Rafaeli: Hogy válaszoljak a kérdésére, szükségünk van a kommunikációval kapcsolatos jelenségek olyan könnyen használható térképére, amilyen a Net. Kezdhetnénk azzal, hogy a Net új, tartalomgazdag, túlzsúfolt, láthatóan nagy üzleti lehetõséget kínál. Mind a négy állítás igaz. A Net és a Neten folyó kommunikációs módok újdonságot képviselnek, és ez az újdonság állandóan újjászületik. Minden nap új ötletek, új megoldások jelennek meg. A legkülönbözõbb témák kerülnek elõ: a pornográfiától a napi hírekig, a tudományos folyóiratoktól a tömegszórakoztatásig és a magaskultúráig, a nagyon közérdekûtõl a nagyon intimig. A tartalom valamennyi formája jelen van a hálózaton. Ilyenek az emberek. A növekedés üteme, amely szerény becslés szerint is havi öt százalék fölött van már több éve, igen meglepõ. Ezt egyaránt érzékelik az üzleti élet nagyjai és a temérdek kisvállalkozás is. Az újdonság, a mennyiség, a létszám, a nyereség reménye - ezek egyike sem kitüntetett kommunikációs jelenség, és nem is különböztetik meg a Netet az eddig ismert kommunikációs formáktól. Ehelyett a kutatásainkban a kommunikáció méreteit kellene vizsgálnunk, arra törekedve, hogy ne annyira az elméleti, mint inkább a gyakorlati kérdésekre összpontosítsunk. Azt hiszem, ezek azok a dolgok, amelyeket mi tanulmányozni szeretnénk.

Ezért azt ajánlom, hogy a Net-kommunikáció öt meghatározó tulajdonságára koncentráljunk: a multimédiára, a hipertextualitásra, a csomagkapcsolt adatátvitelre, az egyidejûségre és az interaktivitásra. Ezek a tulajdonságok írják le, hogy miben különbözik, illetve különbözhet a Net-kommunikáció. Ezen tulajdonságok egyike sem valósul meg szükségszerûen minden egyes netes magatartás vagy alkalmazás során, és egyikük sem szükségszerûen jó vagy rossz, akár a Net szempontjából sem. Mindenesetre a Net-alapú kommunikáció kidomborítja ezeket a tulajdonságokat.

(Hatás az érzékekre) Szöveg, hang, kép, animáció, video, virtuális valóság mozgáskódjai, sõt, még a szag is megjelenik már a Neten. Amit az újságírók "hírrésnek" neveztek, egyszerûen egy hatalmas érzékelési kavalkáddá nõtte ki magát. Kínos ma tervezõnek lenni a Weben. Mindent el lehet adni. Minden elmegy, de mire elmenne, lehet, hogy máris háttérbe szorítják az új lehetõségek. A Net azon képessége, hogy az érzékekre hat, messze túlszárnyalja bármilyen médium lehetõségeit. Ez bizonyos értelemben azt mutatja, hogy a médium sokkal kevésbé tölt be kényszerítõ, irányító szerepet, mint valaha.

(Lineáris-e a kommunikáció?) A linearitás akadályai megszûntek. Hagyományosan ezek az akadályok a kommunikációt egy elõre meghatározott sorrend és az író olvasó feletti uralmának Prokrusztész-ágyába kényszerítették. Sem a szerzõnek, sem a struktúrának nincs autoritása már. Most sokkal nagyobb a felelõssége az olvasónak, a közönségnek, a befogadónak. A World Wide Web hipertextuális, akárcsak a speciális hálóstruktúra, ami a Usenetet alkotja. Valóban, a hipertextus üzenete mindenhova beférkõzött, az ifjúsági könyvektõl az iskolai tananyagig. A hipertextus gondolata már a nyomtatás elõtt is itt volt közöttünk, de olyan közel került ahhoz, hogy domináns adatstruktúrává váljék, hogy megérdemli a kommunikációkutatás ráirányuló figyelmét.

(A kommunikáció topológiája) A forgalomirányítás ("kapcsolás") szervezési elve mindig is a kommunikációkutatás központjában állt. A kapcsolás például a telefónia sarokköve. A tömegkommunikációban ezt "kapuõrzésnek" nevezték; az interperszonális kommunikáció kutatásában nagy jelentõséget tulajdonítanak annak, hogy "merre kanyarodunk". A Neten, történeti okok miatt, amit egyéb funkciók felfedezése állandósított, a szervezõ elv az, hogy ne legyen szervezés, ami más szóval szándékos, rendszeres anarchiát jelent. Az üzenet õrzi a saját kapuját, és önmagától eljut a célállomásra. A Net zavarként kezeli a cenzúrát, és úgy van megtervezve, hogy kikerülje. A kommunikáció egyéb fajtája vagy útvonalvezérelt (én beszélek hozzád, õ közvetít nekünk), vagy (legalábbis) félreirányított (valaki hallgatózik, mások megpróbálják lehetetlenné tenni a közvetítést).

Ezzel ellentétben a Netet úgy tervezték, hogy az útirányokkal szemben közömbös legyen. Ehelyett csomagkapcsolt. Ennek a mûszaki ténynek tartalmi, szociális és az üzenetet küldõ, illetve befogadó félre gyakorolt hatása van. Ez kihat a Netre kényszeríthetõ törvényi szabályozásra, meghatározza az információ díjazásának nagy részét, és igen nagy szerepet játszik a Net-polgárok ("Netizenek") közötti társadalmi viszonyok átstrukturálásában.

(Az egyidejûség rugalmassága) Minden kommunikáció idõérzékeny. Mennyire friss a kommunikáció akkor, amikor "feltálalják"? Milyen gyorsan évül el? Kezdünk-e türelmetlen lényekké válni? Elõnyben részesítjük-e a régit, a kipróbáltat és az igazat? A kommunikáció természetesen egyidejû, de vajon mennyire akarunk idõeltolódással kommunikálni? A telefonnak van üzenetrögzítõje. A színház mellett ott a film és a video. A tévének megvan a videorekordere. Még az interperszonális kommunikáció is rendelkezik emlékekkel.

A hálózat kitágítja az egybefüggõ egyidejûség határait. A Net-kommunikáció páratlan sebességgel történik. Ugyanakkor példátlan idõeltolódással is felhasználható. Az üzeneteknek századmásodpercnyi pontosságú idõjele van. Ma már egy egész generáció tudja, hogy mit jelent a GMT. A sávszélesség új értékké (arannyá) vált. A tárolók egyre nagyobb memóriák lehetõségével és fenyegetésével szembesítenek (emlékeznek-e még az "Irangate" e-mail feljegyzéseire? Gondoljanak a Usenet-naplók különbözõ bírósági ügyekben való felhasználására). Úgy tûnik, hogy a Net széthúzza az idõzónák közötti idõbeli átfedéseket és diszkrepanciákat. Az interperszonális kommunikáció, amely valamikor vagy szemtõl szembeni, vagy idõben eltolt volt, most mindkettõ lehet egyszerre (például csoportos beszélgetés, videokonferencia, IRC, MUD/MOO stb. által bevezetett idõlánc). Ezáltal az egyidejûség egyaránt érinti a folyamatot és a hatásokat is.

(Interaktivitás) Interaktivitáson mi azt értjük, hogy a kommunikáció milyen mértékben hat vissza önmagára, mennyire táplálkozik a múltból és mennyire válaszol rá. A Net-kommunikáció arra szolgál, hogy elõtérbe helyezze az interaktivitás szerepét. Ezt tudatosan be lehet programozni vagy ki lehet hagyni. Az interaktivitás húzódik meg a moderátor vezette vagy anélküli számítógépes kommunikációs csoportok (CMC) mögött. Az interaktivitás az IRC és a MUD jellegének hajtóereje. Sikeres és sikertelen WEB-helyek között gyakran az interaktivitásban megmutatkozó jó választások és a szakszerû megvalósítás tesznek különbséget.

Végezetül három megállapítás. Elõször is, mind az öt javasolt tulajdonságnak (multimédia, hipertextualitás, csomagkapcsolt szolgáltatás, egyidejûség és interaktivitás) mûszaki felhangja van. Valóban, az eredetük mûszaki. Nem meglepõ, hiszen a Net-kultúra jó részére, talán inkább, mint egyéb kultúrákra, nagy hatással volt a technika. Lehet, hogy ez annak a (virtuális?) valóságnak a visszhangja, amely újból felszínre hozta a mcluhani retorikát, azonban az az értelem, amelyben én e fogalmak mindegyikét használom, elválik az eredeti mûszaki-technológiai fogalomtól. Ez az egyik módja annak, hogy a Net által koncepciót adjunk a kommunikációkutatás szerepének: az egydimenziós mûszaki fogalmakat meg kell erõsítenünk társadalomtudományos gondolkodással és kutatással.

A második, és valószínûleg ezzel kapcsolatos megállapítás az a vonzó empirizmus, ami a Net viselkedésével együtt jár. Ez nem csak számítógépen fordul elõ, a Net-kommunikáció bármilyen más kontextus által utolérhetetlen mértékben hagy nyomokat - a kontextus könnyen megfigyelhetõ, felvehetõ és másolható. A részt vevõk köre, illetve fogyasztásuk, választásaik, figyelmük, reakciójuk, tanulásuk és egyéb területeken megnyilvánuló magatartásuk széles körben megfogható és regisztrálható. Bárki, akinek lehetõsége van megfigyelni a WWW-szerverek naplóját, és akit egy kicsit is érdekelnek a társadalomtudományok, csak ámul-bámul azon, hogy milyen kutatási lehetõségek nyílnak meg ezek révén.

Harmadsorban: a Net melyik aspektusait tanulmányozhatjuk? Szinte bármelyiket. Ugyanazokat a dolgokat, melyeket azelõtt tanulmányoztunk, és annál többet is. A fentiekben leírt öt tulajdonság mindegyike leíró kutatást érdemel annak meghatározására, hogy milyen mértékben vannak jelen. Lévén szó függõ változókról, bennünket az érdekel, hogy mi hozza ki mindegyikük optimális szintjét (például hogyan lehet létrehozni a leginteraktívabb csoportos beszélgetést, miért részesítik elõnyben az egyidejûséget stb.). Hogyan mûködik mindegyikük független vagy befolyásoló változóként?

Newhagen: Egyetértek az ön érvelésének nagy részével, vagyis hogy az Internet meghatározása nagy mértékben azoknak a kényszereknek a függvénye, amelyeket a Net-koncepció kialakítása során megnevezünk. Egy "jó" lista természetesen olyan elméletek felé irányít bennünket, amelyek segítenek megérteni ennek a forradalmi kommunikációs technológiának a jelentõségét.

Ön kiemelte a jelenséghez kötõdõ "hipert", így a kizárólag az újdonságra összpontosító kutatás elkerülhetetlenül rövid idõt fog majd a könyvespolcokon tölteni. A hiperbola olyan idõszerûvé vált, hogy jelenleg a népszerû sajtóban és máshol is ellenérzések mutatkoznak az Internettel szemben. Azonban úgy gondolom, hogy óvatosaknak kell lennünk, nehogy a jelenlegi neo-Luddita divatot arra használjuk fel, hogy a Netnek mint kommunikációs technológiának a jelentõségét csökkentsük.

Habár látszólag elég egyszerû az az általános kérdés, hogy miért kell az Internetet tanulmányoznunk, alaposabb tanulmányozással kiderül, hogy a témát nagyon nehéz koncepcióba foglalni. Például ezen a szimpóziumon December szerint egyszerûbb idõk jártak a televízió fénykorában. A tömegkommunikációt általános koncepcióba lehet foglalni azon egyedi tulajdonságánál fogva, hogy egy mintából sokszorosított üzeneteket tud létrehozni és szétosztani a nagyközönségnek. A televíziós üzenetek bonyolultabbak lehetnek az újságok üzeneteinél, mivel igen érzékletes módon tartalmaznak verbális és nem-verbális információkat egyaránt. Mindezeken túl azonban a két kommunikációs rendszer lineáris szerkezete nagymértékben hasonló. Sõt, a szimpóziumon közölt cikkükben Morris és Ogan arra hívják fel a hatáskutatókat, hogy próbálják meg elképzelni, hogyan és miért különbözik a számítógépes hálózat szétszórt, nem-lineáris jellege a tömegkommunikációtól.

Számomra két dolog különbözteti meg az Internetet a korábbi kommunikációs technológiától: a szerkezeti különbség, illetve az információ digitalizáltsága az üzenetfolyamban. Vegyük figyelembe, hogy ezeknek a tulajdonságoknak egyike sem kifejezetten látható vagy nyilvánvaló a felhasználó számára. Nem hiszem, hogy bármilyen kétely lett is volna abban, hogyan és miért különbözik a televízió a nyomtatott sajtótól, amikor negyven évvel ezelõtt a televízió megjelent a nyilvánosság elõtt. Most azonban, a Nettel szemben nincsen meg ez az intuitív elõnyünk. A számítógépek külsõre egyre inkább úgy néznek ki, mint a televíziós vevõkészülékek és viszont.

Az a probléma, hogy az új technológia kritikus jellemzõi nincsenek szem elõtt, megnyilvánul a kiadók között észlelhetõ jelenlegi tendenciában is, hogy betöltik a szöveget egy számítógépes hálózatba, majd ezt "elektronikus újságnak" hívják. Amennyiben az újságírás nem birkózik meg ezeknek a szerkezeti különbségeknek az emberek információ-felhasználására gyakorolt hatásával, akkor gondjai lesznek azzal, hogy otthonra találjon a Neten.

Az információ digitalizálása megadja a lehetõséget a számítógép-programozók számára ahhoz, hogy nagymértékben absztrakt, hierarchikus, tárgyorientált adatstruktúrákat hozzanak létre. A digitalizáció demokratizálja az információt, és minden bináris egységet egyenlõvé tesz, vagy 0, vagy 1, függetlenül az általuk képviselt magasabbrendû szimbólumrendszerektõl, azaz a szövegtõl, beszédtõl vagy a képtõl. A programozó azután olyan adatkategóriákat hozhat létre, ahol egy kép örökölheti egy szöveg jellegzetességeit. Ez a technika az adatok manipulációját nagyon hatékonnyá teszi.

Hasonlóképpen: a programozók és a mérnökök megtanulták, hogyan tehetik hatékonyabbá a hálózatokat oly módon, hogy megszüntetik a központi processzornál jelentkezõ szûk keresztmetszetet, és szétosztják az ellenõrzést a periferiális csomópontokra. Az idegrendszer hálózatának számítógép-programozásban használt metaforája magától értetõdõ, és a kommunikációs technológia talán elérkezett annak küszöbére, hogy kiterjessze az ember központi idegrendszerét a testen kívülre, ahogy azt McLuhan megálmodta.

Ön felhívta a figyelmet arra, hogy a Neten folyó beszélgetés nagy része mûszaki zsargont használ. Természetesen azok, akik nem érzik otthon magukat ebben, bosszankodhatnak a szakzsargon jelentõségén, és eltûnõdhetnek azon, hogy mi köze van a számítógépes hálózatok mûszaki elveinek, illetve azok megértésének az emberi kommunikációhoz. Úgy gondolom, hogy a technológia mögött meghúzódó mûszaki elvek alapos ismeretébõl következõ rövid távú gyakorlati és hosszú távú elméleti következmények igazolják a mûszaki elvek megértésére fektetett hangsúlyt.

Egyik kollégám a kommunikációkutatás szerepét a tornaversenyek bíráinak szerepéhez hasonlította, ahol a mérnökök elõállnak egy új technológiával, amelyet mi értékelünk, és 1-tõl 10-ig pontozunk. Úgy hiszem, arra vagyunk kényszerítve, hogy aktívabb szerepet játsszunk magának a technológiának a fejlesztésében, ha másért nem, akkor azért, hogy túléljük a tudományos környezetben a forrásokért folyó, késhegyig menõ küzdelmet. A trükk az lesz, hogy olyan elméletet találjunk, amely összeköti a mérnök és a kommunikációkutató világát. Az a két mód, amellyel egybemoshatjuk ezeket a határokat, a technológia interfészeihez és szerkezetéhez kötõdik.

(A Net mint szerkezet és interfész) A multimédia és a hipertextus az interfészen jelenik meg. Amikor multimédiáról hallok, a felhasználói interfészre gondolok, vagyis arra a helyre, ahol az üzenetek fizikailag testet öltenek. A kognitív pszichológus számára a televízió és a számítógép interfésze számos szempontból hasonló. A felhasználóbarát eszközök gondolata a problémamegoldási stratégiák és mentális erõfeszítések kérdéseinek tanulmányozásaként értelmezhetõ.

Hasonlóképpen interfészproblémaként tekintek arra a vitára is, hogy mi történik majd a nyomtatott szóval a Neten. Az egyik érdekes különbség a televízió és a számítógép mint kommunikációs médium között a szöveg dominanciája az utóbbi esetében. Mindketten egyetértünk abban, hogy a szöveg nem szükségszerûen lineáris. Akkor válik lineárissá, amikor beszorítják egy nyomtatott oldal keretei közé.

Az Ön által említett, további két jellemzõ közvetlenül kapcsolódik a kommunikációs rendszerek szerkezeti kérdéseihez, vagyis az interfész mögött zajló dolgokhoz. A csomagkapcsolt adatátvitel gondolata eljut egészen a Net párhuzamos-szétosztott architektúrájának szívéig, amely a Net legegyedibb és legizgalmasabb tulajdonsága. Nem sok figyelmet szenteltek ennek a témának, valószínûleg azért, mert valamennyi közül ez a legkevésbé látható.

Számomra a csomagkapcsolt adatátvitel egyszerûen az a mûszaki felfedezés, amely lehetõvé tette a valódi interaktivitást a mûszaki eszközökön keresztül történõ kommunikációban (olyan analóg technológiák dacára, mint a telefon vagy az amatõr rádiózás). Elismeréssel kellene adóznunk önnek azért, hogy idejekorán felismerte az interaktivitás jelentõségét a kommunikációs technológiában. Az interaktivitás kritikus probléma a kommunikációs folyamatban, és ironikus módon az a terület, ahol a kommunikációs technológiák a legkisebb sikert könyvelhették el a megvalósítás során. A "hiperen" kívül az Internetnek mint kommunikációs technológiának valódi ígérete az a tulajdonsága lehet, hogy megfogja, sõt, felerõsíti ezt a dimenziót.

Végezetül, egy szembeötlõ episztemológiai hasonlóságot látok az ön listáján szereplõ kategóriák között. Jelenleg ezt az új kommunikációs technológiát úgy fejlesztik tovább, hogy viták folynak villamosmérnökök, számítástechnikusok és kognitív pszichológusok között, amelybe idõnként bekapcsolódnak filozófusok és nyelvészek is. A kommunikációkutatók feltûnõen távol maradnak ettõl a vitától. Ön említi, hogy milyen kitûnõ lehetõséget nyújt a Net az empirikus kutatás számára; ugyanakkor ez a terület nagyjából ötven év tömegkommunikációs kutatásának az árnyékában áll, amely elkeserítõen gyenge eredményeket hozott. Furcsa, hogy amennyire elkülönültnek tûnik a kritikai megközelítés és az empirikus tudomány a tömegkommunikáció tanulmányozása terén, egyik csoport sem gondolt soha komolyan arra a lehetõségre, hogy a tömegkommunikáció valódi hatása kicsi.

Az empirikus kutatók a problémát a statisztikai zavaró körülményeknek tulajdonították, és megkísérelték, hogy néhány változást regressziós egyenleteikben kövessenek, elméleteik finomításával és módszereik pontosabbá tételével. A kritikai megközelítés viszont azt állítja, hogy a hatások egyszerûen dacolnak az empirikus megfigyeléssel komplexitásuk miatt. Vegyük figyelembe azonban, hogy ez a nézõpont mégis támogatja az erõs hatások fogalmát; követõi egyszerûen égnek emelik kezüket, feladván az empirikus módszerek, különösen a keresztmetszeti felmérések alkalmazását ezen hatások kimutatásában.

Tegyük fel egy pillanatra, hogy az empirikus hatáskutatók kitûnõen végezték munkájukat, és elérték a kívánt eredményt. Feltételezzük, hogy a hatások erejét elhallgattatta vagy akár eltorzította a tömegkommunikációs rendszerek arra való képtelensége, hogy támogassák a valódi interaktív kommunikációt. Most képzeljük el, hogy a széles körben összekapcsolt számítógépek képesek támogatni, sõt, továbbfejleszteni az interaktivitást az emberi kommunikációban. Egy ilyen kilátás új reményeket ad az empirikus kutatóknak! Ez azonban elsõdlegesen akkor lehet igaz, amikor az ilyen kutatások elemzési egysége, legalábbis kezdetben, az individuális szint, ahol a pszichológiai kísérleti módszerek különösen helyénvalóak.

Nem képviselek radikálisan redukcionista álláspontot, sõt, ellenkezõleg: idõvel az elemzés kulturális és társadalmi szintjein felmerülõ kérdések nyújthatják a mi területünkön az egyetlen hozzájárulást ennek az új technológiának a megértéséhez. Ahhoz, hogy valóban megértsük ezt az új technológiát, a kritikai megközelítést képviselõknek el kell fogadniuk az elemzés számos szintje által felvetett kérdéseket, az empirikus kutatóknak pedig nagyobb és eklektikusabb toleranciát kell mutatniuk a kísérleti tudomány iránt.

Rafaeli: Vajon a hatások jelentik-e a kutatás egyetlen célpontját? Azt mondanám, hogy a kommunikációkutatás jelentõsebb vizsgálatai közül egynéhány jobban érti azt, hogy mi történik, még akkor is, hogyha ezek a "történések" nem feltétlenül visznek senkit sehova. A szándékos hatásoknak, illetve a kiugró veszélyeknek jelentõs szerepük van, de a kommunikáció kutatása sokkal többõl áll, mint csupán az emberekre gyakorolt hatás kutatása. Egyetértek azzal a megállapításával, hogy az Internet igen eredményes, és a jövõben is az lesz az indirekt hatások tanulmányozásában.

A tömegkommunikáció-kutatásban hagyományosan a felhasználást és annak eredményességét tanulmányozzuk, vagyis azt, hogy az emberek miért vesznek részt a különbözõ típusú kommunikációs formákban, illetve hogy mit nyernek belõlük. Hasonló kérdések merülnek föl az interperszonális kommunikációról szóló irodalomban is. Mindkét esetben a motivációkon van a hangsúly (biológiai, pszichológiai, szociológiai), amelyek arra késztetik az embereket, hogy üzeneteket fogadjanak vagy váltsanak. Mi a Net felhasználása és annak eredményessége? Mit kapunk az ilyen jellegû felhasználástól? Relatíve milyen arányai vannak az érzékiségnek, a kíváncsiságnak, a nyereségkeresésnek és a szociabilitásnak?

Hajlamosak vagyunk arra, hogy újra alkalmazzuk a családi paradigmákat és eszközöket e kérdések megválaszolásában; ugyanakkor sokkal több kérdést teszünk föl, mint korábban bármikor az információátadás, illetve információcserében való részvétel alkalmazása és annak haszna kapcsán. Miért tesznek az emberek ekkora erõfeszítéseket azért, hogy bemutassák magukat a hálón, létrehozva, fenntartva, naprakésszé téve ottlapjaikat? Természetesen az interakció valószínûleg meghatározó szerepet játszik ennek tanulmányozásában. A Net és annak alkalmazása föltehetõleg a használat és eredmény típusú kutatások újjászületésének terepévé válik majd.

Másodsorban szem elõtt kell tartanunk azt, hogy a valamilyen közvetítõ eszközön keresztül megvalósuló kommunikáció fejlõdéstörténete ritkán vezet az illetõ kommunikációs forma kihalásához. Rendelkeztünk a beszélgetéssel, olvasással, levélírással, történetmeséléssel, játékkal, színjátszással, rábeszéléssel, rágalmazással, alkotással - és ezek ma is megvannak. A Net kétségkívül egy újabb terület lesz, ahol ezek elõfordulnak. Mivel a médiumok gyorsabban változnak, mint a mi igényeink, a kérdés nem az, hogy az egyik médium elfoglalja-e a másik helyét, hanem az, hogyan fejlõdnek szerepükben a médiumok és kontextusaik.

Azon az aggodalmunkon túl, hogy miképpen tanulmányozzuk a médiumok emberekre gyakorolt hatását, talán azért is aggódhatunk, hogy milyen hatással van a mi kutatómunkánk a médiumokra. Erre semmi sem ad jobb lehetõséget, mint a potenciálisan interaktív Net. Némely technológia, mint például a távíró, elsorvadt. Egészében azonban a kommunikációs életterünkben meglévõ rések úgy fejlõdtek, hogy a médiumok gyakrabban alkalmazkodtak a feltárulkozó lehetõségekhez, mint amennyire ezek a lehetõségek válaszoltak a médiumok képességeire. Vajon a Net egy újabb rést hoz majd létre, vagy alkalmazkodik és kielégíti az elõzõleg meglévõ igényeket? Ebben rejlik az általam elõbb javasolt kategorizálás egyik jelentõs alkalmazása. Az öt javasolt fogalom, úgy vélem, jelentõs szerepet játszik abban, hogy kialakítsuk a Net megfelelõ, hatékony vagy valószínû helyét kommunikációs étlapunkon.

Visszatérve az eltûnõ direkt hatások dilemmájához, amelyet ön vetett föl: lehetséges, hogy egyes posztulált, de nem dokumentált hatások azért hiányoznak, mert a hagyományos médiumok még mindig nem elég jók ahhoz, hogy elérjék teljes potenciáljukat. Azt szoktuk volt mondani, hogy a televízió azért médium, mert se nem ritka, se nem jól megcsinált. Vajon a Net jól lesz-e megcsinálva? Ez rajtunk, kommunikációkutatókon is múlhat. Szerepünk, amint azt ön is kiemelte, a pontozóbírók által végzett értékelés. Ugyanakkor ebben a sportban edzõk is vagyunk. Például részt fogunk venni abban a nagymértékû újraszabályozási folyamatban, ami a CMC-bõl következik, majd abba az irigylésre méltó helyzetbe kerülünk, hogy tanulmányozhatjuk azt, amit létrehoztunk.

Amennyiben a tudománynak a Nettel szemben játszott szerepére gondolunk, emlékeznünk kell arra, hogy amit ma Netnek nevezünk, annak gyökerei az Internetben, Bitnetben és Arpanetben találhatók, amelyek részben mind tudományos intézmények. Akkor, amikor a kritikus hangok a kutatás és az egyetemek csökkenõ befolyásáról szólnak, megjelenik a Net a maga széles körû kereskedelmi, ipari, szervezési és társadalmi vonatkozásaival. A Net nagymértékben tekinthetõ tudományos vívmánynak. Ahogy ön rámutatott, egyedül ez kényszeríti ki részvételünket. A Net morfológiájának és kultúrájának nagy része, az információcsere gyakorlata és az információnak, valamint a szimbolikának a kihangsúlyozása - mindezek hagyományosan tudományos üzenetek. Továbbá, visszatérve az Ön problémájához: a Net és használata eredményeképpen körülöttünk végbemenõ masszív makroszintû változások jelentik az erõs, közvetlen hatásokat. Ezek a változások a gazdasági piacokon, az információ és tudás értékében, a munka természetében, teljes jogrendszerek újrafogalmazásában, nemzetközi kapcsolatok és a valahova tartozás érzésének átértékelésében, a nemzettudat definíciójában, a hely szellemében és sok egyébben jelentkeznek. Talán a kommunikációkutatásnak jobban kellene összpontosítania ezekre a makroszintû hatásokra, és talán ez az a terület, ahol lehetõség nyílik a kvalitatív-kritikai és a kvantitatív-empirikus tudósok közötti jó együttmûködésre.

Newhagen: Én úgy vélem, hogy a mi szakterületünk számára hasznos lehet, ha újraértelmezi, mit jelent egy "hatás" az Internet tanulmányozásában. A tömegkommunikáció-kutatás gyakran független változóknak tekinti a média üzeneteit, és abban gondolkozik, hogyan változik meg az ezek hatásának kitett befogadó közönség. Az interperszonális kommunikáció inkább a médiumok eszközeiben gondolkodik, vagyis számítógépekben, telefonokban, vagy egyéb kommunikációs alkalmazásokban, és a kommunikációs folyamatot befolyásoló változóknak tekinti ezeket. Ugyanakkor a médiumokat soha nem tekintik függõ változóknak, amikor is használatuk felhasználó-centrikus folyamatok eredményeként jelentkezõ hatás lehetne.

Ön említette a felhasználást és annak hasznát. Ennek a megközelítésnek nagy figyelmet szenteltek körülbelül húsz évvel ezelõtt, elsõsorban azért, mert pontosan azzal foglalkozott, hogy különbözõ motivációk hogyan vezethetnek szelektív médiahatásokhoz. Ha leporoljuk ezt a megközelítést, az talán utat nyit az Internet megértéséhez, mivel annak változékonyságával foglalkozik. Más szóval, az Internet a kommunikációs lehetõségek széles körét kínálja a felhasználóknak: fel lehet használni arra, hogy meglátogassunk egy mûvészeti múzeumot, hogy barátokat szerezzünk stb.

Mindenesetre, az Internet kaméleonjellege miatt egyetértek azzal, hogy a felhasználás és haszon eszköz lehet arra, hogy taxonómiát dolgozzunk ki mindarról, ami a kibertérben történik.

Azzal a javaslatával azonban nem értek egyet, hogy a szakterületnek a Net tanulmányozása során fejest kellene ugrania egy makroszintû feladatsorozatba. Amennyiben így tennénk, az ugyanahhoz az elméleti kétértelmûséghez vezetne, amely elsõsorban a használat- és haszonkutatást, általánosságban pedig a tömegkommunikációs hatásokat sújtotta. A használat és haszonelmélet javára lehet írni, hogy a szakterület figyelmét a közönségre irányította, de tette ezt különös módon. A használat- és haszonkutatást az elemzés aggregált szintjére emelték, vagyis a közönséget oly módon írták le, hogy viselkedésüket és igényeiket a médiumok szelektív használata határozza meg. Ez episztemológiai kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban, hogy hogyan és mikor hoz a közönség ilyen döntéseket. Például gyakran nem volt világos, hogy a médiahatás tudatos és szándékos szelekció eredménye-e vagy sem. Azt javasolom, hogy tanuljunk a múlt hibáiból, különös tekintettel a televíziós kutatásra, feltételezve, hogy a médiatechnológia nagyrészt az intuíción alapuló erõs pszichológiai hatásokkal jár, lépjünk tovább a társadalmi szintû politikai vitákhoz. A televíziót felelõssé tették azért, hogy a nézõket kövérré, lustává, butává és erõszakossá teszi, közben azonban kevés empirikus bizonyítékot szolgáltattak olyan kulcsfontosságú pszichológiai fogalmakról, mint a memória és a figyelem.

Lehet, hogy már túl késõ? A bulvársajtó máris úgy írja le a Netet, mintha olyan erõvel rendelkezne, hogy kiragadja gyermekeinket a bölcsõbõl, és megmérgezi a gondolkodásukat. Empirikus bizonyítékok nélkül tulajdonítják a Netnek azt a képességet, hogy megbabonázza és elcsábítja az ifjúságot - korábban ugyanezt mondták a televízióról és a filmrõl. Talán kívül kellene maradnunk ezen a vitán addig, amíg megbízható empirikus magyarázatot találunk az egyéni felhasználó és a technológia közötti kapcsolatra.

(A hozzáférés újrafogalmazása) Azt hiszem, ezt a kérdést jellemezhetjük a hozzáférés fogalmának átgondolásával. McChesney áttekinti a sávszélesség (frekvencia) kijelölésének és szabályozásának történetét az intézmények - nevezetesen társaságok, kormányzat és nagyközönség - közötti kölcsönhatások tekintetében. Ez az aggregált elemzési szint megfelelõnek tûnik a vita számára, mivel a televízióhoz való hozzáférés mint pszichológiai probléma nem különösebben érdekes. A vevõkészülékek olcsók és könnyen használhatóak, elméletileg mindenkinek van egy, és a közelmúltig a nézõknek kevés befolyásuk volt a tartalomra.

A Nethez való hozzáférésrõl folyó vita azonban problematikus, szerkezetének belsõ interaktivitása miatt. Lehet, hogy emiatt a vállalati "nagyhalak" díjfizetéses úttá teszik az információs szupersztrádát, azonban nagyon nehéz lesz ellenõrizniük a rajta keresztül folyó forgalom milyenségét. Addig a pontig, amíg ez így van, a hozzáférés kulcskérdésének nem lesz köze a sávszélesség (frekvencia) kijelöléséhez, amint az a televízió és rádió esetében történt. Okoz-e valamilyen különbséget az, hogy ki az Internet szolgáltatóm, abban, ahogyan használom ezt a technológiát? A szolgáltatók próbálkozásai a tartalom ellenõrzésére, mint például a Prodigy által alkalmazott tiltás a melegek ügyeinek megvitatására, olyan kivételek, amelyek erõsítik a szabályt. Addig, amíg a fizikai hozzáférésnek kellõképpen változatos lehetõségei állnak rendelkezésre a Nethez kapcsolódás szempontjából, a Prodigy helyzete eleve reménytelen. Egyes kormányzatok, mint például Szingapúré és Kínáé, megpróbálkoztak a tartalom ellenõrzésével és a Nethez való hozzáférés korlátozásával. Lehet, hogy sikerrel járnak, amikor azonban így tesznek, oly mértékben kell torzítaniuk a technológiát, hogy azt már nem lehet olyan jellegû kommunikációs hálózatnak tekinteni, mint amilyenrõl mi itt beszélünk.

Számomra az Internet architektúrájával kapcsolatos kérdések is érdekesek. Ha az interfészprobléma megoldódik, még mindig fennmarad az interaktív kommunikációs rendszer természetéhez kapcsolódó hozzáférés kérdése. A Net kognitív erõfeszítésekkel teli feladatokra sarkallja felhasználóit, és arra készteti õket, hogy aktívak legyenek. Az én véleményem az, hogy idõt kellene szakítanunk arra, hogy megértsük, mik ezek a kihívások és korlátok az egyedi felhasználó hozzáférése kapcsán, mielõtt még az általuk implikált mély társadalmi hatásokkal foglakoznánk. Milyen kognitív tudást igényel a teljes körû hozzáférés? Milyen hatással lesz a Net lehetõségeinek teljes kihasználhatóságára az olyan változó kognitív felkészültség, mint a problémamegoldási és kutatási képesség? A politikai kommunikáció esetében ez a felhatalmazás tanulmányozását eredményezheti, mert itt a média használata legalább annyira magatartás, mint a nagygyûléseken való részvétel.

Végezetül, egyetértek önnel abban, hogy az Internetnek nem kell a nyomtatott sajtót és a tévét kirekesztenie ahhoz, hogy igazán forradalmi legyen. Nem hiszem, hogy valaha is túl sok empirikus bizonyítékuk lett volna a kirekesztést, az egymás felváltását hirdetõ elméleteknek. Noha a régebbi rendszerek nem fognak azonnal eltûnni az Internet miatt, radikálisan át fognak alakulni.

Az átmeneti idõszakok lehetõvé teszik a médiát tanulmányozó diákok számára, hogy átértékeljék legalapvetõbb feltételezéseiket, friss pillantást vethessenek a régi technológiára, és elõkészítsék az új megértését.

Tompa Andrea fordítása

Jegyzetek

* A beszélgetés a Journal of Communication 46(1)-es, 1996-os téli számában jelent meg.