1. Bevezetés

Bergson és Freud óta tudjuk, hogy a humor egyik legfontosabb forrása, ha valamely jelenséget, fogalmat vagy éppen személyt megszokott kontextusából kiemelve egy új, szokatlan környezetbe helyezünk. A szimbólumhoz kapcsolódó megszokott jelentések és konnotációk az átültetés során elveszítik magától értetõdõségüket, s ezáltal furcsa áthallásokra nyílik mód. Nemcsak az új, bizarr helyzetet találhatjuk komikusnak, hanem a humor mintegy vissza is hullhat a korábban bevett, normálisnak tartott és elfogadott fogalomra vagy személyre. Óhatatlanul is ez a tézis jut az ember eszébe, ha a "fogyasztói társadalmat", a "fogyasztást", a nyugati jóléti társadalmak konceptuális topmodelljeit próbálja kelet-közép-európai kontextusba invitálni. (S magunk között szólva, még jó néhány, többnyire a posztmodernitáshoz kötõdõ ilyen divatos fogalmat sorolhatnánk.) A nyugati társadalomtudomány ezen elegáns fogalommanökenjei, melyek oly csábítóan vonaglanak a Theory, Culture and Society, a Representations vagy a Social Text fényárban úszó kifutóin, többnyire esetlenül téblábolnak a közép-európai félperiféria szürkeségében. Ugyanakkor a magyar társadalomtörténet - mondjuk - elmúlt negyven évének megértésekor folyton-folyvást olyan fogalmakba ütközünk, mint például a "kispolgárosodás", a "második gazdaság", a "szocialista vállalkozók", "eredeti tõkefelhalmozás", a "Kádár-középosztály", amelyek igénylik - legtöbbször a fájdalmas hiányra rámutatva - a fogyasztás fogalmának használatát: valamilyen mértékben ugyanis az e fogalmakkal megragadni vélt jelenségek, illetve csoportok mindegyike a fogyasztás mentén konstituálódik. Meggyõzõdésünk szerint a csélcsap nyugati divatdívák házunkba engedésével a kádári konszolidációból a jelenbe ívelõ társadalomfejlõdési pálya egyik kulcsmomentumát ragadhatjuk meg. De milyen értelemben tarthatjuk fontosnak a fogyasztás fogalmát, ha épp kilenc sorral korábban bélyegeztük esetlennek az efféle fogalmak használatát a közép-európai társadalmak leírására?

A fogyasztással kapcsolatos társadalomtudományi irodalom frusztrálóan kiterjedt.1 Ezt a nagyjából áttekinthetetlen dzsungelt - Mike Featherstone kategorizációját némileg szabadon értelmezve - három részre oszthatjuk (Featherstone 1991: 13). Az elsõ csoportba a társadalomfilozófia címszó alá sorolható mûvek tartoznak (a frankfurti iskolától Baudrillard-ig és tovább), amelyek a fogyasztói társadalom mibenlétét taglalják. Ezeknek az írásoknak az alapélménye a marxi prófécia bukása, miszerint a "kapitalizmus legfelsõ foka" után nem a kommunizmus, hanem a kapitalizmus egy még fejlettebb változata következik. Ennek ellenére a marxi inspiráció, illetve a Marx-elemzések aktualizálására, továbbgondolására való törekvés szintén többé-kevésbé jellemzõje ennek az irányzatnak. A fogyasztói társadalomban az elidegenedett lét hamis szükségleteit gerjesztõ manipuláció különbözõ válfajai vizsgálandók. A második, már inkább szociológiai jellegû megközelítésben a fogyasztás elsõsorban mint az adott társadalomban rendelkezésre álló javak elsajátításának meghatározott módja jelenik meg. A vizsgálatok középpontjában itt az áll, hogy különbözõ csoportok milyen módon használnak különbözõ fogyasztói javakat a társadalmi kötelékek és különbségek kiépítésére és fenntartására (Bourdieu 1984). A harmadik, szubjektumközpontú megközelítés számára a fogyasztói képzeletben megjelenõ álmok és vágyak állnak a középpontban. Ezekben a narratívákban a fogyasztó aktív, érzelmi kielégülést és esztétikai gyönyört keresõ szereplõként jelenik meg, akinek értékrendjében és életvezetésében a fogyasztásnak meghatározó szerepe van (Rojek 1987).

Ha ennek a szükségképpen leegyszerûsítõ tipológiának az érvényességét vizsgáljuk a magyar társadalom jelenében és félmúltjában, akkor aligha kezelhetjük tagolatlanul az elmúlt negyven évet. Habár egyetértünk azokkal, akik a magyar átalakulás folyamatjellegét hangsúlyozzák (éppenséggel e tanulmányban mi magunk is e folyamatosság érzékeltetésére törekszünk), ám témánk, a fogyasztás tágabb társadalmi jelentése, illetve szerepe szempontjából el kell különítenünk egymástól a kilencvenes éveket és a korábbi idõszakot. A posztkommunista késõkapitalizmus esetében ugyanis könnyen belátható, hogy kontextusában mindhárom megközelítés jogosult lehet. Noha a posztkommunista korszak elemzését fontosnak tartjuk (lásd errõl pl. Dessewffy 1996), e tanulmányban azonban elsõsorban a klasszikus kádári konszolidáció 1960-70-es éveit és a rendszerváltásba torkolló nyolcvanas éveket vizsgáljuk.

Visszatérve Featherstone tipológiájához: az elsõ, társadalomfilozófiai megközelítésrõl azt gondolhatnánk, hogy a kádárizmus kapcsán evidens módon kiesik, hiszen ez ahhoz a kapitalizmuskritikához kötõdik, amely többé-kevésbé állandó ideológiai motívuma volt az államszocialista rendszernek. E tanulmánynak nem lehet célja a kádári nyilvánosság szerkezetváltozásaiban való elmélyülés, így csak jelezzük, hogy a valóságban ez is sokkal bonyolultabb volt. A haladó értelmiségi kapitalizmuskritika a vizsgált idõszakban mindig is politikailag támogatott szellemi importtermék volt; az 1962-ben bemutatott Édes Élettõl Günther Wallraff nyolcvanas évekbeli tényfeltárásáig könnyû és folyamatos út vezetett. Más kérdés persze, hogy ezek az antimaterialisztikus kapitalizmusértelmezések és -kritikák milyen fegyelmezetlen olvasatokat kaphattak. Ezt talán legékesebben a Szelíd motorosok példája bizonyítja, amelynek nyomán az ellenkulturális rekvizitumok (mint a beatzene és a kábítószer) mellett/helyett egy jellegzetes kultusztárgy, nevezetesen az egyedivé díszített motorkerékpár vált a rajongás tárgyává a hetvenes-nyolcvanas évek tinédzserei között.

A kulturális import, illetve dekódolásának tematikája azonban túlmegy e tanulmány keretein, miként a korabeli, fogyasztással kapcsolatos hazai ideológiai vitákat sem követhetjük. A történet amúgy is közismert, a "hábetlerizmus", az "elidegenedés", a "kicsi vagy kocsi" és a "kispolgáriság" címkével ellátott reprezentatív politikai értelmiségi viták határozták meg a nyilvánosság tematikus csomópontjait. E vitákban állandóan jelen volt az az attitûd, amely talán csak a "harcos békéhez" fogható "hétköznapok forradalmisága" oximoronnal jellemezhetõ méltóképpen. Ennek az irányzatnak a szólamaiban furcsa retorikai bakugrással jelen volt a kapitalizmus nélküli kapitalizmuskritika, amely a konszolidált viszonyok unalmát és haszonelvûségét, a mindennapok szürkeségét vagy Gyurkó László szép szavaival a "békalencsés létezést" támadta. Nem kell azonban Mesterházi Lajost egybemosni Marcuséval ahhoz, hogy belássuk, ez az érvelés számos helyen egybecsengett a nyugati "haladó" "újbaloldal" kritikáival. Nem hiányzott tehát a fogyasztás társadalomfilozófiai kritikája a kádárizmusból, és eminens módon jelen volt az értelmiségi közbeszédben. Ám súlyos aránytévesztés áldozatai lennénk, ha azt állítanánk, hogy akár még az elõbbi, pervertált értelemben is, a társadalomfilozófiai kritika a rendszer kulcsmozzanata lett volna. Az államszocializmus kontrollált hivatalos nyilvánosságában ha megjelentek is ezek az újbalos szólamok, miként mindent, a "túlzott személyi fogyasztást", "az anyagi javak hajhászását" és az "öncélú egoizmust" is akkor és addig lehetett kritizálni, amíg a nyilvánosság irányítói ezt szükségesnek, illetve elfogadhatónak tartották.

Másnak látjuk a fogyasztás szociológiai-funkcionális és szubjektumközpontú felfogásának jelentõségét a kádárizmus tekintetében. Úgy véljük, hogy a fogyasztás mindkét aspektusa fontos adalékokkal szolgálhat a korszak társadalomtörténetének megértéséhez. Az alábbiakban ezért elsõsorban e kettõs szempontot követve teszünk kísérletet az államszocializmus idõszakában, vagyis a hiánygazdaság feltételei között mûködõ fogyasztói magatartás, vágyak és értékrendszerek végiggondolására.

2. A negatív konszenzus elemei

- Hallod, amit mondok, Alexander?

- Nem.

Ingmar Bergman: Fanny és Alexander

Vannak például egyes nyugati divatok, amelyek bizonyos mértékig nálunk is hatottak, … ezek egyike a cinizmus és a közöny a közéleti kérdésekkel szemben. Nyugaton ez párosul a vadnyugatinadrág-viselettel meg a hosszú hajjal, a borotválkozás elhagyásával. … A vadnyugati nadrágokkal meg a szakállal meg a hajviselettel nem akarok foglalkozni. … Ami itt fontos, az az, hogy a párt, az ifjúsági szövetség nem divattervezõ cég és nem fodrászipari ktsz, és nem is kell ilyesmivel foglalkoznia.

Kádár János felszólalása a KISZ VII.

kongresszusán (1967), (Kádár 1968)

Az 1960-80-as években tapasztalható mindennapi politikai vélemények és a fogyasztás összefüggésében a "negatív konszenzus" vagy az "alku" kifejezések talán a kelleténél jobban implikálnak az alkut megkötõk részérõl valamiféle tudatosságot vagy célorientáltságot. Jóllehet nem gondoljuk, hogy a Kádár-rendszerrõl szóló politikai irodalom fõszereplõje lenne a leskelõdõ, fekete napszemüveges házmester, azonban a Kádár-rendszer (e figura által jól illusztrált) hidegháborús értelmezése implicite jelen van mindazon esetekben, amikor a szerzõk kimondva-kimondatlanul megtagadják a politikamentes társadalmi cselekvés lehetõségét a magyar államszocializmus polgáraitól. Ez azt jelenti, hogy a lehetséges polgárattitûdöket lefedve vélik a hatalommal való együttmûködés, a tudatos passzivitás és a bátor kiállás három alapesetével. A kádárizmus eme felfogásában az emberek elõtt álló alternatívák a politikával való együttmûködés jellege szerint konstituálódó jelentésüknek megfelelõen értelmezõdnek. Noha ez - mint a késõbbiekben látni fogjuk - sok esetben így volt, azonban a politikai jelentés szerinti választás mellett egyformán fontos volt az, amikor az emberek politikai jelentéssel bíró és politikai jelentéssel nem bíró alternatívák között választottak. E talán szõrszálhasogatásnak tûnõ distinkció célja az, hogy a Kádár-rendszer életvilágában hozott egyéni döntésekrõl többet tudjunk mondani annál, mint hogy azok valamilyen meghatározott politikai-morális nézeten alapultak, vagy hogy az opportunizmus különbözõ fokozatait testesítették meg.2 A jelen tanulmány célja az, hogy a politikai rendszerrel való együttmûködés implikálta különbözõ jelentések általi, valamelyest determinisztikus megközelítésen túl rekonstruálja a kádárizmus mindennapjait élõk számára fölmerült (politikailag nem feltétlenül értelmezhetõ) választási lehetõségeket, illetve azok percepcióját.

A hatalom és a társadalom közötti, a politikai irodalom által negatív konszenzusnak nevezett implicit alku a következõ fõbb elemeket tartalmazta:

(1) A hatalom megfontolásainak fokozatos (de korlátozott) visszavonulása a magánéletbõl, a munkahelyekrõl és bizonyos mértékben a közéletbõl is. Példaként a Szabad Nép-félórák (1956) vagy a kerékpárok bejelentési kötelezettségének felfüggesztését (1957) említhetjük.

(2) A reálbérek és a fogyasztás stabil növekedése a hatvanas-hetvenes években.

(3) A tömegfogyasztás terjedése és a tartós fogyasztási cikkek egyre fokozódó alkalmazása. Jellemzõ ténynek tartjuk, hogy az elsõ amnesztia évében (1960) nyíltak meg az elsõ önkiszolgáló boltok.

(4) Viszonylagos biztonság az egészségügyi és az oktatási rendszer, valamint a foglalkoztatás tekintetében.

(5) A magyar társadalom történetében elõször, nagy tömegek ismerkedtek meg a szabadidõvel mint olyannal.

(6) Ezen javak ellenértékeként a lakosságtól elvárt volt egy minimális szintû részvétel az államilag irányított közéletben (például részvétel a választásokon), és tartózkodniuk kellett bizonyos kormánydöntések és politikák nyilvános bírálatától (1956, egypártrendszer, tagság a Varsói Szerzõdésben stb.).

A negatív konszenzus vagy más néven a nagy alku mértéktartást és megértést feltételezett az alku mindkét résztvevõjétõl. Az önkorlátozó hatalom cserébe "valódi", kispolgári allûröktõl mentes szükségletek felmutatását kérte, ahogy Kádár János ezt egy 1965-ös beszédében kiemelte:

… helyeseljük, ha valaki becsületes munkával keresett pénzét megtakarítja, és televíziót, hûtõszekrényt, motorkerékpárt, autót vagy bármi egyebet vesz magának, utazik vagy családi házat épít. De nem helyeseljük, ha valakinek az életszemlélete annyira eltorzul, hogy nem a becsülettel végzett munka emberi öröme, az annak révén elnyert tisztesség adja élete értelmét, hanem fõdolog lesz számára a szerzés, a hörcsögként való gyûjtés (Kádár 1968: 83).

A tulajdonviszonyok törvényi szabályozása (1959. évi IV. tv.) is tükrözte a fenti kettõsséget, a személyi és magántulajdon szembeállításával.3

Az alku természetesen sehol nem volt rögzítve. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az alku maga csak valamilyen utólagos kumulatív konstrukció, amelyet disszidens gondolkodók vagy titkos pártdokumentumok vázoltak föl. Az alku elemeit tapasztalni lehetett az életnek szinte minden területén. A hatalom és társadalom közötti interakciók lényegében kétfélék voltak:

* Többé-kevésbé explicit presszió vagy alku, amikor egyének, illetve családok bizonyos megfélemlítés eredményeként vagy meghatározott elõnyökért cserébe hoztak többé-kevésbé tudatos döntést a hatalommal való aktív vagy passzív együttmûködésrõl.

* A szembenállás, passzivitás és együttmûködés kollektív kultúrája, illetve annak változása. E változó kultúra jelentéseit a társadalom a fogyasztás, a hatalom pedig az életszínvonal-politika fogalmai szerint értelmezte, illetve gyarapította.

A következõ két szakaszban sorra vesszük e két pontban jelzett problémáknak a Kádár-rendszer életvilágában történõ megjelenését.

3. A pénzkeresés érdekérvényesítési stratégiái
A hatalom elvárásainak tükrében

E tanulmány fókuszában a fogyasztás tágabban vett társadalmi és politikai implikációi állnak. Mivel azonban a fogyasztás aktusát meg kell hogy elõzze a pénzkeresés aktusa, ezért rövid kitérõként felvázoljuk a jövedelemszerzésnek néhány, a témánk szempontjából fontosabb jellegzetességét. Igen fontos tényezõje a negatív konszenzus kialakulásának, hogy a politikai lojalitást megtestesítõ együttmûködés a hatalommal legnagyobbrészt a munkahelyen zajlott, azaz a politikai lojalitás erõsen összefüggött a pénzkeresettel, mivel az emberek többségének nemigen volt munkahelyen kívüli jövedelme. A politikai lojalitás révén szerzett elõnyök egy meghatározott csoportja az MSzMP-, illetve a munkásõrségbeli tagsághoz kötõdött. Azt feltételezhetné a külsõ szemlélõ, hogy az e szervezetekben való részvétel legjelentõsebb haszna valamilyen többletfizetésben mutatkozott meg - ez azonban nem így volt, legalábbis nem ilyen explicit formában. A párt- és munkásõrségbeli tagságból származó legfõbb haszon (durván 1987-ig) a pártszemináriumok, illetve munkásõrség-gyakorlatok okán kéthetente-havonta kiadott fizetett szabadság volt, amely átlagosan a munkaidõ negyedét tette ki.

A párttagságnak (vagy egyszerûen csak a politikai tabuk tiszteletben tartásának) azonban volt számos, sokkal kevésbé látható, de nem kevésbé nyilvánvaló elõnye is. Ezen elõnyök elsõ csoportja a dolgozók fizetése körül összpontosul. Az alapfizetésen kívül többféle "extra" jövedelemforrás volt megkülönböztethetõ, ilyenek a fizetésemelés, a (cél)prémium, a jutalom, a brigádverseny-jutalom vagy a nyereségrészesedés. Itt három fontos dolgot kell megjegyeznünk. Elõször, az alapfizetésen kívül járó kifizetéseket természetesen nem szabályozták munkaszerzõdések, ezeket "érdem szerint" osztották ki. Azt pedig, hogy kik a jutalomra érdemesek, az üzemi háromszög, azaz a vállalatvezetõség, a vállalati szakszervezet és a vállalati pártszervezet határozták meg. Másodszor, nem szabad elfelejtenünk, hogy a nyolcvanas évek közepéig az emberek nagy többségének nemigen volt alkalma a fõállásán kívüli helyrõl jövedelemre szert tenni. Ezért olyan kis fizetéskiegészítéseket is - éves szinten a 6-10 hétre járó alapmunkabér összegét - vonzónak találhattak az emberek, melyek mai szemmel nem tûnnek olyan haszonnak, amiért bármire hajlandó lenne az ember. Továbbá - az elõzõ gondolattal részben összefüggésben - csak utalni szeretnénk a relatív depriváció jelenségére, vagyis arra, hogy a viszonylag kis anyagi különbségeket az összehasonlítás puszta ténye képes felnagyítani. Harmadszor pedig figyelembe kell vennünk, hogy ezen anyagi juttatások több-kevesebb rendszerességgel bukkantak föl a dolgozók életében. Ezzel kapcsolatban a közgazdaságtan klasszikusai kiemelik, hogy az egyén életében felbukkanó várakozások, tervezgetések az egyén szempontjából önmagukban is haszonként viselkednek (e tételhez a késõbbiekben még visszatérünk) (Elster és Loewenstein 1992).

Más, nem kimondottan pénzben kifejezõdõ, de komoly anyagi javakat is szétosztott a vállalat (természetesen az együttmûködés mértékében). Itt olyan komoly értékekre kell gondolni, mint a vállalat által épített olcsó öröklakások (nem bérlakás!), kedvezményes vállalati lakásvásárlási, illetve házépítési kölcsönök. Ezen komoly javakhoz csakis a vállalatvezetõség melegen méltató szavai révén lehetett hozzájutni. Munkahelyi ajánlás, illetve garancia kellett ahhoz, hogy valaki OTP-kölcsönhöz jusson, ahhoz, hogy részletre vásárolhasson valamilyen tartós fogyasztási cikket, ahhoz, hogy valaki nyugatra szóló útlevelet, telefonvonalat vagy egyszerûen csak egy könyvtárjegyet kaphasson. A Kádár-rendszer fénykorában (különösen a nagyipari üzemekben) szinte teljes volt a szakszervezeti szervezettség. Ez többek között annak is volt köszönhetõ, hogy a fenti javakat a szakszervezet támogatásával lehetett csak megszerezni. A vállalati szakszervezet rendelkezett néhány más juttatás szétosztásáról is. Ilyen volt a vállalat által mûködtetett óvodák és bölcsõdék igénybevételének lehetõsége, a háromévenkénti lehetõség a kedvezményes szakszervezeti üdülésre vagy az alkalmi vállalati pénzkölcsönök és szakszervezeti segély. Az arra érdemes dolgozók részt vehettek a szakszervezet által szervezett kedvezményes tüzelõ-, ruha- és élelmiszer-vásárlási akciókban. Az üzemi háromszöggel, vagyis a munkahelyi vezetõséggel való együttmûködés mértékétõl függött (a helyi és egyéni tényezõk mellett), hogy ki mennyit kapott a fentiekben fölsorolt javakból. Az MSzMP-tagok, illetve a munkásõrök, a helyi szakszervezeti vezetõség és a vállalati vezetõség voltak a rendszer legfõbb haszonélvezõi. Alacsonyabb szintû együttmûködés kevesebb ily módon "kiérdemelt" juttatást eredményezett. Zygmunt Bauman lengyelországi tapasztalatai hasonló megfontolásokról tudósítanak:

A hatvanas évek elején folytattam egy vizsgálatot a nagy nehézipari üzemek pártszervezeteinek tagságával kapcsolatban. Azt tapasztaltuk, hogy a párttagság gyakorisága növekedett, ahogy sorra vettük a technológiai-igazgatási hierarchia egyre följebb lévõ lépcsõfokait. E tényt lehet úgy magyarázni, hogy az elõléptetési politikát egyre erõsebben befolyásolta a nómenklatúra cinkelt kártyája. Azonban adódott egy másik, kevésbé démonisztikus magyarázat is, amely az adatok, illetve az összefüggések többszöri tesztelése után plauzibilisabbnak bizonyult: az nevezetesen, hogy a magukat komolyan a szakmájuknak szentelõ szakképzett munkások, technikusok arra a következtetésre jutottak, hogy szakmai feladataikat sikeresebben tudják ellátni, szakmai elõmenetelüket jobban szolgálja, ha belépnek a pártba. … Ezt a nyilvánvalóan politikai döntést többnyire szakmai indokokat figyelembe véve, ideológiailag semleges alapon hozták meg (Bauman 1991).

Azok, akik valamilyen erkölcsi, politikai vagy másfajta meggyõzõdés okán visszautasították az elnyomás és az egyetértés ezen összetett rendszerét, hosszú távon számíthattak arra, hogy az elõbbiekben jellemzett anyagi, illetve szakmai elõmenetelbõl - minden külön értesítés nélkül - kizárják õket. Elõször is, e dolgozók - idõtõl és tértõl erõsen függõen - könnyen elveszthették állásukat. Minthogy fennállt a munkakényszer, és a vállalati személyzeti politika különös gondot fordított a politikai megfontolásokra, ezért nemigen bizonyult megoldásnak az, ha valaki egyszerûen csak állást változtatott. A személyzeti anyagban található "sötét folt" esetleg évekig lehetetlenné tette a fizetésemelésben, elõléptetésben való részesedést, továbbá az illetõ gyermekeinek közép- és felsõfokú továbbtanulási esélyeit is negatívan befolyásolhatta. Nem meglepõ módon, az üzemi kollektíva gyakran úgy sajnálkozott valaki (szabadságharcos múltjából adódó) balszerencséje miatt, hogy "volt valami balhéja", vagy "csinált valami hülyeséget annak idején" - és ha az illetõ továbbra sem tartotta tiszteletben a Kádár-rendszer politikai tabuit, akkor a munkatársi reakció nagyjából úgy hangzott, hogy "szegény hülye, csinálja a bajt magának".

Fontosnak tartjuk hangsúlyozni, hogy az ellenõrzés és az egyetértés korábban említett elvei és gyakorlatai nem alkottak egy átlátható, konzisztens, teljesen meg- és kiismerhetõ rendszert. A (különben is inkoherens) szabályok változtak az idõvel, és sem a pártelitnek, sem a társadalom többi részének nem volt tiszta képe arról, hogyan mûködik valójában a rendszer. Mind a két (vagy több oldal) alkalmazta a tettetés, imitáció és álcázás stratégiáit. Ezen elvek és gyakorlatok korántsem korlátozódtak az emberek valamely szigorúan vett "politikai egójával" kapcsolatos élethelyzetekre, hanem teljesen átszõtték a szocializmus mindennapjainak világát. E tény ugyanakkor azt is jelenti, hogy a felvázolt kisebb vagy nagyobb, tudatos, félig tudatos vagy tudattalan alkuk átitatták az emberek élettörténetét. Ezen alkuk utólagos rekonstrukciója már csak azért is meglehetõsen reménytelen vállalkozás, mert az ellenállás, kollaborálás vagy passzív kívülmaradás történetei teljesen szétválaszthatatlanok az élet más történeteitõl: a munka, a vállalati bankettek, kirándulások, sportesemények félprivát örömeitõl és szomorúságaitól.

Az eddigiek alkották a történet könnyebbik részét. Az elõbbiekben említett javakat, illetve elõnyöket ugyanis többé-kevésbé egyéni döntések eredményeként lehetett megszerezni, ami megkönnyíti az utólagos rekonstrukciót is. A következõ rész feladata már nehezebb: ennek során a Kádár-rendszer idõleges és tökéletlen legitimálódását igyekszünk felvázolni a fogyasztás kollektív kultúrájának tükrében.

4. Modernizáció, fogyasztás és legitimáció

A demokrácia, mint nagy mobilitási rátákkal jellemzett társadalmi rendszer, elmélyíti az ember spontán és természetes hajlamát szükségletei azonnali kielégítésére. A demokrácia, mint politikai rendszer, az általam kompenzációs hatásnak nevezett pszichológiai mechanizmus által éppen e hajlam ellen hat. Minthogy az emberek szeretnek valamely felsõbbségre tekinteni életükben, a politikai demokrácia spontán módon létrehoz egy vallást, amely viszonzásul e rövidlátás ellen hat. Mindamellett, ha mégis létrejönne egy vallástalan demokrácia, abban alternatív gyógyírt kínálna, ha a politikai rendszert a lehetõ legkiszámíthatóbbá és az egyéni megfontolásokra leginkább tekintettel levõvé tennék (Elster 1992: 52).

A kiszámíthatóság és az élettörténet kontinuitása önmagukban biztonságot adó érzései az életnek. Ez lehet egy térbeli manõver, amikor például az emberek visszatérnek korábbi ülõhelyükre egy tanácskozóteremben. Megmutatkozik az idõvel való viszony során, amikor például az emberek idõrõl idõre ünnepeket tartanak. Az élettörténet folytonossága iránti vágy megjelenik egy meghatározott aláírásmintához vagy egy farmermárkához való ragaszkodásban. Noha az embereknek fontos a folytonosság és a kiszámíthatóság, de persze nem gondoljuk, hogy az életfogytiglanra ítélt rabok a társadalom legboldogabb tagjai. A modernitás kultúrájában a folytonosság és a kiszámíthatóság mellett épp olyan fontos az is, hogy az emberek érezzék: vannak választási lehetõségeik, és a jövõ minõsége szempontjából kiemelt jelentése van az e lehetõségek közötti választásnak. A karrier a modernitás terméke. A karrierben (különbözõ mértékben ugyan, de) egyaránt fontos a vagyon, a születési hely, a nem, a bõrszín, illetve a szerzett érdemek. Az életet ilyen és más tényezõk által meghatározott valószínûségek határozzák meg. Ha valaki szemügyre veszi a magyar társadalomtörténet két fõ faktorát az ötvenes évek végétõl a nyolcvanas évek végéig: a karriermobilitás által meghatározott társadalmi modernizációt és a csökkenõ politikai kontrollt a mindennapi életben, akkor elég meglepõ módon a kiszámíthatóság és a folytonosság, illetve a választási lehetõség/választás azok a fogalmak, amelyekkel a mindennapi élet megfontolásai a legjobban lefedhetõk. A kiszámíthatóság mindenekelõtt azt jelentette, hogy visszavonulóban volt a félelem és a terror a munkahelyeken, a kocsmákban, üzletekben, mozikban és a társas élet más színterein. A kiszámíthatóság azonban tágabb jelentéssel is bírt. Röviden szólva, a magyar társadalom széles rétegei számára a hatvanas-nyolcvanas években adatott meg elõször az a lehetõség, hogy tervezzenek és megvalósítsanak egy, ha általuk csodásnak nem is, de mindenképpen elfogadhatónak vélt személyes sorsot.

A közkeletû elképzelés szerint (1956 után) a szocialista Magyarországon volt az életnek két, minden egyéni létszférát átjáró alapjellegzetessége. Az egyik az volt, hogy a rendszer örökké tart (legalábbis emberi mérték szerint), a másik pedig az, hogy évrõl évre nõ az életszínvonal, és a rendszer egyre többet enged a gazdaságban és a kultúrában. Mint Óvári Miklós, a Politikai Bizottság tagja (némileg indignálódva) megjegyzi 1980-ban: "Ez az ország húsz éven keresztül ahhoz szokott, hogy évente 3-4 százalékkal nõ a reálbér, s egy ötéves terv alatt 25-30 százalékkal a reáljövedelem" (Óvári 1983: 48). Szabó Miklós a Kádár-rendszer legitimáltságának problémája kapcsán megjegyzi, hogy nem tekinthetõ legitimnek egy olyan rendszer, amely a polgárok félelmére vagy megvásárolt jóindulatukra alapszik (Szabó 1989). Megítélésünk szerint azonban nehézkesen lehet illegitimnek nevezni egy olyan rendszert, amelyben az emberek tömegei hajlandóak olyan hosszú távú befektetésekre, mint például a gyerek elküldése egy tanárképzõ fõiskolára. Peter Bergerrel szólva, a Kádár-rendszer benne volt az emberek többségének élettervében (Berger 1973), azaz a társadalmi élet jelentõs, késleltetett kielégítést ajánló intézményeivel (a munkaerõpiac, az oktatási rendszer, a tudomány, egy meghatározott szakma) való hosszú távú együttmûködés során az embereknek alkalmuk volt választási lehetõségeket latolgatni és dönteni. Mélységes politikai tartalommal bír az, ha valaki saját sorsával kapcsolatban mérlegel, hosszú távra befektet és célokat tûz ki - bármily távol legyenek is azok a célok a szó szoros értelmében vett politika világától.

Az intézmények legértékesebb tulajdonsága, hogy a folytonosság és történetiség érzetét adják a velük együttmûködõknek. Ez az állítás azonban meg is fordítható, és mondhatjuk azt, hogy az egymással összefüggõ megfontolások, amelyek hosszú távú terveket, meggondolásokat, illetve célokat tartalmaznak (mint például egy karrier latolgatása vagy a család jövõjének tervezgetése), intézményekként kezdenek viselkedni az emberek gondolkodásában. A tervezgetés, illetve a tervek egyes elemeinek megvalósítása metafizikus biztonságtudatot kölcsönöz az egyénnek. A fogyasztás révén elõsejlõ jövõképek, tervek, a (vonzó) jövõ otthonossága volt a Kádár-rendszer részleges és tökéletlen legitimáltságának a kulcsa. Újdonságszámba ment, hogy lehet egyáltalán terveket szõni, az pedig a magyar társadalomtörténetben elõször esett meg, hogy nagy tömegek számára volt kimondottan értelmes, haszonnal járó foglalatosság a jövõ latolgatása.4

A terjedõ tömegfogyasztás két fontos temporális jellegzetességgel bírt, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy az alku beágyazódjék a lakosság mindennapjaiba. Elõször is, a fogyasztási ciklusok megjelenése fölvetette az újabb és újabb szükségletek, illetve kielégítésük kérdését. E jelenség jól megragadható, ha felidézzük például az 1965 és 1975 közötti családiház-építési hullámot, amikor olykor egész településeket "egy csomagban" kellett fölszerelni a lényegesnek tekintett tartós fogyasztási cikkekkel, azaz hûtõszekrénnyel, televízióval, mosógéppel, centrifugával, lemezjátszóval, fúrógéppel és porszívóval. 1958 és 1962 között hússzorosára, 325 ezerre nõtt a tévé-elõfizetõk száma; 1960 és 1970 között több mint tizenegyszeresére nõtt a lakosság által használt személygépkocsik száma. Másodszor, az életszínvonal kérdése tartósan bekerült a Politikai Bizottság által figyelemmel kísért kérdések körébe. Az MSzMP VII. kongresszusán (1959) Kádár János maga részletezi, hány mosógép, hûtõszekrény, motorkerékpár és személygépkocsi megrendelésérõl döntött a Párt. A tartós fogyasztási cikkek robbanásszerû terjedése nem lett volna lehetséges a reálbérek 1960 és 1975 közötti megduplázódása nélkül. Informális családi "ötéves tervek" születtek a modern élet megvalósításához szükséges javak megszerzésére. Az 1968-as gazdasági reform liberalizáló intézkedéseinek egyik célja az volt, hogy a lakossági fogyasztás igényeit rugalmasabban tudja kiszolgálni a hazai ipar és mezõgazdaság. Míg a legtöbb szocialista országban idõrõl idõre visszatért a hiányt orvosolni kívánó jegyrendszer, a magyar társadalom az ötvenes évek végétõl többé nem találkozott a szocializmus ezen ismert intézményével.

A lakosság azonban nem csak a tartós fogyasztási cikkek megszerzésére szõtt egyre több és egyre hosszabb terveket. A társadalom jelentõs része számára vált értelmes vállalkozássá a személyes, anyagi, szakmai, illetve másfajta mobilitási esélyek, karriertervek latolgatása. Az oktatási rendszerbeli, illetve a szakmai elõrejutás egyre kiszámíthatóbbá és tervezhetõbbé vált. A fényes egyéni gazdasági jövõ már nem csak a pártdokumentumokban, hanem az otthoni beszélgetésekben is felbukkanó téma lett, és egyre általánosabbá vált az a meggyõzõdés, hogy e célok megvalósítása már inkább az egyéni képességeken, mint egy MSzMP-tagkönyvön múlt.

5. Jövõgyártás a várakozás révén

A kisfiú nagy lesz, olyan lesz, mint az apukája, aztán az apuka meghal, és a kisfiúnak lesz egy kisfia, aki olyan lesz, mint az apukája, és annak is lesz egy kisfia, és majd megnõ, és olyan lesz, mint az apukája…

Vera Chytilová: Egy faun megkésett délutánja, 1978

Egyszer volt, hol nem volt, egy icipici házikó, icipici házikóban icipici ágyikó. Ottan élt, éldegélt egy icipici lencsi lány, icipici anyukával, túl az Óperencián. Icipici lencsi lányka lencsibabát ringatott, anyuka is ezt csinálta, boldogságban éltek ott. Amikor este lett, s az icipici lányka félt, megkérte az anyukáját, mondjon egy mesét: Egyszer volt, hol nem volt, egy icipici házikó…

Halász Judit, 1982

Elsõ hallásra talán paradoxnak tûnik e megállapítás, azonban a hiány, illetve a sorban állás, jóllehet azt jelenti, hogy valamibõl nincs vagy nincs elég, azonban ugyanennyire jelenti azt, hogy lesz, illetve lehet a késõbbiek során. A sorban állás jövõképzõ intézmény. Ha szemügyre vesszük az emberek életmódjában kimutatható stratégiákat a hatvanas-nyolcvanas években, tapasztalhatjuk, hogy a sor nemcsak a gazdaság elemzésére alkalmas konceptuális egység, hanem a Kádár-rendszer életvilágáról is sokat árul el. Noha az embereknek nem kellett túl sokat sorban állniuk (hacsak nem banánhoz vagy NSzK-vízumhoz kívántak jutni), életük jelentõs részét szimbolikus sorok sokaságában töltötték. Csak néhány példa: átlagban és durván hét évet kellett telefonra, öt évet lakásra, négy évet autóra várni, nyugatra utazni háromévente lehetett, hasonlóan háromévente lehetett igénybe venni a kedvezményes szakszervezeti üdülést. Ha lehet azt mondani, az emberek még ennél is több, az említetteknél még szimbolikusabb sorban is álltak, így például a hosszabb ideig egy munkahelyen maradás jutalmat érdemelt, beszélhetünk talán (a nagy társadalmi mobilitást megtestesítõ) intergenerációs sorokról, ahol a szülõk ha türelemmel vártak egy sorban, akkor kiérdemelték, hogy gyermekük egy nagyobb presztízzsel rendelkezõ sorba állhasson. A sor mint metafora legfontosabb jelentése, hogy a változás és az eredmény elérése mindössze akarat, türelem és idõ kérdése volt. A következõkben a fogyasztási kultúra néhány sajátos elemét, illetve azok politikai implikációit tárgyaljuk.5

A hatvanas években még forgalomban volt a szókimondó népi bölcsesség, amely szerint a paraszt két esetben evett tyúkot: ha a tyúk döglõdött, vagy ha a paraszt. Mára talán elfeledett tény, de a hatvanas évek legnagyobb újdonsága az volt, hogy "egy - legnagyobb tömegeiben - sokáig nélkülözõ, ünnepeken ha húshoz jutó nép nagy élményévé vált, hogy a hatvanas évektõl megismerkedhetett a bõséges, jó étkezés mindennapi örömeivel" (Berend 1983: 203). A politika egyes, a mindennapi életben rendkívül szembetûnõ engedményei (például a karácsony másnapja és a húsvéthétfõ "visszaállítása") mellett az étkezési szokások adták a legnyilvánvalóbb összehasonlítási alapot az ínséges és félelmetes ötvenes évekkel (Szabó 1989). Az étkezési szokások lassú kispolgáriasodásával egyre fontosabbá vált a konyhafelszerelés kiegészítése a hûtõszekrénnyel. Bár a jégtömbbel "mûködõ" jégszekrény még a hetvenes években is föllelhetõ volt a konyhákban, nem bizonyult a hûtõszekrény komoly versenytársának. A hatvanas években jelentek meg a Szaratov I és II típusú hûtõszekrények, melyek a korábbiaktól gyökeresen eltérõ fogyasztási szokásokat tettek lehetõvé. Míg korábban a háziasszony fél napokat töltött a konyhában, mivel mindennap friss vacsorát kellett fõzni, addig a hûtõszekrény hosszú napokra kitolta a konyhai tervezés idõhorizontját - amire igen nagy szükség volt, mert a hatvanas évekre a nõi munkaerõ jórészt beáramlott a gazdaságba. A nagy vasárnapi ebéden kívül elég volt hetente kétszer-háromszor fõzni, a többi a Szaratov dolga volt. A hûtõszekrény lett a modern háztartás és a boldog, modern élet jelképe.

A hatvanas-hetvenes évek hûtõszekrénye kétféle módon testesítette meg a Párt hatalmát. Mézesmadzagnak ott volt maga a hûtõszekrény (és ami benne volt). A korbácsfunkció ennél valamivel áttételesebben, de nem kevésbé hatékonyan érvényesült. Mindenekelõtt a hatvanas évek közepéig vásárláskor föl kellett mutatni egy engedélyt, amelyben az üzemi szakszervezeti (és párt-) bizottság szavatolta, hogy a megvásárolni kívánt tartós fogyasztási eszköz megbecsült dolgozó hajlékába kerül. Késõbb a részletre vásárláshoz volt elengedhetetlen a munkahelyi (azaz politikai) garancia. Jóllehet korábban is voltak legendák egyesek arcpirító fogyasztási allûrjeirõl (például, hogy Várkonyi Zoltánnak, a Vígszínház igazgatójának egyenesen az MSzMP Központi Bizottsága tiltotta meg, hogy helikoptert vásároljon magának a hatvanas években), a frizsider a maga elterjedtségével, amerikai hangzású nevével és hedonizmusra ösztönzõ jellegzetességeivel (jégkocka) ideális célpontnak bizonyult a kor elkötelezett publicistái számára a frizsiderszocializmust, a "kicsi vagy kocsi" dilemmát, késõbb pedig a kispolgárosodást tárgyaló sajtóviták során (hogy aztán a nyolcvanas évek elejére mindezen viták már csak tovatûnõ színes epizódot jelentsenek a gulyáskommunista jelen félmúltjából). A nyolcvanas évek végén a kádári középosztály hûtõszekrény-kultúráját alapjaiban rázta meg a fagyasztó fölbukkanása a piacon. Míg a konyhai tervezés számára a hûtõszekrény napokban leírható távlatokat nyújtott, úgy a Gorenje típusú fagyasztó hónapokra tolta ki a horizontot. Minthogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 71. évfordulója révén adódott egy hosszú hétvége, így mintegy százezer ember döntött úgy, hogy szabadidejét az osztrák határon kívánja tölteni hazafelé araszolgatva a mintegy húsz kilométeres sorban, ahol minden ötödik autó tetején pihent egy Gorenje.

A nyolcvanas évek végének fagyasztódivatja fontos dolgokat mond arról, hogy mit gondoltak az emberek a Párt hatalmáról, illetve a jó életrõl. A hatalom és a társadalom közötti alku emlékmûve is lehetne a féldisznókkal tömött fagyasztó (és kiegészítõje, a mikrosütõ), hiszen az így megjelenített életben az élet kiszámítható és tervezhetõ, mert egyszerûen szólva: van hús, és nincs áramszünet. Ugyanakkor a fagyasztó, illetve a vele kapcsolatos megfontolások megmutatták az alku fokozatos mállását is: nevezetesen ha a magán- és közélet egyre inkább kiszámítható és tervezhetõ volt, és az ügyek elintézése egyre racionálisabb mindennapi döntések útján történt, akkor fölmerült a kérdés, hogy mindehhez mi köze van a politika tekintélyelvû tabuinak és irreleváns "engedélyeinek". Sokan látták úgy, hogy nem sok, az emberek egyszerûen csak idegesek voltak, hogy miért kell Bécsbe menni, ha valaki méltányos áron kíván hozzájutni egy fagyasztóhoz.

A tömegfogyasztásnak és a politikai rendszer fokozódó kiszámíthatóságának egymást erõsítõ dinamikája láttán jogos a kérdés: ha mindez így volt, akkor egyáltalán miért dõlt össze a rendszer? Elõször is, egy szemmel alig látható, azonban hatását tekintve igen jelentõs változás történt a "választék" tekintetében. A többi kelet-európai ország jelentésteli összehasonlítások alapjául szolgálhatott az 1960-70-es években - mondván, a mindennapok Magyarországa kevésbé volt átpolitizált, és jobban táplált volt, mint a többi szocialista ország - ez az összehasonlítás azonban sokat vesztett relevanciájából a nyolcvanas évekre. Ámbár még sokáig volt a félprivát közbeszédek jelentõs témája a többi szocialista ország életmódjának egyes, jól megválasztott jellegzetességei fölötti borzongás, de a kormány elõírta húsz wattos villanykörte-használat (Románia), a közérti összeadó abakusz (Szovjetunió), a bérceken elhelyezett pártjelszavak (Csehszlovákia), az üres étterem elõtti sorban állás (NDK) vagy az ürességtõl kongó lengyelországi boltok egyre érdektelenebb témákká váltak.

Másodszor, a fogyasztás egy új szakasza köszöntött Magyarországra. A korábbi fõbb cikkek (értékes mûszaki berendezések, "egy jó magnó", "egy jó cipõ" stb.) mellé az identitásépítésre és -karbantartásra alkalmas cikkek sorakoztak föl, jól illusztrálva Robert Bocock érvelését, miszerint "míg a >>modern<< viszonyok során a termelésben betöltött dolgozói szerepet tekintették az identitás magjának, ezt a pozíciót az identitás posztmodern konstrukciójában a fogyasztási szokások töltik be" (Bocock 1993: 78). Ha a stílus vagy a divat úgy kívánja, hogy az újdonságnak gyerekesnek, butának vagy éppen hulladékszerûnek kell tûnnie, akkor erre csak egy olyan társadalmi-gazdasági közeg képes reagálni, amely integrálni tudja a véletlent, a váratlant, és ez a meghatározott társadalmi-gazdasági közeg nem lehet más, mint a kapitalizmus, pontosabban egy mûködõ piacgazdaság. Lengyel László, a rendszerváltó diskurzus egyik fontos termelõje a kádárizmus vérfagyasztóan józan fogyasztásának árnyoldalaira figyelmeztet 1988-ban:

Hosszabb távon a fogyasztói - és csak fogyasztói - kapaszkodás, távlat, megbosszulja magát. A gazdasági válság úgy leértékeli nem modernizálódott, nem polgárosult, felemásan piaci termelésünket és infrastruktúránkat, hogy az egyenletesnek és biztosnak látszó fogyasztói értékek is megrendülnek. Lesz-e még 50 négyzetméteres lakás, Wartburg, háromévenkénti utazás? Lehet, hogy e szürke vágyak visszatekintve a legszínesebb álmodozásnak fognak tûnni? A kibillenõ polgárosodás nemcsak új jövõképeket, de ami ettõl sokszor független, új gazdasági tevékenységeket és politikai magatartásokat is fog formálni. A polgárosodás egységes szürke vágyai most könnyen szétszakadhatnak 25 négyzetméteres kínlódásokká, gyalogos keservekké, határok közé szorított dühökké és villás, zöldligetes, fennvaló örömökké (Lengyel 1988: 56).

A szocializmusban a nyugatról hazalátogató rokonok nem elsõsorban a kompakt elemfeszültség-mérõvel, a lágytojásfõzõvel vagy a majálisra kivihetõ elemes lemezjátszóval tudták õszinte elképedésre készteni az itthon maradottakat, hanem az éppen aktuális árleszállításokat ismertetõ vaskos áruházi katalógusokkal. E katalógusokkal úgy bántak az itthoniak, mint pikáns könyvritkaságokkal: kölcsönkérték õket egymástól, amúgy pedig a tévé elõtti dohányzóasztalon volt a helye e felforgató irodalomnak. Többnyire vasárnap délután zajlott a virtuális vásárlás mint identitástréning; a család tagjai az ebéd utáni pihenõ alatt lapozgattak és böködtek: Nekem ez tetszik. Nekem meg ez.

A szocializmusban a hiány kiküszöbölésére és a szûkös választék bõvítésére számos népi stratégia született. Az olyan közismert módszerek, mint a csúszópénz, a pult alatti árusítás vagy a népi csempészet mellett (hogy legyen több áru), gyakorlat volt a fogyasztás újabb és újabb népi értelmezéseinek létrehozása (hogy ami van, az többnek látsszék). A legegyszerûbb módszer az volt, hogy a bimbózó hazai fogyasztói szokásokat egyszerûen összehasonlították az egyéb béketáborbéli tapasztalatokkal. Ettõl ugyan semmibõl nem lett több, viszont ami volt, az többnek és értékesebbnek látszott. Bizonyos termékek így épültek be a nemzettudat fundamentumába, és itt nem a Tokajira vagy a téliszalámira kell gondolni, hanem olyan termékekre, amelyek révén a nép vonzó helyzetben láthatta Magyarországot. E termékek gyakran kiválóan jelenítették meg hazánk kompország jellegét: a furulya rágógumi ugyan nem volt összemérhetõ a Donald rágóval, ám a magyar nagyra húzhatta ki magát néhány országban, ha kitudódott róla, hogy furulyarágó-készletekkel bír. Hasonló köztességet jelenített meg Nyugat-Kelet-Európa néhány más termékkülönlegessége, például a Trapper jeans, a Skála-szatyor vagy az Amo szappan.

A választék pusztán képzelet általi növelésének ennél szellemesebb módszere volt az, amikor egy meghatározott terméket a folklór felosztott két, különbözõ altípusra. Ennek legszebb példáját a sör mutatta. Egy ügyes manõverrel ugyanis a meglehetõsen szûk hazai sörválasztékot tüstént a kétszeresére lehetett növelni azzal, hogy kiderült: a barna üveges Kõbányai a helyes választás, a zöld üveges pedig lehetõleg kerülendõ. Amikor még csak egyféle Sopianae cigaretta volt, akkor háromféle volt belõle (a pécsiszofi, az egriszofi és a debreceniszofi), és közülük az egri volt a favorit. A trafikba betérve sokan tüstént egriszofit kértek, és ha csak pécsi volt, akkor fordultak is ki az ajtón. (Állítólag hasonló alfajai alakultak ki Romániában a Carpa[[thorn]]i cigarettának.) A hiány és a korlátozott választék miatt általában minden különbség nagyobbnak látszott, mint ma (amikor tényleg vannak különbségek). Fábry Sándor ékesszólóan vázolta fel a farmernadrág-kultúrát keresztbe-hosszába szabdaló törésvonalak rendszerét, például hogy miként választott el fényévnyi kulturális távolság egy fehércímkés, barna mikrokord Levi's-t egy gombos, piroscímkés társától. A farmernadrág, a rockzene vagy az autók mind a társas teret strukturáló tényezõvé váltak: amikor valaki választott valamit, azon nyomban állítást is megfogalmazott arról, hogy kiket tekint magához közelinek és kiket magától távolinak.

6. A fogyzasztás mint kényszer

Válassz életet. Válassz egy állást. Válassz karriert. Válassz családot. Válassz egy baszott nagy tévét. Válassz autókat, CD-játszókat és elektromos konzervnyitókat. … Válassz egy jövõt magadnak. Válassz egy életet. De miért akarnék én ilyesmit csinálni?

Trainspotting

Az eddigiekben tehát az államszocialista hiány feltételei között létezõ fogyasztói kultúra és viselkedés sajátos jegyeit hangsúlyoztuk. Befejezésként szeretnénk rámutatni a fogyasztói értékrend egy, a kádárizmusban kibontakozó, de általánosabb érvényû és a jelenbe mutató jellegzetességére. Némileg csalafinta módon, ezt az általános érvényû állítások megfogalmazására aspiráló részt kezdjük egy hosszabb, meglehetõsen partikuláris, speciálisan kelet-európai idézettel. Az idézet lelõhelye Eörsi István egy esszéje, melyben Csurka István titkosügynöki múltja és meghökkentõ feltárulkozása fölötti megdöbbenését próbálja kiírni magából:

A személyes sztoriját elregélõ Csurka azonban nagy józanságról tesz tanúbizonyságot, és idõnként ízelítõt ad korábbi értékeibõl is. Különlegesen elgondolkoztatónak tartom az elbeszélés középpontját. Az internált Csurka 1957 nyarának elején munkára jelentkezik. Ily módon kapcsolatba kerül a külvilággal. "Látnom kellett, hogy az ország él és felejt. Uralkodó elem a félelem és a magunkra hagyottság. És mindezzel szemben az élni akarás. Nyoma sem volt a márciusban újra kezdjük szellemének. A forradalmat leverték, az új rend beállt, az ügy eldõlt." Az én alapélményem is ez volt szabadulásomkor, 1960 augusztusában. Kimentem a margitszigeti Palatinus strandra, néztem a hulahoppozó bakfisok hasmozdulatait és arra gondoltam, lám csak, nem ültem hiába három és háromnegyed évet, nem hiába végeztek ki annyi embert: szabad hulahoppozni, nem úgy, mint Rákosi Mátyás országlása idején. Ugyanez év október huszonharmadik napján, este lementem az utcára, elveszetten kóvályogtam a ködben, rendõrök és titkosügynökök között. Dúlt a rend, és engem hihetetlen keserûség fogott el, melyet még aznap este megpróbáltam versbe foglalni. Íme az utolsó két szakasz:

Nézem ezt a vacogó Pestet,

Görcsös buzgalommal feled,

csak egy eb megnyúlt háta reszket -

neonsortûz rápereg.

Undorom most mindenkit átfog

- október végi sûrû köd -,

Mindjárt rendõrért kiáltok,

s egy meseautóban eltûnök.

Csurkát olvasva felébrednek ezek az emlékeim, láttam magamat a Palatinuson és az októberi utcán, visszatért számba a keserû íz. Valóban így volt - "mindenki azt üzente, hogy ezt õk már nem csinálják, nem tehetik és nincs is értelme". Ez rettenetesebb, mint maga a börtön … ilyen válságba kerültek, akiknek a forradalom valóban fontos volt (Eörsi 1996: 394-395).

Nyilvánvaló, hogy a kádárizmus nyilvánosságát nem azok határozták meg, akiknek a forradalom úgy volt fontos, mint Eörsinek, ám úgy hisszük, ez a vélemény - ha a megrázkódtatás nem is - jóval többekre terjed ki, mint a bebörtönzöttekre és a forradalom hûséges híveire. A társadalom- és politikatörténészek között ma már többé-kevésbé konszenzus van abban a kérdésben, hogy a forradalom utáni konszolidáció kulcsmomentuma volt az a fogyasztás, amelynek furcsaságairól e tanulmányban szó esett. Ugyanakkor a fogyasztást nem pusztán deskriptív, hanem értékelõ keretbe illesztõ narratívák tekintetében nagyfokú zavarodottság tapasztalható. A kádárizmus politikai, politológiai apologétái szívesen utalnak az általunk is idézett fogyasztási adatokkal alátámasztott jóléti növekedésre - az elemzõ értékelést ezzel mintegy letudva, megkerülve. Másfelõl, értelmiségi körökben ma is preferált narratíva az elõbbi, sarkított formában illusztrált "korrumpálódott társadalom" tétele. E szokatlan összetételû csoport által vázolt vízióban a társadalom elárulta (cserben hagyta, magára hagyta stb.) az alapvetõnek tekintett értékek (nemzeti függetlenség, határokon túli magyarság, emberi jogok, demokrácia, munkás-önigazgatás stb.) hordozóit a hétköznapi örömöket megtestesítõ frizsiderhasználatért cserében.

Itt térhetünk vissza a korábban beígért általánosabb szinthez, hiszen a nyugati baloldali értelmiségnek is egyik kedvelt elképzelése a "korrumpálódott társadalom" gondolata. Ma is találhatunk néhány olyan gondolkodót, aki 1968 metaforájába - a valóság nem kis negligálása árán - képes világforradalmat álmodni, a józanabb baloldalnak a nyolcvanas évekre azonban mégis el kellett jutnia ahhoz a fölismeréshez, hogy a hagyományos szociáldemokrata osztályfrazeológiával dolgozó retorika többé nem éri el a "tömegeket" (Wallerstein 1996). Meglehet sokakat elkeserít, de a thatcheri és reagani neokonzervativizmus látványos sikerei, illetve e programok társadalmi támogatottsága csak a jéghegy csúcsát, vagyis egy régóta tartó folyamat beteljesülését jelentették. Hiszen visszatekintve világosan látszik az a trend, mely szerint az ötvenes évektõl kezdve a magánéletre és a fogyasztásra összpontosító politikai-közéleti beszédmód került elõtérbe és bizonyult politikailag sikeresnek, amihez képest 1968 antimateriális világforradalma éppenséggel gyors lefolyású, önkívülettel járó, de alapjában véve ártalmatlan nekibuzdulásnak tûnhet.

Ennek a tendenciának komoly hatása volt a társadalomtudományokra is, hiszen például a brit gyökerû kritikai kultúrakutatás negyedszázados tudományos sikertörténete felfogható úgy is, mint az elõbb említett átalakulás intellektuális feldolgozására tett kísérlet, vagyis a munkásosztály - a baloldali értelmiség által tragikusnak vélt - konzumerizációjának tapasztalatával való birkózás. E folyamatnak azonban nem állhatta útját sem az ellenállás (Hall és Jefferson 1976), sem a szubkulturális újraértelmezés (Hebdige 1979, Willis 1978) retorikája. A hegemóniára és az ideológiára mutató érvek megfakultak a kilencvenes évek elejére. Az önazonosságát és használható társadalmi modelleket keresõ nyugati baloldal központi kérdését az értelmiségi guru, Stuart Hall fogalmazta meg a nevezetes Új Idõk címû esszégyûjteményben: "A huszonegyedik századba lépve megújulhat-e, egyáltalán élhet-e tovább az a szocializmus, amely teljes mértékben elvágja magát a hétköznapi gyönyörök tájaitól, legyenek e területek bármennyire is eldologiasítottak és ellentmondásosak?" (Hall 1989: 128).

Számunkra most nem az a fontos, hogy valóban az Új Idõ(k) jött(ek)-e el, vagy pedig inkább csak az erre adott értelmiségi reflexió váratott-e magára ily sokáig. A lényeg az, hogy mára az értelmiségi közvélekedés részévé lett a fogyasztás mint legitimációs és gazdaságszervezõ erõ fõszerepének elismerése. Ebben az értelemben állíthatja Daniel Miller, hogy - a proletariátussal szemben, valójában - a fogyasztás lett a "történelem élcsapata", mozgatója (Miller 1995). Nem szükséges azonban ezt az érvelést elfogadnunk ahhoz, hogy belássuk: a fogyasztás témájában örvendetesen szaporodó kutatások egy lehetséges lényeges hozadéka az, hogy alternatívákat kínál a "korrumpálódott társadalom" narratívájával szemben. A késõmodernitásban leomlik a valódi és hamis szükségleteket egymástól elválasztó vasfüggöny, a fogyasztói vágyak folyamatosan táguló és változó szerkezetû köreiben minden "valódi" szükségletként jelenik meg. Ennél fogva az egyéni és kollektív fogyasztói igények felkeltése és kielégítése már nem a "hatalommal" kötött alku, illetve a "korrumpálódás" része. Épp ellenkezõleg, az a hatalom lehet sikeres, amely megérti a fogyasztási vágyak alapvetõ strukturális sajátosságait, képes ezekhez idomulni és egy minél tágabb, minél többeket felölelõ legitimációs keretet biztosítani nekik (Bauman 1992). Ebben az értelemben Kádár nem felvilágosult uralkodó (aki a korábbi tradíció, valamint a kortársak által fölhalmazott tudást megfontoltan használja), hanem szerencsés zsarnok volt, aki ráérzett valamire, ami nálánál, és ma már tudjuk, a kommunizmusnál is hatalmasabb történelmi erõnek bizonyult. Ez a "gyõzhetetlen erõ" repítette elõre és építette föl népszerûségét.

Ez az erõ, a fogyasztás legitimáló ereje és szerepe nem tûnt el az államszocializmus összeroppanásával; a mi olvasatunkban a rendszerváltás utáni politikai hullámvasút kacskaringós útja éppen arról szól, hogy a választási sikerek nyitját nem az ideológiai szótárakban kell keresnünk, hanem azok a politikai erõk számíthattak nagyobb támogatásra, amelyek hihetõbben jelenítették meg a fogyasztói választások bõvülésének lehetõségét (Dessewffy és Hammer 1995). Nem állítjuk, hogy a fogyasztás szelleme a világszellem helyére lépett, többek között azért sem, mert egy ilyen szellem, "általános mozgató" létét nem látjuk igazoltnak. A fogyasztás e régióban betöltött történelmi szerepét boncolgatva leíró és nem törvényszerûen érvényesülõ sajátosságokat fogalmaztunk meg. Ám igazoltnak látjuk azt a korábbi megállapításunkat, hogy Közép-Európában a hagyományos ideológiákhoz való kötõdés és a fogyasztói kultúra elterjedtsége fordítottan arányos. Magyarország ebbõl a szempontból is elõnyös pozícióban van, nem utolsósorban az e tanulmányban vázolt folyamatok miatt.

Ha van veszély, akkor az éppenséggel ugyanúgy általános veszély, mint ahogy a fogyasztás általános legitimáló erõ ma a világban. Daniel Bell A kapitalizmus kulturális ellentmondásai híres bevezetõjében azt állítja, hogy "a modernitás igazi problémája a hit problémája" (Bell 1976:28). A modernitásnak ugyanis egyik jellemzõje az, hogy a társadalmi életben senki sem hagyatkozhat az interakciók valamely szilárd és egyértelmû jelentésére (amely Isten, egy mitikus õs vagy egy nagy tiszteletben tartott könyv szavain alapul), amely jelentés segítségével a világ jelenségei ellentmondásmentes rendbe állhatnának. A modernitás kultúrájának alaptulajdonsága a bizonyosság hiánya és folyamatos keresése.6 Egy olyan világban, ahol a hitek és világképek legfõbb szervezõ elvévé a fogyasztói vágyak kielégítése válik, és ahol e vágyak állandó és bõvített újratermelése folyik, egyértelmûen növekszik a kielégítetlenek tömege. Itt nem feltétlenül a szubkulturális antimateriális lázadókra gondolunk. A hippi-punk váltásra visszatekintve, a virággyerekek intergenerációs szembefordulása kulturális-ideológiai támadást jelentett a materialista értékrenddel szemben (ne feledjük, fõ bázisaik az egyetemi campusok voltak). A punkok és az õket követõ lázadók nemzedékei marginalizált szociális helyzetbõl indultak (miként ezt érzékletesen illusztrálja a Trainspotting is), de ami témánk szempontjából talán fontosabb a mai technokultúra gyökeresen átalakította a valóság és a képzelet, az autentikusság és a másolat, az "alternatív" és a kommersz mára porosnak ható, 1968-ból származó, romantikus elképzeléseit.

És ez itt az új közös (közép-)európai nevezõ: a (koraszülött) jóléti állam leépítésével minden bizonnyal növekedni fog a marginalizáltak száma, azoké, akik szociális helyzetük miatt nem lesznek képesek a választásra, miközben a fogyasztói vágyak csábításai úgy záporoznak rájuk, mint Eörsi versében a neonsortûz a kivert ebre. Ez a kor, amelyben élünk, az e feszültség okozta szörnyûségekrõl beszámoló híradások mindennapjaink részeivé váltak. A Nike cipõért osztálytársát kirabló tinédzser (jól értsük: a márkáért és nem egy cipõért), a Porschéért (nem egy gépjármûért, hanem a ragyogó luxuskonnotációkért) gyilkoló fiatalember, a Martens bakancsért kutakodó, amúgy nacionalista és antikapitalisztikus nézeteket ápolgató szkinhed lassan már föl sem tûnik. De itt nem csak a piaci vágyak által stimulált és távolról sem csak Kelet-Közép-Európára jellemzõ, különben nagyon fontos új bûnözésrõl van szó (Bauman 1995). Bármilyen drámaian növekszik is az új, fogyasztói bûnözés, mindössze egy nagyobb társadalompatológiai csomag kicsiny része. Habár a fölpörgetett fogyasztói vágyak kielégítésére képtelen tömegek egyre nagyobb hányada választja a bûnügyi statisztikák tanúsága szerint a törvények áthágását vágyai direkt kielégítésének módjaként, ez a szám mégis elenyészik a munkanélküliek és elszegényedõk aránya mellett. A jelen gondolatmenet szempontjából az állandósuló munkanélküliség az elsüllyedõ alsó középosztály mint kulturális közeg értelmében válik igazán érdekessé.7

Ebben a kulturális közegben korántsem az idézett coheni rezignáció az általános. A hatékony alternatív világképek és magyarázatok hiányában felértékelõdött fogyasztói identitások nagymértékben kiszolgáltatottak. Amikor a fogyasztói kultúrában elsõdleges örömforrássá a Donna Karan zakó válik, és más, alternatív értékek elveszítik versenyképességüket, akkor az e fogyasztói dimenzióban alulteljesítõk számára a kompenzációs lehetõségek tere beszûkül, és a folyamatos frusztráltság válik alapélménnyé. Anne Norton éleselméjûen mutat rá a késõ modernitásban átalakuló fogyasztás eme jellegzetességére:

A választás nem a szabadság megnyilvánulása, hanem kényszer. Az árucikkek sokfélesége révén a szükségszerûségbõl választás lesz, a szükségletbõl pedig vágy, és eközben egy meghatározott szükségletet, a választás szükségletét egyre kevésbé lehet kielégíteni (Norton 1993: 68).

Felhasznált irodalom

Appadurai, Arjun (1996): Fogyasztás, idõtartam, történelem. In Replika, 21-22: 81-101.

Bauman, Zygmunt (1991): Dismantling a Patronage State. From a One-Party State to Democracy: Transition In Eastern Europe. Poznan Studies in the Philosophy of Sciences and Humanities 32.

Bauman, Zygmunt (1992): Intimations of Postmodernity. London: Routledge.

Bauman, Zygmunt (1995): The Strangers of the Consumer Era. Kézirat.

Bell, Daniel (1976): The Cultural Contradictions of Capitalism. New York: Basic Books.

Berend T. Iván (1983): Gazdasági útkeresés 1956-1965. A szocialista gazdaság magyarországi modelljének történetéhez. Budapest: Magvetõ.

Berger, Peter L. (1973): Homeless Mind. New York: Vintage Books.

Berger, Peter L. és Thomas Luckmann (1966): The Social Construction of Reality. Garden City N.Y.: Doubleday.

Berman, Marshall (1983): All That Is Solid Melts Into Air. New York: Verso.

Baudrillard, Jean (1983): In the Shadow of the Silent Majorities. New York: Semiotext(e).

Bocock, Robert (1993): Consumption. London: Routledge.

Bourdieu, Pierre (1984): Distinction. Cambridge: Harvard University Press.

Cohen Live, Sony Music Entertainment, Inc. 1994.

Dessewffy Tibor (1993a): A tolmács törvénye. In Replika, 9-10: 23-30.

Dessewffy Tibor (1993b): Gulyás-posztmodern. In 2000, 1993. április, 17-26.

Dessewffy Tibor (1996): Az (el)késõ kapitalizmus. In Holmi, 1996. július, 983-999.

Dessewffy Tibor és Hammer Ferenc (1995): Transition in Hungary. In The 1990 Election to the Hungarian National Assembly. Eastern European Election Handbook Series, 1.Köt. Hans Klingemann és Charles L. Taylor szerk., 11-32. Berlin: Sigma.

Elster, Jon (1992): Intertemporal Choice and Political Thought. In Choice Over Time. Jon Elster és George Loewenstein szerk. New York: Russel Sage Foundation.

Elster, Jon és George Loewenstein (1992): Utility from Memory and Anticipation. In Choice Over Time. Jon Elster és George Loewenstein szerk. New York: Russell Sage Foundation.

Eörsi István (1996): Az ötlábú bárány. Budapest: Pesti Szalon.

Featherstone, Mike (1991): Consumer Culture and Postmodernism. London: Sage.

Hall, Stuart és Tony Jefferson (szerk.) (1976): Resistance through Rituals: Youth, Subcultures in Post-War Britain. London: Hutchinson.

Hall, Stuart (1989): The Meaning of New Times. In New Times. Stuart Hall és Martin Jacques szerk. London: Lawrence & Wishart.

Hebdige, Dick (1979): Subculture. The Meaning of Style. London: Routledge.

Kádár János (1968): Hazafiság és internacionalizmus. Budapest: Kossuth.

Karikó Sándor (1995): A társadalmi-politikai megalkuvás. Budapest: Gondolat.

Lengyel László (1988): Politikai magatartás és gazdasági viselkedés egy kis ország jövõképében. In Medvetánc. Magyar gazdaság és szociológia a 80-as években. Budapest: Minerva.

Miller, Daniel (szerk.) (1995): Acknowledging Consumption. London: Routledge.

Norton, Anne (1993): Republic of Signs. Liberal Theory and American Popular Culture. Chicago: The University of Chicago Press.

Óvári Miklós (1983): A gazdaságpolitikai tájékoztatás feladatairól. In: Gazdaságpolitikánkról. Válogatott beszédek és cikkek propagandisták és agitátorok számára. Budapest: Kossuth.

Rojek, Chris (1987): Capitalism and Leisure Theory. London: Tavistock.

Szabó Miklós (1989): Politikai kultúra Magyarországon. Budapest: Atlantisz.

Trainspotting filmzene, EMI, 1996.

Vörös Miklós (1996): Fogyasztás és kultúra. In Replika, 21-22: 77-79.

Wallerstein, Immanuel (1995): A liberalizmus agóniája. In Eszmélet, 27: 218-238.

Willis, Paul (1978): Profane Culture. London: Routledge and Kegan Paul.

Zentai Violetta (1996): A fogyasztás kultúrája és a történelem. In Replika, 21-22: 139-159.

Jegyzetek

1 Egyetlen lehangoló példa: az Interneten kóborló érdeklõdõ számára a http\www\gold.ac.uk/~soa01ds/bibcon.htm cím alatt több mint 1300 tételbõl álló, bár távolról sem teljes, releváns irodalmat állított össze Don Slater.

2 Egy közelmúltban megjelent, a megalkuvásról szóló kötet egész fejezetét szentelte a szerzõ a Kádár-rendszer polgárattitûdjei - konformitás és megalkuvás szerint történõ - értelmezésének (Karikó 1995).

3 A személyi tulajdon körébe tartoztak a homo kadaricus normális elfogadható szükségletei: egy lakás, egy nyaraló és a nagy karriert befutó háztáji.

4 A késõbbiekben mutatjuk be, hogy a tömegfogyasztás mint rendszer féloldalas legitimálódásának egyik pillére hogyan kap új jelentést a nyolcvanas években, és hogy e jelentésváltozás hogyan ássa alá e legitimációt.

5 E szakasz hátralévõ része némi változtatásokkal megjelent a Magyar Narancs "Paszták népe" címû publicisztika-rovatában (1997. január 9. és február 20.).

6 Az építészeti metafora - identitásépítés - szépen mutatja az identitás ideiglenességét. Nemigen fordulhatna elõ az, hogy - egy másik metaforát alkotva - azt mondjuk: valaki "az identitása hátán vágtatta végig" az életét.

7 A nyugati félteke egyik legbefolyásosabb véleményformálója e kulturális közhangulatot így írja le:
Everybody knows the fight was fixed: the poor stay poor, the rich get rich. That's how it goes. Everybody knows.
Everybody knows that the boat is leaking. Everybody knows that the captain lied.
Everybody got this broken feeling like their father or their dog just died.
Everybody talking to their pockets. Everybody wants a box of chocolate and a long stem rose. Everybody knows …
Everybody knows the deal is rotten: Old Black Joe's still picking cotton for your ribbons and bows. And everybody knows (Cohen 1994).