésbé megszokottá kezd válni: az élbolyban, számos budapesti nagycsapatot megelőzve, vidéki együttesek is találhatók. Így – a szocialista iparosítás sikereit példázva – a legjobbak között is végezhetnek a tatabányai, a salgótarjáni, a komlói vagy a dorogi bányászcsapatok, majd a hetvenes évektől kezdve a székesfehérvári Videoton, később pedig a Rába ETO. A vidék súlyának növekedését jelzi az is, hogy a játékosok és az edzők immár nem kizárólag a főváros felé áramlanak, hanem olykor (s az idő előrehaladtával egyre gyakrabban) a fővárosból a vidék felé irányuló mozgás is megfigyelhető. Jól érzékelhető tehát a rezsimnek az a törekvése, hogy az esélyeket decentralizálja, vagy ha tetszik, a ”Budapest-vidék lejtőt” némileg az egyensúlyi helyzet felé billentse. A tényleges erőviszonyokban persze mindvégig megmarad Budapest dominanciája, amit a csapatok bajnoki helyezésein kívül az is ékesen illusztrál, hogy a nyolcvanas évekig vidéki játékos csak kivételes esetben kerülhet be a válogatottba.
  Ha a foci világában érvényesülő ”meritokratikus pluralizmus” okait keressük, először talán arra érdemes utalni, hogy az életszínvonal emelkedésével vagy a második gazdaság mejelenésével párhuzamosan – hogy csak címszavakban utaljunk a ”fogyasztói szocalizmus” kibontakozását jelző néhány sajátosságra – a futball legitimációs funkciója veszít súlyából. A hidegháború enyhülése szintén e sport jelentőségének csökkenése irányába hat, hiszen a korábbihoz képest oldottabb nemzetközi légkörben kevésbé indokolt a szimbolikus felsőbbrendűség kifejezésére hivatott beruházásokra a kelleténél többet költeni. Ebben a helyzetben így szinte törvényszerűen növekszik a futball által hordozott nem kontrollált, nem kiszámított értékek és identifikációs tartalmak (újra) fölbukkanásának és szabadabb mozgásának esélye. Így például a rezsim eltekint attól, hogy a magyar futball birodalmában a hatvanas években uralkodó koronázatlan császár, az aranylabdás Albert Flórián személyének karizmatikus kisugárzását saját céljaira használja föl, és azt sem akadályozza meg, hogy a legnépszerűbb magyar futballista a Fradi középcsatára maradhasson. Puskásék pályájával összehasonlítva e tény jelentősége egyáltalán nem lebecsülendő.
  Ami a hatalom oldaláról a futball ”legitimációs funkcióveszteségeként” határozható meg, az a társadalom nézőpontjából azt jelenti, hogy csökken annak a valószínűsége, hogy e sportág a kitüntetetten fontos anyagi és szibolikus beruházások és nagyratörő mobilitási aspirációk univerzuma maradjon. Más szóval: az erőtér funkcionális súlya autonómiájának növekedésével fordított arányban változik, s belső rendje fokozatosan a helyi, sőt, olykor a magánérdekek tőkeellátottságának erőviszonyai alapján alakul. Ami a hatvanas-hetvenes években még egy központi hatalomtól függő, többé-kevésbé mesterségesen konstruált versengés szimbolikus jelentéstartalmai között zajlik, a nyolcvanas évekre a pénzügyi, politikai és adminisztratív erőforrásokkal bíró helyi intézmények tényleges csatározása lesz. A gyakorlatban mindez azt jelenti, hogy például a szocialista nehézipar finanszírozta vidéki együttes mindinkább háttérbe szorul a fejlettebb technológiára épülő, ”szocialista összeköttetésekkel” bíró ”vörös báró” nagyvállalata által támogatott csapattal szemben. A korábbiakhoz képest teljesen szokatlan jelenség az is, hogy egy vidéki nagyüzem köré szerveződő klub azért tudja sorozatosan legyőzni a rendőrség vagy a honvédség együttesét, mert az adott időszakban a központi erőszakszervezetnél hatékonyabban képes erőforrásait a futballba fektetni. És itt nem föltétlenül arról van szó, hogy, mondjuk a Rába Műveknek vagy a Videotonnak a rendőrségnél több pénze volna, hanem arról, hogy a rendőrség – az expanzív szocialista nagyüzemmel szemben – egyéb feladataihoz képest immár nem tartja olyan elengedhetetlennek a futball támogatását. Mindez persze úgy is megfogalmazható, hogy a modernizálódó szocialista nagyüzem – az erőszakszervezettel szemben – sporttal kapcsolatos politikájában inkább a piaci megfontolásokat, és nem annyira az ideológiailegitimációs szempontokat érvényesíti.
  Ugyanakkor a profi futball számára biztosított autonómia a bő három évtized valamennyi periódusában a körülmények által megszabott, jól behatárolható korlátokba ütközik. A Vasas hatvanas évekbeli kiemelkedő szereplése például bizonyára nem függetleníthető attól a ténytől, hogy ezt a csapatot a posztsztálinista rendszer szinte hivatalos kedvencének tekinti, és hogy mérkőzésein maga Kádár is gyakorta fölbukkan. A korábbi szociáldemokrata asszociációitól megtisztított Vasas az újonnan konstruálódó ideológiai térben a szocialista társadalom fölépítésére hivatott ”munkásosztály”, azaz a rendszer tömegbázisának tételezett társadalmi csoport megtestesítőjévé lesz, miközben beágyazottságának Angyalföldre utaló lokális elemei is fölerősödnek. És amikor a Vasas némileg háttérbe szorul, helyét az az Újpesti Dózsa veszi át, amely hangsúlyozottan és köztudottan továbbra is a rendőrség, illetve (a kommunizmus bukásáig fönnmaradó ”Dinamó-család” tagjaként) a szovjet típusú rendszerek erőszakszervezeteinek dicsőségét hivatott képviselni. Miképpen a Rába ETO vagy a Videoton nyolcvanas évekbeli kiemelkedő szereplését sem tekinthetjük csupán a véletlenek összejátszásából fakadó ártatlan következménynek, hiszen e vidéki sikercsapatok mögött mindig megtalálhatók az igen erős érdekérvényesítési pozícióban lévő nagyvállalati vezetői kör tagjai, akik a pártelit legfölső régióiban lobbizva képesek a csapatuk számára szükséges erőforrások mozgósítására. Vagy utalhatunk arra is, hogy míg a hatalom egészen a nyolcvanas évek végéig – a Fradi kivételével – a csapatok legtöbbjére legitimációs funkciókat ró, addig a kényelmetlen és veszélyeket rejtő jelentéstartalmakat hordozó MTK a középszerűség purgatóriumára ítéltetik. Kádárék ugyanis tarthatnak attól, hogy egy esetleges sikeres MTK-val szemben kibontakozó antiszemitizmus, a nemzeti identitáselemek kontrollálhatatlan regisztereit mozgásba lendítve, saját pozícióikat is veszélyeztetheti. S miután a Rákosi-diktatúrát a néphit továbbra is ”zsidó kommunizmusnak” tartja, a ”fogyasztói szocializmus” urai igyekeznek elkerülni, hogy a ”zsidó hatalom” örököseinek kényelmetlen pozíciójában találják magukat. (Ebben az összefüggésben egyébként az MTK 1987-es bajnoki címe – némi értelmezésbeli nagyvonalúsággal – akár a rendszer összeomlásának előjeleként is fölfögható. Ám ha e megállapítást esetleg kétségesnek ítélnénk is, az MTK fölemelkedése mindenképpen a központi ellenőrzés hatékonyságának radikális csökkenését fejezi ki.)

5. Szimbolikus erőszak a stadionokban

  A Kádár rendszerben a Fradi és az MTK oppozíziójából származó jelentéstartalmak veszítenek korábbi gazdaságukból és intenzitásukból, ám a történelmileg rögzült konnotációk jó része – jóllehet sokszor módosult formában – megváltozott körülményeket is túléli. A jelentéstartalmak intenzitásának csökkenése kétségtelenül összefügg azzal, hogy a Fradi és az MTK között mintegy huszonöt éven keresztül klassziskülönbség van: hiszen míg az egyik csaknem minden évben a bajnoki címért verseng, nemzetközi kupákban játszik, s játékosainak jó része a válogatottban szerepel, addig a másik számára sikerként könyvelhető el az is, ha a hatodik helyig jut föl a tabellán. Az FTC továbbra is a legnépszerűbb csapat marad, míg az MTK szurkolótábora egyfolytában apad: a Soah, a zsidó közönség jelentős részének elvándorlása 1945, majd 1956 után egyaránt az MTK-drukkerek táborának mefogyatkozásával jár. S ne feledjük: az első osztályban játszó valamennyi együttes rendelkezik tradícionális lokális kötődésekkel, szemben az MTK-val, amely, egyetlen csapatként, ezt nélkülözi. Már a századelőn épült MTK-pálya sem azért kerül egy olyan telekre, a Kerepesi temető, vasúti töltések, üres grundok és nyomortanyák közelébe, mert arrafelé laktak volna az MTK-szurkolók tömegei, hanem inkább a Hungária körút neve által szimbolizált asszimilációs jelentéstartalmak, és főképp a Fradi-pálya közelsége miatt. Egy ötvenes-hatvanas években születő kispesti vagy újpesti gyerek – a családi és környezeti hagyományok alapján – nagy valószínűséggel akkor is a Honvédnak vagy a Dózsának drukkol, ha szülei esetleg nem rokonszenveznek a politikai rendszerrel. De MTK-szurkolóvá válni az utcán – e lokális kötődés híján – szinte lehetetlen. A családból származó MTK-identitás átadásának valószínűségét pedig csökkenti, hogy a zsidó szülők, az antiszemitizmustól való félelmükben, származásukat sokszor eltitkolják, és gyermekeiket más csapatok szurkolóivá, ”futballsemlegessé”, sőt olykor akár Fradi-drukkerré próbálják nevelni (vagy legalábbis az iskolai környezetében esetleg Fradi-drukkerré váló gyerek csapatazonosulását tolerálják). Az is gyakran előfordul, hogy egyes zsidó családok az ötvenes-hatvanas években MTK-drukkerből Dózsa drukkerekké válnak, részben a kommunista rendőrség iránti esetleges érzelmi kötődésük folytán, részben az Újpesti Dózsa által hordozott egykori ”zsidó referenciáknak” megfelelően, részben pedig a legkevésbé ellenszenves szimbólumtartalmakat hordozó és egyben győzelemesélyes charme-jának bűvkörébe kerülve. Ezek a tényezők persze egymást erősítve, egyszerre is hathatnak.
  Mindazonáltal az MTK csapatához mindmáig a ”zsidó csapat” konnotációi tapadnak, jóllehet játékosai között az elmúlt negyven évben bizonyára csupán elenyésző arányban találhatnánk zsidó származásúakat. Márpedig a szurkolók kollektív emlékezete számos példát őrzött meg a Fradi-tábor (rendőrségi közbeavatkozást kiváltó) antiszemita megnyilvánulásairól. Így azt az esetet is, amikor a hatvanas évek elején, egy Fradi győzelemmel végződő FTC-MTK meccs után, a ferencvárosi szurkolók egy csoportja a budapesti rabbiképző előtt újságokat éget, ”legyőztük Izraelt” kiáltások kíséretében. De a diszkriminatív azonosulás azon paradox megnyilvánulására is sokan emlékeznek, amikor 1967-ben, közvetlenül az izraeli hatnapos háborút követően, a Fradi-szurkolók a Népstadionban az MTK-t ünneplik, így fejezvén ki örömüket a szovjet befolyás alatt álló arab országok veresége fölött.
  S míg a hetvenes évekből viszonylag kevés MTK-val szembeni antiszemita akcióról tudunk, a nyolcvanas évek derekától egyre több ilyen megnyilvánulás fordul elő. Ám tévedés volna azt gondolni, hogy a sokszor megdöbbentően brutális szövegeket csak a fradista ”B-közép” kemény magja skandálná. A Dózsa, a Vasas vagy a Honvéd szurkolótáborában ugyanúgy előfordulhat, hogy csapatuk MTK elleni meccsén ”zsidóznak” vagy ”gázkamráznak”.20 Miképpen az is jó néhányszor megtörténik, hogy az MTK vidéki mérkőzésein a helyi szurkolótábor, a népi antiszemitizmus archaikus verbális és vizuális sémáinak megfelelően, a ”libásokra” vonatkozó rigmusok kíséretében kék szalaggal átkötött libát küld be a pályára.21
  Anélkül, hogy kísérletet tennénk e megnyilvánulások részletes magyarázatára, néhány összefüggés fölvillantásával szeretnénk egy későbbi elmélyültebb értelmezés lehetséges irányait kijelölni. Első megközelítésben úgy fogalmazhatunk, hogy itt a bevezetőben említett stadionbeli strukturális kényszerhelyzet egy olyan variációjáról van szó, amelynek során az adott ellenféllel szemben mélyen rögzült, szélsőségesen diszkriminatív identitáselemek lendülnek mozgásba. Mindezek felszínre bukkanását számos történelmi tényező sajátos összjátéka segíti elő. Az ellenérzületek intenzitását nyilvánvalóan befolyásolja a rivális pozíciója: addig, amíg az MTK a bajnokság alsó régióiban foglal helyet, s a hazai együttesnek jó esélyei vannak ellenében, nem különösebben indokolt a szurkolók jelentősebb érzelmi-indulati invesztíciója. Mihelyst azonban az ellenfél valóban veszélyes lehet a hazai csapattal szemben (s ez a helyzet a nyolcvanas évek második felében), a fenyegetettségi tudat szélsőségesebb szurkolói reakciókat válthat ki.
  A stadionbéli szimbolikus és tényleges erőszak kiterebélyesedéséhez az is hozzájárul, hogy a nyolcvanas évek folyamán a rezsim fokozatosan veszít rendőrállam-jellegéből. Mindez az ellenzékiekkel szembeni fellépés agresszivitásának csökkenésétől kezdve a futballpályák ”rendbontói” iránti toleránsabb vagy legalábbis bátortalanabb rendőri attitűdig sok területen megfigyelhető. A megnövekedett szabadság mindeddig ismeretlen állapota szinte törvényszerűen vezet a kollektív agresszió megjelenéséhez, különösen egy olyan helyzetben, amikor a tömeges indulatkiélés és identifikáció esélyét egy ellenfél, ill. ellenség manifeszt vagy szimbolikus jelenléte is növeli. A diszkriminatív indulatok fölbukkanásának azért is nagyobb a valószínűsége, mert a stadionok közönségének száma, életkora és társadalmi összetétele időközben alaposan megváltozik: a korábbi népes, vegyes társadalmi összetételű és életkorú publikum helyébe egy kisebb számú, erősen megfiatalodott és társadalmi összetételében lumpenizálódott tömeg lép. Az idő előrehaladtával a nézőszám a korábbiaknak csupán a töredékét éri el: míg az ötvenes-hatvanas években olykor százezres tömeg tolong egy-egy kettős bajnoki meccsen a Népstadionban, a nyolcvanas években gyakran a Fradi-pálya is csak félig telik meg. A fölső és középosztályokhoz tartozó közép- és idősebb generációk elmaradása következtében (amit e generációk terheinek szaporodása, az egyéb szabadidő-eltöltési formák térnyerése, a futball színvonalának zuhanása mellett részlegesen éppen a stadionbeli agresszió növekedése magyaráz – csak néhány tényezőre utaljunk a jól ismertek közül) a jelen lévő lumpenproletariátus súlya megnövekszik. Így – a napisajtó kedvelt szófordulataival élve – egy háromezres nézősereg ”kemény magját” képező párszáz főnyi ”futballhuligán” a korábbinál sokkal nagyobb mértékben képes a stadionok légkörének meghatározására. Különösen akkor, ha saját csapatuk bíztatása helyett jelenlétük egyik fő céljává a kollektív agresszió ritualizált formáit öltő gúnyolódás, szitkozódás és verbális konfrontáció válik, mely egyaránt irányulhat az ellenfél játékosai, szurkolói, valamint a rendfenntartók (bírók, pályaszemélyzet, rendőrség) ellen, sőt alkalmasint a saját csapat játékosai vagy edzője ellen is fordulhat. Ezen agresszió különösen élessé és brutálissá válhat, ha tárgyául a társadalomban negatív érzülettel, illetve xenofóbiával szemlélt tényleges személy (például cigány, román, jugoszláv és orosz focista) vagy fiktív (”zsidó csapat”) kínálkozik.
  Újabb magyarázható tényezőket is találhatunk, ha arra a kérdésre próbálunk válaszolni, hogy a Kádár-rendszer utolsó éveiben hogyan viszonyulnak az ifjú Fradi-drukkerek az ”establishment” egész világához. Mint tudjuk, az FTC szurkolótábora már igen korán túlnő Budapest IX. kerületének határain. Így a Ferencvárossal való azonosulás elsősorban nem lokális kötődést, hanem egyfajta ”Mélymagyarországban gyökerezettséget” jelent. A Fradi össznemzeti jellege szurkolóláborának társadalmi heterogenitásából, osztályonkívüliségéből és földrajzi értelemben vett decentralizáltságából származik. Ennek az identitásnak az erejét jól mutatja, hogy vidéki hívei sokszor saját városuk csapata ellenében is a Fradinak drukkolnak. Ha ebben az összefüggésben a ”B-középet” ezen kiterjedt és elmosódó határokkal bíró aggregátum legszervezettebb és legtudatosabb csoportjának tekintjük, s figyelmünket a szimbolikus agresszió egyik legjellegzetesebb formájára, az antiszemitizmusra összpontosítjuk, e jelenséget legalább három eltérő vonatkozásban értelmezhetjük.
  Ezek a verbális akciók először is egyfajta általános negativitást kifejező kód megnyilvánulásainak tekinthetők. E kód egyaránt hordozhat magában elégedetlenséget, ellenségességet, agresszív késztetettséget és társadalmi csoportokkal szembeni ellenérzéseket, és valamennyi társadalomban érvényes, ahol a zsidók (és az idegenként észlelt egyéb csoportok) a ”mi” és az ”ők” dichotom oppozíciója révén tételeztetnek, és az ellenkező póluson foglalnak helyet. Magyarországon e kód jelöltjei közé a múlt században ugyanúgy beletartozhattak a németek és az osztrákok, ahogyan ma a cigányok vagy a románok. Lényege, hogy sohasem konkrét személyekre, hanem egy többé-kevésbé elmosódó kontúrú társadalmi csoport általánosított ellenségképére vonatkozik. Amikor például néhány durva antiszemita rigmust skandáló szurkolót az események után a rendőrségen kihallgattak, bebizonyosodott, hogy a fiatalok még sohasem találkoztak számukra beazonosítható, hús és vér zsidó emberrel, és hogy a zsidókkal kapcsolatban tulajdonképpen nincs is semmi konkrét bajuk. Az általuk elmondottakból kiderül, hogy végeredményben a tribün strukturális kényszeréből fakadóan töltötték meg e negatív kódot az alkalom kínálta jelentéstartalmakkal, anélkül, hogy ténylegesen ”bármi rosszat akartak volna”.22
  Az antiszemita megnyilvánulások jelentéstartalmainak második lehetséges értelmezési kerete az lehet, ha az adott szurkolótábor önképét társadalmi kontextusában vesszük figyelembe. A Fradi-drukker önmagát nagy valószínűséggel ”hétköznapi”, ”normális”, ”jó magyar” embernek tartja, aki a nép egyszerű fiaként szemben áll az ”establishment”-tel, azaz a ”fölül lévőkkel”, a ”hatalommal”, a ”hivatallal”,m a ”hivatalossággal”, a ”rezsim képviselőivel” (akik, adott esetben, nagyon is konkrétan a stadionbeli rendőrök, rendfenntartók, játékvezetők lehetnek). A ”mi” és az ”ők” mélyen átérzett dichotómiája köré szerveződő szubjektív rétegződéskép pontosan tükrözi a totalitárius rezsimek egyszerű állampolgárának társadalmi tapasztalatát, melynek alapja, hogy saját hétköznapi világának átélt, értelmezhető viszonyai, tevékenységei és megkülönböztetései a fölülről származó, brutális és banális, embertelen és érzéketlen, aktualizáló és homogenizáló társadalmi újraszervezések következtében uniformizálódnak, deformálódnak, érvénytelenné és jelentéktelenné válnak. S miután a mindennapi sztereotípiák társadalmi viszonylataiban a ”fölül lévők” igen gyakran ”zsidókként” tételeződnek, az ”establishment”-tel szembeni ellenséges érzület nagy valószínűséggel antiszemitizmus formájában is megjelenik.
  Számos történelmi oka van annak, hogy Magyarországon a zsidóságot összekapcsolják a kommunista típusú hatalommal. Köztudott, hogy a világháborúk között szerveződő jobboldal szemében a kommunista mozgalom a ”nemzetközi zsidó konspiráció” eredményének számít. Ezt a tézist, melyet a Horthy-rendszer a hivatalos álláspont rangjára emel, a sztálinizmus magyarországi gyakorlata sokak szemében alátámasztja, hiszen az ötvenes években a legfőbb pozíciók közül többet zsidók töltenek be. Az a tény, hogy a Kádár-rendszer a legkisebb antiszemita megnyilvánulásokat is keményen megtorolja, ugyanezen emberek számára a zsidó hatalom fönnmaradásának újabb bizonyítékául szolgálhat. E képzeteket jól kiegészíti a zsidóknak ”gazdagokként” való reprezentációja, mely az igencsak eltérő orientációjú rendszerek hivatalos szintű ideológiáiban egyaránt megtalálható. A ”gazdag zsidó” széles körben elterjedt toposza szintén a ”fölül lévő”, a ”velünk szemben álló”, a ”nem olyan, mint mi” oppozíciós értelmű jelentéstartalmakat mozgósíthatja, melyek így adott kontextusban könnyedén válhatnak a rendszerrel szembeni ”antikonformizmus” hordozóivá.
  Természetesen a tribünök népe által skandált szlogenekben föllelhetjük a klasszikus, faji-politikai alapú antiszemitizmus kifejeződését is. Föltételezhető, hogy vannak olyan fiatalok, akik szülői forrásokból közvetlenül is tudhatnak a nyilas idők ”segédházmestereinek forradalmáról”, és stadionbeli viselkedésük a fekete évek iránti nosztalgiákból táplálkozik. Családjuk legendáriumában ez a szörnyű időszak a társadalmi alá-fölérendeltségi viszonyok csodálatos átrendeződéseként jelenhet meg, amikor az elnyomók és elnyomottak közötti viszonyok végre az ”alul lévők”, a ”kisemberek” érdekeinek megfelelően alakultak, s amikor a rablás, fosztogatás és gyilkolás szabadsága a társadalmi rend fölforgatásának, a ”fölülre jutásnak”, az igazságtalanságok megtorlásának, a lumpenproletariátus történelmi bosszújának mámoros élményét foglalhatta magába. A kontrollálatlan és kontrollálhatatlan antiszemita dühönség ebből a nézőpontból az intellektuális, gazdasági és társadalmi értelemben legszegényebb, ”társadalom alatti” csoportok tagjainak magas érzelmi és indulati hőfokon átélt agresszív rituáléjának tekinthető, melynek potenciális áldozati báránya nem csupán a zsidóság, hanem bárki, aki szemükben a felülről diktált ”rendet” képviseli.

Befejezés helyett

  Ha áttekintjük a magyar válogatott teljesítményét a század elejétől napjainkig – elfogadva, hogy a legjobbak eredményei megfelelő indikátorai lehetnek e sportág nemzetközi versenyképességének –, durván azt mondhatjuk, hogy Magyarország a tízes években már az európai kontinens legjobb csapataival azonos színvonalon áll (noha Angliától még minden esetben nagy gólkülönbséggel kikap), a húszas években némileg visszaesik, majd a harmincas években egyértelműen a ”futballnagyhatalmak” közé kerül. Az ötvenes évek első felében a magyar válogatott számít a világ legjobb csapatának. A hatvanas években még mindig versenyképes a magyar labdarúgás, az évtized végétől azonban elkezdődik a lassú hanyatlás, mely a nyolcvanas évektől fogva – hogy ismét a sportsajtó formulájával éljünk – ”zuhanórepüléssé” változik. Mára a magyar futball a nemzetközi mezőnyben soha nem látott mélységekbe csúszik vissza: Európában a legutolsók között van, s a FIFA ranglistáján számos afrikai és ázsiai csapat is megelőzi.23
  E rendkívül elnagyolt áttekintés révén is érzékelhető, hogy a nagypolitika alakulása és a társadalmi csoportok sportban is kifejeződő versengése jól szemléltethető a labdarúgás példáján. Az a tény, hogy az első világháború idejére a magyar futball az európai élbolyba képes kerülni, visszavezethető a dualista monarchia államalkotó nemzeti és a magyar társadalomba integrálódni igyekvő allogén csoportok közötti sajátos viszonyokra. Talán nem megalapozatlan az MTK és az FTC futballcsapataiban objektiválódó anyagi és szibolikus túlinvesztíciókat a magyarországi zsidóság és németség asszimilációs versenyfutásának indikátoraként fölfogni. E két csapat játékosaiból álló magyar futballválogatott kvalitásai pedig nem utolsósorban az osztrákokkak szembeni magyar alárendeltségi tudat kompenzációjaként értelmezhetők. Mindenesetre ezt látszik alátámasztani a magyar válogatott osztrákokkal szembeni elsöprő fölénye 1910 és 1919 között, vagyis közvetlenül a magyar válogatott ”osztrák futballiskolában eltöltött tanoncévei” után.
  Kétszeres túlinvesztíciós motiváltság indokolja tehát e sport magyarországi jelentőségét. Némi nagyvonalúsággal mindez akár a kiegyezés utáni nemzeeti liberális magyar politikai elit által kínált asszimilációs társadalmi szerződés történelmi sikerének bizonyítékaként is felfogható: rendkívül jellemzőnek tekinthetjük ugyanis, hogy a sport nemzetközi erőterében a magyar érdekeket és kompetenciákat gyakorta éppen a bizonyítási kényszerük által serkentett allogén társadalmi csoportok tagjai képviselik a leghatékonyabban. Mindennek pikáns alátámasztásaként szolgálhat, hogy a millenniumi fölbuzdulás éveiben elkészített Toldi szobrot is egy zsidó atlétáról, bizonyos Müller Dávidról, mint a magyar férfivirtus legautentikusabb képviselőjéről mintázzák. De említhetjük azt is, hogy 1896-ban, az első újkori Olimpián az első két magyar aranyérmet szintén egy zsidó származású sportoló (úszó, atléta és futballista), Hajós Alfréd nyeri.
  A század folyamán kétszer jut el nemzetközi csúcsokig a magyar futball: a harmincas évek második felében és az 1950-1956 közötti időszakban. (A húszak évek kapcsán most elégedjünk meg annyival, hogy a gyöngébb nemzetközi eredmények minden bizonnyal visszavezethetők arra, hogy a Kommün és Trianon utáni sokkhelyzetben kevesebb erőforrás áll e sport rendelkezésére Magyarországon.) Mind a harmincas, mind az ötvenes évekre jellemző, hogy a sport szimbólumrendszere kétféle összefüggésben is rendkívül fontos üzenetek hordozója lesz: egyrészt a közelgő világháború, majd a hidegháború miatt, másrészt a diktatórikus rezsimek belső legitimációja szempontjából. (Jellemző, és a Mussolini-féle fasizmus sajátos testkultuszát, a német fasizmustól eltérő jellegét és az ország félperiférikusságából származó kompenzációs késztetettséget egyaránt jól tükröző tény, hogy a harmincas évek folyamán az az olasz válogatott lesz a világ legjobb csapata, amely 1928 előtt egyszer sem tudja megverni a magyar válogatottat. Ezt követően azonban a magyarok kerülnek velük szemben hasonló pozícióba: 1952-ig képtelenek győzni az olaszok ellen. Csak a harmincas években kilencszer kapnak ki tőlük, egyszer éppen az 1938-as párizsi világbajnoki döntőben.) E diktatúrák – rendelkezvén a legkülönbözőbb erőforrások fölhalmozásának, átcsoportosításának és újraelosztásának monopóliumával – kitüntetetten élnek a sportok kül- és belpolitikában fölhasználható jelentéstartalmaival.
  Más szóval: ezen időszakokban a politikai szféra szinte bekebelezi a futball világát, rendkívüli mennyiségű erőforrást összpontosítva – akár máshonnan történő elvonások révén is – e szimbolikus súlyánál fogva meghatározó sportba. (Ebben az összefüggésben válhat valóban jelzésértékűvé, hogy a legkeményebb években Jaross Andort vagy Münnich Ferencet nevezik ki a Ferencváros élére.)
  A diktatúra politikai akarata önmagában persze nem lenne elegendő ahhoz, hogy e kiélezett korszakokban a magyar futball világszínvonalúvá válhasson. Mindehhez szükség van az intézmények és diszpozíciók történelmi múltban gyökerező, hosszú távú kikristályosodására is. Közérthető példával élve: ahhoz, hogy Puskás Öcsi és társai fölbukkanhassanak a negyvenes-ötvenes években, Schafferre és Schlosserre, Toldira és Orthra, azaz stílus- és iskolateremtő labdarugók meghatározta bajnokságokra van szükség, ahol a játékosok és csapatok által szimbolizált versengés egyben társadalmi csoportok közötti, mobilitási és asszimilációs téteket és esélyeket tükröző versengés is, melynek során a szorosan vett technika és játékmód sem mentes a társadalmi konnotációktól. (Gondoljunk csak arra, mekkora jelentősége van Brüll Alfréd döntésének, aki 1911-ben angol edzőt hozat csapata számára, megtanítandó az MTK játékosait a korszerű, trükkös, cseles futballra, ezáltal nem csupán az FTC későbbi stílusát befolyásolva, hanem azt is, hogyan focizik Puskás apjának generációja a Teleki vagy az Almássy téren.) E társadalomtörténeti madártávlatból szemlélve a magyar futball teljesítménye egyáltalán nem tekinthető kivételesnek és rendkívülinek, hiszen pontosan illeszkedik azonfélperiférikus országok sorába, amelyeket éles társadalmi belső ellentétek és diktatórikus politikai berendezkedések jellemeznek. És itt – a ”futballnagyhatalmak” közül – egyaránt utalhatunk Mussolini Olaszországára, Franco Spanyolországára, Salazar Portugáliájára vagy akár a brazíliai és argentínai katonai juntákra.
  Többé-kevésbé elmondható tehát, hogy a huszadik század első felében, Nagy-Britannia és egyes európai protestáns királyságok mellett (melyeket Angliához szoros civilizációs függőségi viszony fűz) a futball néhány belső feszültséggel teli, félperiférikus diktatúrában is kiemelkedő fontosságú sport lesz, nem utolsó sorban a hatalmi centrum rendkívüli erőfeszítéseinek köszönhetően. A hatvanas-hetvenes évektől kezdődően azonban, a tömegkultúra globalizációjával és a nagyhatású kommunikációs eszközök elterjedésével párhuzamosan – hogy csak e címszavakkal utaljunk egy részletesebb gondolatmenet lehetséges fő csapásirányaira – e sport fokozatosan a multinacionális tőke játékszerévé, illetve eszközévé válik. Nem véletlen, hogy az 1980-as években már egyre inkább a gazdaságilag legfejlettebb, s ezért a szükséges erőforrásokat fölvásárolni képes nyugat-európai államok uralják a nemzetközi futballt (a mély tradíciók és diszpozíciók történelmi kikristályosodására természetesen itt is ugyanúgy szükség van, mint ahogy arra Magyarország kapcsán utalás történt), amelyekkel néhány kelet-európai és latin-amerikai diktatúra csapata egy darabig még állja a versenyt, ám a történelmi trend iránya nem lehet kétséges.
  Ebben az összefüggésben szinte törvényszerűnek tarthatjuk a magyar futball 1956-tal kezdődő nemzetközi eljelentéktelenedését, hiszen az párhuzamos a sportág bel- és külpolitikai súlyának csökkenésével. Ilyen értelemben – paradox módon – a labdarúgás magyarországi hanyatlása a Kádár-rendszer konszolidációjának, majd leendő összeomlásának indikátoraként is felfogható (erre az MTK 1987-es bajnoki címével kapcsolatosan már utaltunk). E hanyatlás azért is törvényszerű, mert a futball világát struktúráló politika helyébe – a fejlett nyugat-európai országok gyakorlatával szemben – Magyarországon nem lép be nemzetközileg számottevő tőke. A magyar futballcsapatok játékereje ma úgy viszonyul a német vagy az olasz csapatok játékerejéhez, ahogy a Stadler-birodalom vagy a Dréher sörgyár tőkeereje a Merzedes-Benz vagy az Agnelli-cég tőkeerejéhez. És azt is többé-kevésbé törvényszerűnek tarthatjuk, hogy a diktatórikusabb jellegű kelet-európai országokban – hasonlóképpen az Albert Flóriánék ”ezüstcsapata” által fémjelzett hatvanas évekbeli magyarországi trendekhez – Sztojcskovok és Hagik egy darabig még képesek valamit megjeleníteni a totalitárius rendszerek korábbi sportpolitikájából. Ám az tény, hogy e ”szovjet típusú rendszerekben” felnőtt bolgár és román futballsztárok ma már a leggazdagabb nyugat-európai klubok játékosai, előrevetíti a posztkommunista román és bolgár (orosz és jugoszláv) futball magyarországihoz hasonló összeomlásának árnyékát.
  Ugyanakkor azokat a jelzéseket is komolyan kell vennünk, amelyek szerint néhány kiöregedett nyugat-európai nagy játékos (például Rummenigge vagy Schillacci) és ”másodosztályú” brazil világbajnok (például Dunga) mellett ma már egyre kiválóbb és fiatalabb nyugat-európai vagy latin-amerikai profik teszik reprodukálhatóvá tapasztalataikat a távol-keleti futballcsapatok számára. Azaz e madártávlatból az is jól látszik, hogy az ezredvégi nyugat-európai futballdominancia csupán történelmi átmenetnek tekinthető: a 2010-es bangkoki futballvilágbajnokság döntője után (melyet 0:1-es félidő után Japán nyer 2:1-re Dél-Afrika ellen) már senki sem csodálkozik majd azon, hogy csak két európai csapatnak sikerült bejutnia a legjobb nyolc közé.
 

Jegyzetek

1. ”Harsonarianás és ostorpattogás között vonult el a díszes menet Zsibó tágas utcáin, amidőn néhány, a kertek mellett alvó sertés a zajra hangos röfögéssel felrezzenvén, az éppen ott haladó ifjú Wesselényi tüzes paripája oly hatalmas oldalszökést tesz, hogy a rajta ülő ifjú fővel hull a kemény göröngyök közé és menten elájul. Néhány percig halottnak hittük őt. Atyja lováról leszökvén, a kétségbeesés hangján adja bánata tanulságait. Mi hideg vízzel locsoljuk az ifjút, ki néhány perc múlva eszméletre jő. Az atyai kétségbeesés most a düh és harag túlságába szökik át s fia eszméletre jöttének örömét túlsúlyozza annak a lóróli lehullásának szégyene. Fiát dühösen mellenragadja s öklével fenyegeti a szégyenért.” Ujfalvy Sándor emlékiratait idézi: Siklóssy, 1928, 34.
2. 1896-ban, az athéni első újkori olimpián az atlétikai és a torna versenyszámaiban hirdetnek ”világbajnokokat”. Jellemző az előbbi túlsúlyára, hogy az olimpiai sportágak 80 százaléka az atlétika körébe tartozik.
3. A piros-fehér színeket a BTC már lefoglalta (vö.: Major-Nagy-Várszegi, 1974, 14). S mivel 1896- ban e klub hozta létre az első futballszakosztályt Magyarországon, a teljes nemzeti színskála a BTC-FTC meccseken lehetett látni a pályákon.
4. Brüll Alfréd a kezdetektől 1944-es deportálásig az MTK elnöke. Egy jellemző anekdota szerint Auschwitz-ban, halálba menetele előtt, kijavítva a Shakespeare-t pontatlanul idéző Mengelét (vö. Handler, 1985, 103). Személyét sokan a ”dekadens nagypolgári zsidóság” jellegzetes képviselőjének tekintik. Kiemelkedő műveltsége, vagyona, nemzetközi befolyása és a feltételezett homoszexuális hajlam is hozzájárul a csapattal kapcsolatos antiszemita sztereotípiák kialakulásához és fönnmaradásához.
5. 1919 előtt az FTC-ben 50 focista játszott. Ebből huszonnégynek volt magyar és ugyanennyinek német (kettőnek egyéb idegen) neve. A zsidó lexikon közülük kilenc német nevűt és egy magyarosítottat említ. Ugyanebben az időszakban az MTK-ban 65 játékos fordult meg, közülük 38 magyar, 20 német (és 7 egyéb idegen) nevű. A zsidó lexikon a magyarosított nevűek közül tizenhármat, a német nevűek közül tizenkettőt említ. (A zsidó lexikon csak azokat a játékosokat sorolja föl, akik legalább ötször játszottak a válogatottban, ezért a két csapat zsidó focistáinak számát jóval nagyobbnak kell becsülnünk.) Hangsúlyozandó, hogy az MTK játékosai között sokkal jelentősebb a magyarosított nevűek aránya.
6. Ha az UTE, a korszakban többnyire harmadik helyen végző csapat játékosait is a föntiek alapján igyekszünk csoportosítani, azt mondhatjuk, hogy a német, zsidó és magyar származásúak egyaránt durván 1/3-os arányban szerepelhettek benne. Ezt az állítást azonban fönntartással kell kezelni, mivel az UTE ekkor még kiscsapat, többszörös válogatottakat nem ad, így a zsidó lexikonban egy játékosának a neve sem található meg. A rendelkezésünkre álló források (Hoppe, 1970) alapján azért biztonsággal csak annyi állítható, hogy 1919 előtti futballistái közül mintegy felének volt német s ennél valamivel kevesebbnek magyar neve.
7. Mi sem bizonyítja jobban, hogy a zsidó-nem zsidó polarizáció még a fasizálódás előestéjén sem teljes, mint hogy a Dr. Vázsonyi János által vezetett ellenzéki Magyar Demokrata Párt az 1938-as választások előtt a Fradiban játszó Sárosi dr-ral tárgyal képviselői jelöltetésének ügyében. A jelöltetés ugyan a kormány nyomására meghiúsul, ám – ismerve a Magyar Demokrata Párt erős zsidó támogatottságát – az ilyenfajta közeledés az FTC egyik prominens, nem zsidó származású játékosához, mindenképpen a téma árnyalt megítélését indokolja. (Vázsonyi Vilmosnak, Dr. Vázsonyi János fiának személyes közlése.)
8. A nagyipari munkásság által lakott XIII. kerületi Angyalföldön megszerveződő, egyértelműen baloldali-szociáldemokrata jellegű Vasast 1911-ben alapítják. 1916-tól az első osztályban játszik (s többnyire a középmezőnyben szerepel). Profi együttese a ránehezedő nyomás következtében a harmincas évek elején föloszlik (1926-32 között a tabella hátsó felében végez, illetve egyik évben ki is esik az első osztályból). Az antifasizmus jelképévé váló amatőr Vasas – minden ellene irányuló hivatalos próbálkozás dacára – 1942-ben ismét följut az első osztályba, s a hátralévő háborús évek alatt már bent is marad. 1944-ben, egy húszezer (!) Vasas szurkoló baloldali manifesztációjává alakuló Vasas-Nagyvárad meccset követően miniszteri biztost neveznek ki a csapat élére, és a csapat nevét rövid időn belül háromszor is módosítják: először Nehézipari Munkások Nemzeti Sport Körének, majd Nemzeti Vasasnak, végül Kinizsinek nevezik. (Vö.: Hoppe, 1970, 278.)
9. Budapest 14 kerülete közül az 1939-es választások alkalmával a legnagyobb arányban a III. kerületben szavaztak a nyilas pártra (33,2 százalék). A XIV. kerületben 29,6, Kőbányán 29,4, a Ferencvárosban pedig 28,3 százalék volt a fasiszta szavazatok aránya. (A nyilas pártra szavazók aránya csupán a IV., V. és VI. kerületben maradt húsz százalék alatt.) (Vö.: Ránki, 1983, 405.)
10. A rendelkezésünkre álló források alapján eldönthetetlen, hogy a manipulatív elemek mekkora szerepet játszanak mindebben. Tény, hogy a NAC bizonyos értelemben ”fölpumpált” csapatnak tekinthető, hiszen játékosai nem csupán Erdély különböző településeiről, hanem Budapestről, Kőszegről és más távoli magyar városokból is érkeznek. (Vö.: Hoppe, 1970, 279.) Ugyanakkor az is igaz, hogy kulcsjátékosa, Sárvári-Spielmann helybéli, aki a Brassóból érkező, negyvenszeres román válogatott Bodolával kettesben mérkőzések eldöntésére képes.
11. A hitelesnek tűnő anekdota szerint 1949-ben, egy hétfői reggelen Rákosi Mátyás megkérdezi titkárától, mennyi volt a tegnapi Fradi-Vasas meccs eredménye. A titkár – szerencsétlenségére – azt válaszolja, hogy nem tudja, mivel a hét végén sokkal fontosabb politikai kérdésekkel volt elfoglalva. Erre Sztálin legjobb tanítványa imigyen oktatja ki: a sport igenis fontos politikai kérdés, különösen, ha egy ”baloldali” és egy ”jobboldali” futballcsapat találkozójáról van szó.
12. Az 1948-as ”félelmetes hírű” Fradi-csatársor tagjai: Budai II., Kocsis, Deák, Mészáros és Czibor. Az ötvenes évek elejére egyébként már valamennyiben máshol találhatók.
13. Érdemes volna megvizsgálni, mi mindenre használtatott az elmúlt századokban a heroikus és győzedelmes magyar militáns hagyományokat szimbolizáló Kinizsi Pál figurája. Szorosan a témánknál maradva: jellemző, hogy a két kezében és szájában ottománokat tartó ”törökverő” Kinizsi Pál neve náciknak és kommunistáknak egyaránt alkalmasnak tűnt arra, hogy a rendszerük számára veszélyes politikai konnotációkat hordozó futballcsapatok viseljék (a nyilas időkben, mint tudjuk, a Vasast hívták így). A laktanyák tucatjai (százai?) és az egyik legnépszerűbb korabeli sörmárka által is viselt név révén a totalitárius rezsimek a csapatokat – igyekezvén megfosztani eredeti jelentéstartalmaiktól – saját militanizmusuk hordozóivá szerették volna tenni. Nem kétséges, mekkora sikerrel...
14. Münnich kétszeresen is kivételesnek számít: rajta kívül kevés német származású kommunista vezetőt találhatunk ebben az időszakban, olyat pedig szinte alig, aki nem magyar, illetve magyarosított nevű volna. A kommunista hatalmi elit jelentős hányadában zsidó származású tagjai nagy igyekezettel próbálnak ”magyar nemzeti” jegyeket magukra ölteni. A bajusz, a népi beszédfordulatok, a tájszólás kultiválása és a vegyes házasságok mellett e célt szolgálják a névmagyarosítások is.
15. Jellemző adat, hogy 1953 és 1956 között Magyarországon csaknem 147 ezer (!) leigazolt futballista van, az alapfokú bajnokságokban játszók figyelembevétele nélkül. (Vö.: Antal és mások, 1972, 243.)
16. A Honvéd játékosa Grosics, Lóránt, Bozsik, Budai II, Kocsis, Budai I., Puskás és Czibor, az MTK-ban játszik Lantos, Zakariás és Hidegkúti.
17. A Csepel bajnoki helyezései 1949 és 1956 között:1949: 5., 1950 ősz: 4., 1951: 5., 1952: 5., 1953: 11., 1954: 12., 1955: 9.
18. Legalábbis egyes Fradi-drukkerek emlékezete szerint.
19. A Fradi – a tavasszal befejeződő 62/63-as bajnokság megnyerése után – ősszel is sokáig toronymagasan vezet, ám az utolsó fordulókban súlyos vereségeket szenved (például 2:7 a Honvéd ellen), s egyetlen pontot sem tud szerezni az olyan csapatokkal szemben, mint a tizenkettedik és tizedik helyezett Szeged (SZEAC), illetve Dorogi Bányász, így rosszabb gólarányával csak harmadik lesz a vele azonos pontszámú Győri Vasas és Honvéd mögött.
20. Részletek az MTK elleni meccsek szurkolói rigmusaiból: ”A zsidókkal játszó Vasas tünemény, ”Hajrá Honvéd! Hajrá Honvéd! A zsidókkal játszó Vasas tünemény. Kurva anyád, kurva anyád! Mocskos zsidók! Mocskos zsidók! Ezek vagytok ti! Ezek vagytok ki! Gázkamra! Gázkamra! (Mihancsik, 1988, 105., 49.)
21. A zsidókat a múlt században többnyire a libával kapcsolták össze Magyarországon, mivel a falusi zsidóság igen gyakran foglalkozott libatoll-, libamáj-, ill. libahúskereskedelemmel.
22. ”G. Tamás fiatal gépészmérnök, technológus (de a ‘magasabb kereseti lehetőség miatt jelenleg három műszakban, menetköszörűsként dolgozik. Rendszeresen százszázalék felett végzi munkáját, szorgalmas, csendes ember’), alapszervi KISZ-titkár. ‘... Aztán vége lett a meccsnek, az MTK-játékosok odaszaladtak az MTK-kispadhoz, ott ölelkeztek, és eközben indulattól fűtve bekiabáltam a pályára: Piszkos zsidók, mennyit fizettetek ennek a szemét bírónak? Ezt az indulatot az váltotta ki belőlem, hogy az egész mérkőzés alatt szabályttalanságokkal húzták az időt, s úgy láttam, hogy a bíró kedvez nekik, aztán meg kilencven percig fülembe zúgott a nagy óra alatt tartózkodó Dózsa-tábor szitkozódása. Meggondolatlanul használtam a fenti kifejezést, annyira szégyelltem magam, hogy a hátam mögött álló személytől is bocsánatot kértem, miután figyelmeztetett, hogy az általam használt kifejezést mégsem kellett volna bekiabálnom. Lényegében az a pillanat váltotta ki belőlem az odakiabálást, hogy örültek az MTK játékosok.’ (A jegyzőkönyvből.) ”Kőbányai György: Kórus a lelátón, Új Tükör, 1987. június 28.
23. 1902 és 1970 között a magyar labdarugó válogatott 448 mérkőzést játszik. Ebből 250-et megnyer, 109-et elveszít; teljesítménye 65,7 %-os. Ausztria ellen 113 (1945 előtt 84) mérkőzést játszik. A fenti időszakban Magyarország – Ausztria után – leggyakrabbab az alábbi csapatokkal találkozik (zárójelben az 1945 előtti meccsek száma): Csehszlovákia, ill. Csehország 31 (19), Svájc 31 (18), Svédország 27 (14), Olaszország 26 (19), Németország ellen a 2. világháború végéig 18-szor játszik a magyar válogatott. Az alábbi kis táblázat korszakokra bontva mutatja a magyar válogatott eredményeit a leggyakoribb ellenfelekkel szemben. (Az országnevek alatt található plusz jel azt mutatja, hogy a magyarok hányszor győztek az adott ország csapata ellen, a mínusz pedig azt, hányszor kaptak ki tőle. A táblázatban a döntetlenek nem szerepelnek. Németország 1945 utáni adatai az NSZK-ra vonatkoznak.)
 

 Irodalom

Antal Zoltán – Sass Tibor – László István (1972): A magyar sport kézikönyve, Bp., Sport Kiadó
handler, Andrew (1985): From the Ghetto to the Games. Jewish Athletes in Hungary, New York, Columbia University, East European Monographs, Boulder
Hoppe László (1970): Labdarúgó-bajnokságaink 1906-1969, Budapest, Sport Kiadó
Kőbányai György (1987): Kórus a lelátón. Új Tükör, június 28.
Nagy Béla (1983): Nyolcvan év, nyolcvan örökrangadó, Budapest, KJK.
Ujvári Péter (szerk.) (1929): (Magyar) Zsidó Lexikon, Budapest
Major János – Nagy Béla – Várszegi János (1974): Zöld fehérben. Az FTC 75 éve, Budapest, Sport Kiadó
Mihancsik Zsófia (1988): Hajrá MTK? Hungária körút, Bp., Háttér Kiadó
Ránki György (1983): Mozgásterek és kényszerpályák, Budapest, Magvető
Rejtő László (1969): Kilenc klub krónikája, Budapest, Sport Kiadó
Dr. Siklóssy László (1928): A magyar sport ezer éve, II. Széchenyi-Wesselényi és még egy nemzedék (1820-1874), Budapest, Országos Testnevelési Tanács
Dr. Siklóssy László (1929): A magyar sport ezer éve. III. A modern sport előkészítése (1875-1896), Budapest, Országos Testnevelési Tanács

Év Bajnok II. III. IV. V. VI.

1901 BTC MUE FTC Műegyetem BSC -
1902 BTC FTC 33FC BSC MUE -
1903 FTC BTC MTK Postás 33FC MUE
1904 MTK FTC BTC MUE Postás MAC
1905 FTC Postás MTK UTE MAC TTC
1906/7 FTC MAC MTK BAK Typografika UTE
1907/8 MTK FTC MAC UTE Törekvés BTC
1908/9 FTC MAC és Kas BTC MTK TTC BAKsai AC
1909/10 FTC MTK és NSC BAK BTC TTC
ETO
1910/11 FTC MTK és Törekvés BAK BTC MAC
Kassai AC
1911/12 FTC MTK és BAK MAC TTC Törekvés
Tatabánya
1912/13 FTC MTK és BTC MAC 33FC BAK
ETO
1913/14 MTK FTC Törekvés BTC MAC 33Fc
1914/15 a háború miatt bajnokságot nem rendeztek
1915/16 a háború miatt bajnokságot nem rendeztek
1916/17 MTK Törekvés UTE FTC III.ker Vasas
1917/18 MTK FTC Törekvés Vasas UTE III. ker.
1918/19 MTK FTC UTE TTC Vasas III. ker.
1919/20 MTK KAC FTC Törekvés BTC Vasas
1920/21 MTKK UTE és FTC III. ker. Törekvés VII. ker.
Szegedi AK
1921/22 MTK FTC és UTE Törekvés III. ker VAC
Szegedi AK
1922/23 MTK UTE és FTC Vasas Törekvés VAC
Szombathely
1923/24 MTK FTC és UTE BTC VAC Zugló
Szombathely
1924/25 MTK FTC Vasas III. ker. UTE NSC
1925/26 FTC MTK és Vasas UTE NSC KAC
Miskolc

Professzionalista bajnokságok

1926/27 Ferencváros Újpest Hungária Sabaria III. ker. Vasas
1927/28 Ferencváros Hungária Újpest Sabaria III. ker. Nemzeti
1928/29 Hungária Ferencváros Újpest Bocskai Bástya III. ker.
1929/30 Újpest Ferencváros Hungária III. ker. Bocskai Kispest
1930/31 Újpest Hungária Ferencváros Bocskai Nemzeti III. ker.
1931/32 Ferencváros Újpest Hungária Bocskai III. ker. Budai
1931/32 Ferencváros Újpest Hungária Bocskai III. ker. Budai
1932/33 Újpest Hungária Ferencváros III. ker. Budai Bocskai
1933/34 Ferencváros Újpest Bocskai Hungária Szeged Kispest
1934/35 Újpest Ferencváros Hungária Szeged Kispest Phöbus

Nemzeti Bajnokságok

1935/36 Hungária Újpest Ferencváros Phöbus Kispest Bocskai
1936/37 Hungária Ferencváros Újpest Phöbus Nemzeeti Bocskai
1937/38 Ferencváros Újpest Hungária Kispest Elektromos Phöbus
1938/39 Újpest Ferencváros Hungária Kispest Szeged Nemzeti
1939/40 Ferencváros Hungária Újpest Szeged Kispest Törekvés
1940/41 Ferencváros Újpest Szeged Szolnok Csepel Diósgyőr
1941/42 Csepel Újpest szolnok szeged NAC Ferencváros
1942/43 Csepel NAC Ferencváros Gamma Sal BTC Vasas
1943/44 NAC Ferencváros Kolozsvár Gamma Újpest Újvidék
1944 ősz félbeszakadt
1945 tavasz Újpest Ferencváros Csepel Kispest Vasas MTK
1945/46 Újpest Vasas Csepel Szeged Ferencváros MTK
1946/47 Újpest Kispest Vasas Ferencváros MTK Csepel
1947/48 Csepel Vasas Ferencváros Kispest Újpest MTK
1948/49 Ferencváros MTK Kispest Újpest Csepel SZAC
1949/50 Honvéd ÉDOSZ Textiles Csepel Újpest Vasas
1950 ősz Honvéd Textiles Újpest Csepel Dorog Vasas
1951 BP. Bástya Honvéd Újpest Vasas Csepel Kinizsi
1952 Honvéd Bp. Bástya Dózsa Vasas Csepel Győr
1953 Vörös Lobogó Honvéd Vasas Dózsa Kinizsi Győr
1954 Honvéd Vörös Lobogó Kinizsi Vasas Dózsa Dorog
1955 Honvéd Vörös Lobogó Kinizsi Vasas Dorog Salgótarján
1956 félbeszakadt
1957 tavasz Vasas MTK Ú. Dózsa FTC Csepel SalBTC
1957/58 MTK Honvéd FTC Tatabánya Vasas Sal BTC
1958/59 Csepel MTK Honvéd Vasas Ú. Dózsa Tatabánya
1959/60 Ú. Dózsa FTC Vasas MTK Diósgyőr Tatabánya
1960/61 Vasas Ú.Dózsa MTK FTC Sal BTC SZEAC
1961/62 Vasas Ú.Dózsa FTC Tatabánya MTK Dorog
1962/63 FTC MTK Ú.Dózsa Dorog Honvéd Győr
1963ősz Győr Honvéd FTC Komló Vasas Ú.Dózsa
1964 FTC Honvéd Tatabánya Győr Ú.Dózsa Vasas
1965 Vasas FTC Ú.Dózsa Honvéd Győr Tatabánya
1966 Vasas FTC Tatabánya Ú.Dózsa Győr Honvéd
1967 FTC Ú.Dózsa Győr Vasas Tatabánya Honvéd
1968 FTC Ú.Dózsa Vasas Honvéd Csepel Pécsi Dózsa
1969 Ú.Dózsa Honvéd FTC Vasas Rába ETO Pécsi Dózsa
1970 tavasz Ú.Dózsa FTC Bp. Honvéd MTK Vasas Csepel
1970/71 Ú.Dózsa FTC Vasas Bp. Honvéd MTK Csepel
1971/72 Ú.Dózsa Bp. Honvéd Salgótarján Tatabánya FTC Vasas
1972/73 Ú.Dózsa FTC Vasas Bp. Honvéd Videoton Zalaegerszeg
1973/74 Ú.Dózsa FTC Rába ETO Videoton Tatabánya Bp. Honvéd
1974/75 Ú.Dózsa Bp. Honvéd FTC Csepel Videoton Vasas
1975/76 FTC Videoton Ú.Dózsa Bp.Honvéd Vasas MTK-VM
1976/77 Vasas Ú.Dózsa FTC Bp. Honvéd Haladás Videoton
1977/78 Ú.Dózsa Bp. Honvéd MTK VM Videoton Vasas Diósgyőr
1978/79 Ú.Dózsa FTC Diósgyőr Vasas Bp. Honvéd Rába ETO
1979/80 Bp. Honvéd Ú.Dózsa Vasas Videoton Tatabánya FTC
1980/81 FTC Tatabánya Vasas Videoton Bp. Honvéd Debrecen
1981/82 Rába ETO FTC Tatabánya Videoton Ú.Dózsa Bp. Honvéd
1982/83 Rába ETO FTC Bp. Honvéd Csepel Ú.Dózsa Tatabánya
1983/84 Bp. Honvéd Rába ETO Videoton Ú.Dózsa Tatabánya Vasas
1984/85 Bp. Honvéd Rába ETO Videoton Zalaegerszeg Vasas Békéscsaba
1985/86 Bp. Honvéd Pécs Rába ETO Zalaegerszeg FTC Videoton
1986/87 MTK Ú.Dózsa Tatabánya Bp. Honvéd FTC Vasas
1987/88 Bp. Honvéd Tatabánya Ú.Dózsa Rába ETO FTC MTK
1988/89 Bp. Honvéd FTC MTK Videoton Rába ETO Tatabánya
1989/90 Ú.Dózsa MTK FTC PVSC Tatabánya Veszprém
 

Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: replika@c3.hu