Életmód, ideológia, háztartás
A fogyasztáskutatás politikuma az államszocializmus korszakában

Vörös Miklós


Jegyzetek


Bevezetés: "Utólérni és túlszárnyalni"

1959-ben, a hidegháborús konfrontáció lélegzetvételnyi szünetében Richard Nixon, az Egyesült Államok alelnöke a Szovjetunióba utazott. Az Amerikai Nemzeti Kiállítás moszkvai megnyitóján azonban heves és hosszan tartó szócsatába keveredett Hruscsov szovjet miniszterelnökkel. A késõbb "konyhavita" néven elhíresült párbajban nem azt próbálták egymásnak bizonygatni, hogy melyik nagyhatalom politikai rendszere vagy védelmi képessége fejlettebb; a vita tárgya az volt, hogy a szovjet vagy az amerikai, tehát a szocialista vagy a kapitalista életmód a magasabb rendû. Mindketten amellett érveltek, hogy saját hûtõszekrényeik, mosógépeik és elektromos tûzhelyeik a jobbak, és hogy saját gazdasági rendszerük képes az állampolgárok szükségleteinek jobb kielégítésére. Az amerikai alelnök tömören összefoglalta a piacgazdaság és a tervgazdaság fogyasztásicikk-termelése és fogyasztói árukínálata között mutatkozó leglényegesebb különbségeket, és mellesleg körvonalazta azokat az érveket is, amelyek pontosan harminc év múlva a kapitalista rendszer életképességét bizonyították a szocialista rendszerrel szemben:

Számunkra a sokszínûség, a választás joga a legfontosabb. A mi országunkban nem egyetlen kormányzati tisztviselõ hozza meg az egyetlen lehetséges döntést. Nálunk a különbözõ gyártó cégek különbözõ típusú mosógépeket gyártanak, tehát a háziasszonyok választani tudnak (idézi May 1988: 17).

Az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején úgy tûnt, hogy a katonai erõviszonyokat és a mûszaki-tudományos teljesítményeket tekintve a Szovjetunió nemcsak befogta, hanem bizonyos csúcstechnológiai területeken (például a rakétagyártás és nukleáris energiaipar területén) le is hagyta az Egyesült Államokat. A szovjet vezetés ebbõl azt a következtetést vonta le, hogy a szocialista országok a gazdasági növekedés gyorsításával egy emberöltõn belül képesek lesznek felzárkózni a legfejlettebb országokhoz: nemcsak az ipari és mezõgazdasági termelés, hanem az életszínvonal és a fogyasztás területén is. Az "utolérni és túlszárnyalni" (orosz nevén "dognaty i peregnaty", DIP) program elõször a Szovjetunió Kommunista Pártjának két egymást követõ kongresszusán, 1959-ben és 1961-ben fogalmazódott meg.
A XXI. kongresszus bevezette a "távlati tervezés" koncepcióját, melynek feladata a felzárkózási folyamat tudományos megalapozottságú elõrejelzése volt, a XXII. kongresszus pedig célul tûzte ki a kommunizmus (vagyis a szükséglet szerinti fogyasztás) két évtizeden belüli, 1980-ig történõ megteremtését a szocialista országokban (Petõ és Szakács 1985: 375-376).

A hruscsovi optimizmus természetesen átragadt a béketábor többi országának vezetõire is. A pártok vezetõi egymás után fogalmazták meg a jóslatot, hogy 1980-ban minden szocialista ország egyszerre, kéz a kézben lép át a kommunizmus kapuján. Mivel azonban senki sem tudta pontosan megmondani, milyen is lesz a kommunista bõség társadalma, a húsz évre szóló tervet egyszerû makrogazdasági mutatókkal igyekeztek érzékletesebbé tenni. A Magyar Szocialista Munkáspárt 1962-ben tartott VIII. kongresszusa a szovjet minta alapján például határozatba foglalta, hogy "az egy fõre jutó fogyasztás 1980-ban magasabb lesz, mint a fejlett tõkés országokban" (Petõ és Szakács 1985: 399). A kapitalista országok életszínvonalának utolérése és túlszárnyalása Magyarországon azonban kettõs kihívást jelentett a párt számára. Nemcsak a fejlett szocialista, majd a kommunista társadalom felépítésének internacionalista feladatát kellett teljesíteni, együtt a többi szocialista országgal, hanem az 1956 októberi felkelés leverése után meg kellett teremteni az új politikai vezetés legitimációját is - és ebben az életszínvonal látványos emelése kulcsszerepet játszott. Kádár János egy kisújszállási gyûlésen, 1957 nyarán ezt így fogalmazta meg: " a szocializmus építésének feltétlenül együtt kell járnia a dolgozó nép életszínvonalának javításával. És ebbõl semmit sem fogunk visszacsinálni" (idézi Berend 1983: 188).

A Kádár-rendszer sikerét és végül is népszerûségét a hatvanas és hetvenes években az hozta meg, hogy az emberek elhitték: nem lesz "visszacsinálás". A kádári konszolidáció a politikai retorziók, börtönbüntetések és kivégzések mellett "közérzetjavító" intézkedéseket is hozott: 1957 elején például nagyarányú, húsz százalékos egyszeri béremelésben részesítették a munkásokat és alkalmazottakat (Berend 1983: 179-180). A vásárlóerõ növekményével szemben azonban nem állt árufedezet, ezért szovjet és kínai hitelbõl különbözõ fogyasztási cikkeket kellett importálni. Már ekkor megkezdõdött tehát az a népszerû életszínvonal-politikának (is) köszönhetõ eladósodási folyamat, mely húsz év múlva csõdközeli helyzetbe hozta az országot, és sürgetõvé tette radikális reformok meghozatalát. Kádár két évtizeden keresztül ugyanis "tartotta szavát", és nem változtatott a reálbérek és a fogyasztás növekedését elõsegítõ gazdaságpolitikán. Az élelmiszer-ellátásban még továbbra is voltak kritikus évek, amikor például tejtermékekbõl és húskészítményekbõl jelentõs áruhiányok alakultak ki; a tartós fogyasztási cikkek (porszívók, hûtõszekrények, televíziók és személyautók) forgalma viszont ugrásszerûen megnõtt - 1960 és 1963 között átlagosan megháromszorozódott (Berend 1983: 199-201). Noha a tartós fogyasztási cikkek aránya a fogyasztási szerkezetben az élelmiszerek és a ruházat rovására növekedett, az öltözködésben már az ötvenes és hatvanas évek fordulóján is lehetõség nyílott némi frivolitásra. John Kenneth Galbraith visszaemlékezéseiben elmeséli, hogy 1958-ban Micha[[threesuperior]] Kaleckivel, a lengyel távlati tervezés felelõsével együtt repült Varsóból Budapesten keresztül Belgrádba. A repülõgépen két divatosan öltözött fiatal nõ utazott velük, akikrõl Kalecki utálkozva mondta, hogy "valószínûleg magyarok azok öltöznek így". És igaza volt, a két nõ Budapesten szállt ki (Galbraith 1988: 327-328).

A szokatlan árubõség és a fejlett szocialista társadalom építése azonban sokak szemében nem illett össze. Az elõbbit az önzõ, individualisztikus anyagiasságra csábítással párosították, az utóbbit a közösség érdekében végzett önfeláldozó munkával azonosították. A hedonizmust és az aszkétizmust a legkülönfélébb történelmi korszakokban és politikai rendszerekben állították már szembe egymással; erre a hatvanas évek elején is sor került. Az Új Írás híres vitája a "frizsiderszocializmusról" 1961 õszén Váci Mihálynak éppen a DIP programmal kapcsolatos gondolataival kezdõdik. A költõ még azon tûnõdik, hogy "a kommunizmus pihentetõ, derûs partjai" nem válnak-e majd "az anyagi jólét langyos homokpartjaivá", ahol az egyéni megelégedettség elterjedése miatt semmi sem készteti majd az embereket, hogy további erõfeszítéseket tegyenek a közösség építése érdekében (Váci 1961: 580). A hozzászólók azonban már a kispolgári anyagiasság és a nihilista hedonizmus jegyeit vélik fölfedezni a személyes fogyasztás felfutása mögött rejlõ motivációk között. Ezzel a vitával kialakul az a diszkurzív mezõ, amelyben a szocialista erkölcs számára még elfogadható fogyasztási szint pontosabb meghatározása lett a tét: a kapitalistaként definiált pazarló fogyasztói társadalommal szemben a mértékletes szocialista életmód felsõbbrendûségét hangoztatták.

A hatvanas évek közepére nyilvánvalóvá vált, hogy a termelékenység nem kellõ ütemû növekedése miatt az "utolérni és túlszárnyalni" program idõhorizontját, és így a kommunizmus pihentetõ partjaira való érkezés idõpontját is ki kell tolni a meghatározatlan jövõbe. A hruscsovi optimizmust fölváltotta a brezsnyevi pangás - és ez közel két évtizedre befagyasztotta a hivatalos retorikát, amely a személyes fogyasztás és a szocialista életmód problematikáját egymástól elválaszthatatlan sziámi ikrekként kezelte. A brezsnyevi idõszak azt eredményezte, hogy a hruscsovi utópiával teljes ellentétben a Szovjetunió még az ûrkutatásban és a katonai csúcstechnológiában is elvesztette vezetõ szerepét. A DIP program eredetileg elképzelt végpontja, a hetvenes évek vége felé közeledve egyre inkább anakronisztikusnak tûnt "szocialista életmódról" beszélni; olyannyira, hogy a kifejezés kezdett a "savanyú a szõlõ" típusú "elmaradottsági politika" (vö. Janos 1989) kulcsszavává válni. Miközben a Szovjetunió egyre kevésbé volt képes erkölcsi és anyagi támogatásban részesíteni a kelet-európai szocialista országokat, azok egyre inkább a nyugat felé vetették vigyázó szemüket; Lengyelország és Magyarország pedig pénzügyi függésbe is került. Az "utolérni és túlszárnyalni" különutas politikáját egyre inkább idõszerûtlenné tette a kelet-európai régió félperifériakénti visszatagolódása a kapitalista világrendszerbe.

Ez a rövid történeti áttekintés a fogyasztásra és az életszínvonalra vonatkozó ideológiai pengeváltások és politikai diskurzusok körvonalainak megrajzolása mellett arra is alkalmat adott, hogy azonosítsuk a magyarországi fogyasztással kapcsolatos társadalomfilozófiai gondolkodás fõbb toposzait és a szociológiai kutatás fõbb irányait. Elõször is, az életszínvonal és a fogyasztás a gazdasági rendszerek és nemzeti gazdaságpolitikák sikerének egyik legfõbb mércéje. Nem véletlen, hogy a kapitalista és a szocialista társadalmi-gazdasági rendszerek közötti összehasonlítás legfontosabb terepe éppen az egy fõre jutó fogyasztás. Nemcsak politikai, hanem társadalomtudományi szempontból is csábító a kapitalizmus és a szocializmus között a fogyasztás szerkezete és megszervezése, illetve a piac és az állam szerepe alapján különbséget tenni. Másodszor, ebbõl következik, hogy az alternatív modernitások közötti versenyben a makrogazdasági és statisztikai szemlélet fontosabb szerepet játszik, mint a nehezebben megragadható "életminõség" kategóriája. Ennek eredményeként a fogyasztás anyagi alapjainak megteremtése és a fogyasztási cikkek termelése kerül a fogyasztáskutatás homlokterébe, szemben a fogyasztás kulturális vagy pszichológiai aspektusaival. A tömegtermelés által diktált tömegfogyasztást hasonlóképpen egyszerûbb tanulmányozni, mint a szubkultúrák és marginális társadalmi rétegek fogyasztási szokásait és az azokra szakosodott, rugalmasan változni képes termelést. Harmadszor, az állampárti hatalom által újratermelt gazdaságpolitikai diskurzus hatása elõl a társadalomtudományi kutatás sem zárkózhatott el. A szociológia olyan kutatási területek vizsgálatára szakosodott, melyek tematikusan is illettek az uralkodó diskurzusba - nem utolsósorban azért, mert ezekhez a kutatásokhoz könnyebben lehetett politikai és anyagi támogatást szerezni. Ugyanakkor az is figyelemre méltó, hogy a fogyasztással kapcsolatos kutatások nemcsak a szovjet, lengyel és cseh kollégák eredményeire támaszkodtak, hanem illeszkedtek a nyugati, "polgári" kutatási trendekhez is.

Mielõtt a hetvenes és nyolcvanas évek fogyasztáskutatásának a címben is jelzett három kulcskategóriáját - életmód, ideológia, háztartás - és az ezek értelmezésével foglalkozó, illetve az ezeket heurisztikai eszközként használó írásokat elemezném, röviden kitérek az elsõ két szempontra is: nevezetesen a fogyasztás és az életszínvonal szerepére a társadalmi-gazdasági rendszerek összehasonlításában, valamint a fogyasztást másodlagosnak, a termelés függvényének tekintõ makrogazdasági szemléletre.


Kapitalista fogyasztói társadalom versus szocialista hiánygazdaság

A kapitalista fogyasztói társadalmak és a szocialista hiánygazdaságok közötti éles különbségtétel áthatja a közgazdasági, szociológiai és kulturális antropológiai szakirodalmat, a kelet- és nyugat-európai, valamint az észak-amerikai társadalomtudományos diskurzusokban egyaránt. A tömegfogyasztást és a "fogyasztói társadalmat" az uralkodó társadalomtudományi diskurzusban a "fejlett kapitalista" országok sajátosságának tekintik, ahol a verseny nagyobb áruválasztékot teremt a fogyasztók számára - akiket egyre növekvõ, egyre pazarlóbb fogyasztásra sarkall. A fogyasztást a szocialista országokban ugyanakkor marginális szektorként kezelik: a társadalomkutatók és közgazdászok azt sugallják, hogy a fogyasztás a termelés függvénye, mert azt vagy a megtermelt javak hiányos volta korlátozza, vagy pedig az erõforrásokat és a tõkét az erõltetett iparfejlesztésre átcsoportosító gazdaságpolitika (vö. Fehér, Heller és Márkus 1983; Héthy 1988; Kornai 1980). Néhány, a szocialista állammal foglalkozó antropológus azt állítja, hogy a fogyasztás azért nyer politikai jelentõséget a szocialista országokban, mert - szemben a kommunista ideológia absztrakt fogyasztói vágyakat gerjesztõ ígéreteivel - az állam nem gondoskodik elegendõ fogyasztási cikk megtermelésérõl, következésképpen az állam ahelyett, hogy folyamatosan növelné az életszínvonalat, depriválja az állampolgárokat (Borneman 1990: 17-18). A fogyasztói vágyak megvalósításának szándéka ezért fokozatosan aláássa a kommunista rendszereket, melyeket egyre inkább "hiánygazdaságként" említenek a társadalomkutatók és a politikusok egyaránt (Drakuliæ 1992). A hiány és a depriváció nyomasztó légkörében azután a fogyasztás a politikai ellenállás egyik formájává válhat: a fogyasztás individualisztikus, énközpontú lázadássá válik a kollektivizáló, egyenlõsítõ állammal szemben (vö. Verdery 1996: 28-29).

Ezek a megközelítések a fogyasztást egy egyszerû strukturális ellentét sémájában képzelik el: az egyént vagy az egyének egy csoportját szembeállítják az állammal, és ezzel újratermelik a "hegemónia" és az "ellenállás" heroikus diskurzusát, melyben a szereplõk leegyszerûsített módon vagy a "mi", vagy az "õk" kategóriájába soroltatnak. Lényeges azonban felismernünk, hogy az egyének viszonya az államhoz korántsem párhuzamos vagy egynemû, fogyasztási szokásaik például akár kulturálisan is különbözhetnek egymástól - vagyis nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a "mi" és az "õk" közötti határvonal meghúzása sok esetben igencsak kétséges vállalkozás lehet (ld. Gal 1995; Humphrey 1994). Ekképpen a fogyasztás nem szükségképpen az állammal szembeni ellenállás csatatere: a fogyasztás sokkal inkább lehet az Én megkülönböztetésének, az elkülönbözésnek az eszköze, a státusz (gazdasági vagy kulturális tõke) jelölõje egy ideológiai szinten egalitariánusként elképzelt társadalomban, de lehet az elfogadott értékekhez, a decensség bevett normáihoz való igazodás eszköze is (vö. Gullestad 1995). Tehát egyszerre van jelen két tendencia: egyrészt a státuszszimbólumok fogyasztása révén az elkülönbözés folyamatai elképzelt státuszkülönbségeket hoznak létre, vagyis a fogyasztás társadalmi rétegzõdést teremt, másrészt bizonyos normalizált fogyasztói szokások elsajátítása a konformitás eszköze lehet, vagyis a fogyasztás csökkenti az emberek közötti különbségeket. Mindezeken túl, és szemben azzal az általánosító tézissel, melyet Borneman, Drakuliæ és Verdery állításai sugallnak, a szocialista pártállam Magyarországon valóban hozzájárult a fogyasztói vágyak konkretizálásához, és elõsegítette az elkülönbözés folyamatát is: a nyugatra utazás és ezzel a bevásárló turizmus lehetõvé tételével, a butikok és különbözõ piacok mûködésének megengedõ szabályozásával, valamint a kiskereskedelmi vállalkozások de facto legalizálásával és legitimálásával. Nem csoda, hogy a hiány sohasem volt olyan súlyos az államszocialista Magyarországon, mint a nyolcvanas évek Lengyelországában, Romániájában, vagy Bulgáriájában.

A kapitalizmus és az államszocializmus között éles határt húzó diskurzusban nincs sok helye a konkrét elemzéseknek1 - például annak, hogy a családok mint gazdasági egységek hogyan próbálnak megélni egy adott politikai-gazdasági környezetben, milyen fogyasztási stratégiákat választanak szezonális kiárusítások, sorban állás vagy inflációs várakozások esetén. A viszonylag alacsony fogyasztási színvonal okainak kutatásakor a hiánygazdaság jellemzõinek recitálásán túl más irányban is keresnünk kell: a makroszinten értelmezett fogyasztást például a vásárlóerõ alacsony szintje is visszafogta. A magyarországi bérpolitika elsõdleges célja természetesen nem az volt, hogy kordában tartsa az emberek konkrét fogyasztási vágyait - bár kétségtelenül oda vezetett, hogy a családi háztartások költségvetési korlátját az emberek többsége túlzottan keménynek találta. Más szavakkal, amikor (félre)idézik Kornait, az idézett antropológusok és politológusok gyakran elõbb gondolnak a vállalatokra, mint a családi háztartásokra: azt boncolgatják, hogy a vállalatok miként élvezték a "puha költségvetési korlát" elõnyeit, a következmény nélküli túlköltekezés és a pótlólagos erõforrásokat kicsikaró alku lehetõségét, miközben megfeledkeznek arról, hogy a háztartások nagy többsége számára nem létezett ilyen puha költségvetési korlát, mivel elsõsorban a családtagok keresetébõl és más jövedelmébõl kellett megélniük. A család számára nem adatott meg a következmény nélküli túlköltekezés lehetõsége: a kölcsönök, a részletre vásárlás kamatterhei, még ha eleinte minimálisak voltak is, mindenképpen "a kemény költségvetési korlát" jelenlétét éreztették a családi háztartás kezelõivel.

A fogyasztás másodrangúsága a politikai gazdaságtani
és makroökonomiai elemzésekben

A szocializmus elméleti modelljei olyan ideáltípusokat körvonalaznak, melyek a szocialista társadalmak konkrét gyakorlatainak absztrakciói annak érdekében, hogy rendszerszerû jellemzõket lehessen velük leírni. Általánosító és egynemûsítõ természete miatt a szovjet típusú szocialista rendszerek modelljei többnyire a szervezett társadalmi tevékenységeket és az emberi kapcsolatok strukturális alapjait (mint például tömegtermelés vagy hatalmi viszonyok) magyarázzák és nem az egyének individualista, de szokásszerû cselekedeteit (mint például a fogyasztást vagy az identitáspolitikát). Az államszocializmus hagyományos politikai gazdaságtani vizsgálatai is rendszerjellemzõket próbáltak meg körvonalazni, majd elemezni: a termelés és az elosztás központi irányítását, az annak diszfunkcionális mûködésébõl eredõ korrekciós mechanizmusokat, valamint az állami szektor és a második gazdaság közötti kapcsolatokat kutatták (Bauer 1981; Fehér, Heller és Márkus 1983; Gábor és Galasi 1981; Kornai 1980, 1992; Verdery 1991: 420).2 Annak következtében, hogy e tanulmányok vagy a marxista politikai gazdaságtanból, vagy pedig a termelésközpontú makroökonómiai elméletekbõl táplálkoznak, a társadalmi viszonyok újratermelését szinte kizárólag a termelés világában vizsgálják. Ezekben az írásokban a fogyasztás csak másodlagos szerepet kap, a termelés folyománya, függõ változó. Ez eléggé különös, mivel ezekben a társadalmakban az egyéni vagy személyes fogyasztás mindig koncepcionális és politikai problémát jelentett a pártvezetés számára. Ezért az is külön figyelmet igényel, hogy a pártapparátus politikai döntéseivel hogyan értelmezte és kezelte, tûrte vagy tiltotta a fogyasztás egyes nehezen ellenõrizhetõ gyakorlatait.

Márkus György a Diktatúra a szükségletek felett címû kötetben (Fehér, Heller és Márkus 1983) azt állítja, hogy a szocialista rendszerben egy adminisztratív központ, a kommunista párt bürokratikus apparátusa szervezi a termelést. Minden társadalomban, fejtegeti Márkus e marxista szemléleti keretben, szükség van arra, hogy a "szükségképpen társadalmi jellegû termelést" és a "jelentõsen megosztott és individualizált fogyasztást" összehangolják. A kapitalizmusban a termelést a piaci cserének és a tõkefelhalmozás szükségletének rendelik alá, a szocializmusban a termelést annak az elvnek a szolgálatába állítják, hogy "az apparátus társadalom feletti uralmának anyagi alapja a lehetõ legjobban kiterjedjen" (Fehér et al. 1983: 88-89, lásd még Verdery 1991: 421-422). A bürokratikus apparátus, annak érdekében, hogy a termelési erõforrások elosztása fölött kizárólagos ellenõrzést gyakorolhasson, hiányok létrehozásával és rögzített árakkal visszafogja a fogyasztási cikkek kínálatát (Fehér et al. 1983: 89). Ez a "szükségletek feletti diktatúra" a fogyasztást kiszámíthatatlannak és ellenõrizhetetlennek tekinti. Ezért egy központilag szervezett gazdaság keretei között a fogyasztást korlátozni kell. Márkus elismeri, hogy ez mindössze egy elméleti modell, a különbözõ államszocialista társadalmak pártvezetõi különbözõ idõszakokban rákényszerültek arra, hogy a szükségletek feletti ellenõrzés szigorúságát és közvetlenségét enyhítsék (Fehér et al. 1983: 90). A Márkus általános elméletének alapját képezõ szoros restrikcióval szemben azonban ezekben a társadalmakban megjelent a második gazdaság, ami annak a jele, hogy noha az apparátus kétségtelenül képes volt a forráselosztás ellenõrzésére az állami tulajdonú és irányítású vállalatoknál, valójában az alternatív gazdasági tevékenységeknek egyre nagyobb köre tudott kicsúszni a felügyelet alól. Más szavakkal, a keresleti oldal felõl érkezõ nyomás, tehát a fogyasztással kapcsolatos vágyak, végül is megteremtették az ellenõrizetlen gazdasági tevékenységek apró, majd egyre táguló köreit.

A közgazdászok, különösen Bauer Tamás és Kornai János (Bauer 1981; Kornai 1980, 1992: 122) elemzéseibõl kitûnik, hogy a pártapparátus kontrollja még az elsõ gazdaságban sem volt teljes és megkérdõjelezhetetlen. Az állami tulajdonú vállalatok igazgatói mindig bevethették az alku fegyverét a központi tervek túlzó követeléseivel szemben, és arra is képesek voltak, hogy elõrelátó módon hatalmas raktárkészleteket halmozzanak föl az esetleges jövõbeni hiányok termeléslassító hatásainak elkerülése céljából - ez olyan beruházási ciklusok kialakulásához vezetett, melyeknek makroszinten a fogyasztásra is hatása volt (Bauer 1981). A kemény költségvetési korlátok és a csõd hiányában a vállalati költekezést nehezen lehet hatékonyan visszafogni (Kornai 1992: 140-145). Ezért a források egy része meghatározatlan ideig kikerülhet a termelési körforgásból, ami elõbb-utóbb a fogyasztási javak piacán is hiányt gerjeszt, különösen, ha az import korlátlan növelésére nincs már pénz. Mivel az alkufolyamatok a felettesek és a beosztottak között bármely szinten kialakulhatnak, tulajdonképpen megtöbbszörözõdik azoknak a száma és decentralizálódik azoknak a köre, akik az elvileg központi szervezésû gazdaság mûködését bizonyos fokig befolyásolni képesek. A közgazdászok, mivel alapvetõen a központi szervezésû szocialista gazdaság termelési szférájának tanulmányozásával foglalkoznak, a fogyasztásnak a szocialista rendszerben betöltött szerepét csak a klasszikus makroökonómiai elemzés segítségül hívásával tárgyalják - ahol a fogyasztás a termelésnek vagy a szolgálatában, vagy pedig az útjában áll (Kornai 1992: 165-171, 302-311). A fogyasztásnak szigorúan materialisztikus és fõkönyvi szemléletû aspektusait tekintve a javakat és szolgáltatásokat kétféleképpen lehet elfogyasztani: a termelõfogyasztás (beruházás) vagy a nem termelõ végfogyasztás (személyes fogyasztás vagy jóléti kiadások) révén. Ezért, mivel a klasszikus államszocializmus idején a szocialista országoknak a kapitalista nyugathoz történõ felzárkózáshoz szükségük volt beruházásokra, az "improduktív" fogyasztást korlátozni kellett, áldozat, halasztás vagy elhanyagolás révén (Kornai 1992: 170-171). Ezek a makrogazdasági elméletek azonban nem térnek ki arra, hogy a fejlett tõkés országokkal folytatott versenyben a hatvanas évek elejétõl a fogyasztás is kiemelt szerepet kapott, vagyis idõnként éppen a beruházásokat fogták vissza a fogyasztás szinten tartása érdekében.

Az államszocializmus sajátosságaival foglalkozó politikai gazdaságtani és makroökonómiai elméletek azonban nem magyarázzák a fogyasztás nem anyagi, kulturális vagy ideologikus aspektusait. A fogyasztás nem csupán egy tétel egy ország költségvetési mérlegében. A fogyasztást vágyak irányítják, normák szabályozzák, és ezek a vágyak és normák változnak az idõben. Ami egy bizonyos idõpillanatban és kulturális kontextusban luxusnak számít, más idõkben és kultúrákban funkcionális szükségletként értelmezõdhet. A fogyasztás a társadalom egyes csoportjai közötti kûzdelem a státuszszimbólumokért és osztályjelölõkért, illetve a fogyasztás különbözõ gyakorlatainak megfelelõ definícióiért és "korrekt" értelmezéseiért - e csoportok között a párt ideológiai apparátusa csak az egy a sok közül, bár kétségtelenül az egyik legbefolyásosabb. Az államszocialista társadalmak fogyasztási szokásait elemzõ politikai gazdaságtani és társadalomtudományi kutatásoknak nemcsak a pártapparátus politikai álláspontjával és döntéseivel kell foglalkoznia, hanem a fogyasztási gyakorlatoknak azon módjaival is, melyeket az egyének csoportja új identitások kialakítására és kidolgozására, illetve a központilag meghatározott életstílusmodellek és ideológiailag korrektnek tartott életmódok felforgatására használ fel.


Életmód: szükségletek és rétegzõdés

A Fogyasztásszociológia címû, egyetemi oktatásban használt szöveggyûjtemény elõször 1973-ban jelent meg (Gerõ et al. 1973). Az elsõ kiadásban még több tanulmány foglalkozik az életszínvonal távlati tervezésével, és az egyik fejezet írásai a kapitalista fogyasztói társadalom kibontakozásának sajátosságait elemzik. A kötetben mindazonáltal már egyáltalán nem érzékelhetõ a kommunizmus felépítésével kapcsolatos hruscsovi optimizmus, és a fogyasztói társadalommal kapcsolatban is inkább a fejlõdést (a tartós fogyasztási cikkek vásárlásának növekedését) mutató statisztikai adatsorok, mint a pazarlást vagy a "fölösleges" fogyasztást bíráló kritikai elemzések dominálnak. A szöveggyûjtemény 1979-ben megjelent harmadik kiadása azonban egyértelmûen megválik mind a távlati tervezés, mind pedig a nyugattal való versengõ összehasonlítás tematikájától, és elsõsorban a fogyasztás magyarországi szociológiai kutatásának eredményeibõl válogat. Ez a változás egyrészt azt jelzi, hogy a szociológia a hetvenes évek közepére saját empíriával rendelkezõ, önálló diszciplína lett Magyarországon, másrészt pedig azt, hogy a politikai vezetés elnagyolt, ideológiai, egynemûsítõ társadalomképével szemben lehetséges volt a társadalom állapotáról és belsõ tagoltságáról árnyaltabb diagnózist nyújtani.

Figyelemre méltó, hogy a Fogyasztásszociológia harmadik kiadása az életszínvonal gazdaságstatisztikai kategóriájával szemben az életmód kultúrszociológiai fogalmának tulajdonít központi szerepet. Az életmód, életforma és életstílus egymással rokon értelmû fogalmai tulajdonképpen a magyar társadalmon belül újratermelõdõ gazdasági egyenlõtlenségek és kulturális különbségek megragadására voltak alkalmasak, és ezzel implicit módon az "utolérni és túlszárnyalni" program sikertelenségét is jelezték. Az utópisztikus elképzelések szerint a népgazdasági tervek összeegyeztetése és a sokoldalú gazdasági együttmûködés hatására a szocialista országok összes állampolgára az anyagi gazdagság egyenlõ szintjén ért volna el a kommunizmusba. Az MSzMP 1962-ben tartott VIII. kongresszusának határozatában foglalt jóslattal ellentétben (vö. Petõ és Szakács 1985: 399) azonban sem a szellemi és fizikai munka, sem pedig a város és a falu közötti különbségek nem csökkentek a hetvenes évek vége felé közeledve. Az egyenlõtlenségek fennmaradásának magyarázata a szociológia legfontosabb, a politikai vezetés által is tûrve támogatott feladata lett.

A szociológiai életmódkutatás Magyarországon elsõsorban Ferge Zsuzsa, Kemény István, Losonczi Ágnes és Utasi Ágnes nevéhez fûzõdik.3 Ferge és Kemény a hivatalos ideológia szocialista tulajdonviszonyokra építõ, sematikus kategorizálásával - két osztály, egy réteg - szemben a magyar társadalom sokkal tagoltabb társadalomszerkezeti portréit rajzolta meg. Ferge Zsuzsa a jövedelmi és vagyoni egyenlõtlenségek alapján kialakuló magyarországi társadalmi rétegzõdést elemezve megállapította, hogy a kedvezõbb anyagi helyzetû, magasabb életszínvonalú rétegekben nagyobb az életmódbeli változatosság is (Ferge 1969). Kemény István a munkásosztály belsõ rétegzõdésének okai között a jövedelmi helyzet mellett a származás, a települési, családi és kulturális háttér szerepét is hangsúlyozta (Kemény 1972). A munkáséletmódok és a munkásosztály fogyasztási (táplálkozási, ruházkodási, tisztálkodási, lakberendezési) szokásainak elemzésében gyakran hivatkoztak Maurice Halbwachs ez idõ tájt magyarul kiadott szociológiai és szociográfiai vizsgálataira is (Halbwachs 1971). Halbwachs maga is megállapítja, hogy a fogyasztási szokásokban mutatkozó különbségeket nemcsak az eltérõ társadalmi életfeltételek, hanem a csoportnormák különbségei is magyarázzák.

Losonczi Ágnes életmódkutatása a hetvenes évek magyar szociológiájának egyik legjelentõsebb monográfiáját eredményezte (Losonczi 1977).4 A könyv - Az életmód az idõben, a tárgyakban és az értékekben - három részre tagolódik, melyek sorrendben a történeti életmódmodelleket, az életmód tárgyi és anyagi feltételeit és az értékorientációk életvitelt szabályozó hatását elemzik. Noha a történeti életmódminták továbbélésének vizsgálata a hetvenes évek magyar társadalmában izgalmas és releváns eredményeket hozhatott volna, Losonczi ebben a könyvében erre a feladatra nem vállalkozott. A szerzõ a kortárs társadalomban létezõ életmódkülönbségeket elsõsorban az ember tárgyi környezetének eltérõ feltételeibõl vezette le, és elemzése középpontjába a szükséglet kategóriáját állította. Minden társadalom és társas csoport kialakítja a szükségletek hierarchiáját vagy preferencia-sorrendjét: elõször bizonyos alapvetõ, biológiai szükségletek (például táplálkozás, ruházkodás és lakhatás) kielégítésére törekednek, és amint az megoldottnak tekinthetõ, további, másodlagos, kulturális szükségletek (például szórakozás, mûvelõdés, sport) kielégítése válik megoldandó feladattá (vö. Malinowski 1972). A szükségletek sorrendisége azonban társadalmanként és kultúránként változik; a biológiai szükségletek kulturális jelentést nyernek és bizonyos körülmények között a másodlagos szükségletek is alapvetõkké válhatnak. A tárgyi szükségletek kielégítése, a fogyasztás ugyanakkor a társadalmi viszonyok, a társadalom rétegzettségének újratermelését is eredményezi (Losonczi 1977: 317-324, 483-489). Losonczi itt már támaszkodott Pierre Bourdieu Magyarországon ekkoriban ismertté vált, a szimbolikus fogyasztással foglalkozó, illetve a gazdasági és kulturális tõke között különbséget tevõ írásaira is (Bourdieu 1971, 1978). Losonczi a tárgyi szükségletek három típusát - a táplálkozást, a lakberendezést és az autóhasználatot - konkrétabban is megvizsgálta (Losonczi 1977: 332-463); elemzései a magyarországi fogyasztáskutatás legjelentõsebb eredményei közé tartoznak.

A hetvenes évek közepén megjelent magyarul Thorstein Veblen A dologtalan osztály elmélete címû könyve (Veblen 1975). Max Weber fogyasztási szokások alapján szervezõdõ státuszcsoportokat elemzõ írásai és Veblen hivalkodó fogyasztásra vonatkozó fejtegetései a nem marxista, "polgári" életmódkutatás legtöbbet idézett munkái. Utasi Ágnes nyolcvanas évek elején folytatott fogyasztáskutatási vizsgálata is támaszkodott a weberi és vebleni elméletekre. Utasi megkülönböztette a kulturális hagyományokra épülõ, csoportjellemzõnek tekintett életstílust az adott társadalmi-gazdasági formációra jellemzõ életmódtól és az individuális emberi szükségletek kielégítésének módjait jelzõ életminõségtõl (Utasi 1984: 18-20). Az életstíluscsoport továbbá különbözik a szubkulturális csoporttól: abban, hogy az elõbbi preferenciák alapján szervezõdik, míg az utóbbi a szûkebben értelmezett értékek alapján. A lényegi eltérés azonban egy kritikus szerint a megszervezõdés mozzanatában van, hiszen a szubkultúrák csoportidentitással rendelkeznek, az életstíluscsoportok viszont laza szociológiai kategóriát alkotnak, és nem lépnek fel az önmeghatározás igényével (Bozóki 1986: 184-185). Utasi nem vizsgálta az alternatív életstílusokat, mert azokat a civilizációs fejlõdéssel ellentétes tendenciájuk szükségképpen ideiglenes formációknak tekinti. A szubkultúrák és alternatív életstílusok vizsgálatának mellõzése azonban a kutatás komoly hiányossága: már a nyolcvanas években sem lehetett olyan tartósnak és változatlannak tekinteni az egyes életstíluscsoportokat, hogy az indokolta volna a néha meglepõen tartósnak bizonyuló fogyasztói szubkultúrák (pl. bélyeggyûjtõk vagy horgászok) tanulmányozásának elhanyagolását.

Utasi következtetései alapján azonban érdekes megállapításokat tehetünk a hruscsovi utópia sorsára vonatkozóan. A szellemi és fizikai munka közötti különbség nem látszott csökkenni: a "magasabb iskolai végzettség esetében bizonyíthatóan erõsebb az individuális választás szabadsága" (Utasi 1984: 159). A falu és a város életmódja sem közeledett, hiszen az életstílusban és a fogyasztási szokásokban mutatkozó "egyenlõtlenségek rendszerében a legerõsebbek egyike a falu és a város különbsége" (Utasi 1984: 160). Az "utolérni és túlszárnyalni" program a nyolcvanas évek elejére végleg lekerült a napirendrõl, de már a hetvenes évek közepén is a megfáradás jelei mutatkoznak a pártpropaganda ideológiai munkájában. A Pártélet szerzõje, aki az életmód fogalmának meghatározásában egyébként nyilvánvalóan támaszkodott az említett szociológiai életmódkutatásokra, a szocialista életmód sajátosságairól így ír: "A szocialista életmód az új társadalom emberének és közösségeinek az a magas rendû és tudatos életvitele, amelyet a marxizmus-leninizmus eszméi, a szocialista erkölcs elvei és normái vezérelnek. A szocialista életmódnak kiemelkedõ jellemzõje a tevékenységek tartalmi gazdagsága, sokszínûsége és egészséges aránya, továbbá az, hogy helyes egyensúlyt teremt a közösségi és személyi, az anyagi és szellemi értékek megbecsülésében" (Nagy 1977: 75). A meghatározásból azonban továbbra sem tudhatjuk meg, hogy mitõl gyúrták a kommunistákat különleges anyagból, hiszen a "szocialista erkölcsnek", az "egészséges aránynak" és "a helyes egyensúlynak" a definícióban segítségül hívott fogalmai éppen olyan homályosak, mint a szocialista életmód mibenléte.


IDEOLóGIA: TöMEGFOGYASZTáS éS REKLáM

Az ideológia sajátossága, akármilyen tágan értelmezzük is a fogalmat, éppen az, hogy meghatározza, mi a "helyes", az "egészséges" és a "normális". A hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején Magyarországon publikált, a kapitalista fogyasztói társadalom "visszásságait" taglaló társadalomkritikai munkák éppen azt igyekeztek bemutatni, hogy miért nem egészséges a fogyasztói társadalom minél pazarlóbb fogyasztásra serkentõ sajátossága. Vance Packard magyarul 1966-ban megjelent Tékozlók címû esszéjének egyik példája a motoros fûnyírók elterjedése. Szarkasztikus kritikával ismerteti a reklámok abbéli erõfeszítéseit, hogy a fûnyírás motorizálásával "vonzóan férfiassá" tegyék ezt a házi munkát (Packard 1966: 37). A reklámok azt is elmagyarázzák a "bõség társadalmában" élõ amerikai fogyasztóknak, hogy miért kell két autót vagy két hûtõszekrényt venni egy háztartásba. De a "fejlõdés" igazi útja a megtervezett elavulás, mely újabb termékek piacra dobásával, a termékek élettartamának lerövidítésével vagy a termékek kívánatosságának manipulálásával a régi fogyasztási cikk újracserélésére készteti a fogyasztót, és ezzel az eldobási szellemet terjeszti (Packard 1966: 53-54). Packard társadalomkritikai írása a jelen tanulmány szempontjából azért érdekes, mert a fogyasztás folyamatos növelésének szükségességét az Egyesült Államokban éppen a Szovjetunióval folytatott termelési verseny nyomán keletkezett termékfölösleg eladási kényszerével indokolták: mintha Nixont idézte volna Packard is. Az is figyelemre méltó, hogy Packard éppen olyan moralizáló hangnemet ütött meg könyve végén, mint amilyet a frizsiderszocializmus-vita némely hozzászólója, és a "tartalmasabb" életmódot sürgetõ zárógondolatai a "szocialista életmód" teoretikusainak is dicséretére váltak volna.

A kapitalista és államszocialista országok hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekbeli fogyasztási gyakorlatai közötti igazi különbség, úgy tûnik, inkább fokozati, mint minõségi: az átlagjövedelmek különbsége határozza meg a fogyasztás átlagos szintjében és a fogyasztási szerkezetben fennálló különbséget is. Hiszen elsõsorban nem azért nem vásároltak Magyarországon két mosógépet a családok, mert nem buzdította erre õket hatékony árureklám, hanem azért, mert nem fért volna el a kisméretû lakásokban, és mert más tartós fogyasztási cikkek elsõ példányának beszerzése esetleg elõbb volt a listán.5 Noha kétségtelen, hogy a fogyasztási cikkek tömegtermelésének kialakulása maga után vonja a fogyasztás tömegessé válását is, a fogyasztással kapcsolatos döntéseket az egyének és a családok végül is önállóan hozzák, arra kényszeríteni õket nem lehet. A fogyasztás történeti, generációk között áthagyományozott mintáinak, a tömegkultúra befolyásának és az ideológiának csak ösztönzõ szerepe van, és nem teszi kötelezõvé a vásárlást - különösen, ha a jövedelmi helyzet kemény költségvetési korlátot jelent. Mindazonáltal szûkös anyagi helyzetben és a hiánygazdaság körülményei között is lehetõség nyílik innovatív és kreatív fogyasztói szokások kialakítására; ha az új szükségletek kielégítésére az ipar és a kereskedelem nem képes rugalmasan reagálni, akkor a már meglévõ fogyasztási cikkek újrafelhasználásával, "újrafogyasztásával" és a használt tárgyakhoz új jelentések társításával is meg lehet többszörözni a követhetõ fogyasztási mintákat.6

Az anyagi bõség világaként értelmezett fogyasztói társadalom terjedése kétségtelenül lassabb volt az államszocialista országokban, mint a kortárs nyugati jóléti társadalmakban. Az árureklám szerepe mindazonáltal a szocialista hiánygazdaságokban is fokozatosan növekedett, mint azt más írások között Bessenyei István és Heller Mária több tanulmánya is hangsúlyozza (Bessenyei és Heller 1980, 1982, 1986). A vásárlási kedv fenntartása ugyanis még az erõforráskorlátos gazdaságban mûködõ termelõvállalatoknak is érdeke volt - hiszen a túlkeresletre hivatkozva több központi támogatást lehetett igényelni (Bessenyei és Heller 1986: 73-74). Az árureklám mechanizmusa azonban végeredményben nem különbözött a kapitalista fogyasztói társadalmakban elterjedttõl: noha a szocialista reklámnak a marketingszakkönyvek szerint a társadalmi tervezés részterületévé kellett volna válnia, és a termékek használati értékérõl és áráról szóló "valódi" információt kellett volna közölnie, még maguk a szakkönyvek is tényként kezelik a fogyasztó manipulálásának elkerülhetetlenségét (Bessenyei és Heller 1980: 134). A manipuláció technikái pedig a kapitalizmusban és a (késõ)szocializmusban egyformák: a "mesterséges termékdifferenciálás" az azonos használati értékû tárgyakat szimbolikus jelentéstartalmak társításával különbözteti meg egymástól, a reklám által az áru köré vont aura megteremti a szép látszatot és a vonzó illúziót, vagy éppen a felelõsségteljes fogyasztói magatartás mitológiáit, az egyéni szükségletekre apellálás pedig elfedi a kollektív szükségletek fontosságát (Bessenyei és Heller 1980: 121, 129). Az árureklámban szorosan összefonódik az ideológiai és gazdasági mozzanat: "nemcsak egy-egy árucikket kell elfogadtatni, hanem annak a mechanizmusnak az egészét is, amelyben az árutermelés ilyen módja lehetséges" (Bessenyei és Heller 1980: 130).

A reklámok természetesen nem diktálják a fogyasztói magatartást, csak befolyásolják azt. A befogadók nem feltétlenül hiszik el a reklámban foglalt információ tartalmát, lehetséges, hogy csak kulturális felemelkedést kínáló fantáziaértéke miatt fogyasztják magát a reklámárut, és mellesleg a reklámozott árut is (vö. Bessenyei és Heller 1986: 75). A fogyasztás és a tömegkultúra ideológiái nem teremtenek valóságot, csak a valóság egy olvasatát, melyet sokan valóságként tapasztalhatnak meg. A reklámmal és a fogyasztói ideológiákkal kapcsolatos alaposabb vizsgálatoknak tehát mindenképpen ki kellene térniük a versengõ vagy éppen csak párhuzamosan létezõ olvasatok elemzésére és értelmezésére is - az államszocialista idõszak fogyasztáskutatásában éppúgy, mint bármely más korszak vagy régió fogyasztáskultúráinak tanulmányozásában.


Háztartás: családi fogyasztás, háztáji gazdálkodás és szabadidó felhasználás

A háztartások gazdálkodásának kutatása a fogyasztáskutatással rokon terület, hiszen a háztartások gazdasági döntései között kiemelt szerepet játszik a fogyasztás ütemezése és megtervezése. Nixontól kezdve Daniel Millerig, a fogyasztás kulturális antropológiai kutatásának pápájáig számos szakértõ hangsúlyozta, hogy milyen fontos szerepe van a háziasszonyok fogyasztási döntéseinek a fogyasztási cikkek piacképességének megállapításában (Miller 1995: 34-39). A háziasszonyok egyrészt a családi költségvetés meghatározásában és a családi jövedelem beosztásában töltenek be kulcsszerepet, másrészt a társadalom számos más szférájával ellentétben itt adatik meg számukra az autonóm cselekvés lehetõsége. A háziasszonyok ismerik leginkább az élelmiszerek, az italok és a háztartási cikkek árait a különbözõ üzletekben, és õk szervezik meg a legoptimálisabb módon a hétvégi bevásárlást. Mindezekkel az általánosító megállapításokkal összhangban Hoffmann Istvánné is azt a következtetést vonta le kiterjedt szociológiai felmérései alapján, hogy a nõk tömeges munkába állása nyomán sem változott meg a háziasszony (feleség, anya) "családi pénzügyminiszteri" szerepe (Hoffmanné 1977a: 166, 1977b: 68). A különbözõ fogyasztási cikkek vásárlásánál csupán a háztartási gépek kiválasztásában nagyobb a férj szerepe, a feleség befolyása érvényesül a ruházkodási, lakberendezési, élelmiszervásárlási és más, kisebb értékû javak beszerzésében (1977a: 168). Hoffmanné kutatásai a háztartás-gazdálkodási döntésekben kialakult szereposztás elemzésén túl vizsgálták a pénzgazdálkodás és a takarékoskodás különbözõ mintáit, a fogyasztásszerkezetnek a társadalmi rétegzõdés szerinti változatait, valamint a fogyasztás megtervezésének és a részletvásárlási készségnek az elterjedtségét is.

A háztartások fogyasztása azonban nemcsak a jövedelmek elköltését, hanem esetenként a megtakarítást és az elhalasztott jövedelemfelhasználást is felöleli. A háztáji gazdálkodás és a második gazdaság más formái a fogyasztási javak pénzkiváltó termelését teszik lehetõvé. A már megvásárolt fogyasztási cikkek karbantartása, ápolása vagy a tárgyi környezet idõnkénti átrendezése megváltoztatása is fogyasztás, a fogyasztási folyamat része (Campbell 1995: 104, Vörös 1996: 77). A költekezõ fogyasztás és a pénzkímélõ fogyasztás aránya jövedelmi helyzettõl, családi háttértõl és divathullámoktól függõen más és más lehet. Egy nyolcvanas évek közepén publikált vizsgálat például megállapította, hogy az 1972 és 1982 közötti idõszakban Magyarországon folyamatosan növekedett a szabadidejükben munkát végzõk száma, elsõsorban a barkácsolók és a ház körüli javítást végzõk aránya. Miközben 1978-ig a vendégségbe járók és a szabadidõt kulturális tevékenységek végzésére fordítók száma is nõtt, addig 1978 után megváltozott a trend, és a "munka utáni munka" aránya a kulturális és társadalmi tevékenységek rovására is nõtt (Bruszt és Lili 1986: 84-85). A második gazdaság kialakulását a különbözõ társadalomkutatók egyrészt azzal magyarázták, hogy a hiánygazdaságban szükségessé vált a "szocialista szektor" kereslettõl elmaradó termelésének kiegészítése, másrészt azzal, hogy a hetvenes évek közepéig folyamatosan emelkedõ életszínvonal szinten tartása érdekében számos család kényszerült pótlólagos jövedelemszerzési lehetõségek felkutatására és kihasználására. De mind a két magyarázat ugyanannak a következtetésnek a levonását teszi számunkra lehetõvé: a Nixon és Hrucsov által meghirdetett, a kapitalista és államszocialista társadalmi-gazdasági rendszer közötti versenyt a fogyasztói társadalom nyerte meg.


Utószó: fehér foltok a fogyasztáskutatásban

Az eddigiekben a politikai gazdaságtan, a makroökonómia és a szociológia fogyasztással kapcsolatos szemléletét és kutatási irányait elemeztem. A kutatások többnyire vagy össztársadalmi és makrogazdasági szinten kezelik a fogyasztás problémáját, vagy pedig steril szociológiai kategóriákkal helyettesítik be az önmeghatározásra és önértékelésre képes szubkulturális fogyasztási csoportokat. A fogyasztói magatartás és a fogyasztó kultúrák történeti vagy kortárs vizsgálatában a kvantitatív statisztikai felméréseket szükséges lenne kiegészíteni egy olyan kultúrszociológiai és kultúrantropológiai megközelítéssel, mely a fogyasztó személyét és szempontjait helyezi középpontba. Ilyen típusú kutatások elõfordultak már a hazai szociológiában (többek között Losonczi Ágnes munkáiban találhatunk rá példákat), azonban bõven maradtak még olyan tematikus fehér foltok, melyek feltérképezésének feladata még elõttünk áll.

Összefoglalásképpen és felsorolásszerûen álljon itt néhány lehetséges szociológiai és kulturális antropológiai fogyasztáskutatási terep: (1) A fogyasztás intézményi megszervezése és helyszínei (az üzletek, áruházak és piacok szakosodása a rétegkultúrák és a szubkultúrák különbözõ igényeinek megfelelõen, az áruvásárlás és árufogyasztás eltérõ helyszínei, a kulturális fogyasztás intézményei, a hivalkodó fogyasztás társadalmi tere és ezek változása az évek során); (2) A fogyasztással szerzett tárgyak, szolgáltatások helyi jelentései (a tárgyak puszta felsorolása és katalogizálása nem sokat árul el a tárgyak felhasználásának kulturálisan különbözõ módjairól, a statisztika nem képes beszámolni a jelentések különbségeirõl); (3) A fogyasztás szubkultúrái (a felforgató fogyasztás, az "alternatív" csoportok "fogyasztásellenes fogyasztása" vagy az új étkezési kultúrák fogyasztása mellett a tisztes polgári életmód kellékeinek szinte kötelezõ beszerzése köré is szervezõdnek szubkultúrák - ennek alapján a jövedelemszint különbségei ellenére lehet látszólag azonos tárgyi kultúra különbözõ háztartásokban); (4) A fogyasztás szerepe a személyes presztízs vagy azonosságtudat létrehozásában és fenntartásában (fogyasztás és identitás kérdései, a parvenü, a deklasszált, az újgazdag figurája az államszocializmus késõi korszakában és a posztszocializmusban); és (5) A fogyasztás különbözõ stratégiáinak kialakítása (a költekezés és a megtakarítás kulturális jelentései, a fogyasztás idõzítése, a pénzkímélõ fogyasztás példái). A Replika fogyasztási szokásokkal és fogyasztói kultúrákkal foglalkozó sorozata e fehér foltok színesebbé tételéhez kíván hozzájárulni.


Hivatkozott irodalom

Bauer Tamás (1978): Investment Cycles in Planned Economies. In Acta Oeconomica, 21(3): 243-260.

Bauer Tamás (1981): Tervgazdaság, beruházás, ciklusok. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Berend T. Iván (1983): Gazdasági útkeresés, 1956-1965. Budapest: Magvetõ.

Bessenyei István és Heller Mária (1980): A reklám: a csereérték ügynöke vagy a fogyasztás szolgálólánya? In Jel-Kép, 2(2): 118-134.

Bessenyei István és Heller Mária (1982): Fogyasztás, reklám, ideológia. In Társadalmi Szemle, 37(11): 32-41.

Bessenyei István és Heller Mária (1986): Fogyasztói ideológia és hiánygazdaság: Egy értékkonfliktus természetrajzához. In Értékek és választások, 69-78. Budapest: Tömegkommunikációs Kutatóközpont.

Borneman, John (1990): After the Wall. New York: Basic Books.

Bourdieu, Pierre (1971): Osztályhelyzet, osztálypozíció. In A francia szociológia. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Bourdieu, Pierre (1978): A társadalmi egyenlõtlenségek újratermelõdése. Társadalomtudományi Könyvtár sorozat. Budapest: Gondolat.

Bourdieu, Pierre (1979): La distinction: Critique Sociale du jugement. Paris: Éditions de Minuit.

Bozóki András (1986): Utasi Ágnes: Életstíluscsoportok, fogyasztási preferenciák. In Társadalomkutatás, 4(3-4): 184-188.

Bruszt László és Lili Róbert (1986): Az áruba bocsátott szabadidõ. In Társadalomkutatás, 4(3-4): 82-99.

Burawoy, Michael és Lukács János (1987 [1985]): Mítoszok a munkáról: Gyárak összehasonlítása egy szocialista és egy fejlett tõkés országban. In Társadalomkutatás, 5(1): 43-62.

Campbell, Colin (1995): The Sociology of Consumption. In Acknowledging Consumption. A Review of New Studies. Daniel Miller szerk., 96-126. London and New York: Routledge.

Douglas, Mary és Baron Isherwood (1978): The World of Goods. London: Allen Lane.

Drakuliæ, Slavenka (1992): How We Survived Communism and Even Laughed. London: Vintage.

Fehér Ferenc, Heller Ágnes és Márkus György (1983): Dictatorship Over Needs: An Analysis of Soviet Societies. London and New York: Basil Blackwell.

Fehér Ferenc, Heller Ágnes és Márkus György (1991): Diktatúra a szükségletek felett. Budapest: Cserépfalvi.

Ferge Zsuzsa (1969): Társadalmunk rétegzõdése. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Gábor R. István és Galasi Péter (1981): A "második" gazdaság. Tények és hipotézisek. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Gal, Susan (1995): Language and the "Arts of Resistance". In Cultural Anthropology, 10(3): 407-424.

Gerõ Zsuzsa, Hrubos Ildikó és Szelényi Iván (szerk.) (1973): Fogyasztásszociológia. Szöveggyûjtemény. Budapest: Tankönyvkiadó.

Gullestad, Marianne (1995): The Morality of Consumption. In Ethnologia Scandinavica, 25: 97-107.

Halbwachs, Maurice (1971 [1913]): A munkásosztály fogyasztási tendenciái. In A francia szociológia. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Heller Mária, Némedi Dénes és Rényi Ágnes (1992): A magyar nyilvánosság szerkezetváltozásai a Kádár-rendszerben. In Értékrendek és társadalmi-kulturális változások. Somlai Péter szerk., 109-118. Budapest: ELTE Szociológiai Intézet.

Héthy Lajos (1988): Az állam és a bér. In Valóság, 22(9): 33-46.

Hoffmann Istvánné (1977a): A magyar háztartások gazdálkodási modellje. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Hoffmann Istvánné (1977b): Gazdálkodás otthon. Budapest: Magyar Nõk Országos Tanácsa és Kossuth Kiadó.

Hoggarth, Raymond (1975): Mûvelõdés, gondolkodás, szokások. Az angol munkásosztály belülrõl. Budapest: Gondolat.

Humphrey, Caroline (1994): Remembering an "Enemy": The Bogd Khan in Twentieth-Century Mongolia. In Memory, History, and Opposition. Rubie S. Watson szerk., 21-44. Santa Fe: School of American Research Press.

Janos, Andrew C. (1989): The Politics of Backwardness in Continental Europe, 1780-1945. In World Politics, 41(3): 325-358.

Kemény István (1972): A magyar munkásosztály rétegzõdése. In Szociológia, 1.

Kornai János (1980): A hiány. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Kornai János (1992): The Socialist System: The Political Economy of Communism. Princeton: Princeton University Press.

Kornai János (1993): A szocialista rendszer: Kritikai politikai gazdaságtan. Budapest: Heti Világgazdaság Kiadó.

Losonczi Ágnes (1977): Az életmód az idõben, a tárgyakban és az értékekben. Társadalomtudományi Könyvtár sorozat. Budapest: Gondolat.

Malinowski, Bronislaw (1972 [1929-1950]): A funkcionális elmélet. In Baloma. Válogatott írások, 7. fejezet, 401-424. Budapest: Gondolat.

Manchin Gy. Róbert (1975): Az életmód szociológiai problémái. In A szociológia ágazatai, 114-135. Budapest: Kossuth.

May, Elaine Tyler (1988): Homeward Bound: American Families in the Cold War Era. New York: Basic Books.

Miller, Daniel (1995): Consumption as the Vanguard of History. In Acknowledging Consumption. A Review of New Studies. Daniel Miller szerk., 1-57. London and New York: Routledge.

Nagy Emil (1977): A szocialista életmódról. In Pártélet, 22: 73-78.

Nove, Alec (1990): A megvalósítható szocializmus. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Packard, Vance (1966): Tékozlók. Budapest: Kossuth.

Packard, Vance (1971): Feltörekvés, reklám, szexualitás Amerikában. Budapest: Gondolat.

Petõ Iván és Szakács Sándor (1985): A hazai gazdaság négy évtizedének története, 1945-1985. I. kötet: Az újjáépítés és a tervutasításos irányítás idõszaka. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

S. Nagy Katalin (1987): Lakberendezési szokások. Gyorsuló idõ sorozat. Budapest: Magvetõ.

Utasi Ágnes (1984): Életstíluscsoportok, fogyasztási preferenciák. Rétegzõdés-modell vizsgálat 5. kötet. Budapest: MSzMP KB Társadalomtudományi Intézete.

Váci Mihály (1961): Se az atombomba, se az isten! In Új Írás, (9): 579-580.

Veblen, Thorstein (1975 [1899]): A dologtalan osztály elmélete. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Verdery, Katherine (1991): Theorizing Socialism: A Prologue to the "Transition". In American Ethnologist, 18(3): 419-439.

Verdery, Katherine (1996): What Was Socialism and What Comes Next? Princeton: Princeton University Press.

Vörös Miklós (1996): Fogyasztás és kultúra. In Replika, 21-22: 77-79.


Jegyzetek

1 Fontos kivétel Michael Burawoy és Lukács János tanulmánya, mely egy magyarországi, állami tulajdonban lévõ "szocialista" és egy amerikai, magántulajdonban lévõ "kapitalista" gyár munkaszervezési hatékonyságát hasonlítja össze - és megállapítja, hogy a központi elosztás külsõ környezete ellenére az adott magyarországi üzem sokkal hatékonyabban és termelékenyebben dolgozik, mint a piacgazdasági külsõ környezetbe ágyazott amerikai üzem. Az írás a "kapitalizmus" és a "államszocializmus" mûködésével kapcsolatos gazdaságelméleti sztereotípiák mintaszerû, antropológiai terepmunkán alapuló kritikáját nyújtja (Burawoy és Lukács 1987).

2 A lista természetesen távolról sem teljes. Fehér Ferenc, Heller Ágnes és Márkus György könyve, a Diktatúra a szükségletek felett, csakúgy, mint Kornai János A szocialista rendszer címû kötete, magyarul is megjelentek (Fehér et al. 1991, Kornai 1993) - ám a jelen tanulmány írásakor nem volt lehetõség az idézetek pontos magyar fordításainak kikeresésére. Érdekes adalék, hogy miközben a könyvtárakban e híres sikerkönyvek példányaiból egyet sem lehet találni, Alec Nove-nak A megvalósítható szocializmus címmel 1990-ben megjelent könyvét az elmúlt hét évben még egyszer sem kölcsönözték ki (Nove 1990).

3 A magyarországi életmódkutatás felfutási periódusáról bõvebben lásd Manchin 1975.

4 Losonczi Ágnes könyve sokkal gondosabb elemzést igényelne, mint amilyenre a jelen tanulmány szûk keretei lehetõséget adnak. Meglátásainak és megállapításainak csupán töredékére utalhatunk ezúttal.

5 A lakások diszfunkcionális túlzsúfoltságáról lásd S. Nagy Katalin írását a Replika jelen számában, valamint a témában írott könyvét is (S. Nagy 1987).

6 A fogyasztási cikkek "választékának" innovatív bõvítésérõl ír Hammer Ferenc és Dessewffy Tibor a jelen tanulmányt követõ esszében.


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: replika@c3.hu
 

  vissza