A mérési játék és a céltudatos mérés közti
döntõ különbség szemléltetésére válasszunk […] egy […] példát, amelybõl világos, hogyan szabja meg a célkitûzés a nagyságdefiníciót, és hogyan foszlik semmivé valamely objektum nagyságának fogalma, ha az összehasonlítást öncélúan, célkitûzés nélkül végezzük el. Egy sziget nyugati és keleti csücskén van egy-egy kikötõ: A és B. Felmerül a kérdés, hogy A és B között az északi vagy a déli part hosszabb. Egyelõre tételezzük fel, hogy fogadás eldöntésérõl, tehát rendezési játékról van szó. A vitatkozók egy 1:100000 léptékû térképen lemérik a part hosszát; ezen az északi part bizonyul valamivel hosszabbnak. A vesztes azonban, tudva, hogy a déli part finomabban tagolt, ebbe nem nyugszik bele. Valóban, egy katonai térképen mérve, finomabb tagoltsága következtében a déli part bizonyul hosszabbnak. A kérdés végleges eldöntéséhez vitázóink kimennek a tengerpartra méricskélni. Azonban már az elsõ métereknél fennakadnak, mert nem tudnak megegyezni abban, körülmérjenek-e minden egyes követ, vagy csak a tengerbe nyúló nagyobb sziklákat vegyék figyelembe. Kiderül, hogy elmulasztottak a fogadás elõtt a játékszabályokban megegyezni, vagyis definiálni, hogy mi értendõ a partszakasz hossza alatt. (Játék esetén a nagyságdefiníció tetszõleges, és a definíciótól függõen, ugyanaz a partszakasz 10 km vagy 100 km hosszúnak is adódhat.) Más a helyzet, ha a két partszakasz hosszának összehasonlítása valamilyen konkrét célból történik. Ilyenkor a nagyságdefiníció magából a célkitûzésbõl adódik. Nem mindegy például, hogy a két kikötõt partmenti vasútvonallal akarjuk összekötni, vagy pedig partvédõ gát építendõ közöttük. Bár a kétféle célkitûzésbõl a partszakasz más és más definíciója adódik, a hosszúság definíciója mindkét esetben egyértelmûen rögzíthetõ. Céltalan törekvés volna a partszakasz fogalmára abszolút definíciót keresni. Természetesen a part összes kvalitatív és kvantitatív tulajdonságai, a célkitûzéstõl függetlenül objektíve léteznek; a célkitûzés csak azt szabja meg, hogy ezek közül adott esetben melyek a mérvadók (Jánossy 1963: 37–38).
A céltudatos mérés abban különbözik a mérési játéktól, hogy céltudatos mérés esetén a mérés alapjául szolgáló kritériumok és a mérési eljárás nem választható meg önkényesen, hanem a mindenkori kutatási feladat determinálja azokat – feltéve, hogy a feladatot a kutatás során világosan definiálták. A fentiek fényében egyáltalán nem világos, hogy a Ladányi–Szelényi szerzõpáros mire gondol, amikor a cigány népességgel kapcsolatos kutatások elvi lehetetlenségét hangsúlyozza. Abból ugyanis, hogy egy meghatározott objektumra vonatkozó, két különbözõ mérés eredménye más és más, önmagában semmi nem következik az adott objektummal kapcsolatos mérés elvi lehetetlenségére nézve. Az empirikus mérési eredmények eltérése ugyanis legalább öt különbözõ típusú okra vezethetõ vissza, mely okok egyébként a legteljesebb mértékben keverednek a Ladányi–Szelényi szerzõpáros írásában.6

a) A két kutató (vagy a két kutató közül az egyik) egyáltalán nem határoz meg kutatási, megismerési célokat, ennek megfelelõen mérését mindenfajta elméleti támpont nélkül végzi el. A szóban forgó két mérési eredmény összeegyeztethetetlensége ilyenkor egyáltalán nem meglepõ fejlemény. A mérési eredmények különbözõsége egyenes következménye a kutatási feladat tisztázatlanságának. Ladányi és Szelényi ezt a esetet nevezi “klasszifikációs harcnak” vagy “klasszifikációs küzdelemnek”, holott pontosabb lenne ilyenkor rosszul specifikált tudományos problémáról vagy egyszerûen fogalmi zûrzavarról beszélni.

b) Különbözõ megismerési célokhoz más-más módszertanilag korrekt mérési eljárás tartozik. Ha a mérési eredmények különböznek egymástól, az a dolog természetébõl következik, ugyanúgy, mint ahogy a Jánossy-féle példában más és más lesz a partszakasz hossza attól függõen, hogy partvédõ gátat vagy vasútvonalat akarunk-e építeni A és B település között. A cigánysággal kapcsolatos kutatások problémájánál maradva, nyilvánvalóan meghatározott mérési eljárás tartozik ahhoz a megismerési célhoz, melyben a cigánynak nevezett emberek társadalmi helyzetét szeretnénk megvizsgálni egy olyan társadalmi közegben, amelyben a magát nem cigánynak tekintõ, többségi társadalom tagjai határozottan és világosan megkülönböztetik magukat azoktól az emberektõl, akiket cigánynak tekintenek. Ehhez a megismerési célhoz – véleményünk szerint – azon emberek ítélete nyújthat módszertanilag védhetõ módon támpontot, akik mindennapi életük során rendszeresen érintkezésben állnak, egy közösségben élnek olyan emberekkel, akiket cigánynak tekintenek (nem alkalmi kapcsolatban, mint például egy kérdezõbiztos). Az is nyilvánvaló másfelõl, hogy könnyûszerrel találhatunk más – hasonlóan legitim – megismerési célokat, amelyekhez ettõl eltérõ mérési eljárás kell hogy tartozzék. Például: ha föltesszük, hogy az Országgyûlés olyan törvényt alkot a jövõben, mely szerint a cigány nemzetiségi önkormányzati képviselõk megválasztásakor szavazóként csak azon személyek vehetnek részt, akik magukat cigány nemzetiségûnek tekintik, és magukat ekképp regisztráltatják, akkor ebbõl a megismerési célból nyilvánvalóan adódik az a mérési eljárás, amely szerint az tekinthetõ cigánynak, aki annak tartja, és szavazóként akként regisztráltatja magát.

c) Két mérési eredmény azonos megismerési cél esetében is eltérhet egymástól, amennyiben az érintett kutatók között nincs konszenzus a tekintetben, hogy az adott célkitûzésnek melyik mérési eljárás felel meg. Jobb esetben a megfelelõ mérési eljárás megválasztásával kapcsolatban nyílt vita folyik a kutatók között, rosszabb esetben a kutatók nincsenek is tudatában annak, hogy eredményeik különbözõsége – megismerési céljuk azonossága ellenére – a választott mérési eljárások különbözõségébõl fakad. A nézeteltérés okainak tisztázása ilyenkor megköveteli, hogy a vitázó felek megpróbálják világosan explikálni mérési eljárásuk szabályait, és meg kell kísérelniük, hogy alkalmazott mérési eljárásaikat a választott kutatási feladat célkitûzéseibõl vezessék le. A levezetés esetleges sikertelensége annak jele lehet, hogy valamelyik kutató nem megfelelõ mérési eljárást választott.7

d) A mérési eredmények akkor is különbözhetnek egymástól, ha a mérések ugyanazt a megismerési célt szolgálják, és az optimális mérési eljárás megválasztásával kapcsolatban sincs eltérés a szóban forgó mérési kísérletek között, de valamilyen méréstechnikai oknál fogva nem sikerül idõben vagy térben ugyanazt – vagy statisztikailag ugyanazt – a mérési eredményt produkálni. A mérési eredmények instabilitása ilyenkor az elvileg helyes mérési eljárás megvalósítása elõtt tornyosuló gyakorlati akadályokból fakad. Ez a probléma különösen gyakori a társadalomtudományokban, ahol – a dolog természetébõl adódóan – csak igen kivételes esetekben lehet kontrollált kísérleteket lefolytatni. Akinek van valamelyes elképzelése arról, hogy sokszor milyen bonyolult feladatot jelent egy természettudományi kísérleti eredmény megismétlése laboratóriumi körülmények között, az valószínûleg könnyen belátja azt is, hogy jól kontrollált laboratóriumi körülmények biztosítása nélkül – vagyis a problémához nem tartozó, zavaró tényezõk kiszûrése nélkül – milyen nehéz feladat lehet egy mérési eredmény megismétlése. Ugyanakkor világosan kell látni azt is, hogy az eredmények megismételhetõsége kulcsfontosságú követelmény mind a természet-, mind pedig a társadalomtudományi következtetések esetében. Ha ugyanis ez nem lenne elvárható, akkor mindenfajta tudományos kijelentés empirikus támpont nélkül maradna, s nem tudnánk biztonsággal megmondani, hogy adott szituációkban milyen eredmények bekövetkezésére számíthatunk. Egy ilyen tudomány nyugodt lélekkel fölírhatná zászlajára jelszónak a tanulmányunk mottójában szereplõ Tandori-idézetet.

Az itt fejtegetett probléma – melyet a Ladányi–Szelényi szerzõpáros a cigány népességgel kapcsolatos empirikus kutatások elvi lehetetlenségének fõ okaként említ meg – ugyanis mindenfajta tudományos elõrejelzés esetében fennáll. Az a tény azonban, hogy a társadalomtudományokban csak ritkán lehet kontrollált kísérleteket lefolytatni,8 nem jelenti azt, hogy bizonyos esetekben ne lehetne mégis – kellõ találékonysággal – valamilyen eljárás révén a mérési eredmények megismételhetõségét biztosítani. Nem gondoljuk, hogy minden társadalomtudományi mérési probléma esetében adódnak ilyen lehetõségek, de azt állítjuk, hogy a mi adatfelvételünkben megfogalmazott megismerési célhoz tartozó mérési eljárás esetében lehet ilyen támpontot találni. Ezt a támpontot az a “természetes kísérleti helyzet” nyújtja, amelyben mintegy húsz éven keresztül az ország körülbelül 30–40 ezer általános iskolai pedagógusa idõrõl idõre számba vette (“megszámolta”) azokat az általános iskolás gyerekeket, akiket cigánynak tekintett. A késõbbiekben viszonylag részletesen kitérünk ennek a teszteljárásnak az ismertetésére, melynek elvégzése a hasonló megismerési célt alkalmazó cigánykutatások mérési eredményeit illetõen – véleményünk szerint – jogosan megkövetelhetõ.

e) Végül, a mérési eredmények különbözõsége fakadhat egyszerûen abból is, hogy az egyik (vagy mindkét) kutatás során – a választott megismerési céltól, illetve a mérési eljárástól függetlenül is – vagy az adatfelvétel egészének, vagy a cigány részmintának a megtervezésekor mintavételi statisztikai hibákat követtek el, vagy nem gondoskodtak elegendõ esetszámról.

Nos, a Ladányi–Szelényi-tanulmány által hivatkozott adatfelvételek eredményei között mutatkozó népességbecslési eltérések mögött mind az ötfajta ok megtalálható. Nem tekintjük feladatunknak, hogy a saját kutatásunk eredményeinek védelmén túl az említett többi kutatásnak is a védelmére keljünk. Ezt már csak azért sem tehetnénk meg, hiszen – mint az az alábbiakból remélhetõleg kiderül majd – a szóban forgó kutatások cigány almintái valóban igen sok szempontból hibásak. Abból azonban, hogy az MTA Szociológiai Intézetének 1993/94. évi cigányfelvételén kívül hivatkozott adatfelvételek méréselméleti, módszertani, illetve statisztikai szempontból valóban mind igen problematikusak, semmi nem következik a Szociológiai Intézet adatfelvételének megbízhatóságára nézve. A magunk részérõl szeretnénk ebbõl a kabátlopási ügybõl kimaradni. A továbbiakban tehát sorra vesszük a Ladányi–Szelényi szerzõpáros által hivatkozott adatfelvételek fõbb tulajdonságait, és rendre kimutatjuk, hogy a becslési eredmények eltérései vagy arra vezethetõk vissza, hogy a) a szóban forgó adatfelvételek cigány almintájuk létrehozásakor – a mi adatfelvételünktõl eltérõen – semmilyen kutatási célt nem tûztek ki maguk elé; vagy arra, hogy b) a mi kutatási céljainktól eltérõ célt és mérési eljárást választottak; vagy arra, hogy c) alkalmazott mérési eljárásaik saját kutatási céljaiknak nem felelnek meg; vagy arra, hogy d) eredményeik nem állják ki a kutatási céljaik esetén jogosan megkövetelhetõ kompatibilitási tesztek próbáját; vagy pedig arra, hogy e) cigány almintáik megtervezése, illetve az adatfelvétel lebonyolítása során – a cigány alminta tulajdonságait érintõ – statisztikai hibákat követtek el. Jelen tanulmány keretei között – terjedelmi okok miatt – természetesen nem vállalkozhatunk arra, hogy szisztematikusan és pozitíve érveljünk saját adatfelvételünk mintájának a megbízhatósága mellett. A téma iránt érdeklõdõ olvasó azonban ezt egy közeljövõben megjelenõ könyvben megtalálhatja.9 Mielõtt azonban a szóban forgó mérési eredmények közti eltérések nyomába erednénk, célszerûnek tûnik röviden vázolni, milyen megismerési célt tûztünk magunk elé a Szociológiai Intézet 1993/94. évi cigányfelvétele során, és hogyan következik ebbõl a megismerési célból az általunk választott mérési eljárás.

II. A Szociológiai Intézet 1993/94. évi cigányfelvételének kutatási célja
és mérési eljárása

Mint már utaltunk rá, a Szociológiai Intézet 1993/94. évi felvételében azt a kutatási célt tûztük magunk elé, hogy megvizsgáljuk a környezetük által cigánynak tartott emberek társadalmi helyzetét abban a – mindannyiunk által jól ismert – társadalmi közegben, amelyben a magukat nem cigánynak tekintõ, többségi társadalom tagjai határozottan és világosan megkülönböztetik magukat azoktól az emberektõl, akiket cigánynak tekintenek. Egy ilyen kutatási cél megválasztását jó okok indokolják, hiszen ez a vélekedés erõteljesen befolyásolja az érintett – cigány és nem cigány – emberek közötti társadalmi érintkezést. Különösen releváns szempont ez azokban az élethelyzetekben, ahol olyan emberek körében fogalmazódik meg ez a különbségtétel, akik mindennapi életük során többé-kevésbé rendszeresen kapcsolatban állnak egymással. Ugyanis ebben a kontextusban van társadalmi értelemben tétje a dolognak. Itt keletkeznek azok a súlyos társadalmi problémák (az idegenkedés, az elõítélet, az elutasítás, a diszkrimináció, a szegregáció, a csoportközi konfliktus, az erõszak), amelyek – legalábbis a szociológiai kutatások oldaláról – indokolttá teszik a cigányság etnikai csoportként való vizsgálatát. A környezet vélekedése a cigánynak tekintett emberek számára nem semleges magánvélekedés, hanem a szó klasszikus értelmében vett társadalmi tény: olyan – többnyire állandósult – cselekvésmódok forrása, amelyek képesek kényszerítõ módon hatni az érintett egyénekre. Ladányi és Szelényi feltételezésével ellentétben, ebbõl a szemléletbõl egyáltalán nem következik az, hogy a cigányságot – amennyiben így definiáljuk – homogén sokaságnak kellene tekintenünk. Ugyanakkor az, hogy a kutató nem azonosul a tipikus környezet differenciálatlan vélekedésével, nem jelentheti azt sem, hogy e differenciálatlan vélekedés következményeként keletkezõ társadalmi határvonalat ne kellene társadalmi tényként komolyan vennie, és a határvonal egyik vagy másik oldalán lévõ népesség körében ne kellene a rendelkezésére álló eszközökkel empirikus kutatásokat folytatnia. A továbbiakban, amikor a Szociológiai Intézet felvételének kontextusában cigányokról beszélünk, mindig a fenti kutatási célnak és definíciónak megfelelõ értelemben beszélünk róluk. Ezzel természetesen teljes mértékben elhatároljuk magunkat attól a – véleményünk szerint is tökéletesen értelmetlen – kérdéstõl, hogy ki tekinthetõ az “életmód”?, a rasszjegyek?, a kultúra?, a szokások? vagy bármilyen más, hasonlóan homályos szempont alapján “igazán” cigánynak.

Az elõzõekben vázolt megismerési cél hozzásegít ahhoz is, hogy közelebb jussunk egy kutatási célra alkalmas definícióhoz és mérési eljáráshoz. Eszerint az általunk választott megismerési célhoz tartozó cigány népesség lehatárolásához azon emberek ítélete nyújt támpontot, akik mindennapi életük során rendszeresen érintkezésben állnak, egy közösségben élnek cigány (általuk cigánynak tekintett) emberekkel.10 E definíció három fontos elemére szeretnénk fölhívni az olvasó figyelmét: 1. olyan emberek ítéletét vesszük alapul, akik mindennapi életük során valamilyen kapcsolatban – interakcióban – állnak cigány emberekkel; 2. mivel egymással kapcsolatban álló emberek egymásról alkotott vélekedésérõl van szó, e vélekedéseknek a mindennapi érintkezés során tétje van (e vélekedések beépülnek a mindennapi viselkedésbe); 3. a helyi közösségeken belül a többségi csoport11 tagjainak vélekedései mögött meghúzódó elhatárolódási szándékok a szóban forgó csoport tagjai közti kommunikáció révén terjednek és nyernek további megerõsítést (“mi” és “õk”), s ily módon válnak a többségi társadalomban valamiféle közvélekedéssé.

Jelen sorok szerzõjének az a benyomása, hogy azok az empirikus kutatások, amelyekben a cigány népesség körülhatárolására – bevallottan – a nem cigány környezet ítéletét veszik alapul, többnyire – kimondatlanul – az általunk vázolt megismerési célokkal egybeesõ kutatási célokat követnek. Mivel azonban – tudomásunk szerint – egyetlen esetben sem tettek kísérletet arra, hogy kifejtsék ennek a megismerési célnak a sajátosságait, így történhetett meg az, hogy “a nem cigány környezet ítéletét” kivétel nélkül a megkérdezettekkel merõben alkalmi kapcsolatba kerülõ kérdezõbiztosok ítéletével azonosították. Márpedig a kérdezõbiztosi minõsítés a fenti megismerési célnak megfelelõ definíció és mérési eljárás egyetlen követelményének sem tesz eleget, s így alkalmatlan a környezetük által cigánynak tekintett személyek azonosítására. 1. A kérdezõbiztos ugyanis nem él egy közösségben, nem lép mindennapi interakciókra az általa cigánynak minõsített emberekkel; 2. a kérdezõbiztos számára nincs tétje a dolognak: az interjúszituációt követõen többé nem találkozik az általa megkülönböztetett emberekkel; 3. a kérdezõbiztos nem része a helyi társadalomnak, nem érintkezik a helyi közösség tagjaival, s így nem is lehet részese vagy hordozója a helyi közösségen belül uralkodó közvélekedéseknek.

De vajon milyen módon lehet mégis – egy földrajzilag jól lehatárolt terepen – a “helyi közösség vélekedései” alapján megbízható képet kapni a cigány és a nem cigány népesség közti határvonalról? Kétfajta megoldást fogunk fölvázolni: egy elvileg helyes, ámde – etikai, jogi és költségjellegû megfontolások miatt – kivitelezhetetlen mérési eljárást, és egy megvalósítható, ám az elvileg helyes mérési eljárástól némileg eltérõ, közelítõ megoldást. Az “ideális”12 (ámde megvalósíthatatlan) mérési eljárás szabályainak rögzítése mindössze azt a célt szolgálja, hogy nagyjából fogalmat alkothassunk arról, hogy a megvalósíthatóság érdekében milyen irányban és mértékben térünk el az elvileg helyes mérési eredményektõl.

Az “ideális” mérési eljárás a következõ volna. Tegyük föl, hogy egy, a mintavételi eljárás szempontjából kezelhetõ méretû, földrajzilag jól körülhatárolt terepen – mintavételi körzetben – ezer háztartás él. Azt kell megmérnünk, hogy a szóban forgó közösség tagjai kiket tekintenek cigánynak. Tegyük föl továbbá, hogy az ezer háztartásban nagyjából kétezer felnõtt ember él, és csak az õ vélekedéseiket tekintjük mérvadónak. Az a kérdés, melyet ebben az “ideális” esetben föltennének az összeírók az adott körzetben lakó felnõtt személyeknek, így hangoznék: “Nevezze meg az adott körzeten belül13 lakó családok közül azokat a családokat, amelyeket valamilyen szinten személyesen is ismer, és saját megítélése alapján cigány családoknak tart.” Megkérdezett személyenként átlagosan 50–100 személyes ismeretséget számolva, ez körülbelül 100–200 ezer minõsítést jelentene körzetenként.14 A Szociológiai Intézet cigányfelvételének adatait alapul véve, ahol mintegy 300 mintakörzetben folytak az összeírások, a szóban forgó eljárás több százezer ember megkérdezését igényelné. Ez az út nyilvánvalóan nem járható.

Képzeljünk most el egy másik mérési eljárást. Ahelyett, hogy nagyszámú ember viszonylag korlátozott ismeretségi körén belül érdeklõdve tájékozódnánk egy adott közösségben uralkodó vélekedésekrõl, legyen támpontunk az a viszonylag kisszámú információforrás, amely az adott helyi közösség egy-egy részérõl teljes vagy csaknem teljes áttekintéssel rendelkezik. Ezek az információforrások nyilván nem lehetnek mások, mint az adott helyi közösségben mûködõ intézmények (közigazgatási, oktatási intézmények, civil szervezetek stb.), amelyek illetékességi területükön belül igen sok emberrel állnak kapcsolatban. Az intézmények ugyanis – természetükbõl adódóan – nem mások, mint egy adott közösségen belüli társadalmi kapcsolatok fókuszai. Ez az eljárás eleget tesz a kutatási céljainkkal összhangban megfogalmazott definíciós követelményeknek, s bizonyos feltételek esetén megfelelõen helyettesíti az elõzõekben vázolt ideális mérési eljárást. Ugyanis: 1. az intézmények munkatársai a tipikus magánszemélyekhez képest nyilvánvalóan sokkal több emberrel állnak kapcsolatban, vagyis nagyszámú magánember vélekedéseit helyettesítik; 2. az ügyfelekkel nem alkalmi, hanem többnyire rendszeres kapcsolatban állnak; 3. hogy cigánynak tartanak-e valakit, annak valódi tétje van (ügyfeleikrõl alkotott vélekedéseik viselkedésük részeivé válnak); 4. abban pedig, hogy kiket tartanak cigánynak, általában osztják a többségi társadalom átlagos tagjainak ítéleteit. Hogy végül is a szóban forgó mérési technika az ideális mérési eljárás mennyire jó helyettesítõjének bizonyul, az azon múlik, milyen mértékben sikerül az információforrásként fölhasznált intézmények révén az adott lakóhelyi közösség népességét lefedni.15 Erre az empirikus kérdésre tanulmányunk vége felé részletesen kitérünk.

III. A mérési eredmények közötti eltérések okai

A “Ki a cigány?” címû cikk szerzõi az MTA Szociológiai Intézetének adatfelvétele mellett további öt adatfelvételre hivatkoznak, amikor “lehetetlenségi tételüket” megpróbálják empirikusan is alátámasztani. Ez az öt adatfelvétel a következõ: a TÁRKI 1992. évi háztartáspanel-vizsgálata, egy közelebbrõl nem specifikált, ún. Szelényi–Treiman-féle 1993. évi kutatás,16 egy másik, közelebbrõl nem specifikált 1996. évi Szonda-Ipsos-féle kutatás,17 a KSH 1993. évi nemzetiségi felvétele, amelyet az ELAR munkaerõ-felvétel 1993. évi szeptemberi–októberi–novemberi hullámán kérdeztek le,18 végül pedig az 1990. évi népszámlálás cigány nemzetiségû/anyanyelvû/beszélt nyelvû népességének almintája.19

1. táblázatunkban összefoglaltuk további érvelésünk fõ mondanivalóját. Kimutatjuk, hogy a Jánossy-féle “kutatási cél – mérési eljárás” paradigma alapján megkülönböztetett ötfajta ok milyen módon játszik szerepet abban, hogy a Ladányi–Szelényi szerzõpáros által hivatkozott adatfelvételek népességbecslési eredményei eltérnek az MTA Szociológiai Intézete által lefolytatott 1993/94. évi reprezentatív cigányfelvétel eredményeitõl.

1. Talán a népszámlálás és a Szociológiai Intézet népességbecslési eredményeinek eltérése a legkézenfekvõbb. A népszámlálás ugyanis – természetébõl adódóan – nem tûz maga elé speciális kutatási célokat, hanem a teljes népességre nézve igyekszik alapvetõ információkat rögzíteni. Problémánk szempontjából a népszámlálás során föltett kérdések közül három kérdés érdemel itt figyelmet: Milyen nemzetiségûnek vallja magát a megkérdezett személy? Milyen anyanyelvûnek? Továbbá: anyanyelvén kívül milyen nyelveken beszél? A válaszokra megadott kódlehetõségek között mindhárom kérdés esetében explicit módon szerepel a cigány nemzetiség/anyanyelv/beszélt nyelv kódja, és a beszélt nyelvek esetében a kérdõív három lehetséges nyelv említését engedi meg. Tájékoztatásul annyit kell még elmondanunk, hogy a nemzetiségre vonatkozó kérdés kizárólagosan van föltéve (ami nem teszi lehetõvé a kettõs identitás20 vállalását). Mivel a szóban forgó népszámlálási kérdések tökéletesen más megismerési célokat szolgálnak, mint a Szociológiai Intézet cigányfelvételében alkalmazott definíció, nyilvánvalóan ugyanúgy nincs okunk elvárni, hogy a kétfajta módon körülhatárolt cigány népesség lélekszáma vagy összetétele azonos legyen, mint ahogy a Jánossy-féle példában sem várjuk el, hogy a kérdéses partszakasz hosszára ugyanazt a mérési eredményt kapjuk, ha a mérésre vasútvonal vagy ha partvédõ gát építése céljából került sor.

2. Ami a Háztartáspanelt, a Szelényi–Treiman-féle felvételt, valamint a Szonda területfejlesztési vizsgálatát illeti, azok olyan adatfelvételek voltak, amelyben a kutatás készítõinek céljai között egyáltalán nem szerepelt a cigány népességre – akárhogyan definiáljuk is azt – való reprezentativitás szempontja. A mindenfajta elméleti támpontot vagy megismerési célt nélkülözõ mérés a szóban forgó adatfelvételek esetében abban állt, hogy a kérdezõbiztos feladatául szabták – többek között – azt is, hogy az interjú elkészítése után számoljon be arról, hogy a megkérdezett háztartásokat (?), személyeket (?), háztartásfõket (?) cigánynak vagy nem cigánynak tartja-e, illetve nyilatkozzék arról is, ha a kérdést nem tudja eldönteni. A megismerési cél hiánya – véleményünk szerint – már önmagában elegendõ magyarázat arra, hogy miért nem lehet értelmes diskurzust folytatni a becslési eredmények különbségeirõl.

3. A kutatási cél meghatározásának hiánya mellett azonban számos statisztikai jellegû probléma is fölmerül a Háztartáspanel-vizsgálat, a Szelényi–Treiman-féle vizsgálat és a Szonda területfejlesztési kutatásának cigány almintájával kapcsolatban. Egyrészt: mindhárom vizsgálat esetében – nyilvánvaló módon – teljesen mellékes szempontnak tekintették a cigány besorolást: a vizsgálat megtervezése során sem a rétegzésnél, sem a kérdezõbiztosok felkészítésénél, sem pedig a meghiúsulások pótlásánál nem figyeltek erre a szempontra, holott egy cigányságra is reprezentatív minta esetében ezek fölöttébb kényes kérdések. Kezelésük során igen nagy gondossággal kell eljárni. Ezt természetesen nem lehet a szóban forgó vizsgálatok hibájául fölróni, ezek a kutatások ugyanis egészen más célból készültek. Ugyanakkor viszont nem helyénvaló úgy tenni, mintha ezeknek a kutatásoknak is az – akárhogyan definiált – cigány népesség föltérképezése állt volna a homlokterében. Ez ugyanis nem igaz.

Másrészt: a Háztartáspanel-vizsgálat és a Szelényi–Treiman-féle vizsgálat cigány esetszámai olyan alacsonyak (lásd a 2. táblázat 1. oszlopát!), hogy cigány almintájuk esetén a változókra számítható konfidenciaintervallumok nyilvánvalóan annyira tágak, hogy egyetlen adatot sem lenne szabad komolyan vennünk.21 Noha az elemi adatok hiányában nem állt módunkban a szóban forgó konfidenciaintervallumokat kiszámítani, aligha lehet azonban kérdéses, hogy 100–200 fõ körüli esetszámok esetén egy többlépcsõs mintavételi eljárással kiválasztott országos minta esetében hatalmas standard hibák adódnak. A Háztartáspanel-vizsgálat cigány almintája esetében azonban – kihasználva a felvételnek azt a tulajdonságát, hogy 1992 és 1997 között hatszor22 megismételték – lehetõség nyílik rá, hogy bemutassuk, hova vezet az, ha valaki ilyen ad hoc módon létrehozott és (ráadásul) statisztikai szempontból veszélyesen kis mintákból von le messzemenõ következtetéseket. Ha ugyanis az egyes adatfelvételi hullámokban az adott korosztályon (16+ évesek) belüli cigány népesség részarányára vonatkozó becsléseket rávetítjük a megfelelõ korosztály 1990-es népszámlálásbeli abszolút számára, akkor – mint a 2. táblázat utolsó oszlopából kitûnik – a 16 éves vagy annál idõsebb cigány népesség lélekszámára egyazon kutatás keretein belül igen különbözõ számokat kapunk. A minimum- és maximumérték különbözete több mint százezer fõ. Az olvasó józan belátására bízzuk azt, hogy komolyan lehet-e venni egy olyan kutatás eredményét, amelynek évenként megismételt eredményei egymástól 30–35 százalékponttal23 eltérõ eredményeket adnak. (Ismételten hangsúlyozzuk: ez nem a Háztartáspanel-vizsgálat hibája, a felvétel készítõinek ugyanis eszük ágában sem volt ezeket az adatokat a magyarországi cigány népesség lélekszámának becslésére használni.)

4. A Szonda területfejlesztési adatfelvételének cigány almintáját érintõ egyéb statisztikai jellegû problémákat nem állt módunkban ellenõrizni.24 A szóban forgó adatfelvétellel kapcsolatos részletek ugyanis – mint már említettük – kéziratunk lezárásáig nem voltak publikus információnak tekinthetõk. Szerencsére azonban ez nem jelenti azt, hogy ne lenne módunk a szóban forgó becslés helytálló voltát valamilyen kerülõ úton mégis tesztelni. Tegyük föl, hogy a Szonda vizsgálata – cigány almintájának létrehozásakor – a Szociológiai Intézet 1993/94. évi cigányfelvételével azonos megismerési célt követett, azaz: a cigánynak tartott emberek társadalmi helyzetét kívánták õk is megvizsgálni egy olyan társadalmi közegben, amelyben a magát nem cigánynak tekintõ, többségi társadalom tagjai határozottan és világosan megkülönböztetik magukat azoktól az emberektõl, akiket cigánynak tekintenek. (Természetesen ez nem igaz, hiszen a Szonda-felvétel cigány almintájának megalkotásakor semmiféle megismerési célt nem tûztek maguk elé a felvétel készítõi, de tegyünk úgy, mintha mégis valamiféle cigányvizsgálatot akartak volna ennek a kutatásnak a keretében – en passant – megvalósítani.) Noha ehhez a megismerési célhoz – véleményünk szerint – módszertanilag védhetõ módon azon emberek ítélete nyújthat csak támpontot, akik mindennapi életük során rendszeresen érintkezésben állnak, egy közösségben élnek olyan emberekkel, akiket cigánynak tartanak, tekintsük mégis úgy – egy gondolatkísérlet erejéig –, mintha egy, az interjúalanyokkal alkalmi kapcsolatba kerülõ kérdezõbiztos ítélete éppúgy megfelelne a szóban forgó kutatási célnak, mint a cigányokkal egy közösségben élõ, magukat nem cigánynak tartó emberek ítélete. Ennek a gondolatkísérletnek a hipotézisei – kimondatlanul – egyáltalán nem állnak távol a Ladányi–Szelényi szerzõpáros véleményétõl, õk ugyanis föl sem vetik egy világosan specifikált megismerési cél szükségességét, és egyáltalán nem tesznek különbséget a kérdezõbiztosi megítélés és a cigány emberekkel egy közösségben élõ emberek ítélete között. Ez is, az is a nem cigány környezet ítélete – sugallják. E gondolatkísérlet keretein belül azonban a Szonda területfejlesztési vizsgálat cigány almintájától is elvárható, hogy eleget tegyen egy jól specifikált cigányvizsgálattól megkövetelhetõ kompatibilitási teszt próbájának, vagyis hogy eredménye összhangban álljon egy hasonló megismerési célból született, elvileg azonos eljárást alkalmazó mérés – konkrétan: a Mûvelõdésügyi Minisztérium teljes körû iskolastatisztikai felvételeinek – eredményeivel. Az alábbiakban kimutatjuk, hogy az említett cigány alminta ennek a tesztnek a próbáját egyáltalán nem állja ki. Ez a negatív eredmény a szóban forgó adatfelvétel becslési eredményére nézve annál sajnálatosabb, mivel jó okunk van azt gondolni, hogy az összehasonlítás bázisául szolgáló iskolastatisztikák – az adott részpopulációra (az általános iskolába járó cigány gyermekek csoportjára) nézve – a lehetõ legjobb empirikus közelítését adják annak az elméleti értéknek, amelyet a fent említett megismerési célból mérni szeretnénk.

Mindenekelõtt a szóban forgó teszt alapjául szolgáló iskolastatisztikai felvételekrõl kell néhány szót ejtenünk. A Mûvelõdésügyi Minisztérium az ötvenes évek végétõl vezet évenkénti iskola szintû nyilvántartást az ország valamennyi oktatási intézményérõl (általános iskolájáról, közép-, ill. felsõfokú oktatási intézményérõl). Ezekben az évrõl évre megismétlõdõ iskola szintû adatfelvételekben az 1957/58. tanévtõl kezdve több-kevesebb (nagyjából négyéves) rendszerességgel, 1980/81-tõl 1992/93-ig25 pedig éves rendszerességgel szerepel az egyes évfolyamokon tanuló cigány gyermekek számára vonatkozó kérdés. Az aggregált iskolastatisztikák alapjául szolgáló kérdésre mindig az adott iskola megfelelõ osztályát tanító tanár (osztályfõnök) válaszolt. Ezeket az információkat aggregálták azután elõször iskola szintû adatokká (a kérdõíveket iskola szinten töltötték ki), majd pedig további aggregáció útján ezekbõl készültek el az országos szintû iskolastatisztikai adatok. Minthogy az iskolastatisztikák alapjául szolgáló kérdõíveket mindig az adott tanév októberében töltötték ki, a cigány etnikai hovatartozásra vonatkozó kérdést olyan tanárok válaszolták meg, akik az elsõ osztályosok esetében legalább egy hónapja, a többiek esetében egy vagy több év óta ismerték a gyerekeket és családjaikat. Az iskolastatisztikák további tulajdonsága az, hogy teljes körûek: azáltal, hogy lefedik az adott oktatási intézménytípus valamennyi iskoláját, az adott iskolába járó korosztályok egészét teljes körûen jellemzik. Minthogy a cigányság esetében az ily módon vezetett iskolastatisztikák jelentik a rendelkezésünkre álló egyetlen, viszonylag megbízható, teljes körû adatbázist, egy reprezentativitásra törekvõ adatfelvételtõl elvárható, hogy összhangban legyen vele. Hogy a nagyságrendekrõl valamelyes fogalmat alkothassunk: az 1992/93. tanévben az ország mintegy 3700 általános iskolája közül körülbelül 2800 iskolában voltak – a fenti minõsítésnek megfelelõen – cigány tanulók. Ha minden általános iskolai osztályra egy osztályfõnököt számolunk, akkor ez azt jelenti, hogy az érintett 2800 iskolában – iskolánként átlagosan hét évfolyamot és évfolyamonként 1,5 osztályt számolva – nagyjából harmincezer általános iskolai tanár ítélete alapján készültek el a megfelelõ statisztikák.

A szóban forgó statisztikákkal való kompatibilitás26 vizsgálata – az adatok sajátosságaiból adódóan – háromfajta teszt elvégzését jelenti: megvizsgálhatjuk, hogy az illetõ kutatás esetében 1. az általános iskolás gyermekek számára vonatkozó becslés nincs-e ellentmondásban a teljes körû iskolastatisztikák alapján az általános iskolás cigány gyerekek számára adódó idõbeli trendértékkel, illetve egy közeli év aggregált iskolastatisztikai adatával; megvizsgálhatjuk továbbá azt is, hogy 2. az illetõ adatfelvételben a felnõtt népesség iskolai végzettség szerinti összetételére vonatkozó állományadat (stock) összhangban van-e az iskolastatisztikák kiáramlási (flow) idõsora alapján megbecsülhetõ iskolai végzettségi állomány- (stock) adatokkal. 3. Minthogy az iskolastatisztikák mint külsõ adatforrás igénybevételével lehetõség nyílik rá, hogy survey-adatokból a magyarországi cigány népesség lélekszámára nézve két, egymástól független becslést is kapjunk, nyilvánvalóan elvárható, hogy az eredmények ne különbözzenek egymástól statisztikailag szignifikánsan. A kétfajta becslési eljárás a következõ: egyrészt a mintabeli elemszámok és a mintavételi arányok reciprokának összeszorzása révén – és számos más, itt nem részletezett korrekció elvégzésével – teljeskörûsíthetjük adatainkat (közvetlen népességbecslés); másrészt a mintára jellemzõ (teljes népesség/általános iskolás gyerekszám) arányok és a megfelelõ területi egységekre rendelkezésre álló aggregált iskolastatisztikai adatok összeszorzása (és további aggregálása) révén is megbecsülhetjük a cigány népesség lélekszámát (közvetett népességbecslés).

Ami a Szonda-Ipsos 1996. évi területfejlesztési kutatásának cigány almintáját illeti, az adatok nyilvánosságának hiánya miatt egyedül az általános iskolás gyerekek lélekszámára vonatkozó tesztet tudtuk elvégezni. Egyedül arra az információra támaszkodhattunk, amelyre Ladányi és Szelényi hivatkozik, hogy tudniillik a 18 éven felüli megkérdezettek 6,6 százalékát minõsítették cigánynak a felvétel kérdezõbiztosai. A teszt lényege abban áll, hogy a Ladányi és Szelényi által közölt 6,6 százalékos adat, az 1990. évi népszámlálás, valamint a Szociológiai Intézet 1993/94. évi cigányfelvétele és – alternatívaként – a népszámlálás cigány nemzetiségû almintája segítségével megbecsültük az általános iskolás cigány gyerekeknek azt a számát, amelyre a Szonda-adatfelvétel közölt adata alapján számíthatunk.27 A teszteljárás eredménye az, hogy a Szonda-adatfelvétel alapján az 1990-es évek elején-közepén Magyarországon körülbelül 180–190 ezer általános iskolás cigány gyereknek kellene lennie. Ha ezt az adatot összevetjük a Szonda-felvétel évéhez legközelebb esõ év (az 1992/93. tanév) aggregált iskolastatisztikai adatával (88182 fõ28), rögtön világossá válik a Ladányi–Szelényi szerzõpáros által közölt adat teljes tarthatatlansága. Megjegyezzük továbbá: amennyiben az aggregált iskolastatisztikák 88182 fõs adatát szeretnénk visszakapni, ahhoz az (általános iskolás/18+ éves korosztály) hányadosra a cigány népesség körében 0,1753-es értéket kellene kapnunk. Hogy ez mennyire nem tûnik reális adatnak, az abból is látszik, hogy az 1990. évi népszámlálás szerint számítható hasonló adat a teljes magyarországi népességre 0,1603.29 Aligha hihetõ, hogy a teljes magyar népesség és a cigány népesség között gyerekszámban csak ilyen elenyészõ lenne a különbség.

Összefoglalva mindazt, amit a Háztartáspanel-vizsgálat, a Szelényi–Treiman-féle kutatás, valamint a Szonda területfejlesztési kutatásának cigány almintájával kapcsolatban eddig elmondtunk: Ladányi és Szelényi úgy hivatkozik ezekre a kutatásokra, mint tudományos igényû cigánykutatásokra, holott ez az állításuk súlyosan félrevezetõ. Egyrészt egyik esetben sem volt a kutatás során cél a cigány népesség vizsgálata (ilyesfajta megismerési célt nem tûztek maguk elé a felvétel készítõi); másrészt sem a minta összeállításakor, sem a kérdezõbiztosok felkészítésekor, sem pedig a meghiúsulások pótlásánál nem törõdött senki ezzel a szemponttal; harmadrészt a Háztartáspanel-vizsgálat és a Szelényi–Treiman-féle kutatás olyan kis cigány esetszámokkal dolgozik, hogy az eleve megkérdõjelezi bármelyik, cigányokra vonatkozó adatának realitását; végül pedig a Szonda területfejlesztési kutatás cigány adata kiáltó ellentmondásban áll a viszonylag megbízható, teljes körû iskolastatisztikai adatokkal. Mindezek alapján meglehetõsen jogosulatlannak tûnik e vizsgálatokat “tudományos igényû cigánykutatásokként” emlegetni. Egy empirikus munka eredménye ugyanis nem attól vehetõ tudományosan komolyan, hogy a munkát tudományos munkakörben dolgozó emberek végezték el, hanem attól, hogy eleget tettek – ha eleget tettek – az adott kutatási cél megvalósításakor a tudományos közösség által megfogalmazott jogos módszertani követelményeknek. Errõl pedig jelen esetben aligha beszélhetünk.30

5. Más a helyzet a KSH 1993. évi ún. nemzetiségi felvételével. A szóban forgó felvétel – melyet cigányfelvételként is komolyan kell vennünk – oly módon készült, hogy a KSH az Egységes Lakossági Adatfelvételi Rendszer (az ELAR) mintáján negyedévenként lekérdezett munkaerõ-felvételek 1993. évi õszi hullámának kérdõívébe beillesztett egy, a megkérdezett háztartások cigány etnikai hovatartozására vonatkozó kérdést is. A szóban forgó kutatás deklarált céljai között szerepelt a nem cigány környezet által cigánynak tekintett népesség tulajdonságainak megismerése. A mérési eljárás azonban itt is a kérdezõbiztosi minõsítés volt (három lehetõséget adtak meg: “cigány”, “nem cigány”, “nem tudja eldönteni”). A kérdezõbiztosok figyelmét fölhívták arra, hogy a kutatás fontos célja a cigány népesség megismerése is. A teljes népességre kialakított minta reprezentativitásához nem fér kétség. A teljes mintaelemszám igen magas, és a cigány mintaelemszám is elégségesnek tûnik.31

A KSH nemzetiségi felvételének és a Szociológiai Intézet cigányfelvételének lezárása után azonban hamarosan kiderült, hogy a két adatfelvétel cigány populációja között – fontos társadalmi indikátorok tekintetében – igen lényeges különbségek vannak. A KSH-felvétel cigány almintájában lényegesen kisebb a háztartások mérete, alacsonyabb a háztartásokban élõ eltartott gyerekek átlagos száma; magasabb az átlagéletkor, mint a Szociológiai Intézet cigányfelvételének mintájában. Továbbá: a KSH mintája lényegesen iskolázottabb cigány népességet mutat, mint a Szociológiai Intézet adatfelvételéé. Nyilvánvalóan nem lehet szó nélkül elmenni a megfigyelhetõ nagy mérvû strukturális eltérések mellett. Ennek az írásnak a szerzõje 1996-ban tanulmányt közölt a Szociológiai Szemlében abból a célból, hogy tisztázza, melyik adatfelvétel milyen mértékben hibáztatható az említett különbségek miatt (Kertesi 1996).

E helyütt természetesen nincs mód arra, hogy megismételjük e tanulmány részletes érveléseit. Mindazonáltal szükségesnek tartjuk, hogy nagy vonalakban összefoglaljuk a fõbb következtetéseket. A szóban forgó eltérések okai után nyomozva három problémát vizsgáltunk meg tüzetesebben. Számot vetettünk a mintavételi eljárások különbségeinek következményeivel, és kimutattuk: noha a két felvétel mintavételi eljárásai tökéletesen eltérõ alapelveken nyugszanak, ezekbõl az eltérésekbõl mégsem magyarázhatjuk a szóban forgó jelentõs mintabeli különbségeket. Megvizsgáltuk azokat a különbségeket is, amelyek a meghiúsult kikérdezések eltérõ kezelésébõl adódnak. Beláttuk, hogy az a körülmény, hogy a KSH adatfelvétele a cigány alminta esetében – a dolog természetébõl adódóan – nem tudta a meghiúsult cigány kikérdezéseket megfelelõ cigány pótcímekkel helyettesíteni, jelentõs mértékben hozzájárult a KSH cigány almintájának torzulásaihoz. Beláttuk azt is, hogy a KSH által a meghiúsulások korrekciójaként alkalmazott súlyozási eljárás – a cigány alminta esetében – nemhogy javította, hanem inkább rontotta a minta reprezentativitását. A Szociológiai Intézet cigányfelvételében, ezzel szemben, a meghiúsulások korrekciója mintavételi rétegspecifikus pótlások révén történt, és a meghiúsulásokról rögzített információk tanúsága szerint nincs okunk azt feltételezni, hogy mintánk a pótlások következtében valamilyen szisztematikus hiba révén torzult volna (Kertesi és Kézdi 1998: 2.2.2. fejezet). Végül megpróbáltuk a két minta helytálló voltát a Mûvelõdési Minisztérium iskolastatisztikai idõsorain ellenõrizni. A már korábban is hivatkozott kompatibilitásvizsgálatok közül mindhárom tesztet elvégeztük. E tesztek eredményeként a következõ megállapításokra jutottunk: 1. a KSH-vizsgálat cigány almintájában az általános iskolások számára vonatkozó becslés teljesen megbízhatatlan: a KSH nemzetiségi felvétele nem tud elszámolni az országban élõ általános iskolás cigány gyerekek 34 százalékával; 2. a teljes cigány népesség lélekszámára adott közvetlen, illetve közvetett népességszámbecslés a KSH mintája alapján rendkívül távol esik egymástól: a közvetlen népességbecslés pontbecslési eredménye 393715 fõ, a közvetetté 596673 fõ; 3. a KSH cigány almintájában szereplõ felnõtt emberek általános iskolai végzettség adata sem állja ki a kompatibilitásvizsgálat próbáját. A legalább középfokú végzettséggel rendelkezõ cigány emberek aránya a KSH-felvételben több mint 450 (!!) százalékkal haladja meg az iskolastatisztikák adataival kompatibilis becsült stock-adat felsõ határát. Ezzel szemben mindhárom kompatibilitási teszt kedvezõ eredményeket hozott a Szociológiai Intézet cigányvizsgálatának esetében,32 ami szintén a Szociológiai Intézet adatainak nagyobb megbízhatóságát igazolta.

A Ladányi–Szelényi-tanulmány is viszonylag nagy teret szentel a szóban forgó két adatfelvétel összehasonlításának. Ennek során több ízben is hivatkozik – kritikai éllel – jelen cikk szerzõjének a Szociológiai Szemlében megjelent tanulmányára (Kertesi 1996). Az alábbiakban sorra vesszük ezeket a kritikai észrevételeket, és megpróbálunk rámutatni a bennük megfogalmazott érvek bizonyítatlanságára, logikai hibáira és esetenkénti empirikus tarthatatlanságára.33

5.1. Mindenekelõtt föl kell hívnunk a figyelmet egy tévedésre, amely Ladányi és Szelényi írásában több helyütt is megfogalmazódik: e szerint a Szociológiai Intézet kutatása és a KSH-vizsgálat “egymáshoz igen hasonló becslést ad a magyarországi cigány népesség számára vonatkozóan”. Ez tényszerûen nem állja meg a helyét. A szerzõk figyelmen kívül hagyják azt a bírálatot, melyet az említett, Szociológiai Szemlében megjelent cikk alkalmazott a KSH adatfelvételével szemben (Kertesi 1996). Nevezetesen azt, hogy egy jól kivitelezett adatfelvétel esetében a cigány népesség számának közvetlen és közvetett becslése egymáshoz közel esõ eredményt kell hogy adjon. Márpedig ez evidens módon nem teljesül a KSH felvétele esetében (lásd errõl Kertesi 1996: 96). Mint az elõzõekbõl kiderül, a KSH felvételében egész egyszerûen nem lehet megmondani, hogy hány fõs a magyarországi cigányság: 400 ezer-e vagy 600 ezer. Ami természetesen nem mindegy. (Nem sokat változtat a helyzeten az sem, ha a kérdezõbiztosok által bizonytalanul besorolt, ún. “átmeneti népességet” is a cigányok közé számítjuk. Ha ugyanis az összes “átmeneti életvitelû” személyt átsorolnánk a cigányok közé, a közvetlen népességbecslés eredménye még akkor is csak kb. 480 ezer volna, a közvetetté pedig továbbra is nagyjából 600 ezer maradna.) Két pontbecslés között pedig aligha engedhetõ meg ilyen nagyságrendek mellett 120–200 ezer fõs különbség.

A fentiek alapján hibás az az érvelés is, miszerint Kertesi nem veszi észre (Kertesi 1996), hogy “Ha a KSH mintája »rossz«, nem lehet »jó« a cigányság lélekszámára vonatkozó becslése sem”.34 Természetesen a KSH népességszámbecslése sem jó. Az, hogy az általunk közölt 425–450 ezer körüli adathoz “hasonló” számot közöl a KSH, az semmit sem jelent. A népességbecslés ugyanis nem találgatós játék. A számok korrekt bizonyítás nélkül semmit sem érnek.

5.2. A Ladányi–Szelényi-féle kritika egy sarkalatos pontja a következõ állítás: “Mi […] úgy érvelnénk, hogy – bár az eltérésekben nyilván szerepet játszott az ilyen felvételeknél […] elég gyakori probléma, hogy az alacsony státusúak, a meghiúsult interjúk pótlásánál követett nem elég alapos eljárás miatt valamelyest alul lettek reprezentálva a KSH felvételben – a két kutatás alapján kirajzolódó cigány népesség szociális összetételének igen jelentõs különbségei mégsem ezzel, hanem döntõen azzal magyarázhatók, hogy a két adatfelvétel során jelentõsen eltért az, hogy kit tekintettek cigánynak.”35 [– A kiemelések tõlem származnak.]

Bírálóink itt két olyan hatás erõsségével kapcsolatban állapítanak meg egy nagyságrendi relációt – a meghiúsulások helytelen korrekciója állítólag “valamelyes” torzítást eredményezett (mármint a KSH-nál), ezzel szemben a cigány háztartások definíciója állítólag “jelentõsen” eltért a két felvételben –, amely hatások erõsségével vagy nagyságrendjével kapcsolatban külön-külön egyetlen adatot vagy tárgyi bizonyítékot sem tudnak felhozni. Bizonyítékok híján megelégszenek a következõ információ közlésével: a Szociológiai Intézet kutatása során “… a helyi közigazgatási, szociális és oktatási intézmények szakemberei minõsítették a kiválasztott körzetekben lakó családokat »cigánynak« vagy »nem cigánynak«. Már a minõsítést végzõk beosztása, a munkájukkal járó mindennapi tapasztalatok is érthetõvé teszik, hogy ez a módszer az ezen intézmények számára problematikus cigány családokat fogja nagyobb eséllyel cigánynak tekinteni, míg az ilyen szempontból nem problematikus családokat, azokat, akik »olyan rendesek, mintha nem is lennének cigányok«, alul fogja reprezentálni.”

5.2.1. A Ladányi–Szelényi szerzõpáros – úgy tûnik – megfeledkezett a bizonyítandó állításról. Tézisük ugyanis az, hogy a KSH és a Szociológiai Intézet cigányfelvételének adatai azért különböznek egymástól, mert a KSH és a Szociológiai Intézet kérdezõbiztosai más-más információkra támaszkodva minõsítették cigánynak, illetve nem cigánynak a vizsgálat alanyait. Kritikájukban ugyanakkor egyedül a Szociológiai Intézet információforrásait taglalják, egyetlen szót sem ejtenek a másik oldalról: a KSH kérdezõbiztosairól. Márpedig ha igaz az, hogy a Szociológiai Intézet információforrásai elmarasztalhatók a magasabb státusú cigány családok szisztematikus alulreprezentálásának vétkében, akkor a két vizsgálat belsõ szerkezeti különbségeinek magyarázatához azt is be kellene látniuk, hogy a KSH kérdezõbiztosai nem követtek el hasonló torzításokat. A bizonyítást természetesen nem tekintjük a magunk feladatának.

5.2.2. Szót kell ejtenünk az állításnak arról a részérõl is, miszerint a meghiúsulások helytelen korrekciója csak “valamelyes” torzítást eredményezett volna a KSH adatfelvételében. Az 5.2. pont elején idézett hosszabb passzus azt sugallja, hogy ennek a torzításnak a mértéke jelentéktelen. Hogy miért gondolják ezt kritikusaink, az az õ titkuk. Egyetlen bizonyítékot nem hoznak fel állításuk alátámasztására. Az alábbiakban – ezzel szemben – empirikus adatok felhasználásával bemutatjuk, hogy a szóban forgó torzítás mértéke igen nagy: nagyságrendjét tekintve legalább akkora, mintha az eredeti – meghiúsulások által még torzítatlan – cigány almintába tévedésbõl 14 százaléknyi – véletlenszerûen kiválasztott – nem cigány háztartás is belekeveredett volna a cigány háztartások közé.

A KSH adatfelvételének alapmintájában 26604 háztartás szerepelt. A kikérdezés 2241836 háztartás esetében bizonyult sikeresnek, a meghiúsult kikérdezések száma 4186 volt. (A meghiúsulási arány tehát: 15,7 százalék.) A 22418 háztartásból 755 háztartást minõsítettek a kérdezõbiztosok cigány háztartásnak, 21444 háztartást nem cigány háztartásnak, a fennmaradó 219 háztartás esetében pedig nem tudták eldönteni, hová sorolják a megkérdezetteket. Végezzünk el egy egyszerû gondolatkísérletet! Vetítsük a 755/22418=3,36 százalékos arányt a meghiúsulásokra, vagyis feltételezzük, hogy a meghiúsulások között ugyanakkora arányt képviselnek a cigány háztartások, mint az összes kitöltött kérdõív között. A cigány háztartások körében ekkor a meghiúsulási arány természetesen ugyanannyi, mint a nem cigány háztartások körében: 15,7 százalék (ez esetben 141 cigány meghiúsulás esik összesen 896 fölkeresett cigány háztartásra).37 Ennek a 141 háztartásnak az ismérveit egy olyan súlyozási eljárás próbálta a cigány részminta tulajdonságaiban valahogy érvényesíteni, amely a súlyozás során két problémát igyekezett szimultán módon megoldani: 1. a sikeres kikérdezéseknek megfelelõ lakásszám teljeskörûsítését az adott év lakott lakásainak nagyságrendjére (a népszámlálás, illetve az éves lakásmegszûnések és lakásépítések adataira) támaszkodva. A súlyozás során itt a KSH 114 réteggel dolgozott, ahol is a rétegek a megyék, a települési nagyságkategóriák, a kiemelt városok, illetve a budapesti kerületek dimenzióit foglalták magukban. 2. A másik szempont az adott év továbbvezetett népességszámának megfelelõ átsúlyozást volt hivatott biztosítani. (Ennél a korrekciónál a KSH 20 megye, 2 nem, illetve 16 korcsoport együttes halmazára – vagyis 640 csoportra – értelmezte a súlyokat.)

Hogy ellenérvünk világossá váljék, fontoljuk meg, hogy az 1-es számú korrekció egyetlen réteg esetében sem alkalmaz budapesti kerületnél, kiemelt városnál vagy megyei tepülésnagyság-csoportnál mélyebb bontást, és a 2-es számú korrekció sem értelmezhetõ megyéknél mélyebb területi bontásban. Ha figyelembe vesszük, hogy Magyarországon elenyészõ számban vannak olyan falvak, ahol a cigányság számszerû többséget alkot, továbbá azt, hogy az átsúlyozás aggregátumaiban bizonyára túlnyomó többségben vannak az olyan aggregátumok, ahol a cigányság elenyészõ kisebbséget alkot – biztos, hogy 10 százalék alatt van –, akkor azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy az erre a két szempontra alapozott átsúlyozási technika csak olyan mértékben képes figyelembe venni a cigány alminta 15,7 százalékos meghiúsulásait, mint amekkora súlyt képvisel átlagosan a cigányság az átsúlyozásnál alapul vett területi aggregátumokban. Ha azt mondjuk, hogy ez a súly 10 százalék, akkor ezt a mértéket bizonyosan durván eltúlozzuk. Ilyen arányok mellett is azt mondhatjuk: az átsúlyozás nagyjából olyan mértékben korrigálja a 141 cigány háztartásnyi meghiúsulást, mintha a 141 cigány háztartást 14 véletlenszerûen kiválasztott cigány háztartással, illetve 127 véletlenszerûen kiválasztott nem cigány háztartással pótolta volna. Hogy ez az eljárás – 896 eredeti mintabeli esetszám mellett – végül is csak “valamelyest” torzítja-e el a KSH cigány almintájának tulajdonságait, annak megítélését az Olvasóra bízzuk.

5.2.3. Nem kevésbé bizonyítatlan a vitatott állítás másik fele sem: nevezetesen az, hogy a Szociológiai Intézet cigányfelvételében a mintavételt megelõzõ összeírások38 során információforrásaink állítólag szisztematikusan figyelmen kívül hagyták a magasabb státusú cigány háztartásokat. Természetesen ahogyan bírálóink sem tudják állításukat bizonyítani, úgy mi sem vagyunk képesek ennek az ellenkezõjét minden kétséget kizáróan igazolni. Ennek ellenére talán mégsem lesz teljesen haszontalan, ha rövid utalások helyett a lehetõ legnagyobb pontossággal beszámolunk mintavételi algoritmusunknak errõl a részérõl.

3. táblázatunkban összefoglaltuk a körzet szintû összeírásoknál igénybe vett információforrásainkat. A fölsorolt források egy része valóban a szegény cigányok címeit tartalmazza. Más források semlegesek vagy inkább “fölfelé torzítanak”. A szociális osztály, a gyámügyi nyilvántartás, a munkaügyi központ, a családsegítõk nyilvánvalóan az alacsony státusú népességre nézve rendelkeznek jó áttekintéssel. A bölcsõdék, az óvodák, az általános iskolák, a védõnõk, a gyermekorvosok, a körzeti orvosok, a lakásügyi nyilvántartások inkább semleges információforrásnak tekinthetõk. A vállalkozói igazolványokat kezelõ önkormányzati nyilvántartások, a cigányszervezetek, valamint a cigányzenészek országos listái pedig inkább – vagy egyebek között – a magasabb státusú cigány családokra, illetve személyekre is kiterjednek. A kép tehát – a kutatási céljainknak megfelelõ mérés pontosságát illetõen – korántsem olyan rossz, mint ahogy azt Ladányi és Szelényi sugallja.39

Hivatkoznunk kell végezetül arra is, hogy a “Ki a cigány?” címû cikk szerzõi teljesen figyelmen kívül hagyják annak a kompatibilitási tesztnek az eredményeit (lásd Kertesi 1996: 97–107), amelyben megvizsgáltuk, hogy a mintánkba bekerült cigány emberek iskolai végzettség szerinti eloszlása megfelel-e annak, amit a Mûvelõdési és Közoktatási Minisztérium aggregált iskolastatisztikai idõsora alapján várhatunk. Ez a roppant fontos teszt, amely mintegy húsz év kiáramlási adatai alapján ellenõrizte mintánkat, egyértelmûen pozitív eredményre vezetett.40 Ha tehát a mi eljárásunk elfogultnak tekinthetõ, akkor a húsz év egymástól független aggregált adatának alapjául szolgáló tanári minõsítéseket is pontosan ugyanolyan mértékben elfogultnak kell tekintenünk.

IV. Összegzés

Kiindulópontunk az az állítás volt, hogy a Ladányi János és Szelényi Iván által felállított “lehetetlenségi tétel” – az tudniillik, hogy az elméletileg számításba jövõ definíciók nagy száma miatt lehetetlen a cigány népesség lélekszámát megmérni – olyan állítás, amely, logikai státusát tekintve, mindenfajta rosszul specifikált tudományos problémára érvényes. Jánossy Ferenc méréselméleti munkásságára támaszkodva beláttuk, hogy jól specifikált tudományos kérdésfeltevések esetén a kutató által világosan meghatározott megismerési célból többnyire egyértelmûen levezethetõ a kutatás céljának megfelelõ nagyságdefiníció és mérési eljárás. Azonos megismerési célokon belül lehetséges és szükséges is racionális vitát folytatni a választott mérési eljárás, illetve a kapott mérési eredmények helytálló voltáról. Röviden vázoltuk a Szociológiai Intézet 1993/94. évi cigányvizsgálata során követett kutatási célunkat, és levezettük az ennek a megismerési célnak megfelelõ definíciót és mérési eljárást. Beláttuk, hogy a Szociológiai Intézet adatfelvétele, illetve a vitapartnereink által hivatkozott adatfelvételek között mutatkozó eredmények eltéréseibõl sem a cigány népességgel kapcsolatos kutatások elvi lehetetlensége, sem a Szociológiai Intézet adatainak elfogadhatatlansága nem következik. Kimutattuk, hogy a becslési eredmények eltérései a konkurens adatfelvételek metodológiai következetlenségeire és hibáira vezethetõk vissza. Nevezetesen: vagy arra, hogy a szóban forgó adatfelvételek cigány almintájuk létrehozásakor – a mi adatfelvételünktõl eltérõen – semmilyen kutatási célt nem tûztek ki maguk elé; vagy arra, hogy a mi kutatási céljainktól eltérõ célt és mérési eljárást választottak; vagy arra, hogy alkalmazott mérési eljárásaik saját kutatási céljaiknak nem felelnek meg; vagy arra, hogy eredményeik nem állják ki a kutatási céljaik esetén jogosan megkövetelhetõ kompatibilitási tesztek próbáját; vagy pedig arra, hogy cigány almintáik megtervezése, illetve az adatfelvétel lebonyolítása során – a cigány alminta tulajdonságait érintõ – statisztikai hibákat követtek el. Logikai és empirikus érvek segítségével részleteiben is megpróbáltuk cáfolni a saját adatfelvételünket érintõ közvetlen bírálatokat.

A tanulmány végére érve, kilépve az eddigiekben vállalt semleges kutatói szerepbõl, szeretnék a megismerési célokkal kapcsolatban egy értékítéletet megfogalmazni. Ebben az írásban, méréselméleti fejtegetések kapcsán hangsúlyoztam, hogy a cigány népességet érintõ társadalomtudományi kutatások során számos különbözõ megismerési célt fogalmazhatunk meg. Magam is megfogalmaztam hármat ezek közül. Így az a látszat keletkezhet, mintha azt gondolnám, hogy a megismerési célok megválasztását a kutató semmivel sem indokolható önkényes döntése – indoklásra nem szoruló “értékválasztása” – határozná meg. Én azonban nem így gondolom. Habár a kutató értékválasztásának nyilvánvalóan fontos szerepe van egy ilyen döntésben, és az valóban autonóm joga, hogy milyen értékek mellett kötelezi el magát, mégsem hiszem azt, hogy ilyen döntéseit ne kellene megindokolnia, vagy hogy ne lehetne a választott kutatási célok hátterében meghúzódó értékekrõl racionális diskurzust41 folytatnia.

A jelen tanulmány szerzõje – mint azt a II. pontban megpróbálta megindokolni – a cigánysággal kapcsolatos kutatási célok közül, társadalmi horderejénél fogva, kitüntetetten fontos célnak tekinti az etnikai klasszifikációhoz tartozó elõítélet és diszkrimináció nyomán keletkezõ társadalmi határvonal és e választóvonal két oldalára kerülõ népességek összehasonlító vizsgálatát. Vajon egyet tudnak-e érteni vitapartnereink velünk e megismerési cél kitüntetett fontosságában? Ha igen, hajlandók-e belátni, hogy az e megismerési célnak megfelelõ és gyakorlatilag is kivitelezhetõ mérési eljárásról lehetséges és szükséges is racionális vitát folytatni? Én azt hiszem, álláspontjaink – legalábbis e tekintetben – nem állnak olyan távol egymástól. Van közös nevezõnk. Merjük hát fölvállalni!
 

Hivatkozott irodalom
 

Bertalan László (1979/80): Elõadások Max Weberrõl. Bertalan László egyetemi elõadásainak a hallgatók által lejegyzett szövege. Közgazdasági Egyetem, 1979/80. tanév. Kézirat.

Havas Gábor és Kemény István (1992): Cigányvizsgálat – mintavételi koncepció. Budapest: kézirat.

Havas Gábor, Kemény István és Kertesi Gábor (1998): A relatív cigány a klasszifikációs küzdõtéren. In Kritika, március.

Jánossy Ferenc (1963): A gazdasági fejlettség mérhetõsége és új mérési módszere. Budapest, KJK.

Kemény István (1997): A magyarországi roma (cigány) népességrõl. In Magyar Tudomány, 6.

Kemény István és Havas Gábor (1996): Cigánynak lenni. In Társadalmi riport, Andorka et al. szerk. Budapest.

Kertesi Gábor (1996): Két cigányvizsgálat (kritikai elemzés). In Szociológiai Szemle, 1.

Kertesi Gábor és Kézdi Gábor (1998): A cigány népesség Magyarországon (dokumentáció és adattár). Budapest, Socio-typo Könyvkiadó, megjelenés alatt.

Ladányi János (1996): Romák Közép-Kelet-Európában. In Társadalmi Szemle, 4.

Ladányi János és Szelényi Iván (1997a): Ki a cigány? In Magyar Hírlap, november 24.

Ladányi János és Szelényi Iván (1997b): Ki a cigány? In Kritika, december.

Ladányi János és Szelényi Iván (1998): Az etnikai besorolás objektivitásáról. In Kritika, március.

Nagy Gyula (1994a): Adatok a munkanélküliségrõl a Magyar Háztartás Panel alapján. In Munkaügyi Szemle, 5.

Nagy Gyula (1994b): Munkanélküliség. In Magyar Háztartás Panel Mûhelytanulmányok, 5. kötet.

Nagy Gyula és Sik Endre (1992): Munkanélküliség és munkanélküliek. In Magyar Háztartás Panel Mûhelytanulmányok, 1. kötet.

Nagy Gyula és Sik Endre (1996): Munkanélküliség. In Magyar Háztartás Panel Mûhelytanulmányok, 7. kötet.

Nagy Gyula és Sik Endre (1997): Munkanélküliség. In Magyar Háztartás Panel Mûhelytanulmányok, 8. kötet.

Weber, Max (1970[1917]): A szociológiai és közgazdasági tudományok “értékmentességének” értelme. In Állam, politika, tudomány. A válogatást összeállította: Kemény István és Varga Iván. Budapest: KJK.

Weber, Max (1970[1919]): A tudomány mint hivatás. In Állam, politika, tudomány. A válogatást összeállította: Kemény István és Varga Iván. Budapest: KJK.
 

Jegyzetek

* Ennek a vitának az elõzményei és folytatása a Kritika hasábjain olvashatók. A szerkesztõség reméli, hogy az itt közölt írásra a Ladányi–Szelényi szerzõpáros válaszolni fog.

** A szerzõ köszönettel tartozik Galasi Péternek, Havas Gábornak, Kemény Istvánnak, Kézdi Gábornak, Kis Jánosnak és Köllõ Jánosnak a tanulmány korábbi változataihoz fûzött megjegyzéseikért. A tanulmány esetleges hibáiért természetesen egyedül viseli a felelõsséget. A szerzõ ezt az írását néhai tanára, a nemrégiben elhunyt Jánossy Ferenc emlékének ajánlja.

1 A versrészlet az Egy talált tárgy megtisztítása címû Tandori-kötet “Arthur Rimbaud a sivatagban forgat” címû versébõl származik.

2 A szóban forgó tanulmány rövidített változata megjelent a napi sajtóban is: Ladányi és Szelényi: Ki a cigány? In Magyar Hírlap, 1997. november 24., 16. oldal.

3 A Szociológiai Intézet 1993/94. évi cigányvizsgálatának vezetõi közös cikkben is közreadták ellenvéleményüket a Kritika hasábjain (lásd: Havas, Kemény és Kertesi: “A relatív cigány a klasszifikációs küzdõtéren”, Kritika, 1998. március). Jelen tanulmány szerzõje szükségesnek tartotta, hogy a szûkebb szakmai közönségre tartozó kérdéseket feszegetõ vitairatát külön szakcikkben közölje. Közös válaszunkkal párhuzamosan ugyanabban a Kritika számban megjelent Ladányi János és Szelényi Iván viszontválasza is. A viszontválasz azonban – az én megítélésem szerint – Ladányi és Szelényi korábbi álláspontjához egyetlen új szempontot sem ad hozzá, így a jelen cikk érvelését nem befolyásolja.

4 A probléma természetesen ugyanaz, ha a “Ki a cigány?” kérdést fölcseréljük más – szokványosabb – szociológiai jellegû kérdésekkel. Semmivel sincs több értelme ugyanis a “Ki az értelmiségi?”, a “Ki a szegény?” vagy a “Ki tartozik az elitbe?” kérdéseknek. Az a tény azonban, hogy a kutatási cél és a hozzá tartozó pontos definíció, illetve mérési eljárás nélkül minden ilyen jellegû kérdés százféleképpen válaszolható meg, mégsem jelenti azt, hogy értelmetlen dolog lenne az értelmiség, a szegénység vagy a társadalom vezetõ rétegének helyzetérõl empirikus szociológiai kutatásokat folytatni.

5 Az itt következõ gondolatmenet alapötlete Jánossy Ferenc méltatlanul elfelejtett, nagy jelentõségû könyvébõl származik (Jánossy 1963).

6 Problémánk szempontjából elegendõ itt azt az esetet megfontolnunk, amikor a mérés egyetlen skaláris változóra irányul.

7 Amennyiben a mérés egy vektoriális változóra irányul, akkor – azonos megismerési cél esetében – az is forrása lehet a mérési eljárások, illetve mérési eredmények különbözõségének, ha a szóban forgó vektoriális változó egyes komponenseit az – egyébként a megismerési céllal összhangban levõ – különbözõ eljárások eltérõ hatásossággal mérik.

8 A pszichológiában vagy a közgazdaságtan bizonyos ágaiban (a döntéselméletben és a játékelméletben) például elõfordulnak laboratóriumi körülmények között lefolytatott kísérletek.

9 Lásd Kertesi és Kézdi 1998 tavaszán megjelenõ monográfiájának elsõ részét. A szóban forgó rész – mely Az 1993/94. évi cigányvizsgálat dokumentációja címet viseli – ismerteti az adatfelvételünk során alkalmazott mintavételi eljárás minden lényeges részletét (1. fejezet), bemutatja a mintavételi eljárás során bekövetkezett mintatorzulásokat, e torzulások korrekcióit, illetve elvégzi a mintánk megbízhatóságát igazoló kompatibilitási teszteket (2. fejezet), valamint sort kerít az egész eljárásunkból következõ népességbecslésekre is (3. fejezet).

10 “Ez a meghatározás bizonyosan nem zárja ki azokat, akik öntudatosan vállalják cigányságukat, de azokat sem, akik erõteljesen megindultak az asszimiláció útján, mert tapasztalataink szerint a nem cigány környezet a sikeresen asszimilálódókról is még nagyon sokáig számon tartja cigány származásukat. Az így meghatározott cigány népességbõl legfeljebb a nyomtalanul asszimilálódottak maradnak ki, de [kutatási céljainkkal összhangban] õket nem is lenne helyes a kutatás alanyainak tekinteni” (Havas és Kemény 1992).

11 Az a csoport, amelyet a helyi közösség nem tekint cigánynak.

12 A fentebb vázolt mérési eljárást természetesen csak valamilyen teljesen egyoldalú méréstechnikai értelemben tekintjük ideálisnak. Ha egyébként nem szólnának ellene jogi vagy költségjellegû megfontolások, erkölcsi megfontolások alapján akkor is elvetendõnek tartanánk.

13 Bizonyos torzítást jelenthet az, ha egy megkérdezett személy ismeretségi köréhez tartozó cigány (általa cigánynak tekintett) család nem az adott mintavételi körzet határain belül él, s emiatt kimarad a mintavételi keretbõl. Ez a körülmény azonban csak akkor torzítaná el statisztikailag az “ideális” mérési eljárásunkat, ha költségjellegû megfontolások miatt nem lehetne elegendõ számú – véletlenszerûen kiválasztott, területileg, illetve településtípus és -méret szerint megfelelõen rétegzett – mintavételi körzetrõl gondoskodni. Kellõen nagy számú, véletlenszerûen kiválasztott mintavételi körzet esetében azonban ezt a torzítást ellensúlyozzák azok a vélekedések, amelyek az elõbbiek miatt figyelmen kívül hagyott (vagy azokhoz statisztikailag hasonló) cigány családok közvetlen környezetében élõ megkérdezettektõl származnak. Az ideális mérési eljárás abban az értelemben is ideális, hogy költségjellegû megfontolások nem korlátozzák.

14 Itt természetesen fölmerülhetne az a probléma is, hogy egy – többek által ismert – család egymásnak ellentmondó minõsítést kap. Ennek a lehetséges eseménynek a megítélése az elvileg tökéletes mérési eljárás szempontjából legalább kétféleképpen lehetséges. 1. Ha a teljes eseményteret – vagyis az ismertségek teljes halmazát és a minõsítések eloszlását – ismernénk, akkor az eloszlásfüggvény ismeretében megszabhatnánk értelmesnek tûnõ empirikus határértékeket (pl.: a családot ismerõ személyek legalább x százaléka tekintette cigánynak az adott családot). 2. De érvelhetünk más módon is: ha ugyanis legalább egy esetben minõsítettek egy családot cigánynak, akkor biztosan van legalább egy olyan személy, aki ilyen jellegû vélekedése folytán másként fog viselkedni a szóban forgó családdal, mint ha nem tartaná cigánynak. Ez a körülmény pedig önmagában is elegendõ ahhoz, hogy a vizsgált probléma szempontjából cigánynak tekintsük az illetõ családot. (Csak zárójelben jegyezzük meg – hiszen empirikusan nem tudjuk igazolni –, hogy a mintavételi körzetek kis mérete, illetve a kis közösségekre jellemzõ kommunikáció gyakorisága miatt nem tartjuk valószínûnek, hogy jelentõsebb arányt képviselnének az ilyen, problémánk szempontjából esetleg kétesnek számító vélekedések.)

15 A mintavételi körzetek száma a fent vázolt second best eljárás esetében, költségjellegû megfontolások miatt, természetesen nem lehet olyan nagy, mint az “ideális” mérési eljárásnál. A 13. lábjegyzetben említett torzító tényezõ – illetve más torzító tényezõk – hatását az ideálisnál kisebb számú mintavételi körzet esetén úgy lehet (15. folyt.) csökkenteni, ha a mintavételi körzetek kiválasztását megelõzõen nem pusztán régió, településtípus és -méret szerint, hanem a cigány népesség elõzetes információk szerint várható száma szerint is rétegezzük a mintavételi keretbe tartozó körzeteket. Ilyen információként hasznosíthatjuk például a független forrásból származó iskolastatisztikai adatokat. A megvalósítható mintavételi eljárás egyéb részleteirõl a már korábbiakban hivatkozott könyvünk 1. fejezete alapján tájékozódhat az olvasó (Kertesi és Kézdi 1998).

16 Lásd errõl: Ladányi 1996.

17 Ez annál is furcsább, hiszen a Szonda Közvélemény-kutató Intézet egy évben legalább száz különbözõ kutatást folytat. Megjegyezzük továbbá azt is, hogy még a Ladányi–Szelényi-féle Magyar Hírlap-cikk megjelenésekor (1997 novemberében) megpróbáltunk a Szonda-Ipsosnál tájékozódni az itt hivatkozott kutatás részletei felõl. A közvélemény-kutató cégtõl azt az információt kaptuk, hogy a Ladányi és Szelényi által hivatkozott adat a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium területfejlesztési kutatásának adatfájljából származik, mely adatfelvételrõl a cég semmilyen információt nem szolgáltathat a megbízó (a KTM) írásos engedélye nélkül. A magunk részérõl meglehetõsen csodálkozunk azon az eljáráson, amely egy polemikus cikkben olyan adatra hivatkozik, melynek a legelemibb ellenõrizhetõsége sem biztosított. A kézirat lezárása utáni (1998. február eleji) fejlemény, hogy kérvényünkre, hogy az adatokba betekinthessünk, a KTM-tõl pozitív választ kaptunk. Az így publikussá vált információkat azonban már nem áll módunkban ebben a tanulmányban feldolgozni.

18 Lásd errõl: A cigányság helyzete, életkörülményei, 1993 címû KSH-kiadványt (Budapest, KSH, 1994) és Kertesi cikkét (Kertesi 1996).

19 Az 1990. évi népszámlálás cigány almintájáról beszámol pl. az 1990. évi népszámlálás Anyanyelv, nemzetiség településenként 1980, 1990 címû kötete (Budapest, KSH, 1993).

20 A kettõs identitás vállalását kérdezéstechnikailag például úgy lehetne megoldani, hogy a “Milyen nemzetiségûnek vallja magát?” kérdésre két – éspedig egy (a) elsõsorban: …; illetve egy (b) másodsorban: … – válaszlehetõséget engedne meg a kérdõív (természetesen ez esetben sem lehetne elhagyni azt, hogy a válaszlehetõségek között explicit módon ott szerepeljen az összes magyarországi nemzeti és etnikai kisebbség). Azt gondoljuk, hogy a KSH vezetõinek érdemes lenne megfontolniuk ezt a lehetõséget a 2000. évi népszámlálás elõkészítése során, hiszen így a nemzetiségi és etnikai kisebbséghez tartozó embereket nem állítaná a kérdõív lojalitási dilemmák elé, s pontosabb képet lehetne kapni a szóban forgó kisebbségek lélekszámáról – éspedig pontosan azzal a céllal összhangban, amelyre a kormányzat az ilyen adatot leginkább használni szeretné. Sietve hozzátesszük: nem gondoljuk azt, hogy ez a definíció lenne az egyetlen, “igazi”, “helyes” kritérium a szóban forgó kisebbségek azonosítására, azt állítjuk viszont, hogy államigazgatási célokra más kritériumot mint önminõsítést – erkölcsi, emberi jogi, illetve általános jogi megfontolások miatt – nem szabad használni.

21 A Háztartáspanel-vizsgálat adatait rendszeresen használó kutatók ennek természetesen tudatában vannak: “A Magyar Háztartás Panel célja nem újabb statisztikai adatok gyûjtése – erre a minta viszonylag kis mérete miatt sok tekintetben nem is alkalmas…” (Nagy 1994a: 32).

22 Az 1997. évi eredmények kéziratunk lezárásakor még nem ismeretesek.

23 Ha a 107000 fõs abszolút különbséget a Szociológiai Intézet hasonló korcsoportra számított becslésére (276000 fõ) vetítjük, akkor a háztartáspanel becslésének ilyen módon számított bizonytalansága 39%.

24 A szóban forgó kutatás – állítólag – nagy esetszámokkal dolgozik. Hogy mekkorákkal, az nem ismert.

25 Az 1992/93. tanévtõl kezdve ez a nyilvántartás – a személyiségi jogok védelme miatt – megszûnt.

26 Az említett kompatibilitásvizsgálatokról részletesebben lásd Kertesi 1996; Kertesi és Kézdi 1998: 2. fejezet.

27 A számítási eljárás a következõ volt: a Ladányi és Szelényi által közölt 6,6%-os adat alapján – az 1990. évi népszámlálás (lásd: 1990. évi népszámlálás, Demográfiai Adatok I. kötet, 78–84. oldal) adatait felhasználva – megbecsültük a 18 évesnél idõsebb cigány népesség Szonda-felvétel szerint várható abszolút lélekszámát (503004 fõ). Majd hogy ebbõl az adatból megbecsülhessük a Szonda-felvétel szerint várható általános iskolás lélekszámadatot, a népszámlálás cigány nemzetiségû mintáját, illetve a Szociológiai Intézet mintáját fölhasználva kiszámítottuk az általános iskolás gyerekek mintabeli számának és a 18 évesnél idõsebb felnõttek mintabeli számának hányadosát (cigányvizsgálat: 0,3538, népszámlálás: 0,3750). Az általános iskolások számának becsült értékeit végül úgy kaptuk meg, hogy a szóban forgó hányadosokat rendre összeszoroztuk a 18 évesnél idõsebb cigány népesség elõzõekben megbecsült számával. A becslés eredménye: 177958 fõ a Szociológiai Intézet aránya, illetve 188641 fõ a népszámlálás megfelelõ aránya alapján.

28 Az adat forrásáról lásd: Kertesi 1996: 96.

29 A számítás alapja: 1990. évi népszámlálás, Demográfiai adatok, Budapest, KSH, 1993, I. kötet, 78–84. oldal és II. kötet, 34. oldal.

30 Természetesen a fent hivatkozott adatfelvételek tudományosságát kizárólag cigány almintájuk esetében kérdõjelezzük meg.

31 Összesen 22418 háztartással, ezen belül 755 cigány háztartással töltöttek ki kérdõívet (a kérdezõbiztosok 219 esetben nem tudták eldönteni, cigány vagy nem cigány háztartásnak tekintsék-e a háztartásokat). Az összes fölkeresett háztartásban mintegy 60000, a cigány háztartásokban kb. 2600 személyrõl gyûjtöttek információkat. Az adatfelvétel mintavételi eljárásáról lásd: Munkaerõ-felmérés, 1993 (adattár), Budapest, KSH, 1994, 8–9. oldal.

32 E teszteket az említett cikk eredményeinél részletesebben dokumentált módon – elhagyva a KSH-val való polémiát – megismétli Kertesi Gábor és Kézdi Gábor (Kertesi és Kézdi 1998: 2. fejezet).

33 Nem kívánjuk megismételni jelen tanulmány korábbi részeiben kifejtett érvünket a fent megfogalmazott megismerési célhoz tartozó, megfelelõ mérési eljárásról. Elegendõ, ha csak utalunk itt rá. Véleményünk szerint a két adatfelvétel eredményeinek már csak amiatt sem kellene egybeesniük, mivel a KSH a Szociológiai Intézet mérési eljárásától eltérõ – és véleményünk szerint megismerési céljainak nem megfelelõ – mérési eljárást (kérdezõbiztosi minõsítést) alkalmazott. Mindazonáltal ezt az általános jellegû kifogásunkat egy sor specifikus kritikai észrevétellel is kiegészítjük.

34 Ladányi és Szelényi kritikája itt arra fut ki, hogy a két felmérés indikátorai közti jelentõs eltérést “Kertesi… azzal magyarázza, hogy »…a KSH adatfelvétele nem tudta a meghiúsult cigány kikérdezéseket megfelelõ cigány pótcímekkel helyettesíteni… [s ez] jelentõs mértékben hozzájárult a KSH cigány almintájának torzulásaihoz«… Ezzel a magyarázattal csak az a probléma, hogy ha a KSH valóban alulreprezentálta az alacsony státusú cigányságot, akkor értelemszerûen a Kemény-féle vizsgálatnál kevesebb cigányt kellett volna találniuk Magyarországon.” Ez az érvelés csak abban az esetben állná meg a helyét, ha a KSH eljárása minden más szempontból kifogástalan volna. A meghiúsulások helytelen korrekciója mellett azonban a KSH-felvétel sok más szempontból is hibás. Kifogásolható például az is, hogy az 1992/93. évi iskolastatisztikák aggregált adatához képest 34 (!) százalékkal kevesebb általános iskolás cigány tanulót tud kimutatni. Minthogy ennek következtében a KSH nem tud egy megbízható aggregált adattal elõállni, értelmetlenség arról beszélni, hogy adata – Melyik: a 400 ezer vagy a 600 ezer? – alacsonyabb vagy magasabb a Szociológiai Intézet adatánál.

35 Az állítás tárgyi tévedést tartalmaz, hiszen – mint Kertesi tanulmányából kiderül (Kertesi 1996) – a KSH egyáltalán nem pótolta a meghiúsulásokat, hanem átsúlyozással korrigálta a meghiúsulásoknak betudható torzítást.

36 A cigányság helyzete, életkörülményei, 1993. Budapest, KSH, 1994 címû kiadvány minden adata ennek a 22418 háztartásnak a megfigyelésére támaszkodik.

37 Ez valószínûleg korrekt becslés a cigány meghiúsulásokra, hiszen az összehasonlítható adat az MTA cigányfelvételébõl 16,4%. (Kihagyva azokat a meghiúsulásokat, ahol a megkérdezettek éppen cigány mivoltukra hivatkozva tagadták meg a válaszadást. Ez az eset ugyanis elvileg sem fordulhatott elõ a KSH felvételében.)

38 Az olvasók tájékoztatására itt elmondjuk, hogy többlépcsõs, rétegzett mintavételi eljárást alkalmaztunk. Elsõ lépésben kezelhetõ méretû kisebb területi egységekre bontottuk a városokat – Budapestet például városrendezési körzetekre, az egyéb mintába bekerült városokat pedig önkormányzati választókörzetekre –, majd elõzetes információk (például a rendelkezésünkre álló iskolastatisztikai adatok) alapján – a cigány népesség várható sûrûségére való tekintettel, rétegeztük a falvakat és a városok kisebb területi egységeit. Második lépésben (38. folyt.) mintát vettünk a megfelelõ rétegbe tartozó falvakból, illetve a városok kisebb területi egységeibõl. Harmadik lépésben a mintába került körzeteken – falvakon, illetve a városokon belüli kisebb területi egységeken – belül, a 3. táblázatban felsorolt információforrásokra támaszkodva, teljes körû igénnyel megpróbáltuk összeírni az ott élõ cigány háztartásokat. Negyedik lépésben pedig az így összeírt háztartásokból véletlen mintát vettünk. A mintavételi algoritmus részletes leírása megtalálható Kertesi Gábor és Kézdi Gábor könyvének 1. fejezetében (Kertesi és Kézdi 1998).

39 Itt külön meg kell említenünk, hogy a legnehezebb kutatási terepen – Budapesten – budapesti instruktorunk (Lengyel Gabriella) szervezésével és irányításával olyan különlegesen hozzáértõ és a kutatás céljainak elkötelezett összeírók-kérdezõk (foglalkozásukat tekintve: az adott kerületben dolgozó szociális munkások) végezték el az összeírás feladatát, akik a kiválasztott összeírási körzetekben az esetek jó részében végigjárták a körzet összes épületét, és a házfelügyelõktõl, illetve az éppen otthon tartózkodó emberektõl (fõként nyugdíjasoktól) közvetlenül is gyûjtöttek információkat.

40 A kérdéses tesztet – valamennyi befejezett iskolai végzettségi kategóriára nézve – megismétli Kertesi és Kézdi 1998: 2.4. fejezete.

41 Az értékítéletek primer volta egyáltalán nem jelenti azt, hogy magukat az értékítéleteket ne lehetne “az értelem ítélõszéke elé idézni”. Mivel ennél a nagy jelentõségû problémánál gyakori zavarok forrása a szociológián belül Max Weber – többnyire teljes mértékben félreértett – álláspontja, szeretnék itt néhány különösen fontos passzust Webertõl idézni. Tolsztojra hivatkozva, Max Weber megállapítja ugyan, hogy “…a tudomány nem ad választ a számunkra egyedül fontos kérdésre: »Mit tegyünk? Hogyan éljünk«”, vagyis jelen problémánknál maradva, nem mondja meg, milyen értékítéleteket válasszunk, de rögtön hozzáteszi azt is: “A kérdés csak az, milyen értelemben »nem« ad választ, és hogy nem nyújthat-e talán mégis valamit annak, aki helyesen teszi fel a kérdést” (Weber 1919: 142 – a kiemelés tõlem származik). Mivel tudomásom szerint Webernek ez az álláspontja nem tekinthetõ széles körben ismertnek, legyen szabad itt a szerzõt tovább idéznem: “…annak, hogy gyakorlati értékelésekrõl […] vitatkozzunk, csak a következõ értelme lehet: a) Azoknak a végsõ, belsõleg »következetes« érték-axiómáknak a kifejtése, amelyekbõl a szemben álló vélemények kiindulnak. Az ember nemcsak az ellenfelek, hanem a saját axiómáit illetõen is elég gyakran téved […] b) Azoknak a »következményeknek« a levezetése, amelyek az értékelõ állásfoglalásra nézve folynak ilyen vagy olyan végsõ érték-axiómákból, amennyiben azokat, és csakis azokat, faktuális tényállások gyakorlati megítélésének alapjává tettük. […] c) A tényszerû következmények tisztázása, ha valamilyen problémával szemben gyakorlatilag értékelõ álláspontunkat gyakorlatilag érvényesítjük: 1. az elkerülhetetlenül felhasznált eszközök; és 2. a közvetlenül nem szándékolt, kiküszöbölhetetlen mellékhatások miatt. […] Végül elképzelhetõ, hogy a vitában d) olyan új érték-axiómák és azokból folyó posztulátumok jelennek meg, amelyeket valamelyik gyakorlati posztulátum szószólója nem vett figyelembe, és amelyekkel kapcsolatban ezért nem foglalt volt állást, viszont saját posztulátumának kivitelezése amazokkal összeütközésbe kerül. […] Az ilyen típusú értékelési viták tehát a legcsekélyebb mértékben sem »értelmetlenek«. Nagyon is megvan az értelmük éppen akkor – véleményem szerint csakis akkor –, ha céljaikat helyesen fogjuk fel.” (Weber 1917: 95–96. A fordítás néhány értelemzavaró fordulatát megváltoztattam). A fenti idézetekbõl kirajzolódó Weber-értelmezésre egyetemi elõadásai során Bertalan László hívta föl – sok más hallgató mellett – többek között az én figyelmemet is (lásd: Bertalan 1979/80: kézirat)