Filmkészítés alkalmával évfolyamtársaimmal együtt gyakran szembesültünk azzal a kérdéssel, melyik vágókép hova kerüljön egy-egy filmben. A döntés természetesen sohasem "kockaföldobással" történt.1 Egy szöveg majdnem mindig új értelmet nyer a hozzá kapcsolódó képpel - egyébként ez a finomabb vagy akár manipulatív jelentések kialakításának egyik eszköze is. Gyakran éppen az akadályozta a vágást, hogy egyik felvett képet sem akartuk az anyag bizonyos részére rávágni, mert azzal olyan jelentéseket implikáltunk volna, amelyek esetleg távol álltak a szereplõ gondolataitól. Nos, ha ezt, az alany saját verzióját tiszteletben tartó készítõi magatartást a dokumentumfilmre nem is, a Híradóra vonatkozóan azonban elvárhatónak tartom. E nézõpontból vizsgáltam az MTV Híradójának képszerkesztési eljárásait.

A hírek és a televízió képiségének elemzése a szociológia egyik elhanyagolt területe. A szûkös irodalomból kiemelhetõ az a mára már klasszikussá vált felmérés, amely a televíziós közvetítésen és a helyszínen tapasztalt nézõi élményeket hasonlítja össze (Lang és Lang 1976), Helmuth Kohl választási vereségének képi tanulságai (Kepplinger 1982), valamint Mandellnek és Shaw-nak a képbeállításra vonatkozó vizsgálata (Mandell és Shaw 1973). A képi elemzés fontosságát alátámasztja, hogy a mûsorok, a hírek verbális és képi retorikája gyakran szétágazó, ennélfogva a közvélemény-kutató intézetek médiaelemzései a "pártosság" - jellegzetesen hatáselméletekbõl táplálkozó - kérdését az üzenetrendszerek egy részeleme alapján válaszolják meg. Dolgozatom - itt nem bizonyítható - elõfeltevése, hogy a televízió és azon belül a Híradó képi nyelvezete, képhasználati sajátosságai mind hosszú, mind rövid távon befolyásolhatják a nézõ megszerzett ismereteit. Az ismeretszerzés befolyásolhatósága annál inkább valószínûsíthetõ, minél kevésbé reflektálható a befolyásolás ténye, azaz minél kevésbé érzi úgy a nézõ, hogy véleménykialakítását befolyásolni akarják. A grice-i dichotómia (Grice 1979) alapján ugyanakkor arra következtethetünk, hogy a kép - "természetes jelentése" révén - egy kevésbé reflektálható üzenet hordozója, szemben a beszéd (narráció) nyilvánvalóan konstruált jellegével, azzal ugyanis, hogy jelentése "nem természetes jelentés".2 Amennyiben megtaláljuk a képhasználat építõköveit, hipotézisszerû következtetéseket vonhatunk le a Híradót nézõ egyén ismereteinek sajátosságairól. Dolgozatom másik elõfeltevése az, hogy a Híradótól a nézõk többsége azt várja, hogy semlegesen, "objektíven" tudósítson az adott nap eseményeirõl.3 Ezt a hipotézist épp a Híradó semlegességét firtató állítások erõsítik meg. Vizsgálatomban olyan képszerkesztési módszereket kerestem, melyeket a nézõ feltehetõleg nem érzékel, vagy éppen természetesnek, szükségszerûnek tart, az egyén ugyanis ezeken a képszerkesztési sajátosságokon - mint csatornákon - keresztül találkozik a "nap eseményeivel".

A fenti megfontolások mellett elemeztem 28 Híradó 426 hírét.4 Az anyag belsõ összefüggéseit, jellegzetességeit keresve három fõ képalkotási eszközcsoportot tudtam megkülönböztetni: a funkcionális képhasználat különféle formáit, az anyag szerkezetén keresztül megvalósított értelmezéseket, valamint a szereplõk képi ábrázolásának különféle formáit.

Funkcionális képhasználat

A Híradó képhasználata ugyanúgy funkcionális, mint a más film-, illetve mûsortípusoké. Ez azt jelenti, hogy a képeknek az adott hír struktúrájában jól meghatározható szerepe - azaz jelentése - van, ami többnyire túlmutat az egyszerû ábrázoláson.5 Az egyes snittek helyét a hírekben sem a véletlen, hanem a narrátor szövege jelöli ki, a kép a szöveg egyes pontjaira utal asszociálás révén, illetve megpróbálja kifejezni azokat. Tapasztalatom szerint ennek gyakorlati kivitelezése elsõ lépésben a szöveg felmondásából, majd pedig a hanganyag képi illusztrálásából áll. Mivel az illusztráció szervezõelve a kép és a szöveg értelmi analógiája, a vágópont6 általában a narráció egy hangsúlyos elemére mutat. A képi és verbális szint asszociációs viszonya lehet közeli, illetve enyhe kapcsolaton alapuló, valamint alátámasztó, illetve ellenpontozó. A képeknek fogalmakhoz való társításából kiemelkednek a stabilabb képkapcsolási szokások, melyek egy visszatérõ jelkészlet alkalmazásával teremtenek állandóságot a képfolyamban. Képi metaforákkal, metonímiákkal7 az MTV Híradójában gyakran találkozhatunk, ezek közül azonban - ha irányultságunk nem egy konkrét kérdésre vonatkozik - a valamennyire rendszeresen használtakkal érdemes foglalkozni.

A megfigyelt - meglehetõsen szûk idõszakot felölelõ - mûsoregységekben az "elmaradott területeket" meztelen afrikai gyerekekkel, a "békét" a tárgyalóasztallal, a kínai személyeket a "csempészéssel", a "szavazást", illetve a "választásokat" a televízióval, a "sztrájkot" az álldogálással, a "kábítószert" a repülõterekkel hozták a kép szintjén összefüggésbe.8 A stabil képi-fogalmi kapcsolatokból álló jeluniverzum bizonyos értelemben gondolkodási formát jelöl ki, ugyanis a reklámokhoz vagy a politikai klipekhez hasonlóan, a Híradó képi metaforáiban a verbális és a képi szint egyszerre van jelen. A "mûvészfilmekben" alkalmazott metaforákkal szemben - ahol a képi szintet általában nem teszik nyilvánvalóvá verbálisan is - a hírek képi metaforái dogmatikusak. Hasonlóan ahhoz, ahogy a reklám kijelöl a társadalom számára használatos állandó szókapcsolatokat ("makacs folt" stb.) és problématerületeket (még sikeresebb, még fehérebb…), a Híradó a metaforákon keresztül megerõsíti a redukcionizmust és a problémák hárítását (pl. az AIDS-vírust annak afrikai eredetével, azaz afrikai képekkel összekapcsoló, a feketegazdaságot a magyarországi kínai piacokkal szimbolizáló kötések).

A kép átvitt értelmû használatának érdekessége - és egyben magát mint metaforizációt leleplezõ különös esete -, hogy a jel értelme szükség esetén átírható. A kép jelentésének változásait a következõ három hír aláhúzott képei értelmének változásában követhetjük nyomon:

1996 április 29-én a Híradó bejelenti, hogy a felkelõ csecsenek vezetõje, Jandarbijev valószínûleg meghalt.

Mint láthattuk, a vezetõ - egy korábbi felvételen - fehér papírról olvas valamit. Az elhamarkodott nekrológ - valamennyire kapcsolódva a képhez, tudniillik hogy Jandarbijev a képen olvas - az "egykori irodalmárról" beszél. A másnapi, április 30-i adás a közelgõ május elsejérõl szól: moszkvai rendõrszázad masírozik a repülõtér kifutóján, kifejezendõ, hogy Moszkva különleges biztonsági intézkedéseket tesz az ünnep megtartása érdekében.

E két hír képei a május 2-i adásban új értelmet nyernek. A hír szerint Jelcin és Csernomirgyin nem mond le a katonai erõ alkalmazásáról Csecsenföldön. E fenyegetés képi metaforája az április 30-i rendõrmenetelés képe - amellyel a számunkra nehezen azonosítható rendõregyenruha katonaruhává avanzsál. A május 1-jei adásból egyébként kiderült: Jandarbijev él. A május 2-i hír narrátorszövege alatt, miszerint a vezetõ "tegnap bejelentette…", az április 29-i "egykori irodalmár" képét látjuk, "archív" index nélkül.

Hangsúlyozom, míg az aláhúzott képek ugyanazok április 29-én, illetve 30-án, mint május 2-án, az értelmük megváltozott. A hírkészítõk szempontjából a kép és a szöveg viszonya természetesen nem "metaforikus", ezek egyszerûen csak az "olyan, mintha…" (katona lenne, tegnap lenne stb.) közkeletû tévés alapállás megnyilvánulásai. Számunkra, nézõk számára azonban ennek következményei vannak: a kép bizonyos "objektív" jellemzõi - például a szereplõk, az idõ, a hely, a kimondott szavak, ígéretek stb. - bizonyos "hasonlóságok" okán háttérbe húzódnak, miáltal a kép elveszti "objektív" jelentését, és metaforaként mûködik, miközben a nézõ számára, elvárásai nyomán azok a képek feltehetõen önazonosként - azaz katonákként, "tegnapként" - értelmezõdnek.

Képi metaforával, metonímiával gyakran találkozhatunk a Híradót felvezetõ és záró "head"-ekben is. A felvezetõ képek tartalmaznak képi metaforákat, mert bennük kell néhány kép segítségével kicsúcsosodnia a hír értelmének. A vizsgált mûsorok alapján úgy tûnik, a szerkesztõk azokat a képeket emelik be a "head"-be, amelyek a legalkalmasabbak a hír összefoglalt értelmének a megjelenítésére.

A funkcionális képhasználat egyik legszembetûnõbb módja a tömörítés, címadás. Az újságfeliratok, könyvcímek, amelyeket a stábok az események helyszínein vesznek fel, az adott hírhez kapcsolható többletjelentéssel bírnak, s a hírben képi metaforaként mûködnek. Nagy Sándornak, az MSZOSZ elnökének lemondásakor a tudósítás közepén egy Hatalomváltás címû könyv gerincére való ráközelítéssel fogalmazza meg a készítõ a saját gondolatait (1995. október 18.), a médiakurátorok sorsolásáról beszámoló - meglehetõsen konfliktusosra szerkesztett - hír egy újságcímmel indít: Tolongás az elnökségért (1996. május 3.), és ugyancsak újságcímmel kezdõdik az 1995. október 27-i, villamosipari sztrájk-lehetõségrõl tudósító összeállítás.

Valamelyest már az elõzõekbõl is következik: a Híradó a kép szintjén - a laikus nézõ számára nem feltétlenül nyilvánvalóan - véleményeket alkot és közvetít. Erre példa lehet egy, a civilszervezetek szerepével foglalkozó kongresszusról szóló tudósítás, melyben "a kormány irányába való nyomásgyakorlás" kifejezés alatt egy pihekönnyû kiállítási papírmadarat látunk, vagy a soroksári templom építési területét átadó ünnepségrõl szóló hír, amelyben szó esik "Marika nénirõl" is, aki "a templom mindenese" és aki "leginkább a kívül rekedt fiatalokat sajnálja" (mármint az egyházból kimaradókat), miközben a templomi adománygyûjtõ persely képét látjuk. Ezeket a gondolatokat nyilván egyik szerkesztõ sem engedte volna verbális formában közzétenni. (Tehát kimondani azt, hogy az egyház szeretõ karját leginkább a pénz nyitja tágra, vagy hogy a civilszervezetek szerepe a nullával egyenlõ.)

A média involválja - és ezzel legitimálja - önmagát az általa tudósított eseményekben. Az a - közhelyszámba menõ - tény, hogy a televíziót a rádiótól és egyéb médiumoktól a képiség különíti el, messzemenõ következményekkel jár a valóság megkonstruálásában. A képi részt nélkülözõ hírek alacsony aránya a Híradókban (a megfigyelt mûsoregységeknek kb. 2-3%-a) azt mutatja, hogy a hírré válás egyik elsõdleges tényezõje a kép megléte, azaz a fontosság ("a nap híre") az elértség függvénye. Azzal, hogy a televízió nem vagy csak ritkán ad közre képi illusztráció nélküli híreket, megváltoznak a hírértékûség más médiumok által kialakított konvenciói, a televízió tehát bizonyos mértékben újradefiniálja a "merítés halmazát". A stábok eleve nagyobb hajlandósággal mennek a feltehetõen képileg is "produkáló" eseményekre, a késõbbi választást pedig - melyik sajtótájékoztató legyen bemutatva - motiválhatják a képiség jellemzõi (képileg izgalmas vagy szokványos). A hírré válás folyamatait vizsgáló más kutatások is rámutattak már arra, hogy a híradók egyik legalapvetõbb szerkesztési elve a filmanyag megléte (Gans 1979).

A megfigyelt mûsoregységek arra engednek következtetni, hogy a Híradóban a média szimbólumai - diktafon, kamera, jegyzetelõ kéz, fotósok - ugyancsak funkcionálisak, egy szûk jelentésspektrum képi hordozói. Megfigyelésem szerint ezekkel a képekkel egyrészt események, illetve dolgok "felszentelt" voltára utalnak, ami a képi asszociációkban például a "megerõsítik" és egy jegyzetelõ kéz, az "ENSZ ratifikálta" és fényképezõ fotósok képe, a "megfigyelõk szerint" és újságok képének kapcsolatában ragadható meg.