A magyar szociológiának az elmúlt évtizedek megértéséhez legalább annyit kellett volna foglalkoznia a mindennapokkal, az értékekkel, a mintakövetéssel, a motivációkkal, az életforma-módosulásokkal, mint a gazdasági és politikai szerkezetváltozásokkal. De nem tette: a számos kísérlet ellenére mindig is túlsúlyban voltak a makroelemzések, és periférikusnak minõsültek a másféle kezdeményezések. Pedig e kezdeményezések megkésve ugyan, de jelezték, hogy a hetvenes években a társadalom életmód- és életformaváltása, ill. értékszemlélet-módosulása a fogyasztói magatartás irányába történik, és az értékhierarchiában a tulajdon és az anyagi javak árfolyama igen magas. Ennek ellenére meglehetõsen keveset tudunk a fogyasztásra serkentõ vágyak és ízlések eredetérõl és természetérõl, valamint arról, mi és hogyan történt abban a körülbelül tizenöt évben, amikor kétségtelenül lezajlott a nagy tömegeket érintõ életstílusváltás.

A korszakot, igen találóan, gulyáskommunizmusnak és frizsiderszocializmusnak nevezték - hiszen a hatvanas években, amikor a fõ fogyasztási cikk az étel volt, csaknem mindenki jóllakhatott, míg a hetvenes években, melyre a lakberendezési tárgyak fogyasztása volt jellemzõ, csaknem mindenki vásárolhatott frizsidert, televíziót, és fölhalmozhatott dísztárgygyûjteményt. E termelõi-fogyasztói mentalitás kialakulásának folyamatát számos szerzõ - köztük Juhász Pál, Manchin Róbert és Szelényi Iván - "szocialista polgárosodásnak" nevezi. A folyamat hátterében a második gazdaság felfutása áll, melynek köszönhetõen megteremtõdött annak lehetõsége, hogy a korábban csak ipari vagy mezõgazdasági keresõk - legálisan vagy feketén - részidõs vállalkozókká váljanak. Arra nem volt mód, hogy az emberek komolyabb termelõeszközöket (földet, gyárat stb.) vásároljanak, így a megtermelt javak nyomán fölhalmozott pénz egy részét irracionális fogyasztásra költötték.

1956 elõtt az egypárti hatalom még erõteljesen korlátozza a személyes fogyasztást, az iparfejlesztési céloknak és bizonyos antikapitalista ideológiáknak megfelelõen. 1961-1975 között azonban már körülbelül egymillió új lakás épül (több mint fele a fõvárosban és városokban). A hetvenes években megközelítõen húszezer lakás épül évente. Budapesten négy, a vidéki városokban hat házgyár biztosítja az ipari méretû lakásépítést. A lakótelepi életforma alapvetõ változásokat jelent igen nagy tömegek hétköznapi életvezetésében, lakásmódjában, lakáskultúrájában. A lakosság egyharmada költözik korszerûbb, a Habitat európai lakásnormái szerint megfelelõ civilizációs ellátottságú lakásba.1 E is folyamatnak köszönhetõ, hogy a hetvenes évekre egy sajátos, hallgatólagos alku jön létre a politikai vezetés és a társadalom között, melynek eredményeként az emberek, részben állami támogatással, viszonylag stabilizálódott életformát alakíthatnak ki, cserébe azért, hogy egy szûk érdekcsoport javára lemondanak a politikai döntésmechanizmusokban való részvételrõl, a társadalmi nyilvánosság intézményeinek ellenõrzésérõl.

A hetvenes években - miközben milliók élete még a tradicionális paraszti létforma keretei között zajlik - a lakótelep, a társasház, az újonnan épült családi ház egyre több családot sarkall új lakókörnyezet megteremtésére. Be kell rendezni a teret, dönteni kell annak új arculatáról, a lakás és a család összehangolásáról, és mindehhez tárgyakat kell választani és vásárolni. A faluról városba költözöttek elhagyják régi tárgyaikat, nem kívánják szüleik életmódmintáit követni. A hetvenes évek elején a falusi kockaházakba költözõk is kidobálják a régi paraszti tárgyakat. Fiatalok tömegei szakítanak ekkor a családi hagyományokkal, és létrehozzák a pszeudomodern "variabútorokból" összeállított egyenlakásbelsõket.

Ugyanakkor ezzel ellentétes tendenciák is észlelhetõk. A hatvanas-hetvenes évek fordulójától kezdve a budapesti és vidéki nagyvárosi értelmiségi lakásokban fölbukkannak az eldobott tárgyak, s kialakulnak a "népmûvészeti" magángyûjtemények. E divat elterjedésének köszönhetõen a lakótelepi lakások és az újonnan épült vidéki családi házak egy része is megtelik a sokszor iparilag elõállított, sorozatgyártott ál-népmûvészeti tányér- vagy köcsöggyûjteményekkel. "Fölösleges" tárgyak tömege halmozódik föl a lakásokban. Sorozatgyártott dísztárgyak, ritka reprezentatív alkalmakkor használt pohárkészletek, kis üveg italok, külföldi cigarettásdobozok, sörösdoboz-gyûjtemények, képcsarnoki festmények és poszterek, ülõbútornak használt dupla rekamiék, funkciótlan dohányzóasztalok, hálószobában elhelyezett étkezõasztalok és fotelek stb. lepik el a lakásokat. A tér szûkös, a rendelkezésre álló falmennyiség, a mindennapi élet funkcióinak kielégítése korlátozott. Mégis megéri emberek millióinak, mert a sok-sok tárgy életformájuk stabilitását, biztonságát, tehetõsségüket jelképezi.

A magyar lakások diszfunkcionális túlzsúfoltságának kompenzatorikus jellege nyilvánvalónak tûnik. A lakberendezõ és lakásdíszítõ tárgyak iránti vágy, a fogyasztói kereslet elburjánzása mindenekelõtt a megelõzõ két évtized korlátozott tárgykínálatának eredménye. A használati és dísztárgyak iránti igények a hetvenes években kielégíthetõkké válnak, annak ellenére, hogy az ipar és a kereskedelem (a hiánygazdaság következményeként) nem kínál megfelelõen széles és fõleg a funkcionális szempontokat is figyelembe vevõ áruválasztékot. Az emberek jelentõs része a nehézkes beszerzés és a szûkös (bár a korábbi évtizedekhez viszonyítva bõségesnek tûnõ) kínálat ellenére úgy érezheti, végre jómódot, tehetõsebb környezetet teremthet maga köré: fogyaszthat ételt, italt, tárgyakat, kiskocsit, s vásárolhat kistelket kis hétvégi házzal.

Ahhoz, hogy a fogyasztás mértékében bekövetkezett változások érthetõvé váljanak, azt a tömeges életmódváltást kell megérteni, mely a hatvanas évek vége és a nyolcvanas évek eleje között zajlott le. Volt körülbelül tizenöt olyan esztendõ, amikor a magyar társadalomnak nemcsak a politikai és értelmiségi elithez tartozó rétegei, hanem a szélesedõ középrétegei2 is komfort életformát alakíthattak ki. Javult ekkor a lakások civilizációs fölszereltsége, nõ a szobaszám és némileg még az alapterület is. Addig megszerezhetetlen tárgyak sokaságát lehet birtokolni. A külföldi kozmetikumok, italok, ajándéktárgyak elõbb csak státusszimbólumokként, majd dísztárgyakként jelennek meg, késõbb gyûjteménnyé állnak össze, végül pedig a nyolcvanas évek elején helyükre kerülve használati tárgyakká, illetve kiegészítõkké "fokozódnak le".

A tömegesen épülõ lakótelepek és a nekilendülõ magánerõs építkezések (városi társasházak és falusi családi házak) rendkívül sok háztartást kényszerítenek bele a jellegzetesen "szocialista" társasjátékba: mikor, hol, mit lehet éppen kapni, és a beszerezhetetlent hogyan lehet "fusiban", mûhelyekben (természetesen gyári, azaz állami tulajdonból) elõállítani, illetve külföldrõl becsempészni. Fokozatosan kialakul egy olyan fogyasztói stratégia, mely a lakberendezési tárgyak beszerezhetõségének, illetve elõállításának ismeretén alapul.

A televízió és a tömeglapok (mindenekelõtt a milliósnál nagyobb példányszámú Nõk Lapja) a tömegfogyasztásra serkentenek. A fogyasztást elõsegítik az áruvásárlási kölcsönök is. Azaz: piacgazdaság nélkül is megteremtõdnek az árufogyasztásnak a posztindusztriális társadalmakban föllelhetõ manipulátorai. A tömegkommunikáció és a részletre vásárlás ugyanazt sugallja, mint Nyugaton: a fogyasztás által válik az ember a modern ipari társadalommal azonosuló lénnyé. A hivatalos ideológia, persze, másról szól. Vannak értelmiségellenes megnyilvánulások is: így például a hírhedt "kesudió" vagy "poszter"-vita során az Élet és Irodalomban írók és publicisták féltik a "népet" a "fogyasztói társadalom", azaz a Nyugat romboló hatásától. A kesudióban és a poszterben a kapitalizmus megtestesítõjét látják, a nem hivatalos nyugati életforma megjelenése ellen tiltakoznak ezen ártalmatlan tárgyak ürügyén.

A fogyasztásra serkentõ manipulátorok ízlése nélkülözi a hagyományos értelmiségi tájékozottságot, az úgynevezett közmegegyezés szerinti értelmiségi "jó ízlést", értékõrzõ habitust. A televízióban az építészeti, képzõmûvészeti vagy iparmûvészeti mûsorok készítõi, a hasonló témájú híreket közlõ híradósok és a vitamûsorok, ismeretterjesztõ mûsorok berendezéséért felelõsök között szinte alig találhatunk szakirányú képzettséggel rendelkezõ szakértõt. A kulturális témákkal foglalkozó újságírók között pedig még kevesebb akad.3 A tárgytervezõk, a gyártmányfejlesztésért, terméktervezésért felelõs ipari vezetõk és a tárgyakat megrendelõ kereskedõk többsége még a nyolcvanas években sem rendelkezik - nemhogy szakirányú felsõfokú végzettséggel, de más felsõfokú végzettséggel sem. Pedig az értékek, beállítottságok változásában ugyanúgy meghatározó szereppel bírnak, mint a fogyasztói ízlés és szokások ki- és átalakításában. A rossz ízlésû kereskedõk a tömegek ízlésére hivatkozva rendelik a gyáraktól a pszeudomodern tárgyakat, s valójában saját ízlésüket kényszerítik rá a többségre (A "kényszer" szót nem valamiféle értelmiségi ízlésfelsõbbrendûség birtokosaként írom. Több száz interjút készítettünk diploma nélküli gyártmányfejlesztési mérnökökkel, tervezõkkel - közöttük szép számmal olyanokkal, akiknek az érettségin kívül semmilyen más végzettségük nem volt - és kereskedõkkel, akik igen öntudatosan vállalták szerepüket a tárgyak elõállításában és forgalmazásában annak bizonyosságával, hogy õk a "jó ízlés letéteményesei", õk tudják, mi kell a többieknek.)

Bõvül a kínálat is a hetvenes években, de közel sem annyira, hogy kielégíthetné a fogyasztás iránti igényt. A nyugati utazások - melyek háromévenként elvileg mindenki számára elérhetõk - és a háromnapos társasutak tárgyak és holmik beszerzésére irányulnak. A nyugati jóléti társadalmakban megvalósult életkörülményekrõl és életvitelrõl csaknem két évtizedes elzártság után lassan, korlátozottan beszivárgó ismereteket, valamint a nyugati utakon egyre többek által szerzett személyes tapasztalatokat önmagukban is keresletnövelõ és fogyasztási vágyakat alakító erõknek tekinthetjük, melyek lassan kikényszerítik a kínálat bõvülését. Az állami ipar nemcsak a nagyberuházásokat vagy a lakótelepek fölépítését végzi, hanem a csecsebecsék, lakberendezési tárgyak elõállítását is. És mivel nem képes rugalmasan kielégíteni a fogyasztói igényeket, kénytelen eltûrni a bújtatott formában megjelenõ magánkezdeményeket (például a géemkákat). A magánszféra kényszeríti ki a "maszekok" árutermelõ, kínálatbõvítõ tevékenységének megjelenését. Ebben élenjárnak a lakást fölszerelõk, a tárgyelõállítók, azaz a magánszférát, az individuális igényeket kiszolgálók. A mindenáron való beszerzés, megszerzés, fogyasztás vágya kikezdi a két évtizedig megváltoztathatatlannak hirdetett és az ideológia által egyedül üdvözítõnek tartott tulajdonviszonyokat (miszerint a szocializmusban fölösleges a magántulajdon, mivel az állami tulajdon "mindenkié"). A korábbi középszerû, szürke egyenéletforma helyett a "maszekolás", a "gebin", a "másodállás", a "bedolgozás" stb. összetettebb életstílus-variációkat hoz létre.

Mindenekelõtt az elsõgenerációs városlakók lakótelepi lakásaiban, a második gazdaságba és a szolgáltatási szférába bekapcsolódó kisvállalkozó középrétegbeliek falusi reprezentatív, diszfunkcionális lakóterekkel teli házaiban és a polgári mintakövetést elutasító elsõgenerációs értelmiségiek lakótelepi vagy társasházbeli otthonaiban jelennek meg a vebleni értelemben vett hivalkodó fogyasztás kellékei, a gazdagságot fitogtató tárgyak, tárgyegyüttesek, gyûjtemények - a "lássátok, megengedhetem magamnak" típusú magatartás eredményeként. Szegényesebb, hiányokkal küszködõ környezetben is megfigyelhetjük a "hivalkodó" tárgyak meglétét és az irántuk érzett igen erõs ragaszkodást. Az ilyen tárgyak jelzik, hogy a család még nem adta föl, még reménykedik a megkapaszkodásban, sõt, egy-egy ilyen tárgy - például blondelkeretes olajfestmény, kelim asztalterítõ, herendi porcelán - bizonyíthatja, hogy még fölfelé törekszenek egy konform életforma felé, csatlakozni szeretnének a normaként ismert lakásmódokhoz.

A hagyományos életformakereteket õrzõ lakásokban a közegben idegen elemként megjelenõ, a korszakra jellemzõ hivalkodó fogyasztás kellékei is a csatlakozás, azonosulás bizonyítékai. Ha az emberek nem képesek is külsõ és/vagy belsõ adottságok (például betegség, külön jövedelmekhez szükséges kapcsolatok stb.) hiányában arra, hogy a mintának tekintett lakásbelsõk szerint teljesen átalakítsák a környezetüket, legalább néhány föltûnõ tárgy révén jelzik a vágyott csoporttal és értékeivel való azonosulást. E tárgyak rendszerint nagyon mások, mint a lakás egyéb díszítõelemei és bútorai. A "csatlakozási hatás" mellett ezt talán "sznob hatásnak" is nevezhetjük. A "sznob" attitûd természetesen pozitív kulturális serkentõ, valami felé való kimozdulás, még ha felületi is.

A reprezentáció, a presztízs iránti szükséglet nem lebecsülendõ. A reprezentációt, presztízst, státuszt szimbolizáló tárgyakért gyakorta több energiát, idõt, anyagi és szellemi ráfordítást képesek emberek mozgósítani, mint az elsõdlegesen biológiai vagy ezekre ráépülõ szükségletek kielégítésére szolgáló dolgokért. A lakásbelsõ a fiziológiai alapú szükségleteken, védelmen, biztonságon, családi funkciókon túl az önmegvalósítás, a vágyteljesítések, a magamutogatás színhelye is. A fölhalmozott tárgyak leginkább a társadalmi státuszról és presztízsrõl, a másoktól várt megbecsülésrõl, elismertetésrõl, a többiekkel való lépéstartásról, netán megelõzni vágyásról, röviden: a vágyott társadalmi státusról szólnak. Az azonosulás, a másoknak való megfelelés, a másoktól - a saját közvetlen emberi környezetbõl - elnyerhetõ elismerés legalább annyira fontos motívum, mint a különbözés vagy a másokkal való versengés. A lakás arculatának kialakításában az emberek számára általában a velük azonos helyzetû, szemléletû, életvezetésû csoportoknak van meghatározó szerepe. A tárgyak megszerzésére és lakótérbe illesztésére sok munkát, idõt, figyelmet fordítanak. A hetvenes években a magyar családok többségének szinte központi életcélja a lakás megteremtése és berendezése. Fontossá válik a referenciacsoport utánzása. Ennek következtében szinte egyenlakásbelsõk alakulnak ki az anyagi javakra, tárgyszerzésre orientált életvitellel. Az élet maga elsõdlegesen a privátszféra értékei mentén szervezõdik.

A hetvenes évek a többgenerációs, nagycsaládos életforma eltûnésének, a válások és ezzel együtt a csonka, egyszülõs családok megnövekedésének, a magányosan élõk száma megemelkedésének is az ideje. És mégis: épp akkoriban alapozódik meg az "otthonközpontú" társadalom, s válik rendezõelvvé a személyes, individuális tér javakkal való túlterhelése. Épp akkor alakul át a család, amikor megfogalmazódik a lakások komfortossága iránti igény. Az otthon vizuális üzenete gyakran a teljes család ideálját közvetíti, holott a benne élõk csonka családok, elváltak, elözvegyültek, gyermektelenek stb. Érzelmileg önmaguk számára is a hagyományos család képét igyekeznek fenntartani, biztosítani - innen az emléktárgyak, családi fényképek hangsúlyos, demonstratív elhelyezése.

Az érzelmek szerepének növekedésérõl vallanak a színek. A hetvenes években az újonnan kialakított lakásbelsõk változatos színûek, és hatásukra még a kispolgári és polgár-paraszti otthonok is színesebbekké válnak. Ahogy a modern festészet megtagadta a 19. századi akadémizmus, naturalizmus színvilágát, a modern - illetve modernnek hitt - lakásbelsõkben is a színek fölszabadítása, sõt tobzódása regisztrálható. A polgári lakáskultúrára jellemzõ barna, vöröses árnyalatok helyett a legkülönfélébb rikító színek jelennek meg a tárgyegyüttesekben (s nemcsak a textíliákban). Ebben a kidobott paraszti tárgyak helyett divatba jött, iparilag elõállított, túlszínezett pszeudo-népmûvészeti tárgyaknak is jelentõs a szerepe, de a saját készítésû díszpárnák, terítõk, dísztárgyak is kiszínesednek.

A lakások díszítésében igen sok öröm, szenvedély nyilvánul meg. Abban, ahogy a lakást - fõként a nõk - otthonossá igyekeznek formálni, rendkívül fontos szerepe van az érzelmi motívumoknak. A dísztárgyakkal túlzsúfolt lakások túlfûtött érzelmekrõl árulkodnak (a szociológiai ízléstesztek mellett ezt a vizsgált lakásokban élõ gyerekek rajzai is alátámasztják). Ha a weberi kritériumokat fogadjuk el a polgárosodás föltételeiként, akkor azt kell mondanunk, hogy a fölhalmozás ellenére sem a polgárosodás megindulása felé mutat a lakások összképe, látványa. Úgy tûnik, nagy tömegek átugranak azon a másutt történetileg létezõ szakaszon, amelyet a 17-18. századi holland és angol polgárság életkerete, életstílusa jellemez ideáltipikusan. Az államszocializmus keretei között az emberek a 20. századi fogyasztói társadalom polgáraihoz illeszkedve fogyasztáscentrikusan, örömelvûen, érzelmileg motiváltan igyekeznek berendezni személyes terüket. Nem a polgári puritán, célszerû, takarékos lakásmintát követik, hanem a modern fogyasztói társadalom tárgyhalmozó lakásmintáját.

A hetvenes években átalakuló magyar lakáskultúra, a belsõ berendezés megváltozása, a tárgyak zsúfolása nemcsak az értékek és normák (Weber) mindennapi környezetet és életstílust alakító hatásáról, nemcsak attitûdváltásról, hanem a kulturális tradíciók belsõ átrendezõdésérõl (Campbell) és a nyugati új fogyasztói társadalommal való azonosulás vágyáról is tanúskodik. Azt tapasztalhattuk az igen nagy és dokumentumértékû empirikus anyag (alaprajzok, fotók, inventáriumok) alapján, hogy az az individualizálódás és önmegvalósítás, amely a polgári létforma föltétele, nem valósul meg a lakásbelsõk átalakulása, a privátszférára, az otthonteremtésre koncentráló életforma általánossá válása során, így nálunk a fogyasztói magatartás gyökere nem kereshetõ azokban a polgári értékekben és életformatípusokban, amelyekbõl a modern nyugati fogyasztói társadalmak kialakultak.

Az önmegvalósítás kísérleteként a "fölösleges tárgyak" sorában növekszik a személyes tárgyak aránya (toll, hamutartó, öngyújtó, karóra, emléktárgyak stb.), melyeknek látszólag alig van szerepük a lakberendezés stabilabb, statikusabb tárgyaihoz képest. Azonban nagyon is fontos a jelentõségük a személyes tér alakításában és a lakáson belüli elkülönülés, individualizálódás lehetõségében. Ezek a tárgyak nemcsak az életfeltételek javulását jelzik, hanem a személyességet és a privát lét fontosságát is, az igényt a személyes tér kiterjesztésére. E tárgyak biztonságnövelõ hatása közismert, sokan az otthonosság kritériumának épp e tárgyak meglétét, jelenlétét tartják. Meglepõ ugyanakkor, hogy milyen kevés lakásban találkozhatunk csak a polgárosodás e nyilvánvaló jeleivel.

Vizsgálatunk idején a lakások szobaszáma szerint még az európai szocialista országok között is az utolsó helyen álltunk. A hetvenes években a lakásállomány szobaszám szerinti összetétele kedvezõtlen volt, és a belsõ tér megosztása sem tette lehetõvé az individuális tevékenységformákat. A fekvõhelyet leszámítva a lakások túlnyomó többségében nem volt lehetõség az elkülönülésre, márpedig a polgári lakáskultúra alapvetõ jellemzõje a funkcionális és szimbolikus elkülönülési igény kielégítése (külön hálószobák, dolgozószoba stb.). A szobaszám, a térelosztás önmagában is gátolta a polgárosodó életforma kialakulását. Ám az életmód megváltoztatását a rögzült hagyományok is akadályozták. Olyan otthonokban is találtunk használaton kívüli szobákat, ahol ezt a család nagysága nem indokolta. Ugyanakkor gyakori volt, hogy a kevés szobaszámból adódóan minden szobában volt fekhely, vagyis a másfél-kétszobás lakások alapvetõen hálószobák voltak, és gátolták a többi lakófunkciót: mind a családi együttlétet, mind az elkülönülés lehetõségét. Többnyire a lakószobákban alakították ki a kisgyerekek hálóhelyét. A lakószobák fekvõhelysûrûsége még közép-európai viszonylatban is kiemelkedõen magas volt a magyar lakásokban. A fekhelyek között viszont egyre több lett az egyszemélyes, már csak a térbeli szûkösség kényszerébõl is, ami ellene hatott az együttalvás szokásának.

Reims, Abraham Moles és mások adatai mellett a korabeli festmények is bizonyítják, hogy a polgári szalonokban és a falusi háztartásokban egyaránt igen sok volt a "nélkülözhetetlen" tárgy. Kutatásunk szerint a hetvenes évek magyarországi lakásaiban látható tárgyak száma messze meghaladja a történetileg ismert adatokat. Jóllehet hasonló állításokat fogalmaztak meg német és lengyel szociológusok is a hetvenes-nyolcvanas évekre vonatkozóan, úgy tûnik, hogy a magyar lakásbelsõkben fölhalmozott tárgyak mennyisége meghaladja a közép-európai átlagot, miközben a szobák száma kevesebb, és az alapterület kisebb.

Alakberendezésben - így a hetvenes évekre jellemzõ tárgyhalmozásban, tárgyzsúfolásban is - kiemelkedõ szerepe volt a nõknek (a mai fogyasztáscentrikus huszonévesek anyáinak). Baudrillard szerint a fogyasztói forradalomban a nõk általában fõszerepet játszanak. A hetvenes években átalakuló magyar lakáskultúrát illetõen e tétel kétségkívül igaznak tûnik. Miképpen az is, hogy a nyolcvanas évek végén hirtelen látványosan megkülönböztethetõ polgári réteg, melyre napjainkban a luxusfogyasztás jellemzõ, a hetvenes évek fogyasztási lázában élõ családokban szocializálódik. Ami tehát ma zajlik - kevesek túlköltekezése, túlzó fogyasztása, a középrétegek kétségbeesett erõlködése a fogyasztás szintentartására és sokak kihullása a lehetséges fogyasztásból -, az a hetvenes években alapozódott meg.

Felhasznált irodalom

Baudrillard, Jean (1968): Le système des objets. Paris.

Braudel, Fernand (1985): Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus a XV-XVIII. században. Budapest: Gondolat.

Campbell, Colin (1987): The Romantic Ethic and the Spirit of Consumerism. Oxford: Blackwell.

Losonczi Ágnes (1977): Az életmód az idõben, a tárgyakban és az értékekben. Budapest: Gondolat.

McKendrick, Neil, John Brewer és J. H. Plumb (1982): The Birth of a Consumer Society: The Commercialization of Eighteenth-Century England. London: Europa Publications.

Rheims, Maurice (1959): La vie étrange des objets. Paris.

S. Nagy Katalin (1987): Lakberendezési szokások. Budapest.

S. Nagy Katalin (1993): A tárgyak közvetítette értékekrõl; A lakásbelsõk és az életmód. In A látvány, amelyben élünk. Budapest.

Schama, Simon (1987): The Embarrassement of the Riches. An Interpretation of Dutch Culture in the Golden Age. London: Harper Collins Publishers.

Veblen, Thorstein (1975): A dologtalan osztály elmélete. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Weber, Max (1982): A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Budapest: Gondolat.

Jegyzetek

* 1973-1979 között Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, Zala megyében és Budapesten mintegy 20 ezer lakásból választottuk ki azt a háromezret, amelyekben empirikus szociológiai kutatást végeztünk a lakásmódról, lakberendezési szokásokról, életkörülményekrõl. 1996-ban a Budapesti Mûszaki Egyetem Szociológia Tanszékén számítógépbe vittük a két évtizeddel ezelõtt készült alaprajzokat és a több ezer fényképet. Eközben fogalmazódtak meg bennem a Replika fogyasztástanulmányaihoz kapcsolódva az alábbi gondolatok. Írásom azokhoz szól, akik szerint a magyar társadalomban zajló folyamatok nem köthetõk politikai idõpontokhoz, s akik szerint napjaink történéseinek értelmezéséhez a hetvenes években általánossá váló életforma és életmódváltozások, a mindennapok, a hétköznapi környezet átrendezõdésének megismerése elengedhetetlenül szükséges.

1 E lakások egy fõre jutó alapterülete ugyanakkor kisebb volt, mint amekkorát a húszas években baloldali angol szociológusok normaként állítottak föl. Szerintük - vizesblokk nélkül - minimum 14 négyzetméter lakóterületre van szüksége egy embernek ahhoz, hogy a család számára a lakás ne legyen önmagában neurózisok forrása. Ezzel szemben Magyarországon a hetvenes években épített lakótelepi lakások átlagos mérete 53 négyzetméter volt.

2 A második gazdaságban vállalkozók, a kétlaki munkások: az állami iparban dolgozók és parasztgazdasággal is rendelkezõk, a szolgáltatásban a hiányos állami szolgáltatóiparnak eltûrten konkurenciát jelentõk, az állami gazdaság mellett magángazdálkodók stb. tartoznak ide.

3 Lásd kutatási zárójelentések: A formatervezett lakáskultúra a tömeges telepszerû lakóházakban, OMFB IFTI, 1977-78. A bútorvásárlás és a tömegkommunikációs eszközök, Magyar Hirdetõ, 1978-79. A televízió képzõ- és iparmûvészeti mûsorainak értékstruktúrája, TKK, 1982-85. Az ipariforma-tervezés és a tömegkultúra, OMFB IFTI, 1983-85.