Valljuk meg, Lakatos Imre emléke inkább vegyes, mondhatni, bizonytalan töltésû érzelmeket kelt bennünk, ahogy ma már arra a korra sem gondolunk szívesen vissza, amikor hozzá hasonlóan mi is fanatikus kommunisták voltunk, és olyasmiket gondoltunk, mondtunk, tettünk, amikkel manapság nem szívesen büszkélkedünk. Akkoriban persze nagyon imponált Imre mûveltsége, sokoldalú tájékozottsága. Noha felkészült marxistának tartottam magam, õ a négy evangélistától legalább tíz könyvvel többet olvasott nálam. Kifejezetten élveztem ironikus, gyilkos humorát. Még akkor is, amikor rajtam köszörülte a nyelvét, és én nem tudtam azonnal riposztozni, mert az esze legalább háromszor gyorsabban vágott. Tehetségének ismeretében nem is lepett meg nagyon, hogy Lakatos barátom mekkora karriert futott be Angliában, hogy a London School of Economics tanára, a híres Popper-tanszék örököse lett. Amikor néhányszor eljuthattam Londonba, fel is kerestem õt. Elegáns egyetemi dolgozószobájában fogadott, meg is ajándékozott egy könyvével, amelynek irodalmárként már a címét sem értettem, nemhogy a matematikai képletekkel zsúfolt tartalmát. Kiderült, Lakatos olyan híres tudós lett, hogy disszidens volta ellenére még a Bolsevik Enciklopédiában is említik a nevét. Azonban a régi, diákkori barátság nem támadt fel többé, így 1974-ben, amikor megjött a híre tragikusan korai halálának – mindössze 51 éves volt –, csak egy pillanatra torpantam meg, hogy keserûen megállapítsam, Imrét Recsk és Anglia után többé nem találhatom meg újra.
Majd eltelt több mint egy negyed évszázad, hogy nemigen gondoltam rá. Hamar feledtem azt is, hogy 1992-ben Angliába szakadt hazánkfia, Alexander Bandy, azaz Bándy Sándor felkeresett, és kifaggatott Lakatos Imrérõl.

Így aztán némileg váratlanul ért, és nagyon is felkavarta bennem a már-már feledett múltat a Replika tavaszi számában olvasható Lakatos Imre életrajz, Lee Congdon professzor írása, majd a folyóirat megjelenését követõ találkozó az Örökmozgó klubjában, ahol mi, a még élõ régi barátok magunk közé idéztük Imrét, ha nem is testi, hanem csak szellemi valóságában. A múltba vezetõ lépcsõkön találkoztam az évek óta Magyarországon élõ Jancis Long angol pszichológussal, aki kutatásai nyomán Congdonénál még terjedelmesebb, alaposabb pszichológiai esettanulmányt írt Lakatos Imrérõl, amely a kanadai Journal of the Philosophy of the Social Sciences júniusi számában kerül majd közlésre. (Nem gyõzöm hangsúlyozni, mennyire fontos lenne önismeretünknek ezt az újabb forrását is megjelentetni magyar nyelven. Már csak azért is, mert Congdon tanulmánya nehezen tudja követni az 1944 és 1956 közti évek gyors és alapvetõ változásokat hozó fordulatait, amelyek az egyes embereket is kínosan gyors váltásokra, esetenként álláspontjuk alapvetõ megváltoztatására késztették, kényszerítették. Congdon jelentõsen túl is becsüli Lakatos szerepét, az akkori hierarchiában elfoglalt helyét. Például úgy ír róla, mintha Révaival együtt irányították volna a párt kulturális politikáját. Holott tudjuk, Imre csak egyike volt a beosztottaknak, akik Révai közvetlen irányítása alatt dolgoztak.

A két Lakatos-életrajzot olvasva igazából az lepett meg és kavart fel, hogy noha Imrét barátomnak tekintettem, milyen sok mindent nem tudtam róla, és hogy a kutatók kiterjedt búvárkodása ellenére még hány kérdõjel vár megválaszolásra.

Az Eötvös-kollégiumban

Lakatos Imrével az Eötvös-kollégiumban ismerkedtem meg, még 1945 õszén. A Kollégiumban töltött két évét doktori disszertációjának megírására, Debrecenben megkezdett egyetemi tanulmányainak a befejezésére fordította. Nem azért költözött be a Ménesi úti alma materbe, hogy pártutasításra tönkre tegye, ahogy azt Lee Congdon talán Keresztury hatására állítja. Ittléte alatt azonban valóban õ vezette a Kollégium diákjaiból verbuválódott kommunista „frakciót”. Akkoriban még senkit sem zavart, hogy a párt szabályzata nem ismer ilyenfajta képzõdményt, sõt szigorúan tilt bármiféle frakciózást. Imre anarchista lelkülete nem is tûrt semmiféle szigorú szervezettséget. Feltételezem, hogy a Kollégium ügyeit – mert ami a kulisszák mögött történt, abba mi, egyszerû halandók, nem lettünk beavatva – Imre volt kollégista barátaival, az ugyancsak kommunista Szigeti Józseffel, Király Istvánnal, Lázár Györggyel, Lukácsy Sándorral vitatta meg. A Kollégium dolgairól idõnként valószínûleg Révainak is beszámoltak. Akkoriban nemigen tartottunk sem pártnapot, sem egyéb pártszerû összejöveteleket. Ehelyett teljes erõbedobással, örömteli izgalommal késõ éjszakákba nyúló, még valóban nyílt, szabad vitákat folytattunk diáktársainkkal a kommunista üdvtanról. Imrével az élen, nem is eredmény nélkül térítettünk. Igaz, ebbe a „sikerbe” belejátszott az a vonzóerõ is, amit a párt akkor a fiatal magyar értelmiségre gyakorolt. Ki lát más ember lelkébe, de feltételezhetõ, bár nem bizonyítható, hogy a kollégisták „megtérésében” a karrierizmusnak is lehetett némi része.

Imre kollégiumi szereplését a Valóságban 1947 februárjában megjelent, nagy felháborodást kiváltó cikke koronázta meg. Arról azóta sem esett szó, hogy ez a tanulmány egy huszonöt éves fiatalember elképesztõ olvasottságról tanúskodó szellemi teljesítménye volt. Írásában számos idézetet közöl a legkülönbözõbb egyetemi tanárrá, akadémikussá, ismert politikussá (Szekfû Gyula, Horváth János, Eckhardt Sándor stb.) vált volt Eötvös-kollégisták könyveibõl, cikkeibõl, amelyek azt bizonyítják, hogy ezek a kiemelkedõ nevek Horthyék keresztény nemzeti kurzusának kiszolgálói voltak, hogy a Kollégiumot ezer személyi szál fûzte az elmúlt rendszerhez. Lakatos ezek tudatában fordulatot követelt a magyar École Normale vezetésében, olyan változtatásokat óhajtott, amelyek az alma matert alkalmassá tehetik arra, hogy betagozódjon a progresszió Magyarországának megújult intézményrendszerébe. Az éles hang ellenére a Valóságban megfogalmazott konkrét követelések nem mentek messzire. Odáig terjedtek, hogy Keresztury kérje fel a radikálisan baloldali Erdei Ferencet és a marxista–leninista Szigeti Józsefet, hogy a Kollégium tanáraiként vegyenek részt a diákok világnézeti nevelésében, hogy azok ne csak kiváló tudóssá váljanak, hanem a Gyõrffy-kollégistákhoz hasonlóan a szocializmus ügyének elkötelezett harcosai is legyenek.

Ez a cél Lakatosnak a cikkében kifejtett aggodalmai ellenére tulajdonképpen meg is valósult. A kollégisták, legalábbis az általam megismert öt-hat évfolyam legjobbjai a magyar szellemi élet fõszereplõinek sorába emelkedtek. A Ménesi utat elhagyva elfoglalták az egyetemi katedrákat, a kutatóintézeteket, a nagy kulturális folyóiratok szerkesztõségeit, sõt a vezetõ kulturális posztokat is okkupálták, a kultuszminiszteri bársonyszéket beleértve. Azzal a megszorítással, hogy azért a kollégistáknak csak egy része tagozódott be újra az establishmentbe, egy másik része az ellenzékiséget választotta.

De nem tagadható, a kollégisták karrierjében mindenekelõtt az játszott közre, hogy a tanintézet valóban a kiválóak iskolája volt, növendékei kenterben verték évfolyamtársaikat.

A Kollégium kommunista fiataljai közt mindvégig szó sem volt arról, hogy megszüntessük, felszámoljuk a Kollégiumot. A többiekhez hasonlóan mi is nagyon jól éreztük magunkat a Gellérthegy oldalában, nagyon büszkék is voltunk kollégista tagságunkra. A már említett idõsebb, volt kollégisták célja is az volt, hogy a Kollégium tanárai lehessenek, és ezt Keresztury távozása után el is érték. Õk – ez tagadhatatlan – már fiatalon is jelentõs tudósok voltak, és késõbb többségük – minden kommunistaságuk ellenére – megkerülhetetlen mûvek sorával gyarapította a maga szakterületét. Lutter Tibor már Keresztury idején is megbízhatóan, színvonalasan látta el szaktanári feladatát, igazgatása alatt nem csökkent az oktatás színvonala. A tudományos munka diszciplínájának az elsajátítása továbbra is követelmény maradt. Lázár György ebben az idõszakban hozta létre a Kollégium védõszárnyai alatt az Apáczai Csere János kollégiumot és középiskolát, amelynek tanári karát kollégistákból verbuválták. Elitképzõ intézmény volt ez is, legkiválóbb végzõs növendékei az Eötvös-kollégiumban kaphattak volna helyet. Aztán az Eötvössel együtt a Párt ezt az elitképzõ intézményt is felszámolta.

Volt némi ráció abban a felismerésünkben, hogy a Kollégium csak úgy maradhat fenn a szocialista Magyarország elitképzõ intézeteként, ha követi az idõk szavát. Csak azt nem fogtuk fel, hogy rövidesen mit követelnek tõlünk az új idõk, nem értettük meg, hogy a totalitárius struktúrában nem lehet helye egy ilyesfajta, mégiscsak autonóm tudósokat képzõ kitûnõek iskolájának. Arról nem is beszélve, hogy a Nékosz és az Eötvös konkurenciájával nem bírták volna a versenyt a pártiskolák. Jellemzõ, hogy a valamivel liberálisabb Kádár érában sem lehetett sem a Nékoszt, sem az Eötvöst a maga régi alakjában feltámasztani. Holott az Eötvös-kollégista Köpeczi Béla éveken át állt a kultusztárca élén, nagyrészt volt kollégisták alkották Aczél György tanácsadói körét. Egy kollégista társunk a rendszerváltásig a politikai bizottság tagja volt. Igaz, karrierjét annak köszönhette, hogy soha sem kezdeményezett semmit. Csak éppen mindig tudta, mire kell rábólintania.

Homályos évek

Lakatos Imre disszertációjának megvédése után elhagyta a Kollégiumot, és más vizekre hajózott. Az Ösztöndíjtanács titkára lett. Eltûnt a szemem elõl, igaz, nem tartoztam a legszûkebb baráti köréhez, és új munkakörében nem volt rám szüksége. Imre a kollégisták elõl is eltûnt, még a kommunista frakció irányításában, munkájában sem vett részt. A 47/48-as tanévben én lettem a frakció titkára, semmiféle kapcsolatunk sem volt Lakatossal. A Kollégium diákjait már nem ismerte, így az intézmény belsõ életére vonatkozó döntésekrõl még a háttérbõl sem formálhatott volna véleményt. Mindabban, ami a Kollégiumban a késõbbiekben történt, Imrének már semmi része sem lehetett.

Mindazonáltal érdemes lenne tudni, jelen volt-e Imre a Révainál 1948 tavaszán egybehívott értekezleten, amelyen egyes volt kollégisták is jelen lehettek, és ahol Keresztury lemondott a kollégium igazgatásáról. Azt sem tudjuk, volt-e Imrének szerepe abban, hogy a gyengekezû, erõsen befolyásolható Lutter Tibor lett az új igazgató, és nem a nagy formátumú tudós, Szabó Árpád, akihez Lakatost ugyancsak baráti szálak fûzték. Amikor Lutter az Ösztöndíjtanács igazgatója, Imre akkor a szervezet titkára volt.

Az 1947-ben kibontakozó Lukács-vitában a tanítvány Mészáros Istvánt kivéve a kollégiumi frakció Lukács ellen foglalt állást. Ez volt a pártvonal, s mi ugyan nagyon lagymatagon, de ezt követtük. Imrével ekkor sem kerültünk kapcsolatba.

Valamit hallottunk harangozni Lakatos moszkvai ösztöndíjáról, kiküldetésérõl, majd visszajövetelérõl. De nem értesültünk Lakatos kegyvesztettségérõl, nem volt közismert, hogy nem kapta vissza a párttagkönyvét, és hogy háttérbe szorítva egy gimnáziumban tanít. Én 1949 végén, miután megkaptam a tanári oklevelemet, elhagytam a Kollégiumot. Csak kollégista barátaimtól hallottam, hogy Lakatost Lutter lakásáról elvitte az ÁVH. Emlékszem, két barátommal a szabadban sétálva beszélgettünk Imre letartóztatásáról. Kezdtük érzékelni, bár ezt egymásnak sem mertük bevallani, hogy valami nagyon nincs rendben, ha egy ilyen kommunistát, mint Lakatos, imperialista ügynöknek minõsítenek.

A Kollégiumot l950 nyarán oszlatták fel, Imre akkor már Recsken raboskodott, így ehhez a szomorú döntéshez végképp semmi köze sem lehetett.

Imre pokoljárása

Imrével 1956 nyarán volt újabb emlékezetes találkozásom. Meghívtam magunkhoz. Én idõközben megnõsültem, feleségem, Földes Anna, aki nemrég fejezte be egyetemi tanulmányait, az Irodalmi Újság munkatársa volt. Imre akkor már egy ideje, két vagy három éve szabadult Recskrõl. Hozzánk jövendõbeli második feleségével, Pap Évával érkezett.

Ennek a találkozásnak két emlékezetes mozzanata volt. Évát hírbõl ismertük, barátaink barátjaként ugyanabban a körben mozgott, mint mi, de személyesen akkor találkoztunk vele elõször. Tény, hogy Imre még a kollégiumi idõkben bizalmasának tekintett, és elsõ házasságának válságaiba is beavatott. Jellemzõ volt rá, hogy magánéletének fontos döntései elõtt kikérte barátai véleményét. Csakhogy mi akkor körülbelül tíz éve nem beszéltünk egymással, Imre azonban olyan fesztelenül folytatta kapcsolatunkat, mintha csak tegnap váltunk volna el. Megvallom, a régi barátság visszaállítása nekem is jólesett. Miközben Anna kiment Évával a konyhába, Imre azonnal beavatott új házasságának tervébe, s megkérdezte, hogy helyeslem-e a döntését. A jegyesek távozása után Anna elmondta nekem, hogy Éva váratlanul megkérdezte tõle, menjen-e feleségül Lakatoshoz. Anna – és ezt Éva is tudta – ekkor találkozott életében elõször mind a két emberrel. Mit válaszolhattunk, természetesen mindketten helyeseltük a házassági tervet. Világos volt, hogy ezt akarják tõlünk hallani.

Imre ekkoriban már bekapcsolódott a Petõfi Köri gyûlések, viták szervezésébe. Õ is – mint egész baráti körünk – Nagy Imre pártján állt, igaz, akkor még mi sem jutottunk túl a reformkommunista illúziókon. Akkoriban baráti körben fõként azt tárgyaltuk, hogy mikor, hogyan ébredtünk fel hithû dogmatizmusunkból. Imre elmesélte, hogy õ akkor józanodott ki, amikor közölték vele, hogy nem volt semmiféle bûne, ártatlanul szenvedett Recsken vagy három évet. Elmesélése alapján úgy képzeltem, hogy amikor Imrét kiengedik Recskrõl, s közlik vele, hogy nem volt semmiféle bûne, hogy semmiért szenvedte el az internálás gyötrelmeit, akkor ott nyomban, mint égbõl a villám, jött el számára a megvilágosodás pillanata.

Csak a Replika találkozóján tudtam meg, hogy Imre a maga felébredésének történetét némileg lekerekítette, az csak végsõ lényegét tekintve volt igaz. A kiábrándulás folyamata nála is hosszabb ideig tartott.

Lee Congdon és Jancis Long kutatásai sem tudták pontosan felderíteni, miért került Imre Recskre, és mi történt ott. Csak kevés dokumentum áll rendelkezésre, és nagyon is kérdéses, mennyire megbízhatóak a barátok visszaemlékezései. Hiszen õket arról, hogy mi történt vele, akkoriban mit gondolt, mit tett vagy nem tett, Imre informálta. Õ pedig, mint azt a magam példája is tanúsíthatja, nagyon is hajlamos volt arra, hogy a történteket némileg kiglancolja, a maga számára kedvezõ színben mesélje el.

Az alábbiakban a két forrásmunka, a Jancis Longgal és Bándy Sándorral folytatott újabb beszélgetések, valamint a Replika ankétján elhangzottak alapján a magam interpretációját, feltételezéseit adom elõ.

Imre Moszkvából 1949 nyarán tér haza vakációra. De már nem engedik vissza, a párttagkönyvét és a régi állását sem kapja vissza. Minthogy a párttól kapott lakását barátoknak két évre kiadta, Lutternál húzza meg magát. Lutter nagymértékben Imre lekötelezettje. Hiszen – gondolom – neki köszönheti nemcsak Eötvös-kollégiumi igazgatói állását, hanem egyetemi tanári kinevezését is. Még remélni lehet, hogy a nagy talentumú fiatalembert az égiek idõvel visszafogadják kegyeikbe.

Imrét 1950. április 20-án váratlanul a KEB elé idézik Sós Leventével együtt. A fennmaradt rövid jegyzõkönyv tanúsága szerint a román elvtársak bejelentése alapján vizsgálatot indítottak kettejük ellen. Megállapítást nyert, hogy 1944-ben Nagyváradon a Lakatos Imre által létrehozott kommunista sejt a párt jóváhagyása nélkül mûködött, Imre megtévesztette a többieket, amikor elhitette velük, hogy felsõbb utasításra cselekszik. A KEB ugyancsak megállapítja, hogy elsõsorban Lakatos Imrét terheli a felelõsség Izsák Éva haláláért, öngyilkosságáért, és ezért büntetésbõl kizárja õt a pártból. Sós Levente bûnrészesként megússza dorgálással. Kafka Perének szürreális, abszurd világában járunk, csak találgatni lehet, hogy mik is a valóságos mozgatórugók, hogy mi történik a színfalak mögött.

(A tájékozatlan olvasó számára: Lakatos Imre 1944-ben valóban szervezett egy illegális szemináriumot nagyváradi bujkálásának idején. Imre anarchista lelkületének ismeretében el tudom képzelni, hogy Debrecenben, az ottani kommunisták úgy nagyjából tudhattak ennek a szemináriumnak a létezésérõl, a szörnyû, zûrzavaros idõkben nem is lehetett elvárni, hogy a pártsejtek szabályosan, bürokratikusan mûködjenek, kapcsolódjanak egymáshoz. Imréék hihették, hogy õk az illegális párt tagjaiként mûködnek, de ezt a kapcsolatot a párt felsõbb szervei mindig letagadhatták. Dokumentumok, szabályszerû jóváhagyás hiányában mondhatták, hogy Imre ezt a sejtet a saját szakállára szervezte meg.)

A Nagyváradon hamis papírokkal élõ Izsák Éva is tagja volt Imre csoportjának. Egy nap azonban kiderült, hogy Izsák Éva búvóhelye veszélyessé vált, új lakhelyet kellene találni számára. Ez azonban nem akart sikerülni, Lakatosék viszont attól tartottak, hogy a lány lebukhat, és valamennyiüket veszélybe sodorhatja. Olyannyira pánikba estek, hogy Imre javaslatára rémületükben egyhangúan megszavazták, Éva legyen öngyilkos. Még a fiatal lány szerelme is a halálos ítéletre voksolt. Noha Éva felülhetett volna a pesti vonatra, hogy megpróbáljon Pesten elrejtõzni, a talaját vesztett teremtés Sós Levente kíséretében felutazott Debrecenbe, és a Nagyerdõben megitta a méregpoharat.

Ezt a szörnyû esetet a párt illetékes fórumai megvizsgálták, megtárgyalták. Végül azonban a nagyváradi csoport valamennyi tagját felvették a pártba. Imre is úgy vélte, a vizsgálat felmentõ ítélettel zárult. Õ sem tartotta magát bûnösnek.

Nézetem szerint Congdon téved, amikor úgy hiszi, létezett volna olyan szabály, miszerint a kommunistákat elõbb ki kellett zárni a pártból, hogy letartóztathassák õket. Csak az inkvizíció idején kellett az eretnekeket kiközösíteni az egyházból, hogy máglyára lehessen küldeni õket. A kommunista pártban ez másképp mûködött. A letartóztatott párttagokat minden elõzetes értesítés nélkül csukták le. Legfeljebb utólag zárták ki õket a pártból, de ez is csak ritkán történt meg, mert ehhez indokolni kellett volna a letartóztatás okait. Amikor 1950-ben az Athenaeum könyvkiadó lektora voltam, körülöttem lecsukták a kiadó párttitkárát, a lektorátus vezetõjét, majd a kiadó igazgatóját. Egyik alkalommal sem közölték velünk, hogy miféle vétek terheli ezeket a jó elvtársnak hitt szerkesztõ társainkat. El tudom képzelni, hogy a román elvtársak valamilyen más okból 1950-ben valóban újra elõvették a román állampolgár Izsák Éva ügyét. A magyar pártnak meg tanúsítania kellett, hogy keményen fellép Lakatossal szemben. Egy normális, épeszû világban Imrét és körét valójában még 1945-ben bíróság elé kellett volna állítani, hogy az döntsön ügyükben.

Imre tehát nem alaptalanul hihette, hogy õt Izsák Éva miatt tartják Recsken. A jelek szerint azt gondolta, hogy neki itt is igaz kommunista módjára kell viselkednie. Ezért is vállalta, hogy hithû kommunistaként, szabadlábra kerülve az ÁVH-nak, a párt öklének a szolgálatába áll, s az ügyet eláruló ismerõseirõl jelentéseket ír.

Ezt a szolgálatot viszont csak addig vállalhatta jó lelkiismerettel, amíg megmaradt hívõnek. Azonban addig beszélgetett eretnek barátaival, amíg azok meg nem gyõzték õt a maguk igazáról.

Egy ideig nem értettem, hogy Imrének miért kellett megvallania barátainak besúgó tevékenységét, amirõl azok soha sem szerezhettek volna tudomást. Azt hiszem, Imre, aki nagyon okos ember volt, felmérte, hogy vallomásával, bocsánatkérésével kiszabadulhat az ÁVH karmai közül. Így a szabad világban is zsarolhatatlanná vált, hiszen mondhatta, õ már rég leleplezte magát.
 

Angliában aztán csoda történt. Nagy ember, nagy tudós lett. Ahogy sorra megjelennek idehaza kint alkotott, nevének világhírt szerzett munkái, feltételezem, úgy nõ az érdeklõdés személye, számos kérdõjellel tarkított, ellentmondásos életrajza iránt, és talán – különösen, ha a zárolt, eltûnt dokumentumok is hozzáférhetõvé válnak – elõbb-utóbb megszületik a magyar Lakatos-biográfia is, amely – merjük remélni – elkerüli Lakatos mitizálásának a csapdáját. Mert valljuk meg, van ilyen veszély. Hiszen sokak számára nagyon is csábító Imrét mitikus gonoszként, Mefisztóként, mindnyájunkat rossz útra vezetõ guruként jellemezni, akire átháríthatjuk a magunk bûneit.

Imre tagadhatatlanul rendkívüli képességgel megáldott, sokoldalúan tehetséges ember volt. Csak éppen mindig tíz centiméterrel a föld fölött lebegett, s mert önteltségében mindig is önmagába bezárva élt, nehezen mérte fel megnyilatkozásainak hatását, és még kevésbé érzékelte ezek más emberekre gyakorolt hatását. Nem csoda, hogy politikusi ambícióit dédelgetve minden tehetsége ellenére minduntalan zátonyra futtatta élete hajóját. Ha a forradalom bukása után, felmérve addigi életének teljes csõdjét, megint elveszti a fejét és öngyilkos lesz, az õ emléke is elmerül a nirvána süllyesztõjében, mint e nehéz évek annyi más áldozatáé.

Angliában, a szabad világban, ahol politikusi álmai számára már végképp nem nyílt tér, végül is megfogadta Révai intelmét: „Lakatos elvtárs – mondta neki –, miért nem hagyja a politikát, és foglalkozik filozófiával, amihez ért? Mi is a maga szûkebb területe? Vagyis tudományfilozófiával, matematikai logikával.”

Imrét élete egyik jó tündére megmentette a pusztulástól. De mi van azokkal, akik idehaza maradva nem találják meg a maguk nemtõjét, és minden tehetségük ellenére elsüppednek a magyar mocsárban?