Vilmar és Dümcke a következo eredményekre jutottak:

• Az események gyors lefolyása miatt a politikai pártok képtelenek voltak arra, hogy önállóan kialakítsanak egy új, demokratikus irányvonalat az új szövetségi államokban.

• A bonni és berlini politikusok biankónak tekintették azt tényt, hogy a keletnémet lakosság többsége a nyugati jólét és demokratizmus mellett voksolt, és ezáltal följogosítva érezték magukat arra, hogy a nyugati életforma gazdasági és politikai elemeit ráeroltessék az egyesített Németország keleti felére.

• A volt NDK-ban nemcsak a vezeto pozícióban lévo politikai kádereket mozdították el hivatalukból, hanem a közigazgatásban, gazdaságban és tudományban tevékenykedo akadémiai és szakmai elit nagy részét is. Míg 1989-ben az NDK-ban a kutatás és fejlesztés területén 140567 fo teljes állású munkatársat foglalkoztattak, addig 1993 elejére számuk már csak 23600 fo volt, tehát 16,8 százalékra csökkent.

• Az elhamarkodott pénzügyi unió, mely nem társult támogató intézkedésekkel, az ipar leépülését indította el.

• Az ipar leépülési folyamatának további lökést adott, hogy a keletnémet gazdaságot megterhelték az ún. régi adósságokkal és a tulajdonlásra vonatkozó megszorításokkal.

• Az állami vagyonügynökség privatizációs politikája teljesen elhibázott volt. Azon törvény adta feladata helyett, hogy keletnémet vállalkozásokat szanáljon és privatizáljon, mindenáron e vállalkozások értékesítésére törekedett. A legtöbb vevo Németország nyugati részébol érkezett, ok a keleti vállalkozások felvásárlásával egyúttal ellehetetlenítették a potenciális konkurenciát is. Az egyesüléssel összefüggo bunözést vizsgáló központ (Zentrale Ermittlungsstelle Regierungs- und Vereinigungskriminalität) már 1996-ban 26 milliárd márkára becsülte azt a kárt, amelyet a gazdasági bunözok okoztak a keleti újjáépítés során.

• A munkaero-piaci politika nem egy második (állami) munkaeropiac továbbfejlesztésére irányult, hanem annak fokozatos leépítését eredményezte. A keletnémet munkanélküliség hivatalosan mintegy 20 százalékos aránya sok régióban 30, sot 50 százalékot jelent, és sok válságkörzetben földelhagyáshoz, alkoholizmushoz és politikai radikalizálódáshoz, röviden szólva elnyomorodáshoz és kilátástalansághoz vezet. A fizetésképtelen vállalkozások száma keleten messze meghaladja a nyugatiakét. Míg 1996-ban a csodbe ment cégek számát tekintve Nyugat-Németországban 10 ezerbol 86 céggel Hessen állt az élen, addig Szászországban ez az arány 10 ezerbol 188, Brandenburgban 245, Türingiában pedig 165.

• Az óriási közpénzek átáramoltatása nyugatról keletre több mint ambivalensnek tekintheto.

1. Ahhoz, hogy Kelet-Németországban megakadályozzák a jelenlegi gazdasági katasztrófát, jelentékenyebb pénzforrásokra lett volna szükség.

2. Az átutalt pénz nagy részét nem beruházásokra, hanem a szociális és infrastrukturális hátrányok megszüntetésére fordították.

3. Minden 100 márkából, amit keleten fogyasztási cikkekre, beruházásra vagy szolgáltatásokra fordítottak, mintegy 56 márka visszaáramlott nyugatra (vagy külföldre). Drasztikusabban fogalmazva: a nyugatnémet közpénzek a keleti piacon keresztül a nyugati magáncégek nyereségeként jutottak vissza az állam nyugati részébe.

E megállapítások és következtetések a kelet- és közép-európai társadalomtudósok fülének azért hangozhatnak hamisan, mert az o nézopontjukból gyakran hangzik el érvként, hogy a volt NDK átalakulási folyamatát másként kell értékelni, mint a többi egykori KGST-államét, valamint hogy az NDK-nak a mérhetetlenül gazdagabb Nyugat-Németország jelenléte miatt hatalmas elonye volt a többi KGST-országgal szemben. Más szavakkal: a „gyarmatosítás”-vita nemcsak Kelet- és Nyugat-Európa között, hanem Németországon belül is létezik, megkérdojelezve a két német állam egyesülésének minoségét.

A szerzok megfogalmazásában:

A gyarmatosítás fogalma többet jelent annál az expanziós folyamatnál, amely Európában zajlott a tizenhatodik és tizenkilencedik század között. A gyarmatosítás, lényegét tekintve, egy bizonyos rendszer politikai, gazdasági és kulturális dominanciáját jelenti egy másik fölött (Vilmar és Dümcke 1995b: 14).

Vilmar és Dümcke munkájával nem is az a probléma, hogy az NSZK és az új szövetségi államok viszonyát vizsgálva dominanciáról, az ipar leépítésérol, az egyesüléssel összefüggo gazdasági bunözésrol, elnyomorodásról vagy éppen gazdasági katasztrófáról beszél. Én magam is használtam hasonló terminológiát, fogalmakat, mind az új szövetségi államok információgazdálkodásának változásairól (Manecke et al. 1998), mind pedig a kelet-közép-európai tömegtájékoztatás változásairól (Becker 1995) írott munkáimban. Ám még ha léteznek is Kelet- és Nyugat-Németország, ill. Kelet-Közép-Európa és Nyugat-Európa viszonyában „strukturális dominanciajelenségek”, ez semmiképp nem igazolja a „gyarmatosítás”-fogalom használatának jogosságát.

Frantz Fanon algériai orvos, pszichoanalitikus és gyarmatellenes forradalmi teoretikus Fekete bor, fehér maszkok címu muve alapján rá kell mutatnunk arra, hogy A szellem fenomenológiájában (1807) Hegel által tárgyalt úr–szolga viszony a gyarmatosítás esetében más minoségu, mint két európai ipari állam között létezo függoségi, ill. dominanciaviszony. Egyet kell értenünk Fanonnal, amennyiben azt hangsúlyozza, hogy bár Hegelnél az (Európán belüli) úr–szolga viszony magában foglalja ugyan a kizsákmányolást, de mindig tartalmazza a kölcsönösség mozzanatát is. A gyarmatosítás esetében viszont „az úr fütyül a rabszolga öntudatára. Nem az elismerésére, hanem a munkájára tart igényt” (Fanon 1980: 137–141). Még világosabban, egy Fanon-parafrázissal fogalmazva: a gyarmatosítás esetében sosem csak kizsákmányolásról, hanem mindig kettos kizsákmányolásról van szó, és ebben a viszonyban a szolga nemcsak rabszolga, hanem tárgy és eszköz; a kettosen kizsákmányolt ember pusztán és egyszerre tárgy és jószág.

Összefoglalva, a „gyarmatosítás” fogalma a Kelet-Közép-Európa és Nyugat-Európa közötti függoségi viszonyra a következo okok miatt nem vonatkoztatható:

• A kétfajta függoségi viszony összevetése formális és történelmietlen. Ragaszkodnunk kell a hatalom, uralom, eroszak történelmileg meghatározott formáinak sajátos jelentéséhez.

• A kétfajta függoségi viszony összevetése sem elméleti síkon, sem minoségét tekintve nem helytálló. Mellesleg konkrétan az észak–dél dimenzió kizsákmányolási viszonyainak leértékeléséhez vezetne.

Hivatkozott irodalom

Becker, Jörg (1995): Between Censorship and Commercialization. Structural changes in the public sphere in Eastern Europe. In Reseaux. The French Journal of Communication, 2: 291–312.

Fanon, Frantz (1980): Schwarze Haut, weiße Masken. Frankfurt: Syndikat.

Manecke, Hans-Jürgen, Jörg Becker, Willi Bredemeier és Gerhard J. Mantwill (szerk.) (1998): Verfestigung des Informations-Mezzogiorno im Osten. 3. Jahresbericht zur Lage der Informationswirtschaft in den neuen Bundesländern 1997/98. Hamburg: Hamburger Weltwirtschaftsarchiv 1998 (= Actuelle Fachinformation, 12. szám).

Vilmar, Fritz és Wolfgang Dümcke (szerk.): (1995a): Kolonialisierung der DDR. Kritische Analyse und Alternativen des Einigungsprozesses. Münster: Agenda.

Vilmar, Fritz és Wolfgang Dümcke (1995b): Was heißt hier Kolonialisierung? Eine theoretische Vorabklärung. In Kolonialisierung der DDR. Kritische Analyse und Alternativen des Einigungsprozesses. Fritz Vilmar és Wolfgang Dümcke szerk. Münster: Agenda.

Vilmar, Fritz és Wolfgang Dümcke (1996): Kritische Zwischenbilanz der Vereinigungspolitik. Eine unerledigte Aufgabe der Politikwissenschaft. In Aus Politik und Zeitgeschichte, 40: 35–45.