A történelmet, a történeti emlékezetet egy adott korra, politikai, társadalmi helyzetre jellemzõ társadalmi konstrukciónak tekinteni meghatározó és mára gazdag irodalommal rendelkezõ szemlélet a társadalom- és történettudományokban. E felfogás gyökerei a század húszas éveire nyúlnak vissza, amikor Maurice Halbwachs (Halbwachs 1985) a durkheimi szociológia alapjain az emlékezet társadalmi meghatározottságát megfogalmazta. Azóta hatással voltak rá mind a szociológia társadalmi konstruktivista fordulata, mind a történettudomány kritikai irányzatai, nem kevésbé a reprezentáció, tudás és hatalom összefüggései iránti érdeklõdés a társadalomtudományok minden területén.1

Hatalom és történelmi emlékezet viszonyát a modern társadalmakban – a legtöbb értelmezés szerint – a hegemóniára való törekvés határozza meg, vagyis egyetlen, az állam által ellenõrzött diskurzus és szimbólumrendszer alkotja "a" történelmet, a múlt egyetlen legitim képét. Az állam, és itt elsõsorban a modern nemzetállamokról van szó, a múlt reprezentációja fölötti monopóliuma révén emlékezetközösségeket (Nora 1989) hoz létre. Az érvényes tradíciókat egyfelõl az állami oktatás teszi magától értetõdõ, az identitás részévé is váló ismeretté. Másfelõl a hagyományokat a történelmi megemlékezések, nemzeti ünnepek révén – Hobsbawmmal szólva – "találják ki", tartják a társadalom emlékezetében, ill. fogalmazzák újra, "idõszerûsítik", ha az új társadalmi, politikai kontextus úgy kívánja meg.2 A modern társadalmakban "a történelem leváltotta a mitológiát, de ugyanazt a funkciót tölti be"3, új "civil vallást" teremtett.

Ez a helyzet azonban sok tekintetben módosult az elmúlt évtizedekben, különösen Nyugat-Európában és Észak-Amerikában. A diszciplína hagyományaival szembeforduló kritikai irányzatok hatására a történelem elveszítette a tizenkilencedik században kialakult szakrális jellegét, politikai szerepét. Ugyanezt lehet mondani a megemlékezésekrõl is: olyan jelentõs események, mint az amerikai és a francia forradalom kétszázadik évfordulója 1976-ban illetve 1989-ben, a populáris szórakoztatás alkalmaivá váltak (Kaplan 1995; Spillman 1997). Ugyanakkor fölerõsödött a társadalmi emlékezet pluralizálódásának folyamata is, a történelem a nemzeten belüli kisebb csoportok közötti rivalizáció és érdekegyeztetések területe lett.

A kelet-európai országokban 1989-et követõen azonban – többnyire a nyugat-európai trenddel ellentétben – az új politikai elit egyfelõl a hiányzó társadalmi kohézió, közösségi ideológia, másfelõl saját legitimitása megteremtése végett az osztálypolitikát a nemzetpolitikával váltotta föl, annak megfogalmazása érdekében pedig "a" nemzeti történelemhez, annak mítoszaihoz folyamodott (lásd Niedermüller 1997; Binder, Kaschuba és Niedermüller 1998; Rév 1995). Ez volt a szobordöntések és utcanév-változtatások, az újratemetések idõszaka, amikor részben a kommunizmus idõszakát akarták feledtetni az emberekkel, részben pedig idealizált történelmi idõszakokat találtak ki, amelyek mintául szolgálhattak a bizonytalan jelenben. Kelet-Európában a két világháború közötti idõszak emlékezetét lengte be a nosztalgia, de ugyancsak gyakran történt hivatkozás az autenticitást, a sajátosságot bizonyító nemzeti eredetmítoszokra is. Niedermüller Péter – másokhoz hasonlóan – az 1989-et követõ idõszak politikai nyelvezetének mitikus jellegét és erõs múltra orientáltságát emelte ki (Niedermüller 1997). A politikai rendszerváltást elõkészítõ – bizonyos értelemben kiprovokáló –, majd az átmenet elsõ éveiben rendezett megemlékezések, mint 1989. március 15-e, Nagy Imre és Horthy Miklós újratemetése Magyarországon vagy a nemzetállam megalapításának 75. évfordulója Romániában szakrális és karizmatikus hatásuk révén nagy tömegeket mozgósítottak és lelkesítettek. Kelet- és Közép-Európában 1848 emlékezete jól szemléltetheti a múlt reprezentációinak és a mindenkori jelen politikai küzdelmeinek szoros viszonyát, valamint azokat a különbségeket, amelyekkel az eltérõ kontextusok következtében a történelem aktuális jelentései bírnak. Az 1848-as forradalom százötven éves évfordulóján Magyarországon, Romániában és Szlovákiában rendezett ünnepségek – vagy éppen a várt megemlékezések elmaradása – egyfelõl – különösen a magyar kisebbségek körében – a korábbi években a régióra jellemzõnek talált mitologizáció, történelmi nosztalgia folytonosságát tanúsítják, másfelõl azonban – különösen Magyarországon – a történelem "varázstalanításának" folyamatát bizonyítják. Ezen túlmenõen a romániai kezdeményezések visszhangtalansága, valamint a szlovák nyilvánosság teljes közömbössége az 1848-ról való megemlékezéssel szemben azt mutatja, hogy az állami törekvéseknek, amelyekkel a történeti emlékezetet manipulálják, mégiscsak vannak korlátai, a múlt a politikai "használhatóság" érdekében nem alakítható vég nélkül. A megemlékezéseket jelentõségük, hangulati jellegük és tartalmuk szerint osztályozhatjuk. Az elsõ szempont azt jelenti, hogy 1848 történelmi emlékezetének milyen jelentõsége volt egy ország vagy régió közéletében. Hangulati jellegüket tekintve a megemlékezéseknek két ideáltipikus esetét különböztethetjük meg. Az elsõ, amikor a megemlékezések emelkedett hangon, kvázivallásos komolysággal és szentségben történnek. Mitologizáló narratív formák és heroikus ábrázolás hozzák létre a rájuk jellemzõ pátoszt. A társadalom életében – durkheimi értelemben – szakrális momentumokat alkotnak, Weber fogalmával élve karizmatikus események. A másik ideáltípus, amikor a megemlékezések, a társadalom széles tömegeit megszólítandó, a nyilvános és populáris szórakozás alkalmaivá válnak – angolul találóan: not holy days but holidays –, ahol az emberek nem eszmékért, a múlt dicsõségéért lelkesednek, hanem jól érzik magukat. A hangulat leginkább a karneválok, utcabálok vidámságát idézi. E szemléletet a múlttal szembeni reflexív, olykor kritikus viszony jellemzi. A megemlékezések elsõ módjától a második irányába való eltolódás a történelem és a történelmi emlékezet deszakralizálását jelenti, vagy – ismét weberi fogalommal – a történelmi karizma rutinizálódását. A megemlékezések tartalmi sajátosságait – melyek szoros kapcsolatban állnak hangulati jellegükkel – szintén két ideáltípus révén ragadhatjuk meg. Az elsõ partikularizál, a második univerzalizál. Az elsõnek megfelelõen 1848 aktuális jelentései idõben és térben behatárolódnak, a valamikori események sajátos nemzeti jelentést nyernek. A hangsúly bizonyos eseményekre, csatákra, harcokra, konfliktusokra tevõdik, így nemcsak a nemzeti sajátosságok, hanem a valamikori ellentétek is aktualitást nyernek. A második típus úgy általánosít, mintha a múltat egy nagy látószögû objektíven keresztül néznénk, s így a nemzeti, a sajátos tapasztalat tágabb és hosszabb távú európai vagy egyenesen univerzális folyamatok részének látszik. Az egyes eseményekrõl, különösképpen a szomszédos népekkel való erõszakos konfliktusokról szóló beszédet kerüli, azok elfelejtésén vagy reflexív újraértelmezésén dolgozik. A hangsúly a sajátos, nemzeti célokról és sérelmekrõl sokkal általánosabb, egyetemesebb összefüggésekre, a demokráciára, a jogállamiságra, a modernizációra és a nyugatosodás értelmében használt európaiságra helyezõdik át, amelyek történetében 1848 mérföldkõnek tekinthetõ. A fenti ideáltípusok határolják azt a konceptuális mezõt, amelyben konkrét elemzésünket elhelyeztük. Azaz: a téma jelentõsége egy relevancia-irrelevancia tengelyen ábrázolható.
A megemlékezések hangulati jellege egy olyan kontinuumra helyezhetõ, amely a szakrálistól és mitikustól a karneváliig és reflexívig terjed. A diskurzusok tartalmai egy – a partikulárisat az univerzálissal összekötõ – harmadik tengely mentén rendezhetõk el. Ezek az ellentétek, hangsúlyozni szeretnénk, ideáltípusok, abban az értelemben, ahogyan azt Max Weber meghatározta: az empirikusan megfigyelhetõ tendenciák szándékos túlhangsúlyozásával jöttek létre. Az esetek, amelyeket vizsgálunk, nem azonosak a tiszta típusokkal, de jól jellemezhetõek aszerint, hogy milyen mértékben közelítik meg azokat.4
 
Megemlékezések Magyarországon és a kisebbségben élõ magyarok körében
A nemzeti mítoszok deszakralizálása
 
  A magyar politikai kultúrának sarokköve, viszonyítási pontja 1848 (Gerõ 1998: 9), mert olyan politikai szimbólumrendszert hozott létre, amellyel késõbb különbözõ politikai helyzetekben lehetett mozgósítani, egyesíteni a magyar társadalmat. 1848 mintákkal szolgálhatott krízishelyzetek érzékeléséhez, értelmezéséhez és cselekvési stratégiák kialakításához, állapította meg Hofer Tamás e szimbólumrendszernek a legutóbbi rendszerváltásban betöltött szerepét vizsgálva (Hofer 1992). 1848 szimbólumait, rítusait egyetlen politikai rendszer sem kerülhette meg Magyarországon. 1848 azonban nemcsak a politikai szimbolizmus koronként változó jelentésû része, hanem a kulturális identitás viszonylag állandónak tekinthetõ eleme is.5 Ezt tanúsítja 1848 folklorizálódása, az, amilyen mértékben Kossuth Lajos, Petõfi Sándor, Klapka György, Gábor Áron, Bem apó vagy az aradi tizenhárom beépült a nemzeti mitológiába. 1848 nyilvános politikai kultusza a tizenkilencedik század végére alakult ki Magyarországon. A fordulópont Kossuth halála és tömegdemonstrációval kísért temetése volt 1894-ben, ami után tömegesen jelentek meg a Kossuth-szobrok az egész országban. A forradalom ötvenedik évfordulóján nem a társadalmi emlékezet által õrzött március 15-ét, hanem április 11-et tették nemzeti ünneppé, azt a napot, amikor a pozsonyi országgyûlésben az uralkodó törvényként fogadta el a márciusi követeléseket. Március 15-e elõször 1918-ban, az õszirózsás forradalom idején vált állami ünneppé. A magát a forradalommal szemben definiáló Horthy-rendszer nem tudott mit kezdeni a forradalmi hagyománnyal. Kitalált tehát egy olyan képet 1848–49-rõl, amely összeilleszthetõ volt saját konzervatív-nacionalista ideológiájával: Kossuth helyett Széchenyit helyezte elõtérbe, március helyett pedig Világost és Aradot misztifikálta és hasonlította a "trianoni Golgotához"; a szabadságharc kiteljesedésének az Uniót, "Nagy-Magyarország" megvalósítását tekintette. Vele szemben a rendszer baloldali ellenzéke, a népi írókat, baloldali, köztük kommunista értelmiségieket tömörítõ Márciusi Front használta leginkább a forradalom szimbólumait. 1948-ban a kommunista hatalmi berendezkedés megszilárdításával egy idõben a százéves évforduló a kommunista propaganda legfõbb legitimációs és mobilizáló eszközévé lett.6 1848-at a proletárforradalmi ideológiához igazították, így lett "népi demokratikus" forradalom. A márciusi forradalom emlékezete ezzel együtt csakhamar veszélyes lett a diktatúrába forduló politikai rendszerre nézve. 1951-ben már kormányrendelet mondta ki, hogy "március 15. rendes munkanap". Hasonlóképpen az elhallgatás és minimalizálás volt jellemzõ a Kádár-korszakra, amely a megemlékezéseket a "forradalmi ifjúsági napok" formális és ugyanakkor banális ünnepségeire igyekezett korlátozni. A diktatúrával, a kommunista egypártrendszerrel szembeni ellenállás 1956-ban ismét 1848 jelszavait tûzte zászlajára. 1971-tõl kezdõdõen, majd még határozottabban a nyolcvanas években az ellenzék önmegjelenítésének alkalmai voltak a március 15-ei demonstrációk, ahol az állam és a formálódó civil társadalom vetélkedett a "rituális nyilvánosságért", az emlékünnepek és a nemzeti szimbólumok birtoklásáért (Hofer 1992: 35). 1989. március 15-én minden korábbinál nagyobb tömeget mozgósító és nagyobb hatású tüntetés volt Budapesten. Olyan drámai pillanat volt ez, amely a résztvevõket egyazon, a demokrácia és a nemzeti függetlenség eszméiért lelkesedõ közösséggé fogta össze. Az 1848-ra való megemlékezésnek, amely az ellopott forradalomra, 1956-ra is utalt, akkor közvetlen hatása volt a társadalmi és politikai folyamatokra: a hatalom szimbolikus szférájának átrendezését eredményezte, a rendszerváltás rituális fordulópontja volt. Kilenc évvel a rendszerváltás után a forradalom százötven éves évfordulója nem vált politikai eseménnyé, nem tudott tömegeket lelkesíteni. A megemlékezések középpontjában álló március 15-ei nemzeti ünnep új szcenáriójával igyekeztek megszólítani és részvételre ösztönözni az embereket.7 Március 13-án huszárszázadok vonultak fel korabeli öltözetben a fõváros utcáin. Ugyanaznap délután a Hõsök terén Nemzetközi Katonai Hagyományõrzõ és Huszár Találkozó kezdõdött, amelynek rendezvényei a következõ napokban folytatódtak. Március 14-én este a forradalmi napok eseményeit és eszméit felidézõ elõadás – "történelmi eseményjáték" – volt az erre az alkalomra nemzeti színekkel, kokárdákkal díszített Múzeum-kertben. Látványában és tartalmában egyaránt a népi bohózatok humorával és könnyedségével ötvözte a monumentalitást. Március 15-én a Nemzeti Múzeumnál az európai forradalmak közös jelszava – "Egyenlõség, Szabadság, Testvériség" – alatt történt a megemlékezés. Az állami ünnepség koreográfiája, a színpadkép monumentalitása és dinamizmusa a látványt helyezte elõtérbe, amelyet a filmrendezõ Jancsó Miklós sok tekintetben filmbeli képeinek hasonlóságára alkotott meg.8 A nézõk néhány ezerre tehetõ tömegében sok volt a kisgyermekes család, a középiskolás és a pedagógus, és sok olyan ember volt, aki a helyszín közelében lakott. A budapesti ünnepség másik helyszínén, a Március 15. téren a tizenkilencedik század hangulatát idézõ piacot állítottak fel. A vásár és népünnepély egyik rendezõje szerint az volt a szándékuk, hogy az emberek a maguk módján, ahogyan õ fogalmazott: "hamis pátosz nélkül" ünnepelhessék a forradalmat, amelynek éppen ezért a "hétköznapi és humorosabb oldalára" fektették a hangsúlyt. A hideg és csúnya idõ dacára sikerült valóban sok kisgyermekes családot odavonzaniuk. Ugyancsak szélesebb tömegeket kívánt megszólítani és szórakoztatni a délután folyamán a Kossuth téren megrendezett könnyûzenei koncert is. A tér megtelt tizen- és huszonéves fiatalokkal, többségükben olyanokkal, akiket nem a nemzeti ünnep, hanem a szórakozás lehetõsége motivált. A százötven éves évforduló formáját, a nemzeti ünnep 1998-as szcenárióját a rendszerváltó politikai demonstrációk és az azokat követõ idõszak nemzeti ünnepeinek összefüggésében kell látnunk. 1989-hez képest az 1998. évi március 15-ei ünnepnek nem volt politikai súlya, jelentõsége, éppen ezért nem tudott a szó legszorosabb értelmében rítusként mûködni. Nem lehetett általa tömegeket mozgósítani, számukra valamiféle szakrális tartalmakat közvetíteni. Az állami ünnep és megemlékezés szervezõinek új technikát kellett kitalálniuk arra, hogy 1848 történelmi emlékezetével meg tudják szólítani a magyarokat. Erre a kihívásra való válaszként, és minden bizonnyal nyugat-európai minták9 hatására is, született meg Magyarországon is a szórakoztató nemzeti ünnep koncepciója. Ez a koreográfia közönségként képzelte el a nemzetet, magát a produkciót pedig úgy, hogy az a helyszínen – mint egy szabadtéri színházban – és a televízió képernyõje elõtt, egyenes közvetítésben, egyaránt jól élvezhetõ legyen. A nyilvános megemlékezés hangulata sokkal inkább vidám és szórakoztató akart lenni, mint ünnepélyes és emelkedett, ami nyilván azt is megengedte, hogy mindenki a maga módján ünnepeljen, hogy a nemzeti ünnep közelebb kerüljön a magánszféra vagy a kiscsoportok – családok, generációs csoportok – ünneplési gyakorlatához. A pátosz háttérbe szorulását a megemlékezés szertartásaiban egyfajta kritikai és reflexív viszonyulás kísérte a nyilvános beszédben, az ünnepi szónoklatokban csakúgy, mint a médiában. A köztársasági elnök a mindenkori hatalom forradalomképének szakadatlan változásairól beszélt. A sajtóban elsõsorban nem az volt a téma, ami 1848-ban történt, hanem az, hogy azóta mikor, kik, mit mondtak a korabeli történésekrõl. Mert "a történelemben az egyértelmû helyzetek s az ebbõl fakadó egyértelmû válaszok rendkívül ritkák" – érvelt a történész egy népszerû történettudományi folyóirat hasábjain.10 Ez a szemlélet szakítani igyekezett a történelmi alakok heroizálásával, mások démonizálásával, a nemzeti hõsökkel és a nemzet árulóival. Különösen érvényes ez a magyar történettudomány Kossuth–Görgey- és Kossuth–Széchenyi-dilemmájára. Görgeyrõl beszélni 1998-ban szinte divat lett, õ a legjobb példája azoknak a történelmi szereplõknek, akiket nehéz elhelyezni, mert "kibújnak a fekete-fehér értékelések hálójából",11 és pontosan ezért vált vonzóvá a kritikai szemléletû történelemfelfogás számára.12 Ugyancsak jelentõs volt az a tudományos és publicisztikai vállalkozás, amely az 1848 emlékéhez tartozó etnikai konfliktusok megértésére, a hozzájuk tapadó nemzeti mítoszok dekonstruálására törekedett. Több helyen megfogalmazódott álláspont szerint a nemzetek szembenállása az utókor találmánya, mert 1848-ban is – mint mindig – sok egyéb probléma, például a különbözõ társadalmi rétegek eltérõ érdekei osztották meg a nemzeteket. Nem nagy társadalmi tömegek ellentétérõl volt tehát szó, hanem a nemzeti programokat képviselõ elitek kerültek egymással szembe.13 Ennél jóval ritkább az önkritikus szembenézés a magyar forradalom vezetõinek elhibázott kisebbségpolitikájával.
 

Az európaiság történeti igazolása
 
  1998-ban Magyarországon az egyik legnagyobb politikai kihívás, hogy az ország eleget tud-e tenni az európai integráció gazdasági, pénzügyi, politikai feltételeinek. Ebben a kontextusban a százötven éves évforduló szervezõi az ország polgári és demokratikus hagyományának, valamint európai kötõdésének bizonyítására láttak lehetõséget 1848-cal kapcsolatban. A köztársasági elnök március 15-ei ünnepi beszédében hangsúlyozta: az 1848-as forradalom legnagyobb vívmánya, hogy az országot elindította a polgárosodás útján. A polgárosodás pedig egy hosszú folyamat volt, amely nem szenvedett vereséget a forradalom leverésével, hanem túlélte azt, és a kiegyezés utáni dualista Magyarországon kapott új erõre. Hasonlóképpen, a megemlékezéseket felügyelõ Magyar Millenniumi Emlékbizottság titkárságának vezetõje a nemzeti ünnep napjaiban megjelent cikkében "békés forradalmi átalakulásról" írt, amelynek eredményeként megszületett "a magyar polgári társadalom és a modern nemzetállam".14 Az Emlékbizottság által ünneplésre kijelölt események között elõkelõ helyen szerepelt a polgári forradalom gyõzelme, a polgári átalakulást megalapozó törvények szentesítése, az országgyûlés megnyitása, így jelezve, hogy a hangsúlyt 1998-ban a demokrácia törvényi feltételeinek megteremtésére kívánták helyezni.15 A mai kor történelmi párhuzamát nem annyira a radikális változásokért harcba szálló forradalomban, mint inkább a gazdasági föllendülést és politikai stabilitást hozó, a kiegyezés után újra feléledõ polgárosodási folyamatban találták meg.16 Az 1998-as megemlékezés a modern, demokratikus jogállam történeti tradícióját igyekezett hangsúlyozni. Az ilyen módon elõtérbe állított univerzális értékeket egyetlen szimbólum jelentésébe tömörítették, melynek a neve: Európa. A Magyar Tudományos Akadémia elnöke a legnagyobb példányszámú napilapban közölt interjújában az egész magyar történelmet a földrész boldogabbik és gazdagabbik feléhez való felzárkózás jegyében tekintette át. Eszerint az integráció volt a célja már Szent Istvánnak is, azt szolgálta a tizenkilencedik századi iparosodás és urbanizáció, és szimbolikus értelemben az 1848–49-es forradalom volt az egyik legfontosabb momentuma. A forradalom nemcsak közelebb vitt bennünket Európához, hanem önmagában is európai jelenség volt. […] A forradalom pontokba szedett követelései – természetszerûleg az Erdéllyel való uniót szorgalmazó pont kivételével – rokonok más európai forradalmak követeléseivel.17 Az idézet egyben azt is jól szemlélteti, amit 1998-ban a magyar forradalom történetébõl nehezen vállalhatónak, az aktuális érdekek és értékek szempontjából felejthetõnek gondoltak. A történeti emlékezet szelektív módon mûködik: a múlt sokféleségébõl bizonyos momentumokat mint emlékezetre érdemeseket kiemel, másokat pedig felejtésre ítél. Emlékezet és felejtés összefüggése a társadalmi emlékezet – és Renannal szólva (Renan 1995) a nemzet – lényegéhez tartozik. Az 1998-as magyarországi megemlékezés a magyar forradalom részét alkotó etnikai és nemzeti konfliktusokra, sérelmekre és vétkekre akarta a felejtés fátylát borítani. Felelõs magyar politikus – nem csak kormánypárti, de a MIÉP-et leszámítva ellenzéki sem – nem azonosult az Unióval, a 12. ponttal, és hasonló meggondolásból az Avram Iancu vagy Jelaèiæ horvát bán csapatai ellen harcoló honvédeket sem heroizálták. Ezekkel ellentétben a forradalom történetébõl aktuális tanulságként a "közép-kelet-európai regionális összefogás szükségességét" emelték ki.18 A köztársasági elnök a Hadtörténeti Múzeumban rendezett tematikus kiállítás megnyitóján "soknemzetiségû szabadságharcról",19 nem csak Magyarország, hanem a Kárpát-medence ünnepérõl beszélt,20 az állami ünnepségen tartott szónoklatában pedig így idézte a helyi konfliktusokat meghaladó Európa-eszmét: Két eltaposott szabadságharc, két elveszített világháború tanulsága, hogy a szétszabdalt történelmi Magyarország egyenrangú népei olyan Európában lelhetnek ismét õszintén egymásra, ahol határok csak a térképen léteznek, ahol – mint évszázadok óta mindig – megtermékenyítették egymás kultúráját, nyugodtan lehetnek önmaguk, de jó barátok, az õket magába ölelõ nagy térség, a közös Európa tagjaiként. Magyarország ma erre törekszik. Mert ez oldaná fel, oldaná békévé 1848/49 korszakformáló forradalmának máig fennálló ellentmondásait. Az integráció nyelvezetét, szimbolikus kontextusát egy olyan diskurzus teremti meg, amelynek az a feladata, hogy bebizonyítsa: Magyarország tradíciói okán része volt és ma is része Európának, vagyis vannak helyi hagyományai annak, amit az európaiság általános, mindenkire érvényes normájának gondolnak. Az európaiság fontossága azonban nem csak aktuális külpolitikai okokkal magyarázható. Ez volt az uralkodó diskurzus válasza arra a nacionalizmusra, amely a politikai rendszerváltás után közvetlenül dominálta a nyilvánosságot, és ez volt az alternatíva is ahhoz képest: Európa a "másik" Magyarország szimbóluma.21 Az "egyik" Magyarországot, a nemzeti fundamentalizmust a megemlékezést szervezõ intézmények közül legszélsõségesebb módon a Magyar Igazság és Élet Pártja képviselte. Csurka István beszédében a forradalom nemzeti jellegét emelte ki, de nagyobb hangsúlyt fektetett a nemzet történelmi és mai ellenségeire: az idegenekre, a "pénzügyi oligarchiára", a liberalizmusra, a szociáldemokráciára, Európára, a NATO-ra stb. A külsõ és belsõ ellenség képével és a "nemzetépítõ állam megteremtésének" feladatával igyekezett lelkesíteni a tömeget. A Hõsök terén rendezett, politikai tüntetéssel egybekötött megemlékezés leglátványosabb és legagresszívebb résztvevõi fekete ruhát és Nagy-Magyarország térképét ábrázoló jelvényt viseltek. Az univerzalizmussal szembeni jobboldali szélsõség legfõbb érve és szimbóluma a magyarság egysége, amelyen õk – másokkal ellentétben – politikai egységet is értenek. A közhiedelemmel ellentétben mi úgy látjuk, hogy a magyarországi megemlékezésen az európai folyamatok és egyetemes értékek elõtérbe állítása nem jelenti egyben a nemzeti sajátosságok tagadását. Van a történeti emlékezetnek és a nemzeti identitásnak magyar vonatkozásban egy olyan sajátossága, amely mindenféle kontextusban megjelenik, éspedig az, hogy a valamikori eseményekre, hõsökre emlékeztetõ helyek, tárgyak egy része a mai politikai határokon kívül található, amiként az emlékezõ közösségek egy része is. Ezt a tényt állította elõtérbe a Duna Televízió, amely 1998-ban többórás helyszíni közvetítésével már második alkalommal jelölte ki a határon túli magyarok "központi" – és egyben az egész nyelvterület második legfontosabb – megemlékezését, és igen részletes összefoglalót közvetített az ünnep többi határon túli helyszínérõl is. Március 15-e körül a magyarországi írott sajtóban is egymás mellé kerültek a magyarországi és a határon túli magyarok ünnepeirõl szóló tudósítások.22 Az ünnep "összmagyar" dimenziójának többféle jelentése volt, annak függvényében, hogy a beszélõ mit hangsúlyozott, és mit kívánt inkább elhallgatni. Az egyik beszédmód és egyben szelekciós szempont, melyet az állami megemlékezés viszonylag tiszta formában képviselt, az "összmagyarság" közös politikai, polgári tradícióit helyezte elõtérbe, a kisebbségi magyar kultúra elemeit átesztétizált formában emelte be az ünnep díszítõmotívumai közé.23 A politikai szempontból vagy szimbolikus értelemben fontos és külpolitikai meggondolásból elfogadható határon túli emlékhelyeknél 1998-ban is, miként 1990 óta minden évben, részt vettek a magyar állam képviselõi. Az egyik legjelentõsebb ilyen helyszín a forradalom jogi aspektusára és polgári jellegére emlékeztetõ Pozsony volt, ahol a Határon Túli Magyarok Hivatalának vezetõje a városnak a magyar forradalomban betöltött fontos szerepérõl beszélt – megemlítvén azt is, hogy a mai városban erre már semmi nem emlékeztet.
A mai kisebbségi közösségeknek a magyar nemzethez való tartozását ugyancsak legitimálta, megerõsítette a magyar állami részvétel a kiemelt jelentõségû határon túli ünnepségeken. Különösen az államszocializmus éveiben folytatott gyakorlattal, az elhallgatással összehasonlítva láthatjuk ennek a magatartásnak a fontosságát, lényegét, amelyet másfelõl a tárgyszerûség, az érzelmi semlegesség jellemez. Az erõs érzelmi reakciók különböztetik meg az elõbbitõl az "összmagyarságról" való beszéd másik módját, amely a nemzeti tragédiát, a nemzet történelmi és aktuális veszteségeit, sérelmeit helyezi elõtérbe. A konzervatív sajtó megkülönböztetett érzékenységgel reagált a romos vagy megcsonkított állapotban talált magyar emlékmûvekre. "Erdélyben egyre kevesebb az emlékezethely" cím alatt a Magyar Nemzet Vasvári Pálnak és a vele együtt "hõsi halált halt kétszáz magyarnak" emléket állító kõrakást hiányolta, a nagyenyedi vár falán elhelyezett kis emléktáblával pedig arra emlékeztetett, hogy "alatta van eltemetve az a nyolcszáz magyar, akiket 1849. január 8-án mészároltatott le Axente Sever, az ellenséges román szabadcsapatok egyik vezére".24 Ünnepi beszédében Orbán Viktor a magyar nemzet huszadik századi történetét tragédiák sorozataként értelmezte, amely Trianonnal kezdõdött és napjainkig tartott, pontosabban 1998-ig, amikor az uralmon levõ pártok hibájából még mindig nem valósulhattak meg az 1848-as forradalom célkitûzései.
 
 
Az etnikai megkülönböztetés rítusa
 
  "Igazi magyar ünnep a határon túl van" – így fogalmazott a budapesti, Múzeum körúti ünnepség egyik résztvevõje. Ez a viszonylag elterjedt vélekedés Magyarországon mindenekelõtt arról szól, hogy vannak olyan értékek és érvek, amelyeket kisebbségben, valamint a kisebbségben élõ nemzettársakról való beszédben lehet autentikusan képviselni. Ugyanez a mondat az Erdélyben és Dél-Szlovákiában a magyar kisebbség reprezentációját megalkotó elit szándékát is találóan fejezi ki. A történelem nemzeti sajátosságának hangsúlyozásával 1998-ban valóban leginkább a kisebbségi intézmények képviseltek egy, a magyar államitól lényegesen különbözõ, politikai súllyal bíró diskurzust. Romániában és Szlovákiában 1848 kapcsán nem annyira forradalomról és nem is modernizációs folyamatról, hanem elsõsorban szabadságharcról beszéltek a kisebbségi vezetõk, és elég gyakran "magyar szabadságharcról". Ezzel nyilván a történelemi esemény sajátosságára, nemzeti jellegére fektették a hangsúlyt, és olyan képet alkottak, amely precedense lehet az etnikai pártok és szervezetek mai politikai küzdelmeinek, az egyéni és kollektív szabadságjogok képviseletének. Az Erdélyben központinak szánt csíkszeredai ünnepségen az RMDSZ elnöke az 1848-as forradalom szabadságeszméjét a jogaiért küzdõ mai romániai magyarsággal kötötte össze, egy másik szónok pedig a közösségi és területi autonómia igényével. De az etnikai politika radikálisabb követelései is megtalálták alkalmas nyelvezetüket az 1848-as szimbolikában. Az Erdélyi Napló címû hetilap ünnepi számában 12 pontban foglalták össze "a romániai magyar nemzeti közösség" követeléseit, többek között: a nemzeti kisebbségek szempontjából fontos törvények megalkotását, a magyar nyelvû oktatás autonómiáját (beleértve a Bolyai Egyetemet) és a kisebbségek nyelvének a közigazgatásban való használatát, kétnyelvû feliratokat, magyar utcaneveket és a nemzeti jelképek tilalmának eltörlését. Szlovákiában a választásokat megelõzõen a magyar politikai pártok kiegyezésének és összefogásának történelmi legitimitását igyekeztek megteremteni a forradalomra és az 1867-es kiegyezésre való hivatkozással. A forradalmi megemlékezéseket a választásokra létrehozni kívánt "magyar egység" retorikája határozta meg,25 amit a magyar pártok vezetõi a nagyobb lélekszámú vagy szimbolikus jelentõségû dél-szlovákiai településeken jelenlétükkel is igyekeztek képviselni.26 Az erdélyitõl eltérõen azonban, ahol az etnikai párt álláspontja mellett annál radikálisabb nemzeti törekvések fogalmazódtak meg, Szlovákiában a politikai elit és a sajtó egy része is az egyetemes normák és értékek érvényesülését kereste. Az egyetlen magyar nyelvû ifjúsági havilapban, valamint a pedagógusok folyóiratában megjelent cikkek ugyancsak az ország modernizációját és európai felzárkózását hangsúlyozták,27 és kritikusan viszonyultak a Magyarországon már 1848-ban érvényesülõ nemzetállami törekvésekhez.28 A március 15-ei ünnep etnikailag vegyes társadalmi környezetben – akár tartalmától függetlenül is – az etnikai közösség megjelenítésének rituális alkalmaként mûködött. Magát marginális helyzetûnek gondoló csoportok, közösségek máshol is bevált, általánosnak tekinthetõ stratégiájáról van szó: elismerést, szimbolikus értelemben hatalmat szerezni saját tradíciók felmutatásával, saját hely kijelölésével a történelmi idõben.29 A történelmi tradíciók sajátossága, a többség hagyományaitól való különbözõsége a térhasználatban objektiválódott, nyert leginkább konkrét megfogalmazást. A megemlékezés rítusai kijelölték vagy újra elfoglalták a közös földrajzi térben azokat a "saját" helyeket – tereket, utcákat – és objektumokat – szobrokat, épületeket, emléktáblákat –, amelyek multietnikus településeken az etnikai határokat és nemzeti hagyományokat jelenítik meg.30 Az erdélyi ünnepség központi mozzanata volt a szabadságharc székelyföldi hõse, Gál Sándor szobrának avatóünnepsége Csíkszeredában. Kolozsvárott a százötven éves évforduló volt az elsõ alkalom, amikor este fáklyás menet látogatta sorra a város magyar emlékhelyeit. Nagyváradon az ünnepség koreográfiája a város 1848-at idézõ szobrai közötti zarándoklatra épített. A mozgósítás hatékony eszköze az emlékezet különbözõ idõsíkjainak összemosása, különösen, ha a történelmi szimbólumokat, mítoszokat a társadalmi emlékezetben õrzött kollektív élményekkel kötik össze. Szlovákiában a március 15-ei ünnepségekkel több helyen egyszersmind a szlovákiai magyarok 1948-as kitelepítésére is emlékeztek. Marosvásárhelyt az ünnep szónokai 1848 és 1990 hasonlóságára hívták föl a figyelmet: mindkettõ "véres etnikai konfliktusba torkollt". A múlt reprezentációját elsõdlegesen mégsem a közelmúlt, hanem a mítoszokba foglalt régmúlt alkotta. A történelem mitikus jellegét, valamint a mítoszok hitelességét táplálja, hogy lehetõséget teremt az ellenség megnevezésére, metaforikus megjelenítésére. Kolozsvár a legszélsõségesebb példa e tekintetben, ahol a második legnagyobb szabású erdélyi megemlékezésre annak dacára – vagy éppen azért – került sor, mert azt elõzõleg a város román nacionalista polgármestere betiltotta. Ugyancsak Kolozsvárott a politika kontextusában vetettek föl százötven éve tisztázatlan kérdéseket az 1848–49-es etnikai fegyveres konfliktusokról. A polgármester és környezete negyvenezer román áldozatáért vádolta a magyar forradalmat, a helyi RMDSZ vezetõje nyilatkozatában Avram Iancut nevezte "mészárlások kezdeményezõjének".31 Ahol a helyi közéletben aktuális politikai konfliktusok vannak, ott 1848-ról nemcsak hogy többet beszéltek, de indulatoktól volt feszült ez a diskurzus. Erdélyben különösen meghatározó tendencia, hogy a politikai indíttatású etnikai konfliktusokat szimbolikus és szimbólumokért folytatott küzdelmekben fogalmazzák, jelenítik meg.32 1998-ban Dél-Szlovákiában és Erdélyben kísérlet sem volt arra, hogy szlovákok és magyarok, illetve románok és magyarok együtt ünnepeljenek. Nem alakult ki a múltnak olyan reprezentációja, amely ugyanarról az 1848-ról beszélne, s amelyik elképzelhetõvé tenné románok és magyarok, illetve szlovákok és magyarok közös történeti tradícióját. A Nagyvárad utcáin megkérdezett románok csak annyit tudtak, hogy a "magyarok ünnepelnek", és ilyenkor nem barátságosak. Ugyanott egy magyar férfi a közös ünneplés lehetõsége elõl való elzárkózását így fogalmazta meg: "nem bántjuk egymást, de nem is keveredünk". A régió multietnikus településein a történelem, a kulturális emlékezet az etnikai csoportoknak egymástól való megkülönböztetését, szimbolikus elválasztását szolgálja. Hogy mennyire kizárólagosak ezek a tradíciók, mutatja huszadik századi történelmük is. Az 1848-at megjelenítõ emlékhelyeket, emlékmûveket, szobrokat minden regnumváltást követõen ledöntötték vagy elköltöztették Erdélyben és Dél-Szlovákiában is: 1918 után a Kossuth-, Bem-, Petõfi- és Klapka-szobrokat, 1940-ben az Avram Iancut, Alexandru Papiu Ilariant és ¼udovit Štúrt ábrázolókat. Erdélyben az ünnepi szónoklatokban általában nem esett szó a százötven évvel korábbi konfliktusokról, a politika megpróbálta tabusítani a témát. Nem úgy a romániai magyar média: több romániai magyar napi- és hetilap közölt kronologikus sorrendet az erdélyi forradalom korábban elhallgatott eseményeirõl, a katonaság és a helyi román lakosság közötti konfliktusokról, amelyeknek fegyvertelen román emberek estek áldozatául, valamint román felkelõk támadásairól és pusztításairól a magyar polgári lakosság körében.33 Általában azt sugallva vagy nyíltan is mondva, hogy az akkori ellentéteken még mindig nem tudtak túllépni. Mert az akkori tragikus tévedések, kegyetlen események olyan mély és fájdalmas sebeket ejtettek az e tájakon élõ népek lelkében, tudatában, amelyeket mind a mai napig nem tudott véglegesen és végérvényesen begyógyítani az idõ. A történetek váza megmarad az áldozat–bûnös paradigmában, az értelmezés pedig annál az általános sémánál, miszerint: a magyar demokratikus forradalom polgári jogokhoz juttatta az ország nem magyar lakosságát, de a románság vezetõi nem tudtak élni ezzel a lehetõséggel, kollektív nemzeti jogokat sürgettek. Támogatásra leltek Bécsben, és így jött létre az összefogás a magyar forradalom ellen. Magyar hõsök és román antihõsök, démonizált figurák álltak egymással szemben az erdélyi médiában, egyetlen kivétellel, az ugyancsak hõsként ünnepelt román Bãlcescuval. A márciusi 12. pontban foglalt és rövid idõvel késõbb a román nemzeti mozgalom vezetõinek ellenkezése dacára megvalósított Unióról ugyancsak nem volt nyílt beszéd, holott nyilvánvaló, hogy ez volt a valamikori konfliktusok alapvetõ oka, aminek hatása 1848 emlékezetére Erdélyben máig meghatározó. A romániai magyar nyilvánosságban általában tabunak számít Erdély Magyarországgal való politikai egységének gondolata, fõként azért, mert a racionális meggondolás és az érzelmek, az, amit mondani lehet, és az, amit gondolnak az emberek, e vonatkozásban nincsenek összhangban egymással.
 
 "Összmagyarság" és Európa
 
  Az "összmagyarság" a határon túli magyarok megemlékezéseinek központi fogalma. Annak az üzenetnek a megfogalmazására szolgál, hogy Romániában és Szlovákiában március 15-e nemcsak az ott élõ magyar kisebbségnek az illetõ ország etnikai többségétõl megkülönböztetõ ünnepe, hanem a magyar nemzet politikai határoktól független történeti egységét is megjeleníti, kulturális értelemben tehát a magyar etnikai közösségeknek Magyarországhoz való tartozását. Az ünnepségeket Erdély különbözõ településein szervezõ RMDSZ "a világon szétszórtan élõ magyarok legnagyobb ünnepérõl", a kolozsvári emlék-istentiszteletet celebráló katolikus pap "a magyarság legnemzetibb ünnepérõl" beszélt. 1848 – különösen a 12. pont által – a történeti Magyarországot szimbolizálja, a magyar nemzet területi integritás által fémjelzett aranykorát idézi. Ezt a valamikori politikai, mára kulturális egységet tárgyiasítják, hozzák érzékelhetõ közelségbe azok az emlékhelyek, amelyek a március 15-i ünnep zarándokhelyeiként mûködnek. Az emlékhelyek többjelentésû szimbólumok, amelyek jelentése idõvel változik, ugyanakkor azonban egy közösség térbeli és idõbeli kontinuitásának jelképei (Nora 1989). Emlékhelyekként mûködhetnek egykori történelmi jelentõségû események helyszínei, szimbolikus tárgyak, például emlékmûvek, szobrok, de akár jeles napok is. Itt elsõsorban a kulturális emlékezet fizikai térhez, lokalitáshoz kötött és objektiválódott, tárgyiasult formáira vonatkoztatjuk a fogalmat. A határon túli magyar média és az ott elhangzott emlékbeszédek számba vették a "magyar szabadságharc", a magyar nemzet 1848-at idézõ felvidéki és erdélyi emlékhelyeit.34 Szlovákia jelentõs mértékben ma is magyarok által lakott déli részén elsõsorban az 1849-es csaták helyszínén állnak emlékmûvek, amelyeket évrõl évre felkeresnek az ünneplõk (pl. Pereden, Komáromban, Pozsonyban). Ezek jelentõségérõl a magyar nemzeti történelem számára Dobos László, a Magyarok Világszövetsége szlovákiai alelnöke Pereden így beszélt: Pered – gyász és fény. Trianontól a rendszerváltásig, 70 éven át a szlovákiai magyarság nem foglalkozott a múltjával annyit, mint az elmúlt tíz évben tette. […] Amit ma teszünk a magyar szabadságharc és forradalom ünneplésével, az már történelmünk helyszíneinek visszafoglalása. Történelmünk visszahonosítása. […] A szabadságharc küzdelmei folytatódnak a szlovákiai magyarság küzdelmeiben az önkormányzatiságért, nyelvünk szabad használatáért, a magyar–magyar integrálódásért, az egyesülõ magyar nemzetért és szociális igazságainkért. Erdélyben a Nyergestetõ, a Székely vértanúk emlékmûve, Petõfi, Bem tábornok vagy Gábor Áron emléktáblái és szobrai a megemlékezések helyszínei. A magyar nemzeti mitológia szakrális helyeinek rituális birtokbavétele történik az ott élõ magyarok ünnepe által. Az emlékhelyek lokalizálják a kulturális és történelmi egységként értelmezett nemzetet, az "összmagyarságot", vagyis kijelölik azt a területet, amelyre a magyar nemzet igényt tart – szimbolikus értelemben természetesen, annak okán, hogy történelme, tradíciói tárgyi formában ott találhatók. A kisebbségi magyar történelempolitikában a hangsúly a román és szlovák többséghez, valamint az anyaországhoz viszonyított etnikai reprezentáción van, de Európa ebben a kontextusban is fontos szimbólum, illetve legitimációs forrás, természetesen sajátos jelentésekkel. A kisebbségi vezetõk a nemzetállami nacionalizmusoktól megszabadító tágabb kereteket ismernek fel Európában. Paradox módon általában mégsem lett a kisebbségi Európa-diskurzus egy, a nemzetivel szemben definiált univerzális értékrend megtestesítõje, hanem éppen ellenkezõleg: a kisebbség nemzeti identifikációjának legitimálója, megerõsítõje. Európa egy elképzelt fórumot jelent, ahol az etnikai sérelmek meghallgatásra lelnek. Olyan képzelt autoritást képvisel, amely megoldást ígér a saját erõbõl megoldhatatlannak látszó ellentétekre, feszültségekre, valamint egy helyet, keretet, ahol nemcsak lehetséges, hanem legitim és korszerû is a kisebbségnek a nemzetekhez hasonló reprezentációja. Európa tehát nem hoz másfajta diskurzust, nem jelent új szempontokat, amelyek alapján újra kellene gondolni a közösségi reprezentáció módját, egymás mellett élõ etnikai csoportok viszonyát, hanem mintegy felszabadítja és legitimálja a régi mintákat, itt a kisebbségeknek nemzetként (nemzetrészként) való megjelenítését. Másfelõl azonban kétségtelen, hogy bizonyosfajta korlátokat jelent, amelyek megakadályozzák a radikális, militarista stratégiák térnyerését a kisebbségpolitikában. Európa nemcsak az erõs szimbolikus háttérországot, hanem a Nyugatot, a "civilizáltabb" Nyugatot is jelenti.35 Ezért, aki Európát képviseli, illetve magát felvértezi az európaiság szimbólumaival, nyilván erre a civilizációs minõségre is törekszik. Különösen így van ez a többetnikumú kelet-európai társadalmakban, ahol a Kelet–Nyugat, európai–nem európai különbségtétel, illetve a civilizált–elmaradott sztereotípia rávetül az etnikai különbségekre és ellentétekre: Mi nem most – mint a politikusok hangoztatják –, hanem már 1100 esztendõvel ezelõtt beléptünk Európába, és nálunk nélkül nem lehet Európa történetérõl hitelesen beszélni… [a] magyar nép történelmi hivatása a Kárpát-medencében az európai kultúra és civilizáció védõbástyájának lenni.36 Az "utolsó európainak", vagy ha nem is utolsónak, de európaibbnak és civilizáltabbnak, modernebbnek lenni szimbolikus hatalmi helyzetet jelent azok fölött, akik kevésbé civilizáltak vagy kevésbé európaiak. Különösen fontos ez olyan csoportok számára, amelyeknek a szimbolikuson kívül más források nem, vagy csak kisebb mértékben állnak rendelkezésére. A romániai – és hasonlóképpen a szlovákiai – magyar elit "euromániája" így is értendõ: egy régi kulturális felsõbbrendûség új szimbolikus nyelve és támasza.
 

Románia: nemzeti egység vagy politikai modernitás
 
  Romániában Magyarországhoz hasonlóan a politikai kontextus függvényében változott 1848 jelentése. Az értelmezéseknek ugyancsak kétféle, egymással versengõ tradíciója alakult ki. Az egyik a nemzeti elnyomást és azzal szemben a forradalomnak a nemzeti egység megteremtésében betöltött szerepét hangsúlyozza, hivatkozásának alapja pedig az erdélyi forradalom. A másik a havasalföldi demokratikus forradalommal azonosul, és annak Románia nyugati orientációjára, a modern értelemben vett állam kialakulására tett hatását emeli ki. Az erdélyi román elit, amely már az 1848-at megelõzõ évtizedekben etnikai-nemzeti programokban fogalmazta meg az erdélyi románok problémáit és követeléseit, a forradalomban a románok nemzetként való elismertetésének lehetõségét ismerte föl. 1848 tavaszán még kétféle álláspont létezett köreikben: egy mérsékeltebb, amit a folyóirat-szerkesztõ George Bariþiu és a nyomdász Timotei Cipariu, a magyarországi részeken pedig Lemeni püspök képviselt; õk hajlottak elfogadni Erdély Magyarországgal való unióját annak reményében, hogy a magyar forradalmi kormány által bevezetett demokratikus jogok Erdély román lakóira is kiterjednek, és ez megoldja majd az etnikai problémákat is. A másik álláspont, amelynek fõ ideológusa Simion Bãrnuþiu volt, elutasította az Uniót, és az erdélyi románoknak nemzetként, az ortodox egyháznak pedig hivatalos vallásként való elismerését követelte. A tömegek mozgósításának folyamatában alakult ki az a diskurzus, amely mind a forradalom idején, mind késõbb jelentõs szerepet töltött be abban, hogy az erdélyi románok egy nemzet tagjaiként ismerjenek magukra.37 Az április 30-ai és május 13–15-ei balázsfalvi népgyûlések úgy vonultak be az erdélyi román történeti emlékezetbe, mint a román nemzet alapító aktusai. A kisebbségi nacionalizmus, az etnikai militantizmus és a magyarellenesség voltak 1848 megjelenítésének konstitutív elemei a következõ évtizedek erdélyi és óromániai historiográfiájában.38 Olyan stratégiák közelmúltba vetített képérõl van szó, amelyek ugyanekkor az erdélyi románok, különösen a Román Nemzeti Párt politikáját, nemzeti elismerésért folytatott küzdelmét meghatározták. A népi emlékezet, a populáris irodalom – beleértve annak szóbeli és írott formáit – nem a forradalom ideológusait, értelmiségi-politikus vezetõit õrizte meg, hanem a romantikus lázadót, a román szabadcsapatok vezetõjét, Avram Iancut. A "hegyek hercege" a tizenkilencedik század vége óta az erdélyi román népi emlékezet dalokban, mesékben, elbeszélésekben megjelenõ egyik legfontosabb alakja. A mitikus elemeket és etnikai sztereotípiákat egyaránt tartalmazó történet a jó románoknak a rossz magyar uraik elleni harcáról szól. A téma szépirodalmi feldolgozásai a nemzeti egységért és/vagy a szociális igazságosságért folytatott harc hõsét alkották meg. Avram Iancu az erdélyi román nacionalizmus legfõbb szimbóluma, aki változó jelentõséggel ugyan, de az egyesült ország nemzeti panteonjában is helyet kapott. A két világháború közötti Román Királyság politikai szimbólumai között 1848 nem a forradalmat jelentette, hanem a nemzet és az ország egységét, illetve abban Erdély helyét, és ezt a forradalom hõsei közül egyedül ünnepelt Avram Iancu által jelenítették meg. 1922-ben az I. Ferdinánd Gyulafehérváron történt megkoronázásakor fölállított nemzeti panteonban a román nemzeti mozgalom és fegyveres felszabadító harc vezetõjeként kapott helyet. A Bukarestben 1938-ban épített Román Athenaeum panteonjában, amely a havasalföldi és moldvai forradalomnak nem állít emléket, 1848-at és Erdélyt egyszerre képviseli Avram Iancu. A kommunizmus elsõ éveiben számûzték Avram Iancut – de általában az erdélyi forradalmat is – a rendszert legitimáló történelembõl. Áttörést e tekintetben 1968 hozott, amikor Balázsfalván nagy nemzeti ünnepet rendeztek az 1848-ban ott tartott népgyûlés százhúsz éves évfordulóján. Avram Iancut 1974 után az új nemzeti kurzus hozta vissza a hõsök panteonjába, s ezúttal nemcsak a rendszer ideológiájának nacionalizmusát kellett megjelenítenie, hanem egy misztikus magyar- és általában idegenellenességet is. Õt ábrázoló monumentális szobrokat elsõsorban az erdélyi városokban emeltek, és szakítva az elõzõ évtizedek internacionalista, etnikai kérdéseket illetõen türelmes hagyományával, ellenséges érzelmek ébresztésére és megfogalmazására használták. Könyvek, monográfiák jelentek meg róla, többek között azé a Stefan Pascué is, aki a rendszer legfõbb történész ideológusa és az ugyanerre a korszakra jellemzõ "dákománia" kitalálója is volt. Az Avram Iancu-kultusznak a politikai rendszerváltással nem lett vége, sõt! – különösen Erdélyben – új erõre kapott. Kolozsvári székhellyel Avram Iancu Társaságot alapítottak, és õ lett az erdélyi bázisú román nacionalista pártok diskurzusának legfõbb szimbóluma. Kezdeményezésükre Kolozsvár egyik impozáns terére groteszkül hatalmas Avram Iancu-szobrot állítottak. Lucian Boia szerint Avram Iancu alakja soha nem volt olyan fontos a román politika számára, mint a kilencvenes években, a román–magyar politikai és szimbolikus konfliktus eszközeként (Boia 1997: 278). Fontos azonban ezen a ponton megjegyeznünk, hogy 1998-ban a forradalom százötven éves évfordulóját csupán az erdélyi román nacionalista pártok és szervezetek hozták Avram Iancuval összefüggésbe. Az állami ünnepség nem kezelte kiemelt módon Avram Iancu emlékezetét, nyilván nem akart azonosulni azzal a magyarellenességgel, ami e szimbólum jelentéséhez hozzátapadt. A történelem politikai instrumentalizációja számára az elõbbitõl valóban gyökeresen különbözõ lehetõségek rejlenek a havasalföldi polgári demokratikus forradalomban, amelynek csúcspontja az Islazon összehívott népgyûlés, illetve az ott elfogadott program volt. A forradalmi kormány alkotmánytervezete huszonkét pontban foglalta össze azokat az alapvetõ jogokat és követeléseket – a politikai jogegyenlõségtõl az ország függetlenségén, felelõs kormányon, sajtószabadságon, a bojári címek eltörlésén, a jobbágyfelszabadításon át a cigányok felszabadításáig és az izraeliták elismeréséig –, amelyeket akkor egy modern, demokratikus, nyugat-európai típusú ország alapelveinek gondoltak. A forradalom rövid idõ alatt a külsõ ellenség – orosz és ottomán –, valamint a belsõ szociális ellentétek áldozatául esett. Azok az eszmék azonban, amelyek radikális és utópikus formában fogalmazódtak meg a forradalom dokumentumaiban, tovább éltek a román politikai gondolkodásban. A havasalföldi forradalom vezetõi Nyugat-Európában, elsõsorban Franciaországban tanult fiatal arisztokraták voltak, többen közülük francia szabadkõmûves páholyok tagjai, ami egész mozgalmuk kulturális-politikai irányultságát meghatározta. Ideáljuk egy liberális alapelveken nyugvó, független, Nyugat-orientált modern állam volt, és elutasították mindazt, amit Havasalföld abban a korban jelentett: a feudalizmust, az ottomán és orosz függõséget és a kulturális értelemben vett orientalizmust. A nyugatosodás, a kozmopolitizmus és a modernizáció eszméi – ebben az értelemben 1848 öröksége – jelen voltak ugyan a román szellemi elit diskurzusában, de soha nem válhattak egyértelmûen dominánssá, amiként a demokratikus forradalomnak sem alakult ki politikai mitológiája sem a forradalmat követõ évtizedekben – amikor az egykori forradalmárok közül többen is befolyásos politikusok lettek –, sem az 1918 utáni Román Királyságban – amikor az önmagát az elõbbi ellenében identifikáló nacionalista diskurzus vált mindinkább meghatározóvá. Romániában az 1848-as havasalföldi forradalmat a kommunista állami ideológia emelte a nemzet legfontosabb tradíciói közé. A kommunizmus elsõ, kozmopolita és osztályharcos korszaka tette a forradalom vezérévé Nicolae Bãlcescut. Bãlcescu mai fogalmakkal élve baloldali gondolkodó, plebejus, a szociális forradalom híve volt, politikai tekintetben pedig az általános választójog bevezetésének, a cigányok és az izraelita hitûek felszabadításának híve. Korai halála miatt nem volt alkalma megkötni azokat a politikai kompromisszumokat, amelyeket késõbb politikai funkciókba jutott kortársai megkötöttek. A román történelem és történettudomány kritikai elemzõje, Lucian Boia szerint többek között ez tette alkalmassá alakját a kommunista mitizálásra (Boia 1997: 27). Az ötvenes években Bãlcescu regények, drámák fõhõse, az elsõ számú történelmi hõs, a legnagyobb értékû pénz, a százlejes illusztrációja és iskolák névadója volt Románia minden városában. Legfõbb érdemei közé tartozott a magyar forradalom vezetõivel való megbékélés, ami egyben a kor válasza volt az erdélyi forradalom román–magyar konfliktusaira is: nem beszélni róluk, illetve azt hangsúlyozni, hogy túl lehet lépni ezeken az ellentéteken. A nemzeti hõsök politikai konjunktúráját jól szemlélteti az a mód, ahogyan már a nyolcvanas években is, majd 1989 után végképp megfeledkeztek Bãlcescuról. Az utóbbi években csak az erdélyi magyarok tesznek egy-egy tiszteletkört a Bãlcescu-szobroknál. 1848 megítélésében Romániában a hetvenes években következett be fordulat, amikor képét, a román történelem sok más jeles eseményével együtt, a nemzeti egység mitológiájába integrálták.39 Azt állították, hogy a román országokban lezajlott forradalmak végsõ célja a nemzetállamban való egyesülés volt, ebben az értelemben nem is forradalmakról, hanem egyetlen forradalom három helyszínérõl beszéltek. Holott – hangsúlyozzák ma a kritikus román történészek – a három országban más-más szándékok és szempontok mûködtek. Erdélyben a nemzeti célok voltak a legfontosabbak, az erdélyi románok nemzetként való elismeréséért és autonómiájáért folyt a harc – Lucian Boia szerint ekkor még nem az egy nemzetállamért –, Havasalföldön pedig politikai és szociális kérdések, az ország modernizációja álltak az elõtérben. Romániában 1848 nem tartozik a nemzeti történelem legfontosabb referenciái közé. Nincsen és a korábbi politikai rendszerekben sem volt olyan nemzeti ünnep, amely a romániai 1848-as forradalomnak állítana emléket. A százötven éves évforduló okán mégis megfogalmazódott az a szándék, hogy újragondolják a negyvennyolcas tradíciót, illetve annak a mai román politikai rendszerhez és társadalomhoz való viszonyát. 1998 januárjában a demokratikus értelmiségi közvélemény vezetõ lapjában, a bukaresti 22-ben egy történész tollából jelent meg írás, amely az 1848-as forradalomnak és az azt elõkészítõ demokratikus mozgalomnak a román nemzet politikai és ideológiai megalkotásában betöltött szerepét hangsúlyozta. A cikk szerzõje azzal érvelt, hogy most, amikor a román politikai vezetés ismét az ország európai integrációját sürgeti, ahhoz a hagyományhoz kell visszanyúlnia, amely Románia történelmében egyedül képviseli az európai szellemiséget, amely a nyugatosodás egyetlen történelmi modellje.40 A szerzõ azt javasolta, hogy az emlékezést egy újonnan bevezetendõ nemzeti ünnephez, a február 24-ei "trikolór napjához" kössék. 1848-ban ugyanis ezen a napon tûzték ki elõször a román nemzeti zászlót a párizsi forradalom központjául szolgáló Hôtel de Ville-en. Ezentúl az egész év során emlékmûveket, szobrokat, emléktáblákat kellene állítani, mert ezek által lehet meghonosítani és ismertté tenni az új történeti hagyományt. A programadó cikk ugyanakkor fölsorolja azokat a történelmi dátumokat és eseményeket, amelyekre emlékezni kellene. Kiemeli június 11–15-ét, amely napokon 1848-ban, Havasalföldön az egyetlen igazi, modern értelemben vett polgári-demokratikus forradalom zajlott a román történelemben. Ugyanakkor az erdélyi forradalom elõtérbe állítását a rá való emlékezés mindenkori nacionalista felhangjai miatt elutasítja. Néhány héttel késõbb kormányrendelet született 1998 jubileumi évvé nyilvánításáról, ugyanakkor február 24-ét a Trikolór Napjává nyilvánították, és 1848 ünneplésére szólították föl a román társadalmat. A felhívásra azonban majdhogynem senki sem reagált. Márciusban még föllángolt egy vita arról, hogy a három román országban különbözõ módon és idõpontban lezajlott forradalmak közül melyik méltó leginkább az ünneplésre. A közvetlen elõzményekhez képest azonban váratlanul május 15-re és az erdélyi Balázsfalvára helyezték a központi állami ünnepséget. Ezzel mintegy jelezve, hogy a román 1848 eszméi közül a leginkább Erdélyben kifejezésre jutott nemzeti gondolatot tekinti a mai politikai rendszer aktuális üzenetnek. Balázsfalva az egyik legjelentõsebb román nemzeti emlékhely Erdélyben, 1848 vonatkozásában az tette jelentõssé, hogy helyszíne volt annak a román nemzetgyûlésnek, amely az erdélyi románok nemzetként való elismerését kérte, valamint ehhez mérten jogokat, és ahol a hagyomány szerint elhangzott az utókor által gyakran használt jelszó: "Egyesülni akarunk az hazával!" volt. (Vrem sã ne unim cu þara!) A megemlékezés szervezõje a kormány és az elnöki hivatal, rangját a legmagasabb állami és egyházi vezetõk részvétele (az ortodox és görög katolikus egyház részérõl egyaránt) adta meg. A média tudósított az eseményrõl, anélkül azonban, hogy annak különösebb jelentõséget tulajdonított volna. Az államelnök beszédében 1848 jelentõségét a nemzeti egységre és polgári szabadságra építõ újkori Románia megteremtésében látta. Beszéde után népzenei mûsor következett, amely különösebb ünnepi koreográfia nélkül az erdélyi románok kulturális egységét és hagyományait volt hivatva felmutatni. A román médiában 1848 gondolata elsõsorban az erdélyi magyarok március 15-ei ünnepségeirõl szóló tudósításokban, azok kommentárjaiban volt jelen. Csupán a cikkek száma és terjedelme is mutatja: a román média csak reagált 1848-ra, és nem a saját nemzeti tradíciók megteremtésére törekedett. Romániában – politikában és médiában egyaránt – 1990 óta tart a vita arról, van-e joguk a romániai magyaroknak arra, hogy megünnepeljék egy másik ország nemzeti ünnepét. A válasz szinte egyöntetûen: nem. Ehhez képest jelentett lényeges változást az, hogy az 1996-os kormányváltást követõen Románia miniszterelnöke március 15-én, ünnepük alkalmával köszöntötte az ország magyar lakóit. Egy évvel késõbb a köztársasági elnök tette ugyanezt. Az õ üdvözletének címzettje azonban nem a magyar etnikumhoz tartozó román állampolgárok, hanem a Magyar Köztársaság elnöke és az általa képviselt magyar nemzet voltak, ami az erdélyi magyarok körében ambivalens reakciót váltott ki: Csíkszeredában megéljenezték a levelet, a sajtó azonban fölháborodással fogadta. A tudósítások kiemelték a magyar nemzeti szimbólumok használatát az ünnepségeken, ami értelmezésük szerint a magyar lakosság határrevíziós szándékát és a román állam iránti lojalitásuk hiányát mutatja.41 A megemlékezéseket szervezõ RMDSZ-vezetõket beszédeikben elhangzott radikális politikai követeléseik miatt a román és magyar lakosság közötti konfliktusok szításával vádolták.42 Az aktuális ellentétek súlyosságának bizonyítékául a magyar forradalom több tízezer (a megközelítések negyvenezer és kétszázezer között mozogtak) román áldozatára hivatkoztak, ami miatt március 15. az erdélyi románokat nem a gyõztes polgári eszmékre, hanem a nemzeti elnyomásra emlékezteti.43 …a 12. pont megvalósítása, Erdélynek Magyarországgal való egyesítése elszabadította a románellenes terrort, falvak elpusztításával, románok tízezreinek mártírrá válásával járt.44 Ilyen és ehhez hasonló leírásokat elsõsorban az erdélyi városokban megjelenõ helyi lapokban lehetett olvasni, és ugyancsak ott a nacionalista pártok szónokaitól lehetett hallani; de az érv, a hivatkozás metaforikus áttételeken keresztül a nem nacionalista médiában is jelen volt. 1848 emlékezetéhez az erdélyi románok számára hozzátapadt a márciusi 12. pont – általa megnevezhetõ, történelmileg alátámasztható, és mindezek által fenntartható az a kollektív félelem, amellyel Erdély elvesztésének lehetõségére gondolnak.
 
 
Szlovákia: a nem ünnepelt forradalom
 
  1848 a szlovák történeti emlékezet számára elsõsorban nem a polgári forradalmat jelenti, hanem a nemzeti megújhodás mozgalmához kötõdik – azon belül is a szlovák nacionalizmus kultúrhérosza, ¼udovit Štúr alakja határozza meg. Rajta kívül nincsen nemzeti hõs a szlovák panteonban, aki kifejezetten 1848-hoz kötõdnék és nincsen, soha nem is volt nemzeti ünnep sem, amely 1848 emlékezetét idézné (Bútorová és Bútora 1998). 1848 nem tartozik a szlovák nemzeti mitológia legfontosabb szimbólumai közé.45 Általánosan elfogadottnak látszik az a szemlélet, miszerint a szlovákok 1848-át a magyarokkal szembeni nemzeti ellenállás határozta meg. Az érvelés lényege pedig az, hogy a magyar forradalom vezetõi, elõdeikhez hasonlóan, nem tudtak túllépni nemzeti programjuk szûk látókörén, és a szociális jogok egy részét, valamint a nemzeti elismerést megtagadták a szlovákoktól. Ennek fölismerése a szlovák elitet a császár oldalára állította, és ilyen módon a forradalom ellenségévé tette. A nemzetállam eszméje felõl nézve azonban – vallja a történészek és a szlovák elit nagy része – érthetõ és progresszív hatású volt ez a döntés. 1848-at éppen ezért elsõsorban a szlovák állam megteremtése felé vezetõ nemzetépítési folyamat részének tekintik. Legfontosabb momentuma az 1848. május 10-én Liptószentmiklóson elfogadott nemzeti program, amely önálló nemzetgyûlést, arányos országgyûlési képviseletet, a szlovák nyelv hivatalossá tételét a szlovák lakosságú területeken és anyanyelvû iskolákat követelt. A memorandumot a magyar forradalmi kormány nem ismerte el, megfogalmazói – ¼udovit Štúr, Jozef Miloslav Hurban és Michal Miloslav Hodža – ellen elfogató parancsot adtak ki, ami elõl õk elõbb Csehországba, majd pedig Bécsbe menekültek, ahol megalakították a Szlovák Nemzeti Tanácsot. A Tanács szlovák önkéntesekbõl szervezett csapatokat (amelyek két ízben támadtak a magyar honvédség ellen), a szlovákokat általános felkelésre buzdította, és Szlovákia Magyarországtól való elszakadását tûzte ki célul. A Szlovák Nemzeti Tanács a nemzeti felszabadítás érdekében a konfrontáció politikáját, sõt a fegyveres harcot választotta Magyarországgal szemben, amire az utóbbi ugyancsak erõszakos megtorlással válaszolt. 1848 olvasatát alapvetõen meghatározza a Štúr-mitológia, vagyis azt, és csakis azt lehet gondolni a forradalomról, ami ¼udovit Štúr életmûvébõl kiolvasható – az pedig a nyugati társadalmi és politikai fejlõdési modell, benne a polgári forradalom elutasítása. A Štúr nevével fémjelzett nacionalizmus a herderi eszmékre támaszkodva elõször fogalmazta meg a szlovák nemzet etnikai és nyelvi egységének gondolatát. Ezt a megkésve öntudatára ébredõ szlovák nemzetet 1848-ban is, akárcsak korábban a történelem folyamán, a magyarok által dominált állami keretekben elnyomták. Ez az értelmezés nemcsak a szlovák–magyar viszony domináns reprezentációját határozta meg, hanem nagymértékben azt is, ahogyan a szlovák nemzet történelmérõl generációkon keresztül gondolkoztak.46 Van azonban egy másik értelmezése és értékelése is 1848 jelentésének a szlovák történelemben, amely úgy ítéli meg, hogy 1848 elsõdlegesen a szlovák társadalom demokratikus hagyományainak bizonyítéka. Azt hangsúlyozza, hogy a történelem folyamán a szlovákok elõször mutattak föl demokratikus politikai programot. Azt, hogy ezt feláldozták a nemzeti célok érdekében, különbözõképpen értelmezik. A marxista történetírás, amely az elõzõ évtizedekben a hivatalos szemléletet is meghatározta, a forradalom szociális vívmányaira és haladó jellegére helyezte a hangsúlyt, a nemzeti ellentétet pedig mindkét fél hibájának tulajdonította, de leginkább elhallgatta. 1848-cal kapcsolatban radikálisan új gondolatok a rendszerváltás körüli értelmiségi vitákban fogalmazódtak meg Szlovákiában, mindenekelõtt a štúri örökség újragondolásának kontextusában. Ladislav Kováè, a bársonyos forradalom utáni elsõ kormány kulturális és oktatásügyi minisztere provokatív cikkében ¼udovit Štúr szerepét, a szlovák múltszemlélet štúri örökséget és a szlovák nemzeteszmét formáló magyarellenességet bírálta. Szerinte ezek következménye az, hogy a szlovákoknak nincsen vállalható történelmük: Megfosztottak bennünket történelmünktõl! Attól a történelemtõl, amelynek mi is alkotói voltunk… A szerencsétlenül romantizáló, szenvelgõ nemzeti filozófiának megfelelt az ezeréves elnyomás bénító mítoszának a megalkotása, s ennek következtében a történelem eltorzítása a Nagymorva Birodalomról, Csák Mátéról, sõt a Kollár-féle Szláv Óitáliáról szõtt álmokkal (Kováè 1996: 530). A vitához hozzászóló Štefan Elias szerint a szlovák értelmiség legnagyobb hibája 1848 kapcsán: feladták annak jogát, hogy a forradalom a szlovákok forradalma is volt. A forradalom mellett szám szerint biztosan több szlovák harcolt, mint ellene. A magyarok utólag kisajátították a forradalmat, pedig az a szlovák történelemnek is integráns része (Elias 1990: 17–18). Ez az ellentét alighanem általánosabb 1848 olvasatainál: a szlovák és magyar közös történelemnek nincsenek olyan idõszakai, akárcsak momentumai is, amelyekre mindkét nemzet ma is vállalható pozitív tradícióként tekintene. Szlovákok és magyarok egyaránt saját nemzeti mítoszaik foglyai, amibõl a kiút egy közös közép-európai történelem lehetne – vallja más szlovák demokratákkal együtt Rudolf Chmel (Chmel 1992). Azok számára, akik nem egy akármilyen nemzetállam, hanem a demokratikus Szlovákia történelmi elõzményeit keresik, ennek hagyományait kívánják megteremteni, még fontos lehet 1848 szlovák vonatkozása. A százötven éves évforduló körüli csend azonban azt mutatja, hogy e köré a felismerés köré még nem tudott tábor szervezõdni a szlovák elit köreiben. Szlovákiában 1998-ban sem a politikusokat, sem a tágabb értelemben vett nyilvánosságot nem foglalkoztatta 1848. A százötven éves évforduló okán két kísérlet volt arra, hogy 1848-at integrálják valamiféle aktuális politikai tradícióba. 1998. augusztus 25-én a Meèiar által vezetett kormánypártok kezdeményezésére a parlament megemlékezett a Szlovák Nemzeti Tanácsról, arról a szervezetrõl, amely 1849-ben az önkéntesekbõl álló szlovák szabadcsapatokat toborozta a (magyar) forradalmi kormány ellen. A másik hagyományalkotási kísérlet az 1998. õszi választásokon gyõztes Szlovák Demokratikus Koalícióé volt, amelynek alapító okiratát Liptószentmiklóson (Liptovský Mikuláš) írták alá, ott, ahol 1848. május 10-én és 11-én a szlovák forradalmárok elfogadták a Szlovák nemzet követelései címû nemzeti demokratikus politikai programot.47
A politikai eseményt egy nagyon csendes megemlékezéshez kötötték, amely viszont – akárcsak a parlamenti emlékbeszéd – visszhangtalan maradt, a sajtó és a történész szakma nem kommentálta egyiket sem. A romániai megemlékezésekkel összehasonlítva azt látjuk, hogy Szlovákiában az 1848-as tradíció nem bizonyult használhatónak sem azok számára, akik Szlovákia demokratikus és európai hagyományainak felmutatásában voltak érdekeltek, sem azok számára, akiknek a szlovák–magyar ellentét politikai retorikájuk alappillére volt. A szlovák nyilvánosságnak a magyarok megemlékezéseihez való viszonyát szintén a közömbösség, a téma ignorálása határozta meg.48 Míg Erdélyben a románok számára – nemcsak a nemzeti mitológiában, hanem a folklórban is – a magyar ellenségkép igen nagy mértékben 1848–49 emlékezete körül szervezõdik, Dél-Szlovákiában ennek nincsen megfelelõje. A 12. pont nem vonatkozott a szlovákok által lakott területekre, mivel azok mindig Magyarország részét alkották; szlovákok és magyarok között nem volt 1848–49-ben az erdélyihez hasonlítható fegyveres konfliktus. Az 1848-hoz kötõdõ magyar ellenségkép hiánya teszi ezt a történelmi eseményt használhatatlanná a szlovák nacionalisták számra, akik egyébként 1998-ban Szlovákiában sokkal magasabb és befolyásosabb pozíciókban voltak, mint a román nacionalisták.
 
 
 
Következtetések
 
  1848-ról mindhárom ország nyilvánosságában, politikai retorikájában és közéletében kétféle értelmezés alakult ki: az egyik szerint 1848 az ország vagy a nemzet polgári és demokratikus hagyományait, a modernizációt jelenti, a forradalom jelentõsége nem nemzeti, hanem univerzális. A másik szerint 1848 jelentõségét a nemzet és a nemzetállam kialakulásának és megerõsítésének folyamatában betöltött szerepe adja. 1848 megjelenítésében a múlt reprezentációjának kétféle stratégiája érvényesül: az általánosítás, olyan tágabb, általánosabb kontextusok keresése, amelyekhez való tartozást a múlt megfelelõ reprezentációjával lehet igazolni. Ez a normatív keret a kelet-európai országok számára a kilencvenes években "Európa". A másik stratégia a partikularizáció, eszerint a történelem a sajátosságok ünneplése, célja az egyetlen nemzetre jellemzõ múlt megteremtése, amely befelé homogenizál, kifelé pedig a megkülönböztetést, a szomszédos nemzetektõl való elhatárolódást szolgálja. Azon kétféle mód között, ahogyan a történelemrõl beszélni, a múlthoz viszonyulni lehet, állandó rivalizáció, oda-vissza hatás érvényesül. Sõt – amiként azt különösen az erdélyi példán láthattuk – a kétféle szimbólumkészlet jelentése olykor egymásra tevõdik: Európa ilyenkor éppen a sajátosságok védelmére és megerõsítésére használt legfõbb hivatkozás és szimbólum. A két stratégia ugyanakkor egy átfogóbb kulturális mintának a része, amely hosszú ideje meghatározza a marginális helyzetû kelet-európai nemzetek reprezentációját. Michael Herzfeld a görögökrõl állapította meg, hogy nemzeti identitásuk két pólus körül szervezõdik, amelyek közül az egyik a klasszikus görög kultúrát idealizáló nyugat-európai tradíció, a másik egy, a mindennapi gyakorlathoz közelebb álló balkáni és török hatásokat õrzõ keleti kultúra (Herzfeld 1987). Hofer Tamás kimutatta, hogy a magyar nemzet reprezentációjában a múlt század óta ugyancsak két párhuzamos, egymással ellentétben álló tradíció érvényesült: egy nyugatias, Nyugat-Európához igazodó és egy keleties, a romantikus sajátosságokat keresõ (Hofer 1991). Susan Gal a Bartók hamvainak 1988-ban történt újratemetése körüli diskurzusok vizsgálata alapján állapította meg, hogy Európa reprezentációjának a politikai rendszerváltás retorikájában ismét kulcsszerep jutott, s hogy a nemzeti-európai dichotómia visszatért a magyar közéletbe (Gal 1991). Katherine Verdery a román nemzetkép alapjánál ugyancsak a Nyugat–Kelet dichotómiát látja, amelyre hosszú idõn át két párhuzamos történelmi eredetmítosz is (a latin és a dák eredeté) rárakódott (Verdery 1991). Mint ismeretes, az orosz társadalmi és politikai gondolkodásban is meghatározó szerepe volt a nyugatosok és a szlavofilek dualizmusának. A múlt reprezentációjának hasonlóságai ellenére a három országban 1998-ban egészen különbözõ jelentõséget tulajdonítottak 1848 emlékezetének. A forradalmi – európai vagy nemzeti – tradíciók kitalálása eltérõ elszántsággal történt, és még inkább különbözõ társadalmi visszhangot váltott ki. Hasonlóképpen, a megemlékezés módja és hangulata tekintetében is sok volt a különbség, különösképpen a magyarországi és a kisebbségi magyar megemlékezések között. Magyarországon és általában magyar nyelvterületen a forradalomról való megemlékezés gazdag hagyományokkal rendelkezõ nemzeti ünneppel kapcsolódott össze. Március 15-e és az 1848-as forradalom a magyar nemzeti identitás számára a változó politikai rendszerek közepette is mindig fontos volt, és pozitív jelentést hordozott. 1998-ban a politikai elit azt akarta sugallni, hogy a sokfajta megpróbáltatás után az ország ismét jó úton van – a demokrácia, az európai integráció és a jólét irányába halad. Ennek megjelenítésére szívesen használta 1848 emlékezetét, benne látva megtestesülni – olykor anakronisztikus módon – az általa fontosnak vélt értékeket. Ezt az üzenetet az ünnepi rítusnak egy olyan sajátos módja hordozta, amely elõzményeivel ellentétben kerülte a pátoszt és a politikai mobilizálást, mindenekelõtt a résztvevõk szórakoztatására törekedett, annak kereteit teremtette meg. Az erdélyi és dél-szlovákiai kisebbségi magyar közéletben a magyarországinál is nagyobb jelentõséget tulajdonítottak a megemlékezésnek. A sajtó sokkal nagyobb teret biztosított a történeti témájú írásoknak, mint Magyarországon. A vegyes etnikumú területeken a nemzeti ünnep csakúgy, mint általában a történeti emlékezet, az identitáspolitika fontos eszköze: a többségi nemzettõl való elhatárolódást és az "összmagyarsághoz" mint kulturális és történelmi közösséghez való tartozást jelenítette meg. A múlt a magyar kisebbségek számára szimbolikus tõkét jelent az etnikai többséggel szemben. A történelmet ez a megközelítés komollyá tette, a megemlékezések hangulatát éppen ezért a méltóság, a pátosz, az emelkedettség határozta meg. A hasonló tendenciák ellenére látnunk kell az erdélyi és dél-szlovákiai kisebbségi történelempolitika közötti különbségeket is. Erdélyben románok és magyarok megemlékezéseit egyaránt a másik jogosságának elvitatása, hõsök és mitikus ellenségképek harca határozza meg. A múlt reprezentációját két egymással versengõ, de ezáltal egymást egyszersmind kölcsönösen feltételezõ nemzeti mitológia hozza létre. A szlovák nyilvánosság azonban a magyarok megemlékezéseirõl nem vett tudomást, és saját 1848-as hagyományok megteremtését sem tekintette fontosnak, vagyis 1848-at mintegy átengedte a magyaroknak. Ez a viszonyulás, valamint az eltérõ politikai tradíciók az okai annak, hogy Szlovákiában a magyarok megemlékezéseinek kisebb a politikai súlya, csekélyebb az ünnep nemzeti, és erõsebb a lokális jellege. Szlovákiában és Romániában a vártnál sokkal kisebb jelentõséget tulajdonítottak 1848 emlékezetének. Ezekben az országokban 1998-ban nem volt ünnepelhetõ, politikai értelemben nem volt használható 1848. Legfõképpen Szlovákia, ill. Románia demokratikus tradícióinak igazolására bizonyult elégtelennek. Ennek a legkézenfekvõbb magyarázata nyilván az, hogy sem a román, sem a szlovák demokratikus forradalom nem volt elég jelentõs ahhoz, hogy a mai mítoszteremtés számára bõven kínáljon anyagot. Másfelõl a demokrácia, a polgárosodás helyi tradícióinak sem egyik, sem másik országban nem volt mind ez idáig ünnepe. Az, ahogyan az államszocializmus idején felfedezték és felhasználták a forradalmat (Magyarországgal ellentétben), diszkreditálta 1848 értékét. A magyarok egy korábban intézményesült hagyományt értelmeztek újra, használtak fel más, aktuális politikai célokra; ezért, függetlenül attól, hogy az új politikai üzenetre fogékony volt-e a társadalom vagy nem, az ünnep létrejöhetett. A román elit törekvése arra, hogy a demokratikus Románia tradícióját találja meg 1848-ban, precedensek hiányában nehézségekbe ütközött, és végül is kudarcba fulladt. Egyedül Avram Iancu alakja élt 1848-hoz kapcsolódóan olyan mélyen a társadalmi emlékezetben, hogy arra hivatkozni, alapozni lehetett. A százötven éves évforduló végül a román nemzet egységének – ekként is csekély társadalmi rezonanciát kiváltó – ünnepe lett. Szlovákiában a nyilvánosság mindkét politikai, ideológiai indíttatású tradícióteremtési próbálkozással szemben közömbös maradt. A szlovák és a román példa a történelempolitika instrumentalista magyarázatának korlátaira hívja fel a figyelmet.49 A megemlékezésekre, a tradíciók kitalálására vonatkozó irodalom nem foglalkozik negatív példákkal, hanem a már bevett, elfogadott tradíciókról bizonyítja be azok konstruált voltát. Ezzel – akarva, nem akarva – azt a benyomást kelti, mintha a tradíciók kitalálása egyszerû volna, mintha az elitek – politikai érdekeiknek megfelelõen – bármilyen múltat kitalálhatnának és használhatnának. A mi vizsgálatunk olyan eseteket is értelmezett, amikor valamirõl – a várakozásokkal ellentétben – nem emlékeztek meg, illetve a megemlékezésre vonatkozó kezdeményezések társadalmi visszhang hiányában kudarcba fulladtak. Az 1848-as forradalmak százötven éves évfordulójának példáján az látszik, hogy a múlt nem alakítható végtelenül a jelen politikai szándékai szerint. A történelmet az emberek konstruálják, de – Marxot parafrazálva – nem kényük-kedvük szerint teszik azt, hanem a múltból örökölt körülményeknek – historiográfiai tradícióknak, a megemlékezés intézményesített rítusainak, mélyen gyökerezõ kulturális mintáknak – megfelelõen.
 
 
Hivatkozott irodalom
 
  Binder, Beate, Wolfgang Kaschuba és Peter Niedermüller (1998): "Geschichtspolitik": Zur Aktualität nationaler Identitätsdiskurse in europäischen Gesellschaften. In Gesellschaften im Vergleich. Forschungen aus Sozial- und Geschichtswissenschaften. Hartmut Kaelble és Jürgen Schriewer szerk., 465–508. Frankfurt am Main: Peter Lang. Bodea, Cornelia (1967): Lupta românilor pentru unitatea naþionalã. 1834–1849. Bucureºti: Editura Academiei. Bodó Julianna és Bíró A. Zoltán (1993): Szimbolikus térfoglalási eljárások. In Antropológiai Mûhely, 2: 57–85. Boia, Lucian (1997): Istorie ºi mit în conºtiinþa românilor. Bucureºti: Humanitas. Bútorová, Zora és Martin Bútora (1998): Events and Personalities in Slovakia’s History. In Democracy and Discontent in Slovakia: A Public Opinion Profile of a Country in Transition. Zora Bútorová szerk., 191–202. Banovce nad Bebravou: Institute for Public Affairs. Chmel, Rudolf (1992): Nerozumieme si. In Kulturný život, (26)8: 1, 6 (február 20.). Elias, Štefan (1990): Národy na barikádach. O rokoch meruosmich trochu inak. In Histrická revue, (1)2: 17–19. Erdõdy Gábor (1998): Szabadság – nemzetiség – európaiság. Örökségünk. In Magyar Nemzet, március 14. Feischmidt, Margit (1997): Symbolische Kämpfe der Nationalisierung. Auseinandersetzungen um ein nationales Denkmal im multiethnischen Ort Cluj. Megjelenés elõtt. Fejõs Zoltán (1996): Kollektív emlékezet és az etnikai identitás megszerkesztése. In Magyarságkutatás 1995–96. Diószegi László szerk., 125–141. Budapest: Teleki László Alapítvány. Gal, Susan (1991): Bartók’s funeral: representations of Europe in Hungarian political rhetoric. In American Ethnologist, 18(3): 442–458. Gerõ András (1993): Március 15. In Magyar polgárosodás, 397–416. Budapest: Atlantisz. Gerõ András (1998): Bevezetõ. In Az államosított forradalom, 7–22. Budapest: Új Mandátum. Gyarmati György (1998): Az ünnep hatalma a hatalom ünnepe – Fejezetek március 15. ünneplésének történetébõl. Budapest: Paginarum. Gillis, John R. (1994): Introduction. Memory and Identity: The History of a Relationship. In Commemorations. The Politics of National Identity. J. R. Gillis szerk., 3–24. Princeton: Princeton University Press. Halbwachs, Maurice (1985): Das kollektive Gedächtnis (La Memoire collective). Frankfurt am Main: Fischer. Herzfeld, Michael (1987): Anthropology through the Looking-Glass: Critical Ethnography in the Margins of Europe. New York: Cambridge University Press. Hobsbawm, Eric és Terence Turner (szerk.) (1983): The Invention of Tradition. Cambridge: Cambridge University Press. Hofer, Tamás (1991): Construction of the "Folk Culture Heritage" in Hungary and Rival Versions of National Identity. In Ethnologia Europaea, 21: 145–170. Hofer Tamás (1992): Harc a rendszerváltásért szimbolikus mezõben. 1989. március 15. Budapesten. In Politikatudományi Szemle, 1: 29–52. Kaplan, Steven Laurence (1995): Farewell, Revolution. The Historians’ Feud. France, 1789/1989. Ithaca, London: Cornell University Press. Kováè, Ladislav (1996): Gondolatok a tudományról és történelmünkrõl. In A szlovák kérdés a XX. században. Rudolf Chmel szerk., Gyurovszky László fordítása, 528–546. Pozsony: Kalligram. Niedermüller, Peter (1997): Zeit, Geschichte, Vergangenheit: Zur Logik des Nationalismus in Postsozialismus. In Historische Anthropologie, 2: 245–267. Nora, Pierre (1989): Between Memory and History. In Representations, 26: 7–25. Olick, Jeffrey K. és Joyce Robbins (1998): Social Memory Studies: From Collective Memory to Historical Sociology of Mnemonic Practices. In Annual Review of Sociology, 24: 105–140. Renan, Ernest (1995): Mi a nemzet? In Eszmék a politikában. A nacionalizmus. Bretter Zoltán és Deák Ágnes szerk., Réz Pál fordítása. 171–187. Pécs: Tanulmány Kiadó. Rév István (1995): Parallel Autopsies. In Representations, 49: 15–39. Spillman, Lyn (1997): Nation and Commemoration. Creating National Identities in the United States and Australia. Cambridge: Cambridge University Press. Verdery, Katherine (1991): National Ideology Under Socialism. Identity and Cultural Politics in Ceauºescu’s Romania. Berkeley: University of California Press.
 

Jegyzetek *

Köszönet illeti munkájukért munkatársainkat, a román és a szlovák esettanulmány szerzõit, Andreia Morarut és Szép Attilát. Ugyancsak köszönettel tartozunk Niedermüller Péternek, Peter Stamatovnak, Vörös Miklósnak és Zentai Violának e tanulmány korábbi változatához fûzött kritikai megjegyzéseikért. 1 A társadalmi emlékezet területén végzett kutatásokról aktuális áttekintést ad: Olick és Robbins 1998. 2 E szemlélet iskolateremtõ klasszikusai Hobsbawm (itt Hobsbawm és Turner 1983), valamint Gillis (Gillis 1994). 3 Lévi-Strauss, Claude, itt idézi Olick és Joyce 1998: 117. 4 A következõ elemzés a megemlékezéseken elhangzott beszédekre, a legnagyobb példányszámú napilapokra, a kulturális és közéleti hetilapokra, valamint a szakfolyóiratokra és könyvekre irányult. A sajtófigyelés Magyarországon a Magyar Hírlap, Magyar Nemzet, Mai Nap, Napi Magyarország, Népszabadság címû napilapokra és a Heti Világgazdaság, Magyar Fórum, Beszélõ, História, Kortárs, Kritika, Rubikon, Tiszatáj, Vigilia címû heti-, illetve havilapokra terjedt ki. Romániában a România Liberã, Adevãrul, Naþional, Dimineaþa, Jurnalul Naþional, Evenimentul Zilei, Azi címû országos terjesztésû napilapokat, a ªtirea, Adevãrul de Cluj, Ziua de Nord-Vest, Transilvania Jurnal címû erdélyi helyi lapokat, a România Mare, Magazinul Istoric, 22 és a Dilema címû hetilapokat, a romániai magyar sajtótermékek közül a Romániai Magyar Szó, Hargita Népe, Szabadság, Szabad Újság, Bihari Napló címû napilapokat, az Erdélyi Napló, Brassói Lapok címû heti- és a Korunk, Látó címû havilapokat vizsgáltuk. Szlovákiában a Slovenská Republika, Sme, Národná Obroda, Pravda, Práca, OS, Domino Efekt, Slovenské poh¾ady, Historická revue, Új Szó, Szabad Újság, IFI, Csallóköz, Katedra, Kalligram címû periodikákat figyeltük. A rendszeres sajtófigyelés az újságok és folyóiratok 1998-as évfolyamára terjedt ki. A televízió és rádió mûsorainak figyelése az ünnepnapokra, az azokat közvetlenül megelõzõ és követõ napokra szorítkozott. A diskurzuselemzést a nyilvános ünnepek és megemlékezések részt vevõ megfigyelésével egészítettük ki. Ebben a munkában részt vettek a Janus Pannonius Tudományegyetem Kommunikációs Tanszékének hallgatói, együttmûködésükért a szerzõk köszönettel tartoznak. 5 A történeti áttekintés elsõsorban Gerõ András írásaira támaszkodik (Gerõ 1993, 1998), de március 15-e ünneplésének történetérõl hasznos összefoglalót ad Gyarmati György is (Gyarmati 1998). 6 Ezt igazolja Gerõ Andrásnak a százötven éves évfordulóra a centenáriumról megjelent könyve (Gerõ 1998). 7 Az itt következõ leírás a Budapesten megrendezett magyar állami ünnepséget kívánja bemutatni, és nem terjed ki a vidéki megemlékezésekre, amelyek helyi kezdeményezések hiányában sokkal kisebb jelentõséggel bírtak. 8 Jancsó Miklós mûvészi egyénisége nemcsak az 1998-as március 15-ét, hanem az 1994 és 1998 közötti idõszak minden nemzeti ünnepének koreográfiáját meghatározta. A Jancsó-filmek képeit idézõ látvány részeit alkották a huszárszázadok Budapest utcáin, a történelmi eseményjáték a Múzeum lépcsõin. 9 A francia forradalom kétszázadik évfordulóján rendezett megemlékezések ugyancsak egy hatalmas, mediatizált látványban csúcsosodtak ki (Kaplan 1995). 10 Gergely András a Rubicon címû folyóirat 1998. márciusi különszámában. 11 Magyar Hírlap, 1998. március 14. 12 Görgey korábban elhallgatott értékei mellett foglalt állást Göncz Árpád is ünnepi beszédében, hangsúlyozván, hogy méltánytalanul hárult Görgeyre "az elárult szabadságharc egyszemélyes bûnbakjának a szerepe". 13 Többnyire ezt az álláspontot képviselték a História tematikus különszámának szerzõi: História, 1998/3. 14 Lásd a Millenniumi Emlékbizottságot vezetõ történész, Erdõdy Gábor írását (Erdõdy 1998). 15 A döntés értelmében a megünnepelendõ események a következõk voltak: 1998. március 15.: a polgári forradalom gyõzelme; április 11.: a polgári átalakulást megalapozó törvények szentesítése; április 12.: az elsõ felelõs magyar kormány hivatali munkájának megkezdése; július 5.: az elsõ népképviseleti országgyûlés megnyitása; július 11.: az önálló magyar pénz megteremetése; szeptember 29.: a pákozdi gyõzelem napja; 1999. április 14.: a Függetlenségi Nyilatkozat; május 21.: a Magyar Honvédség napja (Buda visszafoglalása); július 28.: a korszak legdemokratikusabb törvényeinek elfogadása (nemzetiségi és zsidó emancipációs törvények); október 6.: a szabadságharc mártírjainak emlékünnepe. 16 Magyar Hírlap, 1998. március 14. 17 Népszabadság, 1998. március 14., interjú Glatz Ferenccel, az MTA elnökével: Felzárkózás Szent Istvántól. 18 Interjú Glatz Ferenccel, Népszabadság, 1998. március 14. 19 Az 1848-as kelet-európai forradalmakra vonatkoztatott soknemzetiségû jelzõ jól érzékelteti a történelem reprezentációjának rugalmasságát: az az esemény, melyet máskor vagy máshol az örökös ellentétek és konfliktusok bizonyítékának tekintettek, 1998-ban a "multikulturális Kelet-Európa" szimbólumává vált. 20 Népszabadság, 1998. március 16. 21 Az Európa szimbólumot már egy évvel korábban, a millecentenáriumi ünnepségek kontextusában is használták, akkor a múlt század végi polgári, modernizálódó Magyarország képével kapcsolták össze, hogy alátámassza a "világra nyitott" mai Magyarország képét. 22 A Magyar Nemzet tudósítása a következõ szalagcím alatt jelent meg: "A Kárpát-medence több ezer településén emlékeztek meg a magyarok az 1848–49-es forradalom és szabadságharc 150. évfordulójáról" (Magyar Nemzet, 1998. március 16.); a Magyar Hírlapban "Koszorúzások Szabadkától Fokvárosig" volt a fõcím (Magyar Hírlap, 1998. március 16.). 23 Ünnepi beszéde elmondása közben a köztársasági elnököt négy, széki ruhát viselõ kislány fogta közre. A kép másnap a napilapok elsõ oldalán jelent meg. 24 Magyar Nemzet, 1998. március 14. 25 Új Szó, 1998. március 16. 26 A magyar pártok vezetõi végigjárták a jelentõsebb helyszíneket Pozsonytól Hetényen, Somorján és Dunaszerdahelyen át Komáromig, és mindenütt beszédet tartottak. 27 Ifi, 1998. március. 28 Katedra, 1998. március. 29 Errõl lásd Olick és Robbins 1998: 127–128; magyar vonatkozásban: Fejõs 1996; Bodó és Bíró 1993. 30 Azokról az emlékhelyekrõl, többnyire szobrokról, emléktáblákról, amelyek 1990 után Erdély különbözõ városaiban a március 15-ei koszorúzások, körmenetek helyszínei lettek, korábban is tudtak az ott lakók. Sok esetben eredeti jelentésüktõl függetlenül csak mint "magyar emlékhelyek" éltek a társadalmi emlékezetben. 31 Szabadság, 1998. március 18. 32 Errõl bõvebben egy másik eset kapcsán lásd: Feischmidt 1997. 33 Brassói Lapok, 1998. március 13–19., Hargita Népe, 1998. március 14., Szabadság, 1998. március 14. 34 A Szabad Föld címû folyóiratban cikksorozat szól a "szabadságharc felvidéki emlékhelyeirõl", máshol elszórtan jelentek meg cikkek róluk. 35 Susan Gal széleskörûen elterjedt kelet-európai tendenciának látja, hogy az általános elmaradottság kezelésére az elit egy része az Európához tartozás politikai, gazdasági, ideológiai programját fogalmazza meg, és helyezkedik szembe a lokális sajátosságokat, tradíciókat hangsúlyozó "nemzetiekkel". A civilizált–elmaradott, demokratikus–parancsuralmi ellentétek ennek az Európa-diskurzusnak mindenhol alkalmazott érvei (Gal 1991). 36 Részlet Czirják Árpád érseki helynök beszédébõl, közli a Szabadság 1998. március 24-ei száma. 37 1848–1849-ben az álláspontok még távolról sem voltak egyöntetûek egy etnikai csoporton belül. Erdélyi románok nemcsak a forradalmi szabadcsapatokban harcoltak, hanem azok ellen, a magyar hadsereg soraiban is. 38 Az erdélyi forradalom elsõ értelmezései közül a legjelentõsebb Alexandru Papiu Ilarian Istoria romanilor din Dacia-Superioara (A románok története Felsõ-Dáciában) címû munkájában található, amelyben a románok történelmének lényegét a "románok csak a nemzet, illetve nemzetté válás által menthetõk meg" ("pe româniâ numai naþionalitatea i scapa") gondolat fogalmazza meg. 39 Az egység ideológia alaphangját 1848 megítélésében is Bodea adta meg (Bodea 1967). 40 22, 1998. január 1–7. 41 ªtirea, 1998. március 16. és 18. 42 ªtirea, 1998. március 16., Adevãrul de Cluj, 1998. március 16., Jurnalul Naþional, 1998. március 16., Adevãrul, 1998. március 16. 43 ªtirea, 1998. március 13., a Román Nemzeti Egységpárt (PUNR) nyilatkozata. 44 Cuvîntul liber, 1998. március 13–15. 45 A nemzeti ideológia középpontjában az államiság kérdése áll, a historizálás, a nemzeti történelem is elsõsorban a szlovák állam történeti legitimitását hivatott megteremteni. A szlovák nemzetállam történeti elõzményeiként pedig a középkori Nagymorva Birodalomra, az 1939 és 1945 között fennállt, Jozef Tiso által vezetett szlovák államra, valamint az éppen ez ellen szervezõdõ felszabadítási mozgalomra, a Szlovák Nemzeti Felkelésre szoktak hivatkozni. 46 ¼udovit Štúr meghatározó mûve, a Das Slawenthum und die Welt der Zukunft szlovákul elõször 1993-ban jelent meg Slovanstvo a svet buducnosti címmel (Bratislava: Slovak Institute for International Studies). 47 Peter Zajac szerint a szlovák történetírás hibája, hogy a magyarellenes szlovák nacionalizmust képviselõ Szlovák Nemzeti Tanács szerepét a Liptószentmiklóson elfogadott programmal szemben túlhangsúlyozta, holott a program a szlovákok demokratikus tradíciójának egyik elsõ bizonyítéka (Szép Attila interjúja Peter Zajaccal). 48 A magyarok pozsonyi március 15-ei ünnepérõl két hír számolt be a kormánypárthoz közel álló Slovenska Republikában. 49 Más kontextusban hasonló következtetésre jutott Spillman is (Spillman 1997).