Alapelvek a szellemi tulajdon kezeléséhez digitális környezetben*
Jegyzetek

Elõszó

Ezt a dokumentumot a Humán Tudományok Országos Szövetségének „Könyvtárak és a szellemi tulajdon” elnevezésû bizottsága készítette abból a célból, hogy egy közös álláspont alakulhasson ki az akadémiai közösségen belül a szerzõi jogokkal védett, digitálisan tárolt mûvek használatáról. Bár a bizottság tagjai nagyrészt felsõoktatási intézmények képviselõi, azt reméljük, hogy az itt felsorolt alapelvek a szélesebb értelemben vett oktatási és tudományos közösségre is alkalmazhatók, beleértve sokféle más intézményt és személyt: az alsó és középfokú iskolákat, az önálló kutatóintézeteket, a tanszéki dolgozókat és a tanulókat s a független tudományos kutatókat. […]

A bizottság köszönetet mond a Kaliforniai Egyetemnek, amiért engedélyt adott arra, hogy „A Kaliforniai Egyetem copyright-szabályozása és a tudományos kommunikáció alapelvei” címû kiváló szabályzattervezetét alapul vegyük a munkánkhoz.

 

Elméleti háttér

Bevezetés

Az ún. akadémiai közösség** nagyon sokféle magán- és közintézményt jelent, melyek fõbb feladatai: a kutatás, az oktatás s a tudományos és kulturális örökségünk megõrzése. E feladatok végrehajtása közben ezek az intézmények (kutatóintézetek, egyetemek, egyetemi kiadók, könyvtárak, tudós társaságok, múzeumok, levéltárak stb.) egyszerre elõállítói és fogyasztói a tudományos szakirodalomnak. Így aztán részt vesznek mindenféle olyan tevékenységben, melyet a szerzõijog-rendszer szabályoz, és ezért nagyon fontos számukra, hogy milyen érdekegyensúly fejezõdik ki ebben a jogrendszerben. A nyomtatott dokumentumok esetében már sikerült bizonyos fokú egyetértésre jutni az alkotók, a copyright-tulajdonosok és az információt fogyasztók jogairól, de a digitálisan tárolt mûvekkel kapcsolatban mostanában olyan új javaslatok láttak napvilágot, melyek a tulajdonosok jogainak védelme és a nyilvános hozzáférés lehetõsége közötti egyensúly fölborításával fenyegetnek. 

A digitális technológiák – miközben forradalmasítják az információ rögzítésének, tárolásának, terjesztésének és elérésének módszereit – megszüntetik azokat a technikai korlátokat, melyek eddig jól kiegészítették a szellemi tulajdon és a nyilvános terjesztés egyensúlyát garantáló jogrendszert: egyrészt korlátlan technikai kapacitás áll rendelkezésre a mûvek szerzõi jogot sértõ terjesztésére, másrészt viszont szintén korlátlan technikai lehetõségek vannak a mûvek illegális felhasználásának megakadályozására, s ezek közül néhányat már fontolgatnak is a jogalkotók. Bármelyik oldal gyõzedelmeskedik is, az egyensúly mindenképpen felborul, a következmények pedig alááshatják az oktatás alapjait, és jelentõsen átalakíthatják az információs piacot.

 

A tudományos kommunikáció

Az akadémiai közösség mélyen elkötelezte magát a tudományos kommunikáció mellett. Ez a kommunikációs folyamat többek közt ilyen elemekbõl áll: információk cseréje a legfrissebb fölfedezésekrõl és az éppen folyó kutatásokról tudósok, kutatók és kurátorok között; új és összefoglaló mûvek publikálása a széles tudományos közösség számára; az új és a régi tudás terjesztése a diákok között az oktatási rendszeren keresztül; az ismeretek archiválása a következõ generációk számára, valamint a tudományos eredmények eljuttatása a nagyközönséghez. Ezekhez a tevékenységekhez tudni kell hivatkozni és idézni, függetlenül a mûvek tárolási módjától. A szöveges dokumentumokból kézi átírással is lehet idézni, de a digitális médiánál ehhez technikai eszközökre lehet szükség. A tudományos kommunikáció résztvevõi: szakemberek, felsõoktatási tanszékek és kutatóintézetek, könyvtárak és levéltárak, múzeumok, egyetemi nyomdák, kiadóvállalatok, kutatást finanszírozó cégek, akadémiai és kereskedelmi szoftvergyártók s mások.

Mivel az átadásra kerülõ információ lehet bonyolult szerkezetû kép, hang vagy csak egyszerû szöveg, és a megcélzott közösség is a Nobel-díjas tudósoktól a felzárkóztató tanfolyamon részt vevõ elsõéves hallgatókig és a városi múzeum látogatóiig terjed, ezért a tudományos kommunikáció a tudás teljes körére kiterjed, és minden médiumban megjelenik. Szabadon kell folynia a résztvevõk között oda-vissza, és elég gyorsnak kell lennie ahhoz, hogy a tanulási és a megismerési tevékenység fejlõdéséhez hozzá tudjon járulni. Az információknak egy gazdaságosan mûködõ rendszerben kell mozogniuk, melyet nem szabad megterhelni a gyors terjedést lehetetlenné tevõ, nehézkes engedélyezési mechanizmussal.

A tudományos kommunikáció a szerzõségi etikán alapul, ami kötelez az eredmények publikálására, és egyben elítéli a plágiumot. Megköveteli a mûvek integritásának tiszteletben tartását és a megfelelõ hivatkozásokat, miközben fontosnak tartja a publikációk értékelését és összevetését a tudás fölhalmozása érdekében. Ez az etika megkönnyíti az információk gyors és széles körû terjesztését, mert erõsíti a bizalmat a szerzõk, a tulajdonosok és a felhasználók között. Az oktatási intézmények olyan szervezeti formákat dolgoztak ki, melyek függetlenítik az oktatókat, a kurátorokat és a tanulókat – a tudományos kommunikáció központi, de nem kizárólagos szereplõit – a szellemi termékek közvetlen gazdasági megtérülésétõl. Ehelyett az intézménytõl kapják munkájuk elismerését a tudás létrehozásában és terjesztésében elért kollektív sikereik függvényében. Az intézmények azonban egyszerre tulajdonosai és fogyasztói a tudományos kommunikáció csatornáin keringõ szellemi termékeknek. Ezért egyesek közülük – például a múzeumok, az egyetemi nyomdák és a tudós társaságok – részben a copyrightból származó bevételbõl finanszírozzák oktatási, ismeretterjesztési és archiválási tevékenységüket.

 

A dokumentumokban tárolt tudás

Nem hozható létre új tudás a mások által már elvégzett munkákra, a társadalmi és természeti jelenségekrõl készült leírásokra való bõséges hivatkozások nélkül. Egy civilizáció kollektív tudása pedig nem adható át hibátlanul a következõ generációknak a tudás archiválása és rendszerezése nélkül. A könyvtárak, múzeumok és levéltárak kulcsszerepet játszanak a tudás megõrzésében, és ezt a feladatukat a jövõben is el kell látniuk, hogy fontos oktatási funkcióikat teljesíthessék. Mivel a dokumentumok száma exponenciálisan nõ, ezek az intézmények új, korábban nem használt tárolóeszközökkel próbálkoznak, s olyan technikákkal, amelyek hatékonyabb hozzáférést biztosítanak a digitális médiához. Ráadásul ezek az új információ-elõállító és -tároló technikák egyre nagyobb feladatot jelentenek a megõrzéssel, rendszerezéssel és hozzáférés nyújtásával foglalkozó szervezetek számára.

Bár a digitális technikák használata a nyomtatott dokumentumok világára alig emlékeztetõ megoldásokat és viszonyokat alakít ki, ezek az új fejlemények és a megnövekedett lehetõségek nem homályosíthatják el a megõrzés és rendszerezés feladatának és folyamatosságának fontosságát. A tudományosság követelménye és a kulturális örökség fölhalmozásának igénye akkor is érvényes, amikor egy információ vagy dokumentum már elveszíti a kereskedelmi értékét, és kikerül a piaci körforgásból. Ezért a copyright-tulajdonosok, az akadémiai intézmények és a jog közötti viszonyrendszernek a jövõbeli feladatokat is tükröznie kell, nemcsak a jelenlegi érdekeket, és el kell ismernie a megõrzési funkciót ellátó és az információk közötti eligazodást megkönnyítõ, jól szervezett rendszerek által hozzáadott társadalmi értéket is.

 

A változáshoz való hozzáállás

1995-ben és 1996-ban az Amerikai Kongresszus és a szellemi tulajdonnal foglalkozó világszervezet, a World Intellectual Property Organization (WIPO) is megkísérelte fölülvizsgálni a szellemi termékekkel kapcsolatos jogszabályokat, hogy a jelenleg is fejlõdésben lévõ digitális környezet által okozott változásokhoz igazítsa azokat. Az amerikai törvénykezési folyamat hosszú vita után megakadt egy albizottságban a Kongresszus 104. ülésén. A WIPO nemzetközi szintû egyezményei valamivel jobban tükrözik a tulajdonosok jogainak védelme és a szabad felhasználás igénye közötti egyensúly elvét. De ezek a megállapodások most visszakerülnek ratifikálásra az USA törvényhozása elé, s bevezetésükhöz várhatóan továbbfejlesztésre és kapcsolódó jogi szabályozásra lesz még szükség.

Az akadémiai közösség fölhívja a figyelmet arra, hogy a jogrendszerben végrehajtandó változásokat csak nagyon gondosan szabad megtervezni. A változásoknak segíteni, nem pedig akadályozni kellene az információk széles körû és idõben való terjesztését, rendszerezését és megõrzését. Tisztában kell lenni azzal, hogy nehéz elõre meghatározni a követendõ irányvonalat egy olyan digitális környezetben, amelyben:

– az üzleti világ, az akadémiai közösség és a nagyközönség gyakorlata még kialakulatlan és változó;

– a „mûvek” nagyon különböznek egymástól: szoftverek, kutatási jelentések, tankönyvek, elsõdleges szöveges források, vizuális alkotások és hangfelvételek;

– a dokumentumok terjesztésére, védelmére és nyomon követésére mindenféle, gyakran kérészéletû technológiákat dolgoznak ki, melyek következményei sokszor nem világosak, és

– számos formátum és média van forgalomban.

Az akadémiai közösség a legfrissebb technológiai, gazdasági és jogi föltételek között végzi tudományos kommunikációs tevékenységét, és érthetõen új intézményes megoldásokat keres a szerzõi joggal védett, valamint a közkincsnek tekinthetõ mûvekben tárolt tudás terjesztésére és megõrzésére. Ehhez olyan jogi és gazdasági környezetet igényel, amely az együttmûködést és a megegyezést ösztönzi, nem pedig a jogi vitákat és a pereskedést.

Miközben a digitális formában megjelenõ szellemi termékekrõl zajlanak a törvénykezési viták, megérett az idõ arra, hogy az akadémiai közösségen belül megegyezés szülessék valamiféle közös, átfogó alapelvekrõl, melyekhez azután az egyes intézmények vagy intézményi szövetségek viszonyíthatnák a törvényhozásban fölmerülõ javaslatokat. A tömegszórakoztató ipar továbbra is a világpiacon megjelenõ szellemi termékek szigorú felügyeletében érdekelt, az akadémiai közösségnek ezért meg kell erõsítenie a saját, sokkal demokratikusabb szemléletét, és a közös alapelveknek megfelelõ egységes álláspontot kell hangoztatnia ezekben a vitákban. Az alább fölsorolt alapelveket az 1996. december 2-i keltezésû, „A Kaliforniai Egyetem copyright-szabályozása és a tudományos kommunikáció alapelvei” címû szabályzattervezet alapján fogalmaztak meg.

 

Alapelvek

Az akadémiai közösség a szerzõi és a szomszédos jogokban várható változásokkal kapcsolatban (ilyen például a kizárólagos, sui generis törvény terve az adatbázisok védelmérõl) határozottan meg van gyõzõdve arról, hogy a kialakulóban lévõ amerikai információs társadalom érdeke az, hogy a törvényi szabályozás megerõsítse, ne pedig fölborítsa a jelenlegi jogban is kifejezõdõ egyensúlyt a szellemi tulajdon birtokosai és a közérdek között.

 

1. A digitálisan tárolt mûvekre vonatkozó szerzõi jognak fenn kell tartania a jelenlegi törvényekben megtestesülõ egyensúlyt a szerzõk, a copyright-tulajdonosok és a nyilvánosság érdekei között. A jelenlegi jogi egyensúly egybeesik a tudományban és oktatásban érvényes etikával, mely a szellemi tulajdon felelõsségteljes használatára ösztönöz, elõsegíti a gondolatok szabad cseréjét, és védi a szerzõijog-tulajdonosok anyagi érdekeit.

A szellemi tulajdon a társadalmi tõke egyik jelentõs formája, értéke a szellemi termékek terjedésének, hasznosításának és használatának függvénye. A tudományos és oktatási intézmények jelentik az egyik legfontosabb helyszínt, ahol ez a szellemi érték keletkezik és terjed. Ezek az intézmények az idõk során kifejlesztettek egy sajátos etikát erre a tulajdonformára, amely:

– tiszteletben tartja a szellemi termékek elõállítóinak és a copyright-tulajdonosoknak a jogait;

– megfelelõ módon hivatkozik a mûvekre, és tiszteletben tartja azok sérthetetlenségét;

– garantálja a dokumentumok megõrzését;

– elõsegíti a szellemi alkotások terjedését, biztosítja az elérhetõségüket, és

– egy gazdaságosan mûködõ tudományos kommunikációs rendszert tart fenn.

Ez az etika jól kiegészíti a mai szerzõijog-rendszert, amely egyrészt biztosítja bizonyos szellemi tulajdonok védelmét, másrészt meghatározza a terjesztés módját a társadalom különbözõ szektoraiban, beleértve a kereskedelmi és a nem üzleti jellegû ügyleteket is.

A jelenlegi copyright-törvény elismeri a társadalmi igények és a szellemi termékek készítõi között létezõ érdekellentétet, és bizonyos esetekben védelmet nyújt a szerzõi jogok megsértésével kapcsolatos vádak ellen. Ezeket a kivételeket az Egyesült Államok 1976-ban alkotott copyright-törvényének 107–110-es szakaszai sorolják föl. Többek között a következõ esetekrõl van itt szó: a szerzõi joggal védett mûvek „tisztességes használata” oktatási, tudományos vagy kutatási célokra; illetve a következõ tevékenységekrõl: a mûvek másolása könyvtárak és archívumok által bizonyos feltételek mellett, meghatározott célokra; valamint a mûvek bemutatása vagy elõadása tanárok vagy diákok által a személyes oktatási formákban. A jogtulajdonosok jogait csak hasonló feltételekkel lenne szabad kiterjeszteni a digitális környezetre, természetesen megfelelõ biztosítékokkal kiegészítve a visszaélések ellen.

Ezeknek az elveknek a konkrét technológiáktól függetleneknek illenék lenniük. A törvény jelenlegi szövege azonban konkrétan megnevez néhány technikát, és részletes elõírásokat tartalmaz bizonyos tevékenységekre vonatkozóan a nyomtatott, a szalagon rögzített és a sugárzott mûvekkel kapcsolatban. Ezek a szabályok még a nyomdailag sokszorosított dokumentumok világából származnak, ahol ugyanaz a tárgy – a példány (copy) – szolgál a mû tárolására, terjesztésére és fölhasználására, és ahol egynél több tevékenység (pl. tárolás és terjesztés) egyidejû folytatásához az eredeti példány lemásolására van szükség. A digitális környezetben a tárolást, terjesztést és fölhasználást számítógépes algoritmusokkal végzik és nem példányokkal, ennélfogva itt a papíralapú mûvek világából származó törvényekben szankcionált tevékenységek akaratlanul is elkövethetõk, és komoly következményekkel járhatnak. Ezért a nyomtatott mûvekre kidolgozott szabályozást a digitális környezetre kiterjesztõ törvénykezési törekvéseknél az elérni kívánt célok miatt nem használhatók egyszerû analógiák.

 

2. A copyright-törvénynek támogatnia kell a szerzõi joggal védett mûvek tulajdonosai és fölhasználói között mûködõ gazdasági keretrendszer fenntartását.

Az információk széles körû és idõben való terjesztése – függetlenül attól, hogy fizikai vagy elektronikus médiáról van-e szó – az oktatási rendszer alapját jelenti. A terjesztés gazdaságilag is mûködõ kiadói rendszert igényel, amely elõsegíti az intézmények és a tudományterületek közötti kommunikációt, és szükséges hozzá egy stabil könyvtári hálózat is az információk tárolása és megõrzése, valamint a rendszerezés és a hozzáférés biztosítása céljából. Egyéb intézmények – például a múzeumok – jogvédett gyûjteményükbõl származó bevételeikbõl élnek és végzik hasonlóképpen fontos tudásgondozó tevékenységüket.

– Ez okból az akadémiai közösség támogatja azt, hogy a copyright birtoklása lehetõvé tegye a kiadóknak, a szerzõknek és a jogok tulajdonosainak a megfelelõ bevételt a szellemi termékekbe befektetett munkájukért és vállalkozásuk fenntartása érdekében.

– A jogok érvényesítésénél tisztességes egyensúly kialakítására kell törekedni a felhasználási engedély díja és azon felhasználási forma között, amelyhez az engedélyt kérik.

– Az akadémiai közösség ellenzi a copyright-védelem olyan irányú kiterjesztését, amely korlátozza a tisztességes versenyt, és lehetõvé teszi a monopóliumoknak, hogy megakadályozzák a hozzáférés és a fölhasználás gazdaságos és kényelmes formáit. (Például a javasolt sui generis adatbázis-védelmi törvény állandóan megújítható jogai révén akadályozza a tisztességes versenyt. Hasonló hatást válthat ki a copyright érvényességi idejének túlzott kiterjesztése is.)

– Jelenleg is folyik a vita arról, hogyan lehet kiterjeszteni az eredeti példány vásárlóinak jogait a digitális környezetre. A megoldás valószínûleg mûszaki, jogi és üzleti szabályozások bonyolult rendszere lesz. A jelenlegi törvények értelmében az eredeti példányok vásárlói tetszõleges módon adhatják azokat tovább, beleértve az ismételt eladást, a kölcsönzést vagy az elajándékozást is. A könyvtári kölcsönzés lehetõsége is ennek a szabálynak köszönhetõ. Mivel a digitálisan tárolt mûvek azonnal sokszorosíthatók és terjeszthetõk – például kitehetõk megtekintésre egy Web-lapra –, miközben az „eredeti példány” megmarad, sok copyright-tulajdonos attól fél, hogy a vásárlói jogok kiterjesztése a digitális környezetre tönkreteszi az üzletüket. Egyesek azzal próbálják védeni a termékeiket, hogy eladás helyett csak bérbe adják õket, és ezek a mûvek csak a licencszerzõdésben elõírt módon használhatók. A könyvtárak pedig – attól tartva, hogy az ilyen bérleti jogok megakadályozzák a digitálisan tárolt könyvek és újságok tartalmának ingyenes megtekintését vagy kölcsönzését – azt bizonygatják, hogy az eredeti példányt vásárlók jogainak megfelelõit a digitális mûvekre is ki kell terjeszteni, mert ez elengedhetetlen az oktatási és kutatási tevékenységhez. Már léteznek olyan technológiák – bár még nem terjedtek el a piacon –, melyekkel szimulálni lehet ilyen jogokat megfelelõ „boríték” vagy „lakat” szoftverekkel, de ma még megjósolhatatlan, hogy ezek alkalmazását elfogadhatónak találják-e majd a vásárlók.

 

3. A copyright-szabályokat úgy kell kialakítani, hogy minél könnyebben be lehessen tartani õket, s nem a büntetõ intézkedések számát kell növelni.

A törvénynek olyan légkört kell kialakítania, mely a jogok minél egyszerûbb tisztázására és a jogdíjak rendezésére ösztönöz, miközben megõrzi a jelenlegi jogrendszerben szereplõ „tisztességes használat” elvét is. Egy nehézkes vagy bizonytalan szabályozórendszer, csakúgy, mint a „tisztességes használat” körébe tartozó kivételek szükségtelen korlátozása elfojthatja a jogvédett anyagok terjedését, vagy kikényszerítheti a tömeges jogsértéseket. A copyright-törvény és a hozzá tartozó gyakorlat kiterjesztése a digitális környezetre nem szülhet az információk terjedését kevésbé ösztönzõ új kiváltságokat.

– A copyright-törvénynek keretet kell biztosítania olyan önkéntes szerzõdéses megegyezésekhez, melyek tisztességes hasznot biztosítanak a copyright-tulajdonosoknak, egyszersmind pedig teret adnak az információk minél szélesebb körben való terjesztésére irányuló kezdeményezéseknek. A jog azonban nem engedélyezhet alapvetõ jogi garanciákat sértõ szerzõdéseket.

– A jognak meg kell engednie a „tisztességes használattal” való védekezés lehetõségét a szerzõdéskötéseknél. Ugyanakkor a jog csak úgy bátoríthatja a „tisztességes használat” elvének kiterjesztését a digitálisan tárolt mûvekre, hogy közben megköveteli a copyright-tulajdonosok jogainak tiszteletben tartását, ahogyan ez a jelenlegi törvény rendelkezéseiben is szerepel.

– A jogosultságok automatikus nyomon követése, a biztonsági technológiák és a licencmegoldások sok esetben csökkenthetik a jogsértésekre irányuló próbálkozásokat, miközben elõsegíthetik a szerzõi jogokkal védett mûvekhez való könnyebb hozzáférést. A szerzõi jogi törvénynek bátorítania kellene az ilyen innovációkat.

– Gondosan meg kellene fontolni az ún. „kötelezõ licencszerzõdések” elõnyeit és hátrányait. Ezek arra kötelezik a copyright-tulajdonosokat, hogy megengedjék a tulajdonukban levõ mûvek bizonyos fölhasználási formáit, és ezért cserébe automatikusan jár nekik valamennyi jogdíj. Ilyen licencelõírások már most is léteznek a zenei hangfelvételek sugárzásával kapcsolatban. Ennek az elvnek a szélesebb körben való alkalmazását még nem igazán vitatták meg, és egyelõre korai lenne állást foglalni a digitális mûvekre való kiterjesztése mellett vagy ellen.

 

4. A copyrightnak elõ kellene segítenie egy jelentõs méretû szellemi közkincs (public domain) kialakulását, mert ez elõfeltétele tudományos és kulturális örökségünk megõrzésének.

A „public domain” egy intellektuális közterület, amely a jól informált és részvételi demokráciára épülõ társadalom alapfeltétele. Elengedhetetlen az oktatáshoz, a kutatáshoz és az új tudás elõállításához. Ha a jogi védelem ideje meghaladhatja a száz évet is (a szerzõ élettartama plusz még ötven év), a digitálisan rögzített mûvek formátuma már réges-régen elavulttá válik, mire a copyright lejár. A mûveket a jogosulatlan felhasználástól védõ biztonsági technikák még tovább növelhetik ezt a veszélyt, ha nem gondoskodnak arról, hogy a megfelelõ idõpontban „felnyíljék” a szoftveres zár.

– A kormányzati és a közhivatalok által létrehozott információkat – beleértve azokat is, melyek megbízásból készültek – közkincsnek kell tekinteni, ahogy errõl a jelenlegi jog is rendelkezik.

– A magáncégek és egyének által készített mûveknek – ha elértek egy bizonyos kort – közkinccsé kell válniuk, ahogy errõl a jelenlegi jog is rendelkezik.

– A copyright-védelem idejének lejárta egyértelmû és könnyen meghatározható legyen.

– A szerzõi jognak biztosítania kell, hogy az új védelmi technológiák bevezetése ne akadályozhassa meg a mûvek késõbbi közkinccsé válását, ahogy ezt a jelenlegi szabályozás tervezi.

– A szerzõi jognak lehetõséget kell biztosítania a mûvek archiválására vagy új médiumra való átmásolására, ha a technika változása ezt szükségessé teszi. Az akadémiai közösség szerint meg kell különböztetni a megõrzéshez és a tároláshoz szükséges tevékenységeket a jogvédett mûvekhez való hozzáférés biztosításához szükséges tevékenységektõl. Mivel a technika gyorsan fejlõdik, a megõrzésre és a tárolásra vonatkozó elõírásoknak elég rugalmasaknak kell lenniük ahhoz, hogy az egymást követõ technológiaváltások ellenére is érvényben maradhassanak.

 

5. A tényeket közkincsnek kell tekinteni, ahogy errõl a jelenlegi jog is rendelkezik.

Az oktatási és kutatási tevékenység résztvevõinek lehetõséget kell adni a tények korlátozás nélküli vizsgálatára és elemzésére. A tények gyûjteményeit, amennyiben ezek eredetiek és új értéket is hordoznak, már védheti a copyright, de a tények és adatok önmagukban közkincsnek számítanak.

 

6. A copyright-törvénynek biztosítania kell, hogy a személyiségi jogok ne sérülhessenek a jogosultságokat és a hozzáférést szabályozó rendszereknél.

A tudomány szabadsága és az alkotmányban lefektetett gondolat-, gyülekezési és szólásszabadság kimondja, hogy az egyén személyiségi jogait tiszteletben kell tartani. A nyomtatott mûvek esetében az emberek anélkül tanulmányozhatják a dokumentumokat a könyvtárakban vagy vehetik meg õket a boltokban, hogy kilétüknek nyoma maradna. Az akadémiai közösség sürgeti, hogy a törvénykezés a digitális környezetben is biztosítsa az embereknek a copyrighttal védett mûvekhez való hozzáférést kilétük fölfedése és följegyzése nélkül.

 

7. A copyright-törvényben meg kell õrizni azt az elvet, amely szerint a jogsértõ tevékenységért az azt elkövetõ a felelõs, és nem egy harmadik fél. Az intézmények csak azokért a cselekedetekért felelõsek, amelyeket az egyének az õ megbízásából tesznek, de nem vonhatók felelõsségre olyan tettekért, amelyeket az egyének – akár kapcsolatban vannak az illetõ intézménnyel, akár nem – önállóan követnek el. Ez az elv a tudományos szabadság alapelve.

A tudás létrehozása és terjesztése olyan emberek közösségén alapszik, akik saját tudományos vizsgálataikat és elemzéseiket folytatják. Egy ilyen közösség csak akkor maradhat fenn, ha a tudományos szabadság alapelvei – köztük a szólásszabadság és az elõzetes korlátozások elutasításának joga – fennmaradnak. Az akadémiai közösség ellenzi az olyan copyright-szabályozást, amely felelõssé tenné az intézményeket az önállóan cselekvõ egyének tetteiért, vagy amely elõzetes cenzúrát kényszerítene rájuk. A copyright érvényesítésére vonatkozó szabályoknak megfelelõ eljárásokat kell tartalmazniuk annak eldöntésére, valóban igazak-e a jogsértésre vonatkozó állítások. Az oktatási intézmények vállalják azt, hogy szabályzatokat dolgoznak ki, szükség esetén lefolytatják ezeket az eljárásokat, és olyan környezet teremtenek, melyben az eszközeiket és forrásaikat használó személyek a szabályoknak megfelelõ módon férnek hozzá a szerzõi joggal védett mûvekhez.

 

8. Az oktatási intézményekben olyan légkört kell kialakítani, amelyben intézményi szinten tartják tiszteletben a szellemi tulajdonjogokat, informálják a közösség tagjait a szükséges tudnivalókról, és biztosítják az intézmény által (pl. távoktatáshoz) használt mûvek jogdíjának kifizetéséhez szükséges forrásokat.

Az oktatási intézmények hatalmas mennyiségben hozzák létre és tárolják a szellemi tulajdont, ezért szükséges és elvárható, hogy a náluk alkalmazott gyakorlat megfeleljen a szellemi tulajdonról rendelkezõ törvényeknek, és hogy az alkalmazottaik tisztában legyenek a rájuk esõ felelõsséggel. Ezeknek az intézményeknek pontosan be kell tartaniuk a szabályokat, és egyben oktatási funkciókat is el kell látniuk, azaz tudatosítaniuk kell az akadémiai közösség tagjaiban a jogszabályok elõírásait. Ha az intézményeknél alkalmazott gyakorlat összhangban van a törvény követelményeivel, ez kedvezõ helyzetet eredményezhet az oktatási intézmények számára a jogi vitákban vagy a szerzõdéses feltételekrõl folyó tárgyalásoknál.

 

9. Nagyon óvatosan szabad csak új jogokat és védelmeket biztosítani és csak olyan mértékben, amennyire a tapasztalatok alapján feltétlenül szükségesnek látszik, hogy csak az alkotmányban szereplõ, „a tudomány és a mûvészetek haladását” segítõ, korlátozott monopóliumok jöhessenek létre.

Az egyetlen törvénnyel meghatározott (sui generis) védelmet különösen meg kell fontolni, és csak akkor szabad alkalmazni, ha már megfelelõ mennyiségû bírósági eset gyûlt össze a témában, melyek alapján megítélhetõ, hogy mi is forog kockán. A copyright kiterjesztésének ötletét újfajta mûvekre kétkedéssel kell kezelni mindaddig, amíg bebizonyosodik, hogy ez a kiterjesztés valóban erõsíti a tulajdonosok és a felhasználók érdekei között hagyományosan kialakult egyensúlyt, s gondosan meg kell vizsgálni, hogy más jogi eszközökkel nem lehet-e megfelelõbben biztosítani a kért védelmet. Megfontolandó az is, hogy milyen következményei lehetnek egy ilyen döntésnek.

 

10. A copyright védelmét biztosító intézkedéseknek nem szabad hátráltatniuk a tudományt pusztán azért, mert egy bizonyos kutatási terület eszközei fölhasználhatók lehetnek jogsértõ tevékenységekhez is.

A törvénynek büntetnie kell ugyan a jogsértõ cselekedeteket, de ha megpróbálja büntetni a jogsértõ célokra is használható technikák és eszközök birtoklását vagy beszerzését is, azzal átesünk a ló másik oldalára. A titkosító eljárásokkal és a számítástechnikával foglalkozó alkalmazott és alapkutatásokhoz egyaránt elengedhetetlen, hogy a kutatók hozzáférhessenek az élvonalbeli eszközökhöz, és így részt vehessenek az új tudás létrehozásában. Ezenkívül a copyright-védelem idõszakának lejártával vissza kell tudni kódolni a titkosítással védett mûveket, hogy azok közkinccsé válhassanak, vagy hogy legális tevékenységekhez (pl. archiváláshoz) lehessen használni õket. A jogi szankciókat azokra az esetekre kell fenntartani, amelyek valóban sértik a törvényt, vagy közvetlenül támogatják a törvénysértéseket.
 
 

Drótos László fordítása
kondrot@gold.uni-miskolc.hu
Jegyzetek

* Az Egyesült Államokban mûködõ National Humanities Alliance (Humán Tudományok Országos Szövetsége) 1997 március 24-én kelt bizottsági jelentése (http://www-ninch.cni.org/ISSUES/COPYRIGHT/PRINCIPLES/NHA_Complete.html).

** Ez a kifejezés a felsõoktatási intézmények és a tudományos kutatóintézetek számítógép- és internet-használóit jelenti, akik oktatási és kutatási tevékenységük miatt bizonyos kedvezményeket/kiváltságokat élveznek más intézményekkel, szervezetekkel, cégekkel szemben. (A ford.) 


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: replika@c3.hu
 

  vissza