Személyi összefonódás (interlocking directorates) bankok és iparvállalatok között a századforduló Magyarországán
Tomka Béla
Jegyzetek


A szakirodalomban legelterjedtebb megközelítés szerint személyi összeköttetés/összefonódás akkor keletkezik két vállalat között, ha az egyik részvénytársasági vállalat vezetõ tisztségviselõi (például igazgatósági tagjai), illetve ellenõrzõ szervének (felügyelõbizottság) tagjai helyet foglalnak a másik felügyelõbizottságában vagy igazgatóságában (interlocking directorates).1 Egy tágabb definíció az alsóbb szintû vezetõk igazgatósági, illetve felügyelõbizottsági tagságait is ebbe a körbe sorolja.

A jelenség régóta az érdeklõdés homlokterében áll a bank-ipar viszonyt illetõen is. A személyi kapcsolatok elsõ átfogó vizsgálatát ebbõl a szempontból Otto Jeidels végezte el a századfordulón (Jeidels 1905: 142- 162). Bemutatta, miként alakult a német nagybankok kapcsolata a német iparral. Részletesen elemezte a bank-ipar kapcsolat egyes formáit, a bankok szerepét az ipari koncentrációban, s a felügyelõbizottságok szerepét. Tanulmányára késõbb olyan munkák támaszkodtak, mint Jacob Riesser nem kevésbé alapvetõ kötete (Riesser 1912: 303- 304) vagy a két világháború között Wilhelm Hagemann kutatásai (Hagemann 1931). Jeidels és Riesser munkáiból bõven merített - az egészen más ideológiai alapon álló - Rudolf Hilferding is, aki a felügyelõbizottsági jelenlétet és a részvénytulajdont olyan jelenségeknek tartotta, amelyeken keresztül a bankok intézményesítették az egész gazdaságra növekvõen kiterjedõ uralmukat (Hilferding 1959: 174-175).

Szintén korán nagy figyelmet kapott a probléma az Egyesült Államokban, mégpedig a trösztellenes politika jegyében. Az 1914-ben kiadott Clayton Act megtiltotta a személyi összeköttetést bankok és a meghatározott nagyság fölötti, konkurensi viszonyban lévõ cégek között. Ennek az volt oka, hogy feltételezték a jelenség versenyt korlátozó hatását. Az Egyesült Államokban emiatt késõbb is folyamatosan figyelemmel kísérték e jelenséget. A második világháború elõtt, kormánymegbízásból (National Resources Committee, 1930) Paul M. Sweezy vezetésével vizsgálták a 250 legnagyobb amerikai vállalatot, hogy feltárják a közöttük kialakult személyi kapcsolatokat (Dooley 1969: 314).

Bár a kérdéskörrel foglalkozó klasszikus munkákat jellemzõ úgynevezett "control-perspective" - vagyis annak feltételezése, hogy a személyi kapcsolatok egy másik cég ellenõrzésére szolgálnak, például a verseny kiküszöbölése vagy mérséklése céljából - napjaink gazdaságszociológiai irodalmában sem ismeretlen, ez azonban mindinkább kiegészül más megközelítésekkel is. Így például egy másik, az úgynevezett "erõforrás-függõség" (resource dependence) nézõpontja szerint a személyi kapcsolatok is elsõsorban az erõforrások minél hatékonyabb mozgósítását szolgálják - mindkét fél részérõl (Ottoson 1988; Ziegler 1984: 586-588). A megközelítéseknek más osztályozása is elképzelhetõ: a cselekvéselméleti perspektíva a kapcsolatok hálózatát a különbözõ mozgásterû egyéni és kollektív cselekvõk stratégiai cselekvésének tulajdonítja, melyben a részben saját maguk által is alkotott környezet adottságaihoz alkalmazkodnak. A rendszerelméleti megközelítés a célok elérése szempontjából különbözõ mértékben funkcionális struktúrákra összpontosítja a figyelmét, míg a funkcionalista megközelítés fõként azokkal a mechanizmusokkal foglalkozik, amelyek a rendszer sikeres mûködését biztosítják (Ziegler 1984: 586). Az irodalomban megfogalmazódott az a vélemény is, hogy a személyi kapcsolatok a tranzakciós költségek problémája felõl értékelhetõk a legoptimálisabban, hiszen a tranzakciós költségek csökkentésével a tõke- és hitelkapcsolatok optimalizálását szolgálják a személyeket kibocsátó cég részérõl (Ziegler 1984: 586-588).

Az utóbbi években a nemzetközi gazdaságszociológia erõfeszítéseket tett arra, hogy a "network analysis"-t is fokozottan bevonja a kutatásba. Ennek során igyekeztek elkülöníteni a személyi kapcsolatokon nyugvó egyes hálózatokat (Pappi-Kappelhof-Melbeck: 1987). Az ezzel szemben megfogalmazódó kritikák mindenekelõtt arra vonatkoztak, hogy a hálózatban elfoglalt "centralitás" fokának mérése nem mond semmit arról, milyen intenzitású és irányú (melyik cég a küldõ, ill. fogadó) személyi kapcsolatok eredménye a kialakult helyzet.

A bankok és iparvállalatok közötti személyi kapcsolat Magyarország - illetve tágabban az Osztrák-Magyar Monarchia - viszonylatában szintén a kortárs szakírók és sajtó kedvelt témája volt,3 s a késõbbi gazdaságtörténeti szakirodalom is meglehetõsen nagy teret szentelt a problémának. A Monarchia vonatkozásában például David F. Good a nagybankok és iparvállalatok közötti "személyi uniót" "a bank-ipar kapcsolat talán legfontosabb aspektusának" tartja (Good 1984: 216).

Az utóbbi évtizedek hazai irodalma jobbára Hilferding gondolatmenetét követte, s a személyi összeköttetést a szerzõk többnyire azonosították a bankok legközvetlenebb érdekérvényesítési, befolyásolási lehetõségével, olyannyira, hogy a személyi kapcsolat több munkában már önmagában definiálta a bankok érdekkörét. Sándor Vilmos szerint "a bankmonopólium a tulajdonában álló ů részvénypaket alapján és az iparvállalat igazgatóságába delegált megbízottai útján gyakorolta hatalmát az érdekkörébe vont iparvállalatok felett" (Sándor 1954:493). Berend T. Iván és Ránki György egy olyan fináncoligarchia kialakulásáról írt, melynek "szûk köre mindenható hatalommá vált" a magyar gazdaságban (Berend-Ránki 1955).

A következõkben a bankuralom kérdéskörét a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank ipari személyi kapcsolataira irányulva járjuk körül, az elsõ világháború elõtti évtizedre összpontosítva. (A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank a Magyar Általános Hitelbank mellett a dualizmus utolsó évtizedeinek legjelentõsebb hazai bankja volt.) Vizsgálódásunk során lehetõleg több szempontot is érvényesíteni próbálunk, s nem csupán a kontrollperspektívát, jóllehet nem lesz módunk egész hálózatok vizsgálatára, illetve elkülönítésére. A bank által kínált legfontosabb erõforrások - a tõkerészesedés, a hitel s a gazdasági szakértelem (Ziegler 1984: 586-589) -, valamint az esetleges bankkontroll és a személyi kapcsolatok közötti összefüggést azáltal vizsgáljuk, hogy a következõ kérdésekre keressük a választ:

1. milyen összefüggés volt a személyi kapcsolatok és a hitelnyújtás, valamint a banki részvénybirtok - azaz a tõkeallokáció - adott módja között, és

2. milyen hatással voltak a személyi kapcsolatok az iparvállalati döntéshozatali folyamatra?

A bankok és más vállalatok személyi összefonódása kétségkívül igen gyakori volt a századfordulót követõen Magyarországon is. Mindenekelõtt a nagybankok vezetõi és vezetõ tisztségviselõi rendelkeztek számos igazgatósági és felügyelõbizottsági hellyel. Csupán néhányat kiemelve közülük: 1913-ban Barta Arnold (Magyar Agrár- és Járadékbank) 38, Székely Ferenc (Magyar Bank és Kereskedelmi Rt.) 34, csetei Herzog Móric (Magyar Agrár- és Járadékbank) 26 tagsággal rendelkezett.4

A tagságok nagy száma jellemezte a vizsgált Kereskedelmi Bankot is. Ez a szám különösen impresszív, ha az összes - nem csak az ipari társaságban betöltött - funkciót vesszük figyelembe: összesen 304 hazai és 34 külföldi tagságot számolhatunk össze. Mezei Móric 48 és Szabó Jenõ 37 tagsága országos viszonylatban is a legkiemelkedõbbek közé tartozott. (Lásd táblázat.) Mindketten a közlekedési (vasúti) vállalatokban voltak különösen aktívak. Szabó Jenõt a múltja is predesztinálta erre a szakosodásra, hiszen nyugalomba vonulásáig (1893) a Közlekedési Minisztériumban a vasúti szakosztály tanácsosa, majd miniszteri tanácsos volt. Ami az ipari társaságokat illeti, 1913-ban Lánczy Leó például 6, Weiss Fülöp 15, Fellner Henrik 13, Hollós Ödön 15 hazai igazgatósági és felügyelõbizottsági tagsággal rendelkezett.5 Lánczy 1881 óta a Kereskedelmi Bank elnöke volt, így neve összekapcsolódott a bank legdinamikusabb fejlõdésének évtizedeivel, emellett országgyûlési képviselõként tevékenykedett, és a király valódi belsõ titkos tanácsosa címet is viselte (Halmos 1992). Weiss Fülöp a bank vezérigazgatója volt, akinek a balkáni pénzügyi kapcsolatait szokás kiemelni az elsõ világháború elõtti periódusban. A háború után Lánczyt követte a bank élén, az elnöki pozícióban. Fellner Henrik 1892-1911 között volt a bank ügyvezetõ igazgatója, amikortól a tulajdonában lévõ Leipziger Vilmos Szesz- és Cukorgyár irányításával foglalkozott, s a GYOSZ egyik vezetõje is lett. A bank igazgatósági és felügyelõbizottsági tagjai, igazgatói és aligazgatói6 74 hazai ipari részvénytársaságban összesen 115 igazgatósági és felügyelõbizottsági hellyel bírtak.7 (Lásd táblázat.)

Ez a felsorolás azonban - bár egy olyan személyi hálózat képét vetíti elénk, melyben a bank a központi helyek egyikét foglalta el a magyar gazdaságban - önmagában természetesen nem mutatja a személyi kapcsolatok funkcióit és jelentõségét. Szükséges ezért a személyi összeköttetés és más változók - mint a bank tõkekihelyezése, az iparvállalat nagysága - közötti kapcsolat vizsgálata is.

Megállapítható, hogy a személyi összeköttetések igen erõs pozitív összefüggésben voltak a vállalatnagysággal, mivel azon vállalatok mérete, amelyekkel a bank személyi összefonódásban volt, meghaladta az átlagos hazai iparvállalati nagyságot. Míg 1913-ban az átlagos hazai ipari részvénytársaság alaptõkéje 1060 ezer korona volt, addig a bankkal kapcsolatban állóké valamivel meghaladta a 4 millió koronát.

A bank intern mérlegein alapuló adatgyûjtésünk - melyet másutt közöltünk (Tomka 1995: 203-206) - alapján megállapíthatjuk, hogy ahol a bank nagyobb részvényhányaddal rendelkezett, ott szinte minden esetben létezett személyi kapcsolat is. 1913 végén 17 esetben volt 25 százalék fölötti tulajdonhányada, s e cégek közül csak kettõ esetében nem képviselte a bankot senki sem az igazgatóságban, sem felügyelõbizottságban. Ezekhez a cégekhez gyakran több tagot is delegáltak. Esetenként elõfordult az is, hogy 3-4 személyt is kiküldtek. Például a Schlick és Nicholsonnál a késõbbi pénzügyminiszter, ekkor a bank ügyvezetõ igazgatója, Hegedüs Loránt, a késõbb kereskedelmi miniszter lett, vasáru nagykereskedõ, Heinrich Ferenc, valamint Weiss Fülöp; a Danubius Textilmûveknél Weiss Manfréd, Weiss Fülöp, Sztehlo Róbert; sõt, az Egyesült Tégla- és Cementgyárnál Mezei Móric, Szabó Jenõ, Weiss Fülöp és Hollós Ödön egyaránt tag volt. A kiterjedt személyi kapcsolatok valószínûsége tehát a tulajdonhányad növekedésével együtt emelkedett. Ez hazai viszonylatban is alátámasztani látszik azt a feltételezést, hogy a személyi kapcsolatokat fölhasználták a tulajdonosi viszony optimalizálására.

A személyi kapcsolatok száma azonban lényegesen magasabb volt, mint a tulajdonosi viszonyé, vagyis az esetek többségében a személyi kapcsolat nem járt együtt részvénybirtokkal: a 74 esetbõl 51-ben semmilyen vagy csak nagyon csekély, 3 százalék alatti tulajdonhányaddal bírt a bank (Tomka 1995: 203-206).

A - Hilferding kifejezésével élve - "személyi unió" eszköz volt a cég üzletmenetének figyelemmel kísérésére olyan esetekben is, amikor a bank hitelezett egy ipari vállalatnak, mivel egyértelmû az összefüggés a hitelezés és a személyi kapcsolatok között is. A banknak nagyobb összeggel tartozókkal majdnem minden esetben megvolt a "személyi unió" - a néhány kivétel közé tartozott 1913 végén a Budapesti Ásványolajgyár, a Biharszilágyi Olajipar és a Palatinus Építõ. A személyi kapcsolatok ellenben nem feltétlenül arányosan fejezték ki a tõkekihelyezés mértékét. A Fiumei Magyar Olajipar Rt. 1906-os megalakulásakor a 2 milliós alaptõkébõl csupán 175 ezer koronányit vett át a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, ugyanakkor az igazgatóságba két személyt, a felügyelõbizottságba pedig hármat delegált.8 Ezenkívül azon 74 ipari cég közül, mellyel személyi kapcsolata alakult ki a banknak, 40 semmiféle hitel-összeköttetésben nem állt vele 1913-ban. Ez utóbbiak közé sorolhatók a legnagyobb ipari részvénytársaságok, mint a Weiss Manfréd Mûvek, a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmû vagy a Salgótarjáni Kõszénbánya, melyek csak alaptõke-emeléseik során vették igénybe a bank szolgálatait.

Az a tény, hogy a személyi jelenlétet gyakran semmiféle tõkekapcsolat - sem részvénybirtok, sem hitelezés - nem egészítette ki, véleményünk szerint már önmagában is arra utal, hogy az igazgatósági és felügyelõbizottsági tagságnak nem csupán ellenõrzõ funkciója volt, s a bankuralom, sõt, akár a jelentõsebb bankbefolyás korántsem volt szükségszerû következmény. Megerõsíti ezt a feltételezést a felügyelõbizottsági, igazgatósági tagságok tartalmának közelebbi vizsgálata is.

Az egyes kapcsolatokat mindenekelõtt meg kell különböztetnünk aszerint, hogy milyen céghez fûzõdtek, s milyen intenzitásúak voltak. Azon vállalatoknál, ahol egy külsõ, nem a bank alkalmazásában álló személy - például Weiss Manfréd - jelentette a személyi kapcsolatot, ott nyilván egészen más érdekérvényesítés volt lehetséges, mint azoknál, ahol a bank emberei voltak jelen. Az is feltételezhetõ, hogy a felügyelõbizottsági és igazgatósági tagság "értéke" nem volt azonos, és hogy a befolyásolási lehetõséget illetõen jelentõs különbségek voltak az igazgatóság vagy a felügyelõbizottság egyes "pozíciói" - elnök vagy egyszerû tag - között.

A tagság változó minõségére egyéb tények is mutatnak. Bár Mezei Móric vagy Szabó Jenõ lényegesen több tagsággal rendelkezett, mint Fellner Henrik, Fellner a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank alelnökeként inkább nagyobb vállalatoknál volt jelen, míg Mezei és Szabó döntõen helyi érdekû vasutaknál voltak delegálva. A bank befolyása szempontjából ugyancsak eltérõ minõségeket takarhatott, ha egy iparvállalat elsõ embere került az õ felügyelõbizottságába - mint Reimann Lázár, a Magyar Általános Kõszénbánya igazgatója -, vagy ha egy bankvezér delegáltatott egy iparvállalathoz. Ezért is történt kísérlet az irodalomban a "gyenge" és az "erõs" - vagy másként nevezve "elsõdleges" - személyi kapcsolatok megkülönböztetésére. Világos kritériumok, kiforrott módszertan alapján azonban kvantitatív vizsgálatban ez ideig kevéssé alkalmazták ezt a differenciálást.9

A bankemberek által betöltött igazgatósági helyek jellegének értékelése során figyelembe kell vennünk azt is, hogy a funkcióhalmozás sem mindig tette lehetõvé, hogy a bankár komoly befolyást gyakoroljon az iparvállalatra. Nyilvánvaló, hogy például Weiss Fülöp 36 felügyelõbizottsági tagsága - köztük külföldiek - olyan magas szám volt, hogy ezek közül egy-egy csupán csekély befolyásolási lehetõséggel bírt, hiszen aligha lehetett képes párhuzamosan áttekinteni saját intézete és 36 más cég ügyeit, s így alapos tájékozottsággal sem rendelkezhetett ezek mindegyikének napi üzletvitelérõl.

A vidéki cégekkel való kapcsolattartás, az üzlet rendszeres ellenõrzése a korabeli közlekedési és kommunikációs viszonyok között egyébként sem volt könnyû feladat a bank - illetve képviselõje - számára. A kiküldött személyek sok hasonló megbízatása és egyéb feladatai gyakran eleve lehetetlenné tették az igazgatósági, felügyelõbizottsági üléseken való részvételt. Ilyen esetekben az utólagos korrekció - illetve kísérlete - maradt csupán: a Kereskedelmi Bank például 1907. szeptember 23-án tiltakozni volt kénytelen a Kassai Takarékpénztárnál, amiért ott "Fehér úr" távollétében döntöttek jelentõs hitelügyletekrõl.10

A funkcióhalmozás tehát nem az operatív ügyekben való részvételt, a bank minden kérdésben való érdekérvényesítését jelentette. Annál is inkább így volt ez, mert számos kérdéshez nem is érthettek a bank képviselõi. A kompetenciahiány pedig meghiúsíthatott minden komolyabb befolyásolási törekvést. Ezenkívül számukra egy sor dolog indifferens volt. Bár a döntéshozatalban lehettek ellentétes vélemények a profitmaximalizálás legcélszerûbb módjáról, az utóbbi cél nyilvánvalóan közös volt, s ez rendszerint megakadályozta a súlyosabb érdekkonfliktusok kialakulását bank és iparvállalat között.

Az iparvállalati források is bizonyítják, hogy ha mégis konfliktushelyzet alakult ki, a jelenlét még nem feltétlenül járt azzal, hogy a bank érvényesíteni tudta saját érdekeit. Ennek legfontosabb oka az volt, hogy a bank(ok) képviselõi - néhány kivételtõl eltekintve - számszerûleg is kisebbségben maradtak az ipari vállalatok irányításában. Az is elõfordult, hogy több bank volt képviselve egy-egy iparvállalat vezetõ testületeiben, mint például a Rimánál az 1900-as években mindvégig vagy az Egyesült Tégla- és Cementgyár esetében. A konkurens bankképviselõk gyakori egyidejû jelenléte ez esetben kiolthatta az uralmi törekvéseket.

Ezenkívül egyes iparvállalatok döntéshozatali mechanizmusa eleve olyan volt, hogy az a bankbefolyásnak - még a bank emberének igazgatóságban való jelenléte esetén is - csak kis teret engedett. A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmû Rt. igazgatósági ülési jegyzõkönyveibõl kiderül, hogy az 1900-as évtizedben - jóllehet Lánczy Leó és Bernard Popper is tagjai voltak a grémiumnak a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, illetve a Wiener Bankverein küldötteiként - a döntések mindenekelõtt Borbély Lajos mûszaki vezérigazgató, kisebb mértékben pedig a kereskedelmi igazgató, Bíró Ármin kezében voltak. [[Otilde]]k terjesztettek elõ minden napirendi pontot, s elképzeléseiket - a századforduló és a világháború közötti idõszakból fennmaradt jegyzõkönyvek tanúsága alapján - mindig jóváhagyták.

Formális szempontok - mint a döntéshozatali szervben való részvétel százalékos aránya - alapján a bankuralom beteljesedéséhez vezetett, amikor a Rima élén 1910 júliusában változás következett be. Borbély Lajos vezérigazgató országgyûlési képviselõvé választása és "elõrehaladott kora" miatt lemondott az állásáról, és egy négytagú végrehajtó bizottságot választottak "az üzletvitel akadálytalan továbbvitelére", rajta kívül Bernard Popper, Lánczy Leó és Bíró Ármin részvételével.11 A döntéshozatal rendjét azonban úgy szabályozták, hogy minden fontos technikai ügyben Borbély döntött továbbra is, a kereskedelmi ügyekben pedig elõször Bíró és Borbély tanácskozott, s csak ha "a két úr tökéletesen egyetértésre jutott a kérdésben, akkor lehet(ett) azt a bizottság elé vinni".

Az igazgatósági jegyzõkönyvek forrásértékét semmiképpen sem szabad túlbecsülni, hiszen döntések informális módon is születhettek, de tény, hogy ezekben a forrásokban semmiféle jele nincs annak, hogy Lánczy Leó bármiféle döntésben érvényesíteni óhajtotta volna saját, illetve bankjának akaratát, s - nyílt érdekkonfliktus esetén - erre az említett igazgatósági ügyrend miatt eleve csekély lehetõsége lett volna. Sõt, a bank képviselõinek jelenléte e források alapján lényegében nem is ragadható meg, legfeljebb olyan formalitásokban, mint amikor 1905 októberében "Popper Bernát úr köszönetet mondván a szívélyes fogadtatásért, biztosítja a társaságot ugy a Wiener Bankverein jó akaratáról, mint igéri a maga részérõl, hogy tehetsége szerint fogja az igazgatóságot támogatni a társulat ügyeinek vezetésében",13 vagy amikor 1907-ben "Loisch Ede alelnök ur szivbõl jövõ szavakban üdvözli az igazgatóság egyik tagját, Lánczy Leo urat az õ nem rég lefolyt jubileuma alkalmábólů".14 Fordítva is igaz volt ez: a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank igazgatóságának tagjaként Weiss Manfréd sem befolyásolta kimutathatóan a döntéseket a banknál. 15

E csupán közvetett bizonyítéknál talán még többet árul el a bank és a Rima közötti kapcsolat egészérõl is a nehézipari óriásvállalat 1909-es részvénytõke-emelési terve, amelynek során a lebonyolító Pesti Magyar Kereskedelmi Bank igyekezett a többi részvényes rovására a részvények aránytalanul nagy hányadát megszerezni, mégpedig az osztalékfizetésnél prioritást élvezõ elsõbbségi részvények kibocsátásával. 1909-ben ugyanis "tekintettel a pénzpiac jelenlegi kedvezõ helyzetére is", a Rima közgyûlése elé kívántak terjeszteni "egy oly irányú indítványt, hogy a társulat ezidõszerint 32 millió K alaptõkéjét 75000 darab egyenként 200 koronáról szóló elsõbbségi részvény kibocsátása által 15000000 koronával 47000000 koronára emeltessék felů". A Wiener Bankverein és a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank jelen lévõ igazgatói késznek mutatkoztak az elsõbbségi részvények 50, illetve 40 százalékának átvételére al parin, vállalva, hogy ezekeket tíz évig "blokirozva" tartják. A jegyzõkönyv ezután arról tudósít, hogy "az indítvány felett hosszas eszmecsere és tárgyalás indulván meg, ennek folyamán több irányban nyilvánult aggályok eloszlattak, mások figyelembe vetettek, ellenindítványok elutasíttattak", és végül jóváhagyták az indítványt. A megfogalmazás azt sejteti, hogy a döntés komoly érdekeket sértett, s valóban: alig négy nap múltán, június 30-án a két bank képviselõje, "Lánczy Leó és Popper Bernát igazgatósági tag urak bejelentik, hogy a részvényesek egy csoportja az elsõbbségi részvények kibocsátása feletti aggodalmának adva kifejezést oly irányban interveniált náluk, hogy az igazgatóság a tõkefelemeléstõl tekintsen el. Miután pedig az igazgatóságnak ezen elsõbbségi részvények kibocsátására irányuló indítványa a részvényeseknél nem talált visszhangra, de mert kívánatos, hogy az a régi harmónia, mely a részvényesek és az igazgatóság között régóta fennállott és a melynek köszönheti tulajdonképpen a vállalat mai felvirágzását, továbbra is sértetlenül felmaradjon", az igazgatóság visszavonta indítványát.16 A kisebb részvényesek tiltakozása kiegészült egy nagyarányú tõzsdei akcióval is, melyet Krausz Simon vezetett, s amely a két nagybank - a Wiener Bankverein és a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank - részvénykibocsátásának megtorpedózását célozta.17 Krausz, illetve az általa képviselt személyek jelentõs mennyiségû Rima-részvény birtokában voltak, így érdekeiket sértette az említett elsõbbségi részvénykibocsátás. Krausz tehát mozgósította kiterjedt hazai és nemzetközi kapcsolatait, hogy tiltakozzanak a tervek ellen. A bankok szándékainak a kisrészvényesekkel szembeni "erkölcstelenségét" bemutató sajtókampányt szervezett, s külön irodát állított fel a Rimamurányi részvényeseinek informálása és megszervezése céljából. A nyomásgyakorlás leghatásosabb része azonban az volt, hogy a tõzsdén olcsón piacra dobott Rima-részvényeket. Az árfolyamzuhanás riadóztatta a még esetleg tétlenkedõ kisebb részvényeseket. A bankok érdekei ellenére tehát a kibocsátás ekkor a részvényesek tiltakozása miatt elmaradt. Az eset ily módon azt demonstrálta, hogy a részvényesek megfelelõ szervezettség esetén képesek voltak érdekeiket érvényesíteni a menedzsmenttel szemben, még akkor is, ha abban nagybankok is képviseltették magukat.

A bank és "érdekeltsége" - a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank és a Hungária Mûtrágyagyár - kapcsolatának sokszínûségére egy másik példa a Danica vegyi üzem megvásárlásának esete. A Kereskedelmi Bank egyik, szintén 1909-es igazgatósági ülésén Lánczy Leó beszámolt arról, hogy a bank megvásárolta a "Danica vegyitermékgyár" 12 ezer darab részvényét, ami a cég alaptõkéjének 80 százalékával volt egyenlõ. Ez a vásárlás azonban - mint kiderült - nem állt a bank szándékában, hanem csupán a Hungária Mûtrágyagyár megbízásából járt el. A Hungária ugyanis már régóta tervezte egy újabb gyár létesítését, s erre a Danica kaproncai telepét szemelte ki. "A Hungária, amely ismerte a Kereskedelmi bank összeköttetését a Danica társaság fõrészvényeseivel, folyton buzdította a bankot, hogy ezt a kapronczai gyárat szerezze meg a Hungária részére. Az ezen alapon megindult tárgyalás során kiderült, hogy a Danica nem hajlandó a kapronczai gyárat eladni, a Danica fõrészvényesei ellenben hajlandónak mutatkoztak részvénybirtokukat pari árfolyamon eladni." A bank "ugy találta, hogy ha a Hungaria 2250000 koronáért megszerezné a kapronczai gyárat, ugy a Danica-részvényeknek pari árfolyamon való megvétele elég kedvezõ üzletnek mutatkoznék". A Hungária erre hajlandónak mutatkozott, s így a bank a részvényeket megvette. Közvetítési jutalékként 100 ezer koronát kért. A részvények megvásárlása után azonban "a Hungária igazgatósága egyet fordult és mindenféle ürügy alatt és formaságokba kapaszkodván kijelentette, hogy õ a Danica részvényeket átvenni nem hajlandó". A jegyzõkönyv ezután így folytatja: "A Hungária ezen frontváltozása és saját szóbeli kijelentéseit meghazudtoló eljárása valamint az ennek kapcsán folytatott tárgyalásoknak rideg, kellemetlen és hosszú multat megtagadó formája arra késztette elõadó elnököt, valamint Weiss Fülöp igazgatót is, kik eddig a Hungária társaság igazgatóságában a Kereskedelmi bankot képviselték, hogy ott elfoglalt állásaikról lemondjanak, pozíciójukkal és a bank méltóságával többé összeegyeztethetõnek nem tartván, hogy az ilyen eljárás után ezen társaság igazgatóságában továbbra is helyet foglaljanak." Leszögezték azonban azt is, hogy "a Kereskedelmi Bank és barátai birtokában lévõ, a Hungária részvénytõkéjének körülbelül 40%-át képezõ részvénytömeg a jövõben is részt fog követelni a Hungária igazgatóságábanů"18 Mint látjuk, az erõteljes banki érdekérvényesítésnek elvileg minden feltétele együtt volt a Hungária Mûtrágyagyár esetében. Ami esetünkben különösen fontos, az az, hogy az átlagosnál nagyobb számú s a bank két elsõ embere személyében igen magas rangú bankképviselõ foglalt helyet az ipari cég igazgatóságában. A személyi kapcsolat nagy, az "üzletbarátok" részvényeivel együtt 40 százalékos tulajdoni hányaddal volt megerõsítve, ráadásul az iparvállalat csupán közepes méretû volt. Ezenkívül a kérdéses periódusban a Hungária rendszeresen kölcsönöket vett fel a banktól, például 1910 végén tekintélyes, 835421 korona összegû folyószámlahitellel tartozott neki.19 Ennek ellenére a bank nem tudta érvényesíteni érdekeit, s nem maradt más megoldás a két banki igazgatósági képviselõ számára, mint a demonstratív kivonulás a testületbõl. Az affér eredményeként a bank a Danica tulajdonosa lett, jóllehet - mint Lánczy mondta - "most szívesebben nem vállaltuk volna magunkra egy nagyobb szabású gyárnak elenõrzését és gondozását".20

Úgy gondoljuk, hogy az igazgatósági, felügyelõbizottsági tagságoknak a banki érdekérvényesítést gyakran csak igen korlátozottan lehetõvé tevõ volta, s az a már említett tény, hogy a személyes kapcsolatokat gyakran semmiféle tõkekapcsolat nem egészítette ki - vagyis a banknak gyakran nem is voltak közvetlenül képviselendõ érdekei -, ráirányítja a figyelmet a tagságok egy rendszerint figyelmen kívül hagyott funkciójára: a banki képviselõk beválasztása e grémiumokba gyakran a bankok, illetve delegáltjaik gazdasági szakértelmével, információközvetítõ értékével függött össze. A szanálás útján a bank tulajdonába került cégeknél különösen jellemzõ volt, hogy a bank szakértõket delegált - széles jogkörrel felruházva - az igazgatóságba. Így például a szanált Lugosi Textilgyárba a Kammer fivéreket küldték ki, mint a reorganizáció teljhatalmú megbízottait.

Az információközvetítõ funkció különösen az olyan "big linkers" esetében nyilvánvaló, akik nem kötõdtek szorosan egyetlen vállalathoz sem. A Pesti Magyar Kereskedelmi Bank igazgatóságában a világháború elõtt Gajári Ödön nagybirtokos s gelsei Gutmann Vilmos báró sorolhatók ide, akik 15, illetve 11 más hazai társaságnál is jelen voltak. Az õ beválasztásuk, illetve a hozzájuk hasonló státusú személyek beválasztása esetén közrejátszhattak még presztízsszempontok is. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a bank képviselõjének jelenléte egy ipari részvénytársaság felügyelõbizottságában vagy igazgatóságában nem csupán a bank testületi érdekeinek eredménye, hanem a résztvevõ egyéni érdekeinek - ilyen lehetett akár a tagsággal járó renumeráció - a következménye is lehetett.

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a személyi összeköttetés önmagában nem tekinthetõ olyan erõforrásnak, amely szükségszerûvé tette a hierarchikus kapcsolat kialakulását a századforduló Magyarországának bank-iparvállalat viszonylatában. A felügyelõbizottsági, igazgatósági jelenlét tartalma ugyanis a legkülönfélébb lehetett. A bank számára az ipari és más "interlock" értéke nem csupán abban volt, hogy általuk közvetlenül érvényesíteni tudta az egyes cégeknél az érdekeit - mint láttuk, erre gyakran eleve nem is volt lehetõsége, hiszen az esetek jelentõs részében nem támasztotta alá tõke- vagy hitelkapcsolat. A tagságok értékét valószínûleg inkább az egész hálózat adta, s ez tette a bank képviselõit értékessé a fogadó vállalatok számára is. Ennek tanulmányozása nyilvánvalóan további vizsgálatokat igényel.



Felhasznált irodalom

Berend T. Iván-Ránki György (1955): Magyarország gyáripara az imperializmus elsõ világháború elõtti idõszakában, 1900-1914. Budapest.

Compass Leonhardt, 1913-14. I-II. Wien, 1915.

Dooley, Peter C. (1969): The Interlocking Directorate. In The American Economic Review, június.

Good, David F. (1984): The Economic Rise of the Habsburg Empire, 1750-1914. Berkeley.

Halmos Károly (1992): Lánczy Leó. In Valóság, 1:49-54.

Hagemann, Wilhelm (1931): Das Verhältnis der deutschen Großbanken zur Industrie. Berlin.

Hilferding, Rudolf (1959): A finánctõke. Budapest.

Jeidels, Otto (1905): Das Verhältnis der deutschen Großbanken zur Industrie mit besonderer Berücksichtigung der Eisenindustrie. Leipzig.

Kövér György (1987): Krausz Simon. Egy magánbankár a XX. században. In Valóság 9: 56-62.

Krausz Simon (1991 [1937]): A pénzember. (Életem) Budapest.

Krizek, Jurij (1963): Die wirtschaftliche Grundzüge des österreichisch-ungarischen Imperialismus in der Vorkriegszeit, 1900-1914. Praha.

Lengyel György (1989): Vállalkozók, bankárok, kereskedõk. Budapest.

Mizruchi, Mark S.-Michael Schwartz (1987): The structural analysis of business: an emerging field. In Intercorporate Relations. The Structural Analysis of Business. Mark S. Mizruchi és Michael Schwartz szerk. Cambridge.

Ottoson, Jan (1988): Interlocking Directorates between Banks and Industry in Sweden in 1928 and 1937. In Uppsala Papers in Economic History 1988. Working Paper, No. 5. Uppsala.

Pappi, Franz Urban-Peter Kappelhof-Christian Melbeck (1987): Die Struktur der Unternehmungsverflechtungen in der Bundesrepublik. In Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie 39: 693-717.

Pohl, Manfred (1982): Festigung und Ausdehnung des deutschen Bankwesens zwischen 1870 und 1914. In Deutsche Bankengeschichte. Frankfurt am M.

Radnóti József (1929): Pesti pénzoligarchák. Budapest.

Riesser, Jacob (1912): Die deutschen Großbanken und ihre Konzentration im Zusammenhänge mit der Entwicklung der Gesamtwirtschaft in Deutschland. Jena.

Sándor Vilmos (1954): Nagyipari fejlõdés Magyarországon. Budapest.

Scott, John (1987): Intercorporate structures in Western Europe: a comparative historical analysis. In Intercorporate Relations. The Structural Analysis of Business. Mark S. Mizruchi és Michael Schwartz szerk. Cambridge.

Tomka Béla (1995): Bankuralom, bankérdekeltség, bankellenõrzés. A magyarországi pénzintézetek ipari kapcsolatai a századfordulón, 1895-1913. In Történelmi Szemle 2: 171-207.

Ziegler, Rolf (1984): Das Netz der Personen- und Kapitalverflechtungen Deutscher und Österreichischer Wirtschaftsunternehmen. In Kölner Zeitschrift für Soziologie und Sozialpsychologie 36.


Jegyzetek

1 Az angol nyelvû irodalom azért használja az "interlocking directorates" terminust, mert az USA-ban és Nagy-Britanniában a "One-Board-System" volt a jellemzõ. Közép-Európában - így Magyarországon is - az igazgatóság és felügyelõbizottság elválasztása figyelhetõ meg ("Two-Board-System").

2 A különbözõ megközelítésekre lásd Mizruchi-Schwartz 1987: 3-21.

3 Lásd például Radnóti 1929. A gazdasági elitre általában: Lengyel 1989.

4 Compass Leonhardt, 1913-14. I-II. Wien, 1915.

5 Compass Leonhardt, 1913-14. I-II. Wien, 1915.

6 Kimutatásunkba - a szokásos módszertõl eltérõen - fölvettük a bank igazgatóinak és aligazgatóinak tagságait is, mivel véleményünk szerint ezek adott esetben éppoly jelentõsek lehettek minden szempontból (ellenõrzés stb.), mint az igazgatóság és a felügyelõbizottság tagjainak a funkciói.

7 Különösen érdekesek ezek az adatok, ha összehasonlítjuk õket a másik birodalomfél számaival: a legnagyobb osztrák bank, a Creditanstalt igazgatósági, felügyelõbizottsági tagjai 1917-ben 194 hellyel rendelkeztek különbözõ részvénytársaságoknál (Krizek 1963: 101. 84. lj.). A Deutsche Bank 1903-ban a kohó- és gépiparban 4, az elektromos iparban 14, a vegyiparban 2 felügyelõbizottsági hellyel rendelkezett (Pohl 1982, II. kötet: 282).

8 Magyar Országos Levéltár (MOL) Z 34. Pesti Magyar Kereskedelmi Bank. Ügyvezetõ igazgatósági jegyzõkönyvek. 1906. december 13.

9 Ez a megkülönböztetés nem azonos két cég között azáltal létrejövõ "laza" kapcsolattal, hogy mindkettõ igazgatóságában vagy felügyelõbizottságában egy azonos külsõ személy foglal helyet (Scott 1987: 211).

10 Fehér Miksa, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank igazgatója. MOL Z 34. Pesti Magyar Kereskedelmi Bank. Ügyvezetõ igazgatósági jegyzõkönyvek. 1907. szeptember 23.

11 MOL Z 368. Rimamurány-Salgótarjáni Vasmû Rt. Igazgatósági ülési jegyzõkönyvek. 2. csomó 1. 1910. július 2.

12 MOL Z 40. Pesti Magyar Kereskedelmi Bank. Projektumok. 7. csomó. 192.

13 MOL Z 368. Rimamurány-Salgótarjáni Vasmû Rt. Igazgatósági ülési jegyzõkönyvek. 2. csomó 1. 1905. október 26.

14 MOL Z 368. Rimamurány-Salgótarjáni Vasmû Rt. Igazgatósági ülési jegyzõkönyvek. 2. csomó 1. 1907. április 29.

15 MOL Z 33. Pesti Magyar Kereskedelmi Bank. Igazgatósági ülési jegyzõkönyvek. Különbözõ évfolyamok.

16 MOL Z 368. Rimamurány-Salgótarjáni Vasmû Rt. Igazgatósági ülési jegyzõkönyvek. 2. csomó 1. 1909. június 26., 1909. június 30.

17 Leírását lásd Krausz 1991: 65-70. Krausz Simonról lásd Kövér 1987: 56-62.

18 MOL Z 33. Pesti Magyar Kereskedelmi Bank. Igazgatósági ülési jegyzõkönyvek. 3. k. 1909. november 6.

19 MOL Z 49. Pesti Magyar Kereskedelmi Bank. 1910. december 31-i mérleg.

20 MOL Z 33. Pesti Magyar Kereskedelmi Bank. Igazgatósági ülési jegyzõkönyvek. 3. k. 1909. november 6.  


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: replika@c3.hu
 

  vissza