Jegyzetek

I.

A magyar vidéken átutazó nyugati turista jellegzetes látványra figyelhet fel a városon kívüli utak mentén: hatalmas, egybefüggõ szántóföldek az egyik oldalon, s kicsi, keskeny parcellák a másikon. A turista, aki hallott valamit a második gazdaságról, megelégedettséggel véli felismerni a virágzó háztáji gazdaság bizonyítékait a keskeny parcellákban. Ám a naiv érdeklõdõ tévúton jár: a látszat csal. A keskeny csíkok a termelõszövetkezethez tartoznak, és részesmûveléses rendszerben mûvelik a szövetkezeti tagok és családtagjaik - a földmûvelõk a termény egy harmadát kapják meg -, míg a másik oldalon elterülõ földek a családok magántelkei, s a spontán kollektivitás jegyében álltak össze a nagy táblák. A keskeny telkek rejtik a koncentrációt, az egybefüggõ szántóföldek kis családi gazdaságokat takarnak. A nagy kicsi, s a kicsi nagy, a koncentráció elaprózódást jelent, a feldarabolt földterületek kooperatív munkát. Vagy fordítva van? Melyik a látszat, és melyik a valóság? A táj figyelmeztet: a világnak ezen a részén a valóságos folyamatok - szó szerint is - a felszín mögött bújnak meg.

A társadalomtudósok azonban általában nem óvatosak, és azonnali magyarázattal szolgálnak a különös látványra: a földeknek ez a paradox megoszlása a dolgok természetes folyamata, következménye az enyhüléssel járó konszolidációnak, konvergenciának, a szocialista pragmatizmus engedékenységének. Külsõ és belsõ tényezõk egybejátszása ez: az ideológiai, technikai és kereskedelmi csatornákon a Nyugat demonstrációs hatása szüli újra a kispolgári fogyasztói mentalitást, ez erõsíti a reformer, technokrata elit törekvéseit. A látvány a piacgazdaság és a tervgazdálkodás deformált, de örvendetes szüleménye. Ám ez a kremlinológus elképzelése, aki úgy hiszi, a történelmet csak a pártszékházak zárt ajtói mögött, a gazdasági kutatóintézetek szemináriumain, nyugati kereskedelmi bankárok Wall Street-i tárgyalóasztalainál és genfi villák békésen parázsló kandallói mellett üldögélve Gorbacsov és Reagan csinálják.

Nekem van egy másik elképzelésem, én egy más történetet szeretnék elmondani. A történelmet néha a falvakban, a parasztházakban, a szántóföldeken is csinálják az éj leple alatt, sõt internálótáborokban és börtönökben is, olyan emberek is, akiknek látszólag semmi hatalmuk, esélyük és lehetõségük nincs a történelembe beleszólni - akik jogfosztottak, elszigeteltek, atomizáltak.

II.

Az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság példájából okulva - amely a parasztság támogatását a földek államosítása miatt vesztette el -, 1945-ben a Kommunista Párt úgy döntött, hogy felosztja a mezõgazdasági nagybirtokokat. 1945 után Magyarország a törpebirtokok és kisparasztok országa lett. A telkek átlagos nagysága 5 hold alatt volt. A földreform után hatályban maradt a kötelezõ terménybeszolgáltatási rendszer, amelyet még a második világháború idején vezettek be. A beszolgáltatás nyilvánosságnak szánt indoka a nehéz életkörülmények és a városokban uralkodó élelemhiány volt.

Az új politikai rendszer konszolidációjával, majd a késõbbi egypárti hatalom kialakulása során a pénzintézeteket, az ipart és kereskedelmet fokozatosan államosították. Az egyre kiterjedtebb állami tulajdon és a magán parasztgazdaságok közötti különbség, ellentét és feszültség folyamatosan növekedett. Amikor az állami szférában bevezették a tervgazdálkodást, a beszolgáltatási rendszer a mezõgazdaságban a tervgazdálkodást volt hivatva pótolni. A beszolgáltatási rendszer nemcsak súlyos terményadóként mûködött, hanem eszköz is volt az állam kezében, amellyel az meghatározhatta, hogy a földmûvelõknek mit, mikor, hogyan és milyen mennyiségben kell termelniük. A beszolgáltatási rendszer a közvetlen és teljes körû állami beavatkozás segítségével megalapozta az alig rejtett állami földtulajdont, de egyszersmind fenntartotta a magángazdaság egyre nyomorúságosabb látszatát is.

Az egységes földbirtokrendszer kialakítása - több százezer gyorsan és folyamatosan egységesülõ méretû kis telek - teremtette meg az egységes beszolgáltatási rendszer alapját, amelyben minden magángazdaságnak egyforma jellegû kötelezettségei voltak. A beszolgáltatási rendszer arra kényszerítette a parasztokat, hogy az ország bármely területén ugyanabban az összetételben és mennyiségben termesszenek mindent, amire a tervezõ szerint az országnak szüksége lehetett. Ez a kényszerû mikroönellátás a népgazdasági méretû önellátás tükörképe volt, sõt valójában a két világháború közötti szovjet gazdaság hatalmas természeti forrásokat kiaknázó autarchiáját utánozta.

1948 után egy átlagos, kis magángazdaságnak (amely körülbelül 5 hold földet jelentett) a következõket kellett termelnie és beszolgáltatnia: búzát, rozsot, árpát, zabot, kukoricát, napraforgómagot, szénát, burgonyát, babot, borsót, lencsét, baromfit, tojást, tejet, vajat, bort, sertést, zsírt és marhát vagy marhahúst. A tervezõknek és központosítóknak az volt az érdeke, hogy minden egyes kis magángazdaságot az állami mezõgazdaság miniatûr, ám teljes másává alakítsanak, hogy mindenki, mindenhol ugyanazt termelje.

Ám ez az erõltetett önellátás (helyesebben, majdnem-önellátás, hiszen a termelõket a családjuk szükségletén felüli, beszolgáltatható fölösleg termelésére kényszerítették) csökkentette a parasztoknak a környezettõl való függõségét. Az önellátás már a gazdasági világválság idején is a közép-európai parasztság jellegzetes védekezési mechanizmusa volt, ilyen módon sikerült kivonniuk magukat a környezõ világ általuk ellenõrizhetetlen, politikai és gazdasági befolyása alól. Egy szakosodott gazdálkodó mindig jobban ki van téve a piac és a gazdaság nehezen kiszámítható változásainak, mint egy önellátó (vagy kváziönellátó) gazdálkodó. A központosító hatalom azt akarta elérni, hogy a magyar parasztság egyetlen politikai és gazdasági központtól függjön, a tervezõ a törpe magángazdaságokat liliputi nemzetgazdaságokká kívánta változtatni. A kényszerített kváziönellátás azonban növelte a parasztság függetlenségét, kevésbé függtek már a külvilágtól, a kereskedõtõl, az egyre csökkenõ vásárlóerõtõl. Az a beszolgáltatási rendszer, amely egyre kevésbé rejtett állami tulajdont hozott létre a mezõgazdaságban, egyben szabadabbá tette a parasztságot a gazdaság átláthatatlan törvényeitõl.

A szocialista társadalom természeténél fogva antiindividualista. Kiinduló elve és célja, hogy feloldja a termelés és a kisajátítás közötti ellentmondást. Az elképzelések szerint a tervezés eszközével véget lehet vetni a piacgazdaság individualista anarchiájának, sõt harmonikus társadalom teremthetõ az egyénit államivá, a láthatatlan és kiszámíthatatlan erõket tudatos folyamattá változtatva. Ahhoz, hogy a központ által meghatározott terv zavartalanul megvalósulhasson, hogy a tervezõ grandiózus társadalmi elképzelése létrejöhessen, minden egyéni tevékenységnek szigorú központi ellenõrzés alatt kell állnia, hogy a tettek és résztevékenységek milliárdjai beleilleszkedjenek a társadalom gigantikus és elõre elgondolt munkamegosztásába. Innen nézve érthetõ az a paradoxon, hogy miért töri a fejét az antiindividualista központosító egyfolytában az egyén problémáin. A tervezõnek meg kell találnia minden gazdasági folyamat, a központosítónak pedig minden egyes ember helyét a bonyolult gazdasági és politikai gépezetben. A kollektivista, antiindividualista, központosított társadalom építése meglepõ módon a termelõk és állampolgárok teljes körû individualizálásával kezdõdik.

Miután az Országos Tervhivatal kidolgozta a népgazdasági tervet, felosztja azt a különbözõ minisztériumok, igazgatóságok, szervezetek és nagy területi egységek között. Ezek ugyanilyen módon tovább osztják a munkát a vállalatok, körzetek és falvak között, amelyek a feladatokat azután felosztják a parasztok és a munkások között. A terv alapegysége az egyéni termelõ, különösen a mezõgazdaságban, hiszen a beszolgáltatandó mennyiséget az egyéni termelõ osztály-, anyagi, társadalmi és politikai helyzetétõl függõen határozzák meg. Egy falu kvótája a járás kötelezettségének bizonyos százaléka (a falu lakosainak helyzetétõl, számától és a föld minõségétõl és mennyiségétõl függõen), az egyéni kvóta pedig a falu kötelezettségének meghatározott hányada. Ám az egyéni kirovásokat nemcsak a falura kirótt mennyiség dönti el, hanem a földmûvelõk egyéni helyzete is, amely különbözhet a föld minõségétõl, mennyiségétõl és típusától függõen, valamint a tulajdonosnak a világháború elõtti státuszától, régi politikai tevékenységétõl, feltételezett politikai hitvallásától is. Ötszáz különbözõ módja volt az egy holdra jutó kötelezettségek kiszámításának, de végül a kirovott mennyiségek összegének a falu kvótáját kellett kitennie, a falvakénak a járásét, a járásokénak a megyéét, vagyis az egyéni kötelezettségek összegének egyeznie kellett az Országos Tervhivatal által kiszámított országos tervvel. (Mivel a terv lebontására és azután a lebontott tervszámok felösszesítésére vonatkozó szabályok merõben különböztek egymástól, meglepõ lett volna, ha az eredetileg elõírt mennyiségek egyeztek volna a végeredménnyel, vagy ha a hierarchia bármely pontján egyezések lettek volna.)

1952-ben a minisztériumoknak havonta körülbelül 214 ezer különbözõ gazdasági mutatóról kellett jelentést tenniük az Országos Tervhivatalnak, és további 55 ezerrõl a Központi Statisztikai Hivatalnak. Ezeknek a gazdasági mutatóknak az összeállításához a minisztériumoknak millió adatot kellett begyûjteniük a megyéktõl, a megyéknek a járásoktól, azoknak a községektõl, a falvaknak az egyéni termelõktõl. Egy községi begyûjtési elõadó ideje java részét (kb. napi 9 órát) kérdõívek kitöltésével töltötte, azon igyekezve, hogy a tervbe vett lebontott és azután felösszesített számok legalább hasonlítsanak egymásra.

Míg 1943-ban 5 adminisztrátor jutott 100 fizikai dolgozóra, 1955-ben ez az arány már 35 a 100-hoz volt. S bár látszólag mindenki valóságos adatok begyûjtésén szorgoskodott, az érdekük azt diktálta, hogy sokszorosan eltorzított, meghamisított adatokat továbbítsanak a felügyeleti szerveknek. Az adatokat csak akkor lehet igazán hihetõen meghamisítani, ha a rendelkezésre álló erõforrásokról is sikerül hamis képet festeni. Egy technikailag elmaradott mezõgazdaságban pedig a legfontosabb erõforrás a föld és a munkaerõ.

1954-ben egy, az Állami Ellenõrzési Minisztérium által az Állami Földmérési és Térképészeti Hivatalnál készített felmérés kimutatta, hogy a gazdalajstromok egyes rovatainak összevetése után 635600 katasztrális hold hiányzott a beszolgáltatással megterhelhetõ országos földterületbõl. Ez az állam számára elveszett, a tervezõ számára kiesett terület - amelyrõl lehetetlen volt megállapítani, hogy pontosan hol is van - megközelítette Pest megye egész, 649122 katasztrális hold beszolgáltatásra kötelezhetõ földterületét. Pest megye területébõl viszont két évvel késõbb 104188 katasztrális holdat találtak terheletlenül egy vizsgálat során. A hierarchia minden szintjén "elveszett" valamennyi föld. Földterületek tûntek el akkor, amikor termelõszövetkezetek alakultak vagy bomlottak fel, amikor a kulákbirtokokról jelentést tettek a megyének, amikor telkeket egyesítettek vagy - a progresszív adózást kijátszandó - családtagok között szétosztottak, amikor a falu szántóföldek erdõsítésérõl számolt be (s a késõbb vizsgálatot tartó bizottság egyetlen fát nem talált a környéken), amikor a parasztok egyszerûen otthagyták a földjüket, és a városokba menekültek, avagy amikor a telek tulajdonosa az Állami Ellenõrzési Minisztérium kihallgatása során képtelen volt felismerni még a saját földtulajdonát is.

Volt például egy termelõszövetkezet - az Állami Ellenõrzési Központ dokumentumaiban említett, Adony környéki híres Holdvilág Tszcs -, melynek tagjai állítólag csak éjjel mûvelték földjüket, hogy a gazdaság pontos méretét ne lehessen megállapítani. Amikor a beszolgáltatási kötelezettséget kivetették a szövetkezetre, nem volt tudható, hogy pontosan mekkora területet kell megterhelni. Egy olyan országban, ahol nyolc év alatt a teljes megmûvelhetõ földterület nagyságával megegyezõ földállomány cserélt gazdát, ráadásul többször is (1945 és 1953 között), nem csoda, hogy a föld jelentõs hányada nem volt föllelhetõ.

Nemcsak a termelõk, hanem a hatóságok is jobban jártak a föld eltitkolásával. Kevesebb terület kevesebb kötelezettséget jelentett, és amikor a helyi apparátus a hivatalos nyilvántartásból hiányzó földekrõl gyûjtött be illegálisan, a felsõbb szervek tudta nélkül terményadót, nemcsak az év végi hiányok egy részét tudta behozni, hanem még az eredetileg kisebb földterületre készített tervet is "túlteljesítette". Így azután a helyi apparátus nem egyszerûen adatokat akart a termelõktõl, de ugyanannyira ráutalt volt a hamis információra, mint a termelõ az adatok meghamisítására. Az apparátus kibúvói, év végén készített magyarázkodásai azokra a meghamisított adatokra támaszkodtak, amelyeket a termelõk szállítottak. Az apparátust nem egyszerûen az információ, hanem a tudottan torz adat megszerzésének szükségessége hozta a gazdálkodóktól függõ helyzetbe. A hatalomnak érdekében állt, hogy hagyja magát becsapni.

Már az év elején mindenki tudta - még az Országos Tervhivatal elnöke is -, hogy a Tervet képtelenség lesz teljesíteni. A hierarchia alsóbb szintjein mûködõ hivatalnokok számára világos volt, hogy az adatok, melyekre a tervet alapozták, valótlanok voltak, hiszen õk fabrikálták ezeket. (A Tervhivatal pedig tudatosan "progresszív" terveket készített, vagyis minden évben emelte a betakarítandó terménymennyiség terveit, holott a termés minden évben csökkent az elõzõhöz képest.) Mindenki pontosan tudta, hogy az év csak bukással végzõdhet, és az Állami Ellenõrzési Minisztérium vizsgálatot fog majd kezdeményezni, hogy a katasztrófa felelõseit leleplezze. A gazdálkodónak, az egyre szegényebb parasztságnak szabadságán kívül nem volt sok vesztenivalója, az apparátusban dolgozóknak azonban annál több: pozíciójuk forgott kockán, az azzal járó privilégiumokkal együtt. Márpedig egy kegy- és állásvesztett tisztviselõ igen szerencsétlennek tûnt az 1950-es évek Kelet-Európájában. A katasztrófát csak hihetõ alibivel lehetett elkerülni. Aki jó történettel állt elõ, megmenekült - legalábbis a következõ ítéletnapig.

Akinek gyenge képzelõereje volt, vagy nem tudott a parasztokkal együttmûködni, hamar elbukott. Egy falusi tisztviselõ, akit tíz tonna kukorica eltûnéséért vontak felelõsségre, azt állította, hogy a csûrben tárolt magokat megették a tyúkok. Ez a történet nem hangzott túl jól, s a tisztviselõt két év börtönbüntetésre ítélték. Egy állami gazdaság igazgatója 1953-ban a hatalmas búzaveszteséget azzal magyarázta, hogy a frissen beszerelt vákuumgépezet túlszárította a gabonát. Ez sem volt jó mese, õ is börtönben végezte. Amikor azonban egy körzeti tanács elnöke a tejveszteséget azzal magyarázta, hogy a parasztok a teheneiket a téeszbe adták, ezért nem tudta rajtuk behajtani a terményadót - azt elfogadták. Két évvel késõbb a Begyûjtési Minisztérium rendõrcsapatokkal megerõsített képviselõje megjelent egy kis hegyi faluban, hogy erõvel behajtsa a terményadót. A parasztok azt állították, hogy éppen a téeszcsé felé iparkodnak, ugyanis csatlakozni akarnak, ezért nem tettek még eleget a beszolgáltatási kötelezettségnek. A miniszter, aki tisztában volt vele, hogy a szövetkezeti tagok beszolgáltatási kedvezményre jogosultak, és volt valami képe arról, hogy a szövetkezetek jelentõs része csupán áltársulás, azt mondta: "Ez nyilvánvalóan csak ármánykodás; senki nem csatlakozik a téeszhez csupán a saját szabad akaratából." 1953-ban a begyûjtési miniszter úgy nyilatkozott, hogy az elõzõ év kukorica és napraforgómag kiesése a begyûjtött termény átlagosnál magasabb víztartalmával volt magyarázható. Bizonyára úgy gondolta, hogy a bátraké a jövõ, azoké, akiknek van merszük a leghihetetlenebb hazugságokkal elõállni, hiszen 1952 volt az elmúlt két évtized legszárazabb nyara.

A történész dolga ezen a ponton bonyolulttá válik: gyakran nehéz eldönteni, hogy a levéltári dokumentum szembenállásról, netán politikai ellenállásról vagy éppen ellenkezõleg, a kollaborálás sajátos esetérõl tudósít-e. A neves szovjet V. I. Muhacsev, az Isztoricseszkie Nauki 1960/3. számában Rol rabotcsih brigad v kollektyivizacii Uralszko gyerevnyi címmel közölt figyelemre méltó elemzést. A sokra tartott szerzõ beszámol arról, hogy 1929 októberében-novemberében Vorobjevszkben a kulákok áltermelõszövetkezetet alapítottak, amelyet azután a Tyumenbõl jött három bolsevik segítségével szervezett komszomolsejt leleplezett, és az álszövetkezetet áldozatos munkával így azután sikerült fölszámolni. Válaszul a pórul járt kulákok fegyveres megmozdulást szerveztek, majd miután ártalmatlanná tették õket, a komszomolistákból alakult brigád tagjai most már valóságos szövetkezetet hoztak létre az álságos helyén. Bár Magyarországon a nagyobb földdel rendelkezõ gazdák inkább birtokaik szétírásával próbáltak kibújni a kötelezettségek alól, a szövetkezetekbe pedig a volt agrárproletárok és az úgynevezett törpebirtokosok léptek be, de az a tény, hogy 1952 végén megvonták a szövetkezés alacsony formájának tekintett I. és II. típusú szövetkezeteknek addig járó beszolgáltatási kedvezményeket, azt mutatja, hogy a szövetkezetek alapításával Magyarországon sem volt minden rendben. A történésznek tehát nemcsak azt nehéz eldöntenie, miképpen is értékelje a dokumentumokból kibontakozó képet, hanem még azt is, hogy valójában mi történt. Az történt-e, hogy a parasztok beléptek a szövetkezetbe, és az erõszaknak engedve, úgymond, kollaboráltak a rendszerrel, avagy az, hogy igen ravasz módon túljártak a hatalom eszén, amikor a szövetkezetalapítást választották a kibújás eszközeként?

A parasztsággal együttmûködõ tisztviselõk boldogultak még a leginkább. Az olyan adminisztrátorok, akik hagyták, hogy a parasztok a feketepiacon eladják a teheneiket, majd hirtelen szarvasmarhavészrõl tettek jelentést a járásnak; akik asszisztáltak a születési anyakönyvi kivonatok meghamisításához (a falu lakossága egyszer csak elaggott, mivel a 65 évesnél öregebbeknek a törvények elengedték a terményadó egy részét); akik elfordították a fejüket, amikor a parasztok áltéeszcséket alakítottak; akik nem emeltek szót, amikor egy család papíron felosztotta a rokonság között a földet; akik segítettek az állatokat az erdõben, a gabonát a föld alatti tárolókban rejtegetni. Míg a politikai és történeti elemzés sablonjai a hatalmon lévõket és a hatalomtól megfosztott termelõket örök szembenállásban láttatják, ezek a források inkább szoros összefonódásra, egymástól való függésre, egy Nagy Kapocsra utalnak. Ahhoz, hogy az apparátus emberei a felszínen maradhassanak, szükségük volt a termelõk túlélési stratégiáira.

Ám ha mindez igaz lenne, ha az apparátus érdeke valóban azt kívánta volna, hogy a termelõkkel együttmûködve csapják be azt a rendszert, amely az apparátus létét és hatalmát biztosította, akkor hogyan volt lehetséges sztahanovista munkaversenyeket rendezni, minden évben az elõzõ év bázisánál magasabb progresszív terveket készíteni, normákat rendezni, a munka frontján megnyert egyre újabb csatákat jelenteni? A rekordok és a szabotázs között nincs ellentmondás: hadd illusztráljam ezt egy profán példával. Egy sertéstenyésztõ téeszcsének a tenyésztés minden szakaszára tervet kellett készítenie. Egy alapos vizsgálat derítette ki, hogy az 1953. tervév során "igazgatósági szinten 6300 indokolatlan búgatás" szerepel a nyilvántartásokban. A sertésszaporítási tervben csak a kocák búgatása szerepelt, a közös gazdaság azonban nem kímélte a süldõ malacokat sem. Ily módon a parasztok túlteljesítették a tervet - több volt a kismalac, mint a tervezett -, de egyúttal a titkos alom egy részét el is tulajdonították saját maguk számára. Ellenállás ez vagy szodomizmus? Avagy mind a kettõ? Még a túlteljesítés is lehetett a rendszer elleni küzdelem eszköze, nehéz helyzetbe hozva így a történészt, aki szeretné egymástól elválasztani a kollaborálást és a parasztember bátor kiállását.

III.

Amikor a kollektivizálás elsõ hulláma elindult 1948-ban, az apparátus fõ feladata a téeszek szervezése lett. A helyi és központi apparatcsikok éjt nappallá téve dolgoztak azon, hogy a parasztokat propagandával, adminisztratív intézkedésekkel, erõvel vagy jó szóval rávegyék a belépésre a közösbe. Sem idejük, sem energiájuk nem maradt arra, hogy a begyûjtéssel foglalkozzanak. A frissen alakult téeszcsék terményadó-kötelezettségét csökkentették, tehát az apparátus téeszalapító sikerei egyben azt is jelentették, hogy nem tudták a kirovást teljesíteni. A kuláktalanítás idején - amikor a kulákokat internálták, földjeiket elkobozták - a terményadóval sújtható területek mennyisége tovább csökkent. (A kuláknak minõsített gazdálkodók egy holdra jutó kötelezettségei lényegesen meghaladták a szegényparasztok egy holdra kirótt beszolgáltatási terheit.) Amikor elkezdõdött az új szocialista városok építése, a megnövekedett építõipari munkaerõ-szükségletet a falvakból kellett fedezni. A falvak elnéptelenedését nemcsak a megélhetés mind nagyobb nehézségei okozták, nem csupán a Párt parasztsággal szembeni bizalmatlansága ûzte el a gazdálkodókat a földrõl, a népvándorlást nem csupán a mobilizálási kényszer okozta, hanem az állandóan újratermelõdõ szûk keresztmetszetek is, amelyek a centralizáció és a centralizációval szembeni ellenállás termékei voltak. Minden központosított gazdaság szándékosan is, meg akarata ellenére is állandóan hiányokat, szûk keresztmetszeteket produkál. Ahol szûk keresztmetszetek vannak, ott mindig vannak prioritások is, ahol pedig prioritások vannak, ott kampányoknak kell lenniük.

Ahol a hús hiánycikk, ott általában a húsé lesz a legközelebbi fõszerep. Ha a hatalmon lévõk vágóhídra hajtják a teheneket, a tej lesz az újabb hiánycikk. Ha a baromfi az éppen zajló kampány áldozata, akkor a következõ kampánynak a tojásokra kell koncentrálnia. A gabonakampány takarmányhiánnyal végzõdik, a takarmányhiány miatt levágják az állatokat, és megint következik a húshiány. A vezetõség úgy érezhette magát, mint a tengerész, aki egyetlen homokzsákkal próbálja betömni a hajó testén keletkezett megszámlálhatatlan léket (Struve 1930: 146). Az egyik évben a takarmányhiány miatt a parasztoknak makkot kellett gyûjteniük az erdõn. Minthogy azonban a vadászat igen nagy jelentõséggel bírt a párt- és állami vezetõk számára, az erdõkbe fõleg a vadásztársaságok tagjainak volt bejárása. A makkgyûjtésre utasított parasztok így nehezen tehették volna be a lábukat az elzárt vadászmezõkre. Ez az egymással szembenálló prioritások - mondhatnánk, hogy a szocialista gazdaság - megoldhatatlan dilemmája.

Az apparátus elkötelezettségét mindig az éppen folyamatban lévõ kampány sikere alapján ítélik meg. De ha az apparatcsikok túlteljesítenek, õk lesznek a következõ elkerülhetetlen katasztrófa bûnbakjai, hiszen õk felelnek majd azokért a hiányokért, amelyeket az éppen folyamatban lévõ kampány okoz. A Párt nincsen abban a helyzetben, hogy saját magát hibáztathatná az általa teremtett és mûködtetett rendszer hibáiért. A bajok okát ezért mindig a párt jobb- vagy baloldali, szakadár frakciójában kell keresni, amely elvakultságában olyan messzire ment, hogy a párt céljait is veszélybe sodorta. A kampányok az apparátust szélsõségek felé sodorják, s amikor a soros katasztrófa feltûnik a láthatáron, azokat bélyegzik szakadár deviánsnak, akik éppen a leglojálisabbak, akik a legkomolyabban veszik a célokat. Akik az elõzõ kampány még friss emlékei miatt tudják, hogy az éppen zajló kampány megint csak újabb kampányba fog torkollni, s ezért szabotálják a munkát, szintén szakadárnak ítéltetnek. Akik túl messzire mennek a téeszek szervezésében, a disznók lemészárlásában, a kulákok bebörtönzésében, a makkgyûjtésben, a baloldali árulók között találják magukat. Akik megpróbálják megmenteni a baromfit, hogy az tojást tojjon, a teheneket a tejért, a parasztokat, hogy legyen aki etesse a várost, azok a jobboldali ellenzék (pad)soraiban találják magukat (a tárgyalóteremben).

Mindig lehetetlen volt a jobboldali ellenség Szküllája és a baloldali szélsõség Kharübdisze között ügyesen manõverezni. "1794 tavaszára Párizs már túl volt a rekvirálások elsõ hullámán, s jó tartalékokkal nézhetett a jövõ elébe. Eljött az alkalmas idõ, hogy a párizsiak ellátásának terhét leginkább viselõ gabonakörzeteknek némi elégtételt nyújtsanak. Ravasz és lelkiismeretlen döntés volt, amikor a forradalmi kormány Antoine Decombes-ot, a párizsi élelmezési biztost, a rekvirálások vezetõjét is a hebertista vádlottak közé ültette. Descombes-ot, aki a párizsiak érdekében gyakorolt kíméletlen nyomást az élelmiszerellátó körzetekre, guillotine alá küldték. Párizs elpusztíthatatlan volt, de élelmezési biztosai nem" (Cobb 1970: 286-287).

Válsághelyzetekben két jellegzetes reakcióval lehet gyakorta találkozni: a kampányszindrómával, amely azonnali cselekvésre ösztönöz, és a helyi vezetõség déjà vu élménybõl táplálkozó inaktivitásával. A Szovjetunió 1927-es gabonaválsága idején nagyon nehéz volt a helyi vezetõséget tettekre bírni, mivel még pontosan emlékeztek arra, miképpen végzõdött az 1925-ös gabonaválság. Moshe Lewin írja: "Az elõzõ krízis emlékeivel magyarázható, hogy a helyi apparátus nem tanúsított elég erélyt. Központi határozatokra vártak, tudván, hogy ha saját nevükben cselekszenek, késõbb õket vonják majd felelõsségre" (Lewin 1968: 215). A helyi hatalom ezért mindig addig húzza várakozással az idõt, ameddig csak teheti, de mivel a semmittevésnek is szabotázs szaga van, túldramatizálják az állapotokat. Ezzel demonstrálják, hogy egyrészt igenis aggasztja õket a helyzet, másrészt a helyzet túl súlyos és bonyolult ahhoz, hogy õk maguk elbánjanak vele. Ám ez a dramatizálás kétélû fegyver: a központi hatalom is megriad, a helyi vezetõket zaklatják, komoly intézkedéseket követelnek, vizsgálókat küldenek a helyszínre - akik persze nem azért kapják a pénzt, hogy üres kézzel távozzanak. Ki is derítik, hogy a válságot szabotázs okozta, a kulákok és a helyi tisztviselõk összeesküvése, politikai elfajzás. És ezzel új kampány veszi kezdetét, amely a következõ válságig, a következõ kampányig, a következõ felelõsségre vonásig tart.

A "tervgazdaság" helyett találóbb lenne ezt a rendszert "kampánygazdaságnak" nevezni. Ha valaha is elkészült egy terv, másnapra érvényét veszítette. Voltak a gazdaságnak olyan ágazatai, melyek csak az év közepén kapták meg a tervet, vagy nem is kaptak semmilyen tervet. Bevett gyakorlat volt a terveket az év vége elõtt átírni, hogy jobban összhangban legyenek a tényleges eredményekkel. 1952-ben az ötéves tervet Magyarországon 472-szer írták át, az éves tervet pedig 113-szor.

A termelõk individualizálása a gazdaságban az állampolgárok atomizálását jelenti a politikában. Bizonyos értelemben azt is mondhatjuk, hogy a pártok, szövetségek, szakszervezetek, klubok és egyéb tömörülések felszámolása és egyetlen központi szervvel - egy párttal, egy szakszervezettel, egy ifjúsági tömörüléssel, egy nõszövetséggel - való helyettesítése a politikai élet végét jelenti.

Hannah Arendt The Origin of Totalitarianism címû könyvében úgy érvel, hogy "a totalitárius rendszerek inkább a tömegek atomizálásán, mint a társadalom struktúra-nélküliségén alapulnak" (1966: 318). "A terror csak az egymástól elszigetelt embereken képes teljesen úrrá lenni. Ezért minden tirannikus rendszernek az a fõ célja, hogy az embereket elszigetelje egymástól. A terror kezdõdhet elszigeteltséggel, de hogy mindig azzal végzõdik, s hogy a félelem legjobb talaja, az biztos" (Arendt 1966: 474). The Crisis of the Republic címû könyvében így folytatja a gondolatot: "A terror hatékonysága szinte teljes mértékben a társadalom atomizálásának mértékétõl függ. Mindenféle szervezett ellenzéknek el kell tûnnie ahhoz, hogy a terror teljes erõvel uralomra juthasson" (Arendt 1972: 154). Az atomizálás célja, hogy mindennemû politikai cselekvést és párbeszédet lehetetlenné tegyen.

Az atomizáltság ezek szerint tehát a politikai párbeszéd, az önkéntes politikai cselekvés, valójában a politika halála. Ám érdemes észrevenni, hogy amikor az értelmes cselekvés minden formája lehetetlenné válik, amikor semmilyen politikai véleménynyilvánításnak nincsen élettere, akkor minden megmozdulás politikai üggyé válik. Ahelyett hogy megszûnne, meghalna, szétporladna, a politika szétoszlik. Mindenütt jelen van láthatatlanul. Ha a politikai életnek nincs nyilvános, elérhetõ színtere, ha nincs mód nyilvános kritikai politikai diskurzusra, akkor mindenbõl politika válhat, bármilyen viselkedés, gesztus, jel, hang politikai jelentést kaphat. Ha az emberek nem cselekedhetnek és beszélhetnek nyilvánosan, minden privát megszólalást és gesztust titkos politikai jelentéssel lehet gyanúsítani. Bár a társadalomtudósok azt állítják, hogy a demobilizáció, az individualizáció és az atomizáció a politika végét jelenti, én úgy gondolom, hogy a fenyegetettség uralomra jutásakor a politika nem hal meg, hanem kicsúszik a tudatos irányítás alól. A Központnak, minden látszat ellenére, nincs kontrollja többé a folyamatok felett.

Az atomizált társadalmak rezsimjei nemcsak mesterségesen gyártják a belsõ ellenséget; a politikai perek vádlottjai nem voltak mindig teljesen ártatlanok, hanem sokszor valódi ellenségek, még ha másképpen is, mint ahogyan a politikai hatalom ezt állította. A nyilvános szféra depolitizálása milliónyi titkos ellenséget teremt. A munkahelyi teljesítmény-visszafogás nem gazdasági, hanem politikai tetté válik, Proustot olvasni nem az ízlés, hanem a világnézet kifejezése, a családszeretet nem emberi érzelem megnyilvánulása, hanem a kispolgári mentalitás jele, a parasztság túlélési technikái nem biológiai szükséglet, hanem alantas antiszocialista politikai cselekvés eszközei. Az atomizáció a parasztokat - és a társadalom minden más tagját - valóságos politikai szereplõvé tette; ezután minden tettük politikaivá vált, még ha nem is egészen úgy, mint ahogyan a politikatudomány klasszikusai ezt értelmezték.

Nemcsak a privát cselekedetek, hanem még a természetes halál is közvetlen politikai jelentést kaphatott. 1955-ben a Központi Statisztikai Hivatal elnöke levélben részletezte Erdei Ferenc földmûvelésügyi miniszternek, hogy milyen szabálytalanságokat tartalmaznak a téeszek tagjegyzékei. Válaszában a miniszter rámutatott: "(H)a jelentési rendszerünkben olyan változtatást hoznánk létre, hogy engedélyt adnánk a különféle okokból eltávozottak névsorból való törlésére vagy ilyen értelemben a statisztikai rendszerünknek a megváltoztatására, ez komoly zavart okozna. Több mint két éve hónapról hónapra fölmerül, hogy a termelõszövetkezetekbõl eltávozott tagokat a névsorból törölni kell. Ez nem volna helyes, mert ebbõl az következne, hogy a termelõszövetkezeteknél a jelenleg nyilvántartott négyszázezer tagból a téeszek leírnának több tízezret, és ezzel megingatnák az egész taglétszámot, és olyan mozgást idéznének elõ a taglétszámban, ami megingatná a téeszek szilárdságát, és ellenséges elemek ezt kihasználhatnák. Ha valakit kizárnak a téeszbõl, meghal vagy egyéb okok miatt csökken a taglétszám, ez természetesen a jelentésben nem szerepelhet." Ha magunkévá tennénk a parasztpárti politikusból kommunista földmûvelésügyi miniszterré lett önjelölt statisztikus értelmezését, akkor nem volna olyan parasztcsalád az ötvenes években, amely valami rokoni megboldogulás folytán nem folytatott volna ellenálló tevékenységet.

Ilyen körülmények között nem meglepõ, hogy bár a Statisztikai Hivatal 2074312 mezõgazdasági termelõt tartott számon, a Begyûjtési Minisztérium nyilvántartásában csak 1631532 begyûjtésre kötelezhetõ gazdálkodó szerepelt. Nemcsak egy egész megye, hanem a parasztságnak több mint 30 százaléka tûnt el évente a nyilvántartásokból.

A parasztoknak gyakran kitûnõ emlékezetük van. Eric Hobsbawm írja le, hogy a perui hegyvidék egy eldugott kis falvában a parasztok még 1963-ban is képesek voltak írásos dokumentumok nélkül pontosan felidézni, hogy az 1607-es földosztás alkalmával ki mennyi földet kapott (Hobsbawm 1974: 141-142). A magyar parasztoknak is voltak áthagyományozott történetekbõl emlékeik arról, hogy a középkor végén és az újkor elején õseik az erdélyi falvakban mindig hamis esküt tettek, amikor a termés pontos mennyiségérõl kérdezték õket. Mielõtt megesküdtek - román szokás szerint elõször az Istenre, aztán a Napra, majd a sóra és az Egyházra -, a szõrmesapkájukba leheltek, hogy lelküket a beszéd alatt odarejtve, a hamis eskü végeztével a tiszta lelket lélegezzék vissza a kucsmából. Ahogyan dédapáik juhaikat a dézsmára nem kötelezett ruténoknál rejtegették, úgy 1945 után a parasztok állataikat sokszor a cigányoknál bújtatták, akiknek nem voltak beszolgáltatási kötelezettségeik, hiszen nem kaptak földet 1945-ben. A kulákok a szegényparasztokhoz vitték állataikat, a szegényebb parasztok pedig városi rokonaikhoz. A gazdák kísérleti úton megtanulták, miképpen lehet birkát a kútba rejteni, a disznót éjszaka, gyertyafénynél levágni, a tehenet titokban megfejni, tyúkokat, sõt malacokat az ágy alatt tartani. A parasztok csak akkor vághattak disznót - ahogyan a kollektív felelõsség elve szerint a piacot is csak akkor szabadították föl, ha már a falu minden egyes lakosa eleget tett kötelezettségeinek -, ha az egész falu teljesítette a beszolgáltatási elõírásokat. Az 1938-as adatokhoz képest 1950-ben a fekete disznóvágások száma 155,2 százalékkal nõtt, míg az állami disznóvágások száma 72,9 százalékra csökkent. 1951-ben ez az arány 130,4, illetve 87,5 százalék volt.

1953-ra a teljes magyar falusi lakosság lélekszámának 20 százaléka internálótáborba vagy börtönbe került (egyeseket többször is lecsuktak - a 20 százalék így értendõ). A börtönökben ülõ parasztok tömege nemcsak a kormány eltökéltségérõl és a terror fokozódásáról tanúskodott, hanem a parasztok ellenállásáról is, avagy arról, hogy a Párt milyen arányban minõsítette ellenállásnak a puszta túlélést.

A politikai brutalitás újraszüli és fölerõsíti a hagyományos erõszakot. A Legfelsõbb Bíróság levéltárából leírást kaphatunk a kor mezõgazdasági technikáinak etnográfiájáról. A beszolgáltatási tisztviselõket kaszával, kapával, vasvillával ölték meg, a parasztok cséplõt, kalapácsot, sarlót, taligát, kocsirudat és szekértengelyt vetettek be a begyûjtõk ellen. Az erõszak formái gyakran középkorivá váltak. 1954-ben egy kis vidéki faluban a parasztok kinyomták a begyûjtõ tiszt szemét, levágták a fülét és az orrát, szétverték a fejét. Egy másik helységben egy fiú baltával kiloccsantotta az apja agyvelejét. Az apa a falu párttitkára volt. A Legfelsõbb Bíróság anyagaiból kitûnik, hogy az úgynevezett "államellenes uszítás" és "közösség elleni bûntettek" után a bûnügyek listáját a gyilkosság és az emberölési kísérlet vezette.

A feszültség beszivárgott a falvak mindennapi életébe. A Legfelsõbb Bíróság dokumentumai szerint a mindennapos erõszakos cselekedetek áldozatai leggyakrabban a faluközösségbõl kerültek ki. Ezeket az eseteket nem könnyû rekonstruálni. Néha a gyilkosság egyszerû vendetta eredménye volt, bosszúállás egy leánytestvér vagy lánygyermek megerõszakolásáért, vagy a falusi kocsmában kezdõdött veszekedés természetes végkifejlete. De a mindennapos brutalitás drámai mértékû növekedése vidéken nyilvánvalóan a politikai brutalitás eredménye volt. Amikor bármilyen semmiségért hosszú börtönbüntetést kaphattak az emberek, bizonytalan idõre internálhatták õket csupán szüleik származása miatt, amikor a hivatalos igazságtétel a terrorral vált egyenlõvé, akkor az emberi indulatokat fékezõ erkölcsi törvények is meglazulnak.

A falusiak közötti összetartást - amely annyira erõs volt, hogy végrehajtani javarészt csak más falubeliekkel, vagy még inkább városi munkásokkal lehetett - a hatóságok a községek megosztásával próbálták felbomlasztani. Néha a kulákokat igyekeztek rákényszeríteni arra, hogy más kulákoktól begyûjtsék a terményadót, a szegényparasztokat, hogy a kulákoktól begyûjtött terményt elszállítsák, családtagokat ejtettek túszul, hogy a családra nyomást gyakoroljanak. A hatóságoknak nem sikerült a begyûjtött mennyiséget növelni, ellenben elérték azt, hogy a falubeliek közti bizalmatlanság nõttön-nõtt. A falu külvilággal szembeni szolidaritását nem sikerült teljesen megtörni, de a közösség bomlási folyamata felgyorsult, a belsõ bizalom megingott, az egymás elleni erõszak megnyilvánulási szaporodtak.

A Begyûjtési Minisztérium feljegyzései szerint a terror legszörnyûbb éve, 1952 után, egyre nehezebb volt begyûjtési felelõsöket, elõadókat találni a községekben és a járásokban. A helyi apparátusból az út többnyire a börtönbe vezetett, a tisztségviselõknek, miután semmiféle furfanggal nem tudtak a tervezõ vágyainak megfelelni, csak a bûnbak szerepe juthatott. Ezen a ponton a repressziós ciklus új szakasza kezdõdött, a Központnak liberalizáló intézkedéseket kellett hoznia, mivel a represszió nem volt tovább fokozható. 1952 végére komoly hivatalnok- és tisztviselõhiány állt elõ a községekben. Az év vége után lehetetlenné vált az elnyomás további fokozása.

V.

A társadalomtudósok szerint a valóságos, komolyan vehetõ politikai mozgalmaknak mindig konkrét, világos politikai célja kell hogy legyen. Ahhoz, hogy megértsék õket, hogy politikai jelentõséget nyerjenek, bírniuk kell azzal, amit Anthony Giddens "diszkurzív tudatosságnak" nevez (Giddens 1979a: 223). Képesnek kell lenniük programot, közérthetõ, írásban megfogalmazott dokumentumokat létrehozni, a politikai helyzetet elemezni. Ennek hiányában alkalmazniuk kell olyan értelmiségieket, akik artikulálni tudják céljaikat és követeléseiket. Máskülönben, ahogy Eric Hobsbawm írja, "csak prepolitikus csoportoknak tekinthetõek, amelyek még nem vagy csak most kezdték el megtalálni azt a nyelvet, amelyen politikai törekvéseiket kifejezik" (Hobsbawm 1959: 2). Vagy ahogy Eugene Genovese fogalmaz: "Szûk értelemben csak a felkelést lehetett politikai cselekvésnek tekinteni (a rabszolgák esetében). Ebbõl a szempontból az olyan tevékenységek, melyeket mások >>a szolgasággal szembeni mindennapos ellenállásnak<< neveznek - lopás, hazugság, színlelés, munkakerülés, emberölés, öngyilkosság, gyújtogatás -, a legjobb esetben is csak prepolitikus, egyébként pedig apolitikus akcióknak tekinthetõek" (Genovese 1974: 598). Nézetem szerint azonban vannak idõk, amikor semmilyen más tevékenységre nincs lehetõség, vagy pontosabban, amikor az ilyen cselekedetek a központi hatalom értelmezése szerint politikaivá válnak; így a mikroszintû akcióknak komoly következményei lesznek a makroszinten.

Sztálin halálát, valamint a pilseni, csehszlovák és kelet-berlini felkeléseket követõen fontos változások történtek a kelet- és közép-európai országok többségében. Ezeket a változásokat a történettudomány és a politológa általában Sztálin halálának és az utána következõ szovjetunióbeli változások közvetlen következményének tekinti. Az év júniusában magyar delegációt rendeltek Moszkvába, ahol új miniszterelnököt neveztek ki, akit új politikai irányvonal kidolgozásával bíztak meg. Az 1953 utáni "új szakasz" elsõ és legfontosabb változásai a mezõgazdaságot érintették. Az új miniszterelnök - aki késõbb, 1956 októberében újra miniszterelnök lett, majd 1958-ban kivégezték - 1945-ben, a földreform idején mezõgazdasági miniszter volt.

Talán nem lenne pontos történeti kijelentés, hogy a parasztság buktatta meg a klasszikus, sztálinista politikai rendszert 1953-ban Magyarországon, de úgy vélem, nem áll távol az igazságtól azt állítani, hogy a változások jelentõs részben a vidék ellenállásának következményei voltak. Amikor az egyre növekvõ helyi ellenállással szemben a helyi apparátus már nem volt hajlandó együttmûködni a központi hatalommal, és az elnyomást lehetetlenné tették a parasztság ellenállási technikái, nem volt más választás, mint a radikális váltás, a kibújási technikákkal kötött, legalább idõleges kompromisszum.

Ám a struktúra alapvetõ változásai nélkül nem lehetséges liberalizálni. A liberalizáció elsõ jelére minden leállt; mindenki még több engedményre várt. Az apparátus, amely addig az elnyomás, az erõszak eszközeit mûködtette, most megzavarodott. A parasztok, mihelyt észrevették, hogy a hatóságok megzavarodtak és megbénultak, azonnal abbahagyták a beszolgáltatást. A beszolgáltatási rendszer legsikertelenebb éve 1954 volt. A kompromisszum a struktúra változatlansága mellett képtelen megoldásnak bizonyult. Semmiféle módon sem sikerült a parasztokat a beadott mennyiségek növelésére bírni. A rendszer visszatért az eredeti, klasszikus mederbe. A represszió újból keménnyé vált; 1955-ben az új miniszterelnököt eltávolították, a régi vezetõk visszatértek. Az egyetlen út ismét az elnyomás fokozása lett.

De az újabb repressziós hullám nem tarthatott sokáig. 1956 október 23-a reggelén, azon a napon, amikor késõ délután a fõvárosban elkezdõdött a felkelés, a begyûjtési miniszter utolsó levelét írta a miniszterelnöknek: "Hogy semmi komoly incidens nem történt, hogy nyílt ellenállásnak nyoma sincs, az mind ez ideig csak annak köszönhetõ, hogy a begyûjtési hivatalokat rendkívüli önmegtartóztatásra utasítottam, hogy elkerüljenek minden potenciálisan veszélyes helyzetet, hogy ne használjanak erõszakot, amely nyílt ellenállást provokálna. Minden kényszerû begyûjtést megszüntettem."

A felkelõk fõleg munkások, diákok és városi értelmiségiek voltak. A városokhoz képest a vidék viszonylag nyugodt maradt. Az új kormány egyik elsõ intézkedése mégis a beszolgáltatási rendszer azonnali eltörlése volt. És amikor novemberben a felkelést leverték, és a kormányt megdöntötték, a hatalomba visszatérõ kommunistáknak nem volt más választásuk, mint ezt a rendelkezést fenntartani.

VI.

Az Encyclopedia of the Social Sciences 1932-es kiadásában a következõ megállapítást találjuk: "A legszembetûnõbb különbség a primitív és civilizált társadalmak között a specifikus egyesülések ritkasága az egyikben s azok gyakorisága a másikban" (MacIver 1932: 147). Az elmúlt fél évszázadban ezen a téren nem sokat változott az intellektuális közvélekedés. Rebellious Century címû könyvében a három Tilly (Tilly, Tilly és Tilly 1975: 276) Robert Michelst idézi, akinek mondata akár könyvük mottója is lehetett volna: "A szervezettség elengedhetetlen feltétele a tömegek politikai küzdelmének" (Michels 1915: 26). Hannah Arendt pedig úgy érvel, hogy "az elszigeteltség az impotenciához vezet, mivel a hatalom mindig az együtt, egymással >>összhangban<< [Burke] cselekvõ embereké. Az elszigetelt emberek eleve hatalomfosztottak" (Arendt 1966: 474). A kollektív cselekvés leginkább szervezettségellenes teoretikusai, Frances Fox Piven és Richard Clovard is azt írják, hogy "az alsóbb osztályoknak az amerikai politikára idõnként gyakorolt befolyása nem a szervezettségbõl, hanem a tömeges tiltakozásokból és a tiltakozások romboló következményeibõl fakad" (Piven és Clovard 1979: 36). A szerzõknek az a meggyõzõdése, hogy "bármilyen nézõpontot foglalunk el a tömeg nyugtalanságának okát illetõen, abban jobbára megegyezünk, hogy kivételes mértékû társadalmi elégedetlenség szükséges ahhoz, hogy a szegények apátiájából remény szülessék, a lemondás helyett büszkévé és cselekvõképessé váljanak" (Piven és Clovard 1979: 14). Nem én vagyok az egyetlen, aki ezzel nem ért egyet. De még James Scott is, aki legújabb könyvének már a címével is (The Weapons of the Weak: Everyday Forms of Peasant Resistance) ellentmond Pivennek és Clovardnak, a következõképpen látja a helyzetet: "míg az intézményes politika formális és szisztematikus de jure változásokat akar elérni, a mindennapos ellenállás gyakran informális, és azonnali de facto nyereségre tör" (Scott 1985: 33). A legalávetettebb rétegeket végül is sokkal kevésbé érdekli az állam rendszerének a megváltoztatása, mint - ahogyan Hobsbawm írja - "a rendszernek saját elõnyükre történõ mûködtetése" (Scott 1985: XV). S bár egyetértek Scott-tal abban, hogy a parasztok úgy álltak ellen mindennapos mûködésének, hogy a hatalom központját nem támadták, az az elképzelés, hogy az ellenállás célja kizárólag az azonnali anyagi elõnyszerzés volt, arra emlékeztet, amit Charles Tilly a kollektív akció elmaradott, reaktív formájának nevezett (Tilly 1976: 369). Tilly ezt úgy érti, hogy a parasztok a hagyományos rendszert, tradicionális kultúrájukat védték a modern és modernizáló állam behatolása ellen, hogy egy fontos, ámde anakronisztikus cél érdekében harcoltak, s törekvésük eleve bukásra volt ítélve.

A kommunista rendszer arra próbálta kényszeríteni a parasztokat, hogy saját racionális érdekeik ellen cselekedjenek, és egyúttal arra is, hogy felejtsék el a társadalom érdekeirõl vallott elképzeléseiket is. Januárban vetni, az összes tehenet beszolgáltatni, minden disznót levágni, a tojást beszolgáltatni, hogy ne legyen a tyúkoknak min kotlaniuk - mindez a köz érdekei ellenére van, és szemben áll a józan megfontolással is.

A rendszer mûködésének ellenállva a parasztok a racionális mérlegeléshez és érveléshez való jogukat védték. Ha hajlandóak lettek volna követni a Központ utasításait, akkor feladták volna az ésszerû gondolkodás lehetõségét, s ha azt feladják, emberi mivoltuktól hagyják megfosztani magukat. A parasztok az emberi autonómiához, az emberséghez való jogot védelmezték. Ahogy John Rawls fogalmaz Justice as Fairness címû cikkében, az emberek akkor szabadok, ha "jogos követelések öntörvényû forrásának tekinthetik magukat; ha úgy láthatják, hogy követeléseiknek nemcsak a társadalom iránti kötelezettségeikért cserében van súlya" (Rawls 1985: 242). Ez a rendszer nemcsak arra próbálta kényszeríteni a parasztokat, hogy feladják a saját követeléseiket, hanem arra is, hogy a társadalom iránti kötelezettségeikrõl is lemondjanak. A társadalom érdeke az élelmiszerellátás folyamatos biztosítása volt, de a kampányok és központi utasítások végrehajtásával a parasztok minden jövõbeli élelemellátást megakadályoztak volna.

Gazdálkodói státusukat, gazdasági autonómiájukat védve szabad akaratukat és a társadalom kollektív érdekeit is védték. Ha teljesítették volna az elõírásokat, komoly élelmiszerhiányt teremtettek volna, amely politikai válságba sodorta volna az országot. Ellenállásukkal a parasztok önmagával szemben is azt a rendszert védték, amelynek politikája kikényszerítette ezt az ellenállást. A rájuk rótt kötelezettségek teljesítésével a parasztok aláásták volna a politikai rendszert - ellenállásukkal viszont változásra kényszerítették. Az "alkalmazkodó ellenállás" arra kényszerítette a rendszert, hogy alkalmazkodjon az ellenálláshoz.

A parasztok cselekedetei a falusi élet történelmi hagyományaiból nõttek ki. Az ellenállás mozzanatainak megvolt a konvencionális helye a falu mindennapi életében. De mivel az állam, a központi hatalom a parasztokétól különbözõ értelmet adott ezeknek a cselekedeteknek, a tettek aktuális, politikai következményekkel járó és konvencionális jelentése eltért egymástól. A parasztok a rendszert változásra kényszerítették, a rendszer viszont a parasztokat tetteik újraértelmezésére. Nemcsak a politikai rendszer alkalmazkodott az állandó ellenálláshoz, a parasztoknak is el kellett fogadniuk azt az új jelentést, mellyel az állam tetteiket felruházta. A rutinszerû túlélési stratégiák politikai ellenállássá minõsültek, a csak megélni próbáló parasztság politikai ellenséggé vált. A parasztok rákényszerültek az új jelentés elfogadására; a politikai cselekvés mindinkább a csalással, színleléssel, gyanakvással vált egyenlõvé. A politikai kultúra a hazugságok kusza rendszerének, a disszimulálásnak a kultúrájává vált.

A megszokott túlélési stratégiáikat alkalmazva a parasztok megakadályozták az országra leselkedõ gazdasági és ökológiai katasztrófát, és a rendszert változások bevezetésére és befogadására kényszerítették. Ha közelebbrõl megnézzük a fontosabb és tartósabb közép- és kelet-európai gazdasági és társadalmi reformokat, többségükrõl kiderül, hogy a már létezõ illegális vagy fél-legális gyakorlat legalizálása. Ami elsõ látásra hivatásos reformerek mûvének tûnik (kísérletezés a piac újraélesztésével, a háztáji és a szövetkezeti mezõgazdaság egymás mellett élése, az elsõ és második gazdaság egymásba olvadása, engedmények a magánvállalkozásoknak, a tervgazdálkodás liberalizálása), az valójában a folyamatos atomizált ellenállás eredménye volt. A reformerek mintegy közvetítõ szerepet töltenek be; bejáratosak a párthivatalnokokhoz és kormánybizottságokba, különbözõ tanácsadói testületek tagjai, s mivel már majd 30 év többé-kevésbé sikertelen reformjainak tapasztalata áll mögöttük, képesek megragadni a felkínálkozó alkalmat, és a politika számára elfogadható nyelven megfogalmazni azt, amit a maga nyers formájában a politika, saját létének veszélyeztetése nélkül nem fogadhatna el.

Ahogy Marshall Sahlins - Hilary Putnam nyomán - mondja, a parasztok - vagy általánosabban szólva a termelõk - és a hivatásos reformerek között "nyelvi munkamegosztás" létezik (Sahlins 1985: IX). A reformerek új jelentést rendelnek az ellenállási tettekhez, mintha egyszerû pragmatikus, hatékonyságjavító újításokról lenne szó. A reformerek által használt jelentés különbözik mind az apparátus, mind a parasztság értelmezésétõl. "A kontextus befolyásoló hatásától eltekintve, ez a munkamegosztás az emberek közötti társadalmi tapasztalatot és érdeklõdésbeli különbségeket tükrözi. Ami számomra >>verdesõ madárka<<, azt te >>beteg verébnek<< láthatod…" (Sahlins 1985: IX-X). Ami a parasztoknak túlélés, az államnak osztályellenségek összeesküvése volt, az a reformerek számára egy terápia lehetséges eszközének tûnt. Az utóbbiaknak volt elképzelésük arról, miképpen lehet az amorf, atomizált tetteket intézményes keretbe helyezni. A reformerek megjelenése már annak a jele volt, hogy a rendszer lassan alkalmazkodott az ellenálláshoz. Az illegális gyakorlatokat legalizáló reformok, amelyeket az atomizált ellenállás, annak reformer megfogalmazása s a megfogalmazás állami értelmezése indított el, elõrevetíti a rendszer gyökeres megváltozásának lehetõségét.

VII.

A gazdaság államosítását és a társadalom központosítását megelõzõen, az individualizáció és atomizáció elõtt, a parasztoknak nem volt közvetlen kapcsolata a gazdaság és politika központjával. A régi idõkben mindig volt valaki a szimbolikus vagy valódi központ és a politikai periféria, a vidék, a földmûves parasztok között. A falunak volt némi adminisztratív és közigazgatási autonómiája, az egyház közvetített a parasztok és a világi hatalmak között, mindig voltak földesurak, akik kihasználták, kizsákmányolták a jobbágyokat, s kereskedõk, akiket a nehéz idõkben kizsákmányolással gyanúsíthattak; tehát mindig volt egy ütközõ zóna, amely védte a központi hatalmat.

De 1945 után Közép-Európában az ateista államnak nem állt módjában Istent hibáztatni, vagy a gazdasági nehézségeket metafizikai büntetésként értelmezni. A központosítás eltörölte a helyi autonómiát. A földreform után nem voltak többé földesurak sem, és a kereskedelmet is szocializálták. A népi bûnbakképzési mechanizmus is állami kisajátítás áldozata lett. A hagyományos bûnbakokat, boszorkányokat, javasasszonyokat, az uzsorást, a szatócsot államosították. Helyükbe a mindent a politika nyelvén értelmezõ állam a történelembõl levezetett osztályellenséget, az absztrakt ellenséges ideológiákat, a külsõ ellenséget, az elhajlókat, a szabotõrt, vagyis magát a termelõt állította. Ez azonban komoly dilemmát okozott a bûnöst keresõ hatalom számára: egyrészt állandóan szabotõrt kellett produkálnia, másrészt mégsem lehetett mindenkit a rendszer ellenségének látni és mutatni, hiszen látható és elõállítható hívek millióira is szükség volt. Ezért egy idõ után úgynevezett ügyészi szûrõbizottságokat állítottak föl, ezek feladata volt eldönteni, hogy melyik társadalmi kategóriának éppen hány képviselõje állítható bíróság elé, és mennyire elrettentõ ítélet szabható ki egy-egy ügyben. A kor - a hatalom bûnbakképzési igyekezetében - még az állatokat is átpolitizálta. Megszületett az igazi zoon politicon: a kolorádóbogár, a kaliforniai szövõlepke, az amerikai mocskos pajor.

Senki és semmi nem maradt, akire a hibát rá lehetett fogni, egyedül az állam, a kormány, a párt, a rendszer. A párt megpróbált bûnbakokat találni, megpróbálta megosztani a társadalmat, elterelni a figyelmet a politikai központ felelõsségérõl. De a bûnbakszerepre a kulák volt a legalkalmatlanabb. A kereskedõkkel ellentétben a kulákok a faluban éltek, ahol nem volt anonimitás , a parasztok tisztában voltak azzal, hogy a kulákoknak nagyon rosszul ment a sora, sokuknak nem is volt földje, és gyakran a legszegényebb parasztembernél is rosszabb körülmények között éltek. A parasztok nehezen tudták elképzelni, hogy a kulákok felelõsek a hiányért és a nehéz körülményekért. És mivel a gazdaság individualizált volt, vagyis minden egyéni termelõnek saját kvótát írt elõ az állam, a szegényparasztok nem tudták volna elkerülni a rajtuk követelt teljes mennyiség beszolgáltatását akkor sem, ha a kulákoktól elveszik minden javukat. A kulákellenes érzületekkel senki nem ment semmire. A beszolgáltatási rendszer - minden igyekezete ellenére - csökkentette a falvak megosztottságát, s ezzel sebezhetõbbé tette a pártot, a kormányt, a rendszert.

Azzal, hogy az állam kisajátította és politizálta a bûnbakot, önmagát tette védtelenné és kiszolgáltatottá. Az állami indoktrináció eredményesnek bizonyult. Bár a kitalált ellenségek és bûnbakok alkalmatlanok voltak a nekik szánt szerepre, az emberek elsajátították az állam által rájuk kényszerített nyelvet. Az állandó hiányok, nehézségek és félelem közepette élõ emberek senkit és semmi mást nem okolhattak, csak és kizárólag a politikai rendszert. A felelõsöket csak a politikai szférában lehetett megtalálni, hiszen a politikától hagyományosan legtávolabb esõ területeket is bekebelezte a politika. Az állam mondta ki, hogy valójában csak politikai felelõsség létezik. A tettek politikai tettek, a gonosztevõk politikai bûnözõk. Az izgatás bûnügyi tételével kárhoztatni csak a rendszert lehetett. Az állam jogilag elismerte, hogy mindenért egyedül maga tartozhat csak felelõsséggel. Nem volt már többé ütközõ zóna; a parasztoknak nemhogy politikai hatalmuk, hanem közvetlen politikai hatalmuk volt. Bármit tettek, annak közvetlen hatása volt a hatalom központjára.

VIII.

Minél erõsebb az elnyomás, és minél kiterjedtebb a totalitariánus uralom, annál kisebb tere marad az autonóm emberi létezésnek. Ahogy Barrington Moore írja, a totalitariánus társadalomban "nincs társadalmi és kulturális tér, nincsenek többé-kevésbé védett zugok, ahol az elégedetlen vagy elnyomott embercsoportok saját szociális berendezkedésüket, kulturális hagyományaikat kialakíthatják… A totalitariánus társadalomban a szó szoros értelmében nincsen helye a jövõvel vagy a múlttal való kísérletezésnek" (Moore 1978: 482-483). A terror tragikus iróniája azonban, hogy most kevesebb is elég a törvény megszegéséhez. Az olyan tettek, amelyeknek egy demokratikus társadalomban nincsen semmiféle politikai jelentõségük, komoly politikai cselekménynek minõsülnek. Ilyen értelemben az elnyomás kiterjesztése nagyobb teret enged az ellenállásnak. Erving Goffman írja, hogy a zárt intézetekben "bensõséges kis történetek sorát találhatjuk, melyek a maguk nemében mind szabadságmozgalmak" (Goffman 1961: 305). "Egy bizonyos értelemben" - írta Michael Walzer - "az elnyomás szabaddá teszi az embereket, s minél radikálisabb az elnyomás, annál radikálisabb a szabadság" (Walzer 1970: 62). Amikor az emberek elnyomottak, nem tartoznak semmivel az államnak. De az elnyomás más értelemben is szabaddá teszi az embereket: amikor a politikai tevékenységnek nincs tere, az emberek minden rendelkezésükre álló eszközt felhasználhatnak. Ilyen körülmények között a politika formális szabályai megszûnnek. Nem kell feltétlenül egy szervezet tagjának lenni a politikai cselekvéshez. Mindenki olyan eszközt használ, amilyet elér, amilyet maga megfelelõnek talál.

Mancur Olson amellett érvel, hogy "(N)yilvánvalóan nincs értelme a szervezetek létezésének, ha az egyéni szervezetlen cselekedetek ugyanúgy, ha nem jobban szolgálják az egyén érdekeit…" (Olson 1971: 7). Az is igaz, hogy Kelet-Európában a szervezet nélküli tettek nem választás eredményei voltak. A mindennapos ellenállásra mindennapos terror volt a válasz, a régi és új ellenállási formákra régi és soha nem látott elnyomási eszközök. De még a legcentralizáltabb társadalmakban is, ahogy Giddens írja, "a hatalmi viszonyok mindig kétirányúak, még akkor is, ha az egyik fél hatalma eltörpül a másikéhoz képest. A hatalmi viszonyok az autonómia és függõség kapcsolatai, de a legautonómabb fél is függ egy bizonyos fokig a másiktól, és a legfüggõbb fél is megõriz valamennyit az autonómiájából" (Giddens 1979b: 93). A gyengék "gyengeségüket fordíthatják a hatalmasok ellen… Pontosan a központosított gazdaságokban létrejött kölcsönös függésbõl ered, hogy a stratégiai helyzetben dolgozó munkások munkaerejük visszatartásával fenyegetve növelhetik hatalmukat… Egy olyan formális hatalmi rendszerben, melynek berendezkedése megközelíti a Weber által leírt bürokratikus szervezet ideáltípusát, valójában könnyebb az alullévõknek sikeresen manipulálni vagy becsapni a felsõbbséget, mint a weberi ideáltipikus rendszerhez kevésbé hasonlító rendszerekben" (Giddens 1982: 203-204).

A központosított állam nem volt felkészülve arra, hogy elbánjon egyéni tettek millióival, amelyek a központosításra adott válaszok voltak, és túl rugalmatlan volt ahhoz, hogy a minden irányból jövõ kihívások ellen megvédje magát. Az állam válasza még átfogóbb centralizálás volt, amely viszont újabb és újabb egyéni akciókat szült. Ahogy a nyílt, szabályos politikai tettek lehetõsége szûkült, a hatalmi struktúra minden szintjén ellenállási pontok jöttek létre. A központosított állam a teljes körû központosítás ambíciójának áldozata lett; létezésének minden idõpontjában a központosító erõk és az ellenállás harcának pillanatnyi leképezõdése. Az események folyamán természetesen változik a központosítás ereje, ambíciója és ideológiája. S eljöhet az az idõpont, amikor a tüzetes politikai elemzés megállapítja, hogy a kölcsönös alkalmazkodási folyamat lényegében megváltoztatta az eredeti politikai struktúrát.

Idáig eljutni azonban nem könnyû. Nemcsak a rendszer rugalmatlansága miatt, hanem azért sem, mert az ellenállás atomizáltsága megakadályozza a demokratikus politikai kultúra kialakulását. A kemény, de sikeres, atomizált, egyéni ellenállás hosszú évtizedei után nehéz megtanulni a nyílt, egyértelmû viselkedést, és másokban megbízva, másokkal együtt, "összhangban" cselekedni.

Ricoeuri értelemben a parasztok rendelkezésére álló cselekedetek egyszerû tettek voltak, vagyis "nem igényeltek elõzetes akciókat". Elõzetes akciókra, szervezkedésekre nem is lett volna lehetõség, az összeesküvések túl kockázatosak voltak, és mivel mindenki elszigetelt volt a másiktól, nehezen lett volna szervezhetõ (Ricoeur 1981: 202).

Bár a cselekvõk atomizáltan mûködtek, a közösség kereteit és szabályait fenntartotta a mindennapos egymás mellett élés. Az egyén mögött még mindig ott állt a közösség maradványa, a falu, amely elvesztette ugyan autonómiáját, de maradék kerete mégis reprodukálódott a mindennapok ismétlõdésében. Az ismétlés megõrizte azt a "hallgatólagosan alkalmazott közös tudást", amely az atomizált ellenállás repertoárját alkotta. Nem lehetett beszélni, de nem is volt rá szükség. "Amit nem lehet kimondani, … azt meg kell tenni." - parafrazálta Giddens, a cambridge-i szociológus az egykori cambridge-i filozófust (Giddens 1979b: 40). S a parasztok tudták, látták, hogy társaik mit csinálnak. A falu túlélése az egyén sikeres ellenállásán múlott. Minél több parasztnak sikerült elrejteni a termést, annál magasabbra szöktek az árak a feketepiacon. Minél magasabbak voltak a feketepiaci árak, annál kevésbé voltak hajlandóak a parasztok a termést beszolgáltatni. Minél sikeresebbek voltak a parasztok, annál nagyobb volt az ösztönzés az ellenállásra. Az ellenállás láthatatlan kezének, a mikroakcióknak mély hatása volt a politika makroszférájára. A cselekvõk tökéletesen megértették egymást: a jelentés nem vált el cselekedeteiktõl.

Bár atomizáltak voltak, de mégsem teljesen magányosak. Tudták, hogy egy több mint kétmilliós titkos tömegmozgalom részei. Tudták, hogy titokban még az apparátus is csatlakozott hozzájuk, hogy az egyes tisztviselõk azt remélték, hogy a parasztok ellenállása megfelelõ alibit biztosít az õ túlélésükhöz is. A falvakban voltak kormányügynökök, titkosrendõrök, katonák is. De a parasztoknak saját jelbeszédük volt, s mivel a társalgások a mindenkire vonatkozó közös helyzetre utaltak, nem volt szükség kérdésekre - a beszélõ szubjektív szándéka nyilvánvaló volt, mivelhogy közvetlen, konkrét dolgokról szólt. A parasztok csak élték az életüket, és az életmódjuk megváltoztatta a köröttük lévõ politikai rendszert.

Nemcsak a politikai rendszer alakult át lassan, hanem a faluközösség is. Az ember csak magára támaszkodhatott, s bár az egyéni ellenállás az egész közösséget segítette, nem volt, nem lehetett közösségi, közös vállalkozás. Az élet folytonos hazugságon alapult, ami nem adhat erõs alapot a közösségnek. Amikor a paraszt megértette, hogy a boldogulás egyedüli módja az egyéni, néma cselekvés, közösségi tudata visszafordíthatatlanul megrendült. A közösségért harcolni nem volt lehetséges, senki nem vállalta a vele járó kockázatot. A téesz-tagok nem magasabb bérekért, hanem a háztáji birtok megtartásáért küzdöttek. Az állami gazdaságokat nem érdekelte a munkahelyi alku, csak a második gazdaság biztosítása. A parasztok nem a falvak autonómiájáért harcoltak, hanem a piachoz jutás informális jogáért. A politikai rendszer megváltoztatásának az ára a közösség széthullása volt. Minél ügyesebbekké váltak a parasztok a rendszer elleni harcban, annál elszigeteltebbek lettek a falvakon belül. Ahogy az ellenállásuk folytán egymástól elszigetelõdtek, a központosítás kiteljesedett: individualizálódás a termelésben, atomizálás a közéletben, elszigeteltség a magánéletben.

"Az életem lesz a mûvészet: minden pillanat, minden lélegzet egy semmibe írt mûalkotás" - mondta Marcel Duchamp, amikor felhagyott a festéssel. Ha bármi megteszi mûalkotásnak, úgy bármi megteszi ellenállásnak is: az élet mûalkotás, az élet ellenállás. "Bármilyen hang lehet zene" - mondta John Cage, "bárki lehet mûvész" - állította Andy Warhol.

Nem a történész, hanem az állam ruházta fel a mindennapi életet ezzel a különleges jelentéssel. A paraszt nem magától fedezte fel az ellenállás mûvészetét, hanem belekényszerítették ebbe a szerepbe. Mûvészet nincs befogadó nélkül, ellenállás sincs reakció nélkül. Az állam interpretálása szükséges volt ahhoz, hogy a paraszt élete ellenállássá váljék. Az államnak John Cage-éhez és Andy Warholéhoz hasonló képzetei voltak, a parasztok pedig lassan elfogadták az életüknek tulajdonított jelentést.

A mûalkotást a semmibe írták. A parasztok nem tudtak semmiféle nagyszabású akciót végrehajtani. Élték az életüket, és nem létezõ cselekedeteket hajtottak végre. Pont az ellenkezõje ez annak, amit François Simiand és õt követve Fernand Braudel "l'histoire événementielle"-nek hívott (Braudel 1969: 12). Nem egyszerûen az életüket éltek, hanem hiányt termeltek, lyukakat szõttek a történelembe, s ezzel nagyon nehézzé tették a történész életét. A történész már nincs abban a helyzetben, hogy tényeket hozzon a felszínre, amelyek dokumentumokban vannak eltemetve. Feladata inkább a parasztok által a föld alá rejtett, nem létezõ tárgyak nyomainak felkutatása. Ám az eldugott élelmiszer szétbomlik a talajban. Mégis: még a rohadt, emberi fogyasztásra alkalmatlan gabonában is az ellenállás jelét azonosíthatjuk. A föld alatti zugban felejtett krumpli a sikert igazolja.

A parasztok anyag nélküli tárgyakat hoztak létre: élelmiszert, amit sehol nem lehet föllelni, gabonát, amit sosem arattak le, nem létezõ földbirtokot, kísértetté vált embereket. Az ellenállás módszere a nemtörténés, eszköze anyagtalan, szereplõi névtelenek.

Hagyatkozhatnánk az "elnyomás archívumaira" is - ahogy egy olasz történész nyomán az Állami Ellenõrzési Minisztérium és a Begyûjtési Minisztérium dokumentumait nevezhetnénk. De a parasztok nem beszéltek a bírósági termekben. Csakúgy mint õsapáik, egy erdélyi kis hegyi falu lakói, akik 1815-ben körbevették egy társukat a falu templomában. A parasztok úgy gyanították, hogy az illetõ elárulta a betakarított termény valódi mennyiségét az adóhatóságoknak. Áruló társukat az oltárhoz szorították, és szó nélkül agyonnyomták rádõlõ testük súlyával. Az egész templomi gyülekezet némán állt, ugyanúgy, mint késõbb a bíróságon. Senki nem szólt egy szólt sem, egy hang sem volt hallható - kivéve, ahogy Simon és Garfunkel mondta volna: "a csend hangja".

POST SCRIPTUM EGY 1985-BEN íRT TANULMáNYHOZ 1994-BõL

Csak a tanulmány megírása után kaptam meg James Scott-tól könyvének, a Weapons of the Weaknek a kéziratát. Az írás egy olyan antifoucault-iánus program jegyében született, amelynek elõzményei George Rude, Richard Cobb, E. J. Hobsbawm, Robert Darnton és Carlo Ginzburg könyveiben találhatóak. Az írás mögött természetesen naiv, romantikus politikai feltevések húzódtak meg: a lassú, alig látható ellenállás aláássa, elmocsarasítja, sõt strukturális változtatásokra is kényszeríti a rendszert. 1985 táján nem volt látható, hogy ezek a gondolatok a rendszer bukása körüli idõkben, az eredeti intencióktól gyökeresen eltérõ politikai program legitimálására szolgálhatnak: a népre és így természetesen a parasztságra hivatkozó politikai igények a parasztság természetes, folyamatos és minden elnyomó rendszerrel szemben álló szabadságharcára mutathatnak. A nép romlatlan, hiszen a legsötétebb zsarnokság idején is, a kommunista uralom alatt is töretlenül ellenállt. A magyar parasztember tiszta maradt - gyakran egyedül õ -, mert képes volt szembeszegülni az állammal, a központosító hatalommal. Az ellenállás tisztító erejével érvelve igyekeztek (próbálnak ma is?) egyes politikai szereplõk történelmi legitimitást találni politikai törekvéseik számára.

A kommunista rendszer munkája akkor vált teljessé, amikor mások is, a parasztok vagy a parasztok életét elemzõ történész vagy az ötvenes évek parasztjait politikailag felhasználni igyekvõ kilencvenes évekbeli politikus is az egykori hatóság fejével kezd gondolkodni, annak nyelvét kezdi használni, amikor valódi, tudatos politikai ellenállást tételez föl ott, ahol csak reflektálatlan mindennapi élet zajlott. A történész, amikor utólag, a kommunizmus összeomlásának magaslati (mély?) pontjáról milliók tudatos antikommunista ellenállásáról, a romlatlan parasztság szabadságharcáról beszél, akkor teljessé teszi a kommunizmus befejezetlen nagy mûvét. Amire a kommunista rendszer önmagában nem volt képes - mert nem tudta meggyõzni a népességet arról, hogy a puszta evés egyértelmû, színtiszta politizálás -, azt most az utókor segítségével teszi meg. Ha a történész szabadságharcról, nemzeti ellenállásról beszél, akkor post mortem gyõzelemhez segíti azt a rendszert, amely életében csak vágyta ezt a sikert. Aki a klasszikus szocializmus korának magyar parasztságát mint politikailag ellenállók millióit akarja a múlttal, a kommunizmussal történelmi érvként szembeszegezni, az visszamenõleg hajtja a kommunizmus malmára a vizet.

Hivatkozott irodalom

Arendt, Hannah (1966): The Origin of Totalitarianism. New York.

Arendt, Hannah (1972): The Crisis of the Republic. New York.

Braudel, Fernand (1969): Ecrits sur l'Histoire. Paris.

Cobb, R. C. (1970): The Police and the People: French Popular Protest, 1989-1820. Oxford.

Genovese, Eugene D. (1974): Roll, Jordan, Roll: The World the Slaves Made. New York.

Giddens, Anthony (1979a): Hermeneutics in Social Theory. In Hermeneutics. Gary Shapiro és Alan Sica szerk. Amherst.

Giddens, Anthony (1979b): Central Problems in Social Theory: Action, Structure, and Contradiction in Social Analysis. Berkeley.

Giddens, Anthony (1982): Profiles and Critiques in Social Theory. Berkeley.

Goffman, Erving (1961): Asylums: Essays on the Social Institution of Mental Patients and Other Inmates. New York.

Hobsbawm, E. J. (1959): Primitive Rebels. Manchester.

Hobsbawm, E. J. (1974): Peasant Land Occupation. In Past and Present, 62.

Lewin, Moshe (1968): Russian Peasants and Soviet Order. Evanston.

MacIver, R. M. (1932): Interests. In Encyclopedia of the Social Sciences. New York.

Michels, R. (1915): Political Parties. Glencoe.

Moore, Barrington, Jr. (1978): Injustice. The Social Bases of Obedience and Revolt. New York.

Olson, Mancur (1971): The Logic of Collective Action. Cambridge, Mass.

Piven, F. Fox-R. A. Clovard (1979): Poor People's Movements. New York.

Rawls, John (1985): Justice as Fairness: Political Not Metaphysical. In Philosophy and Public Affairs, 14/3 (nyár).

Ricoeur, Paul (1981): The Model of the Text: Meaningful Action; Considered as a Text. In Paul Ricoeur: Hermeneutics and the Human Sciences. John B. Thompson szerk. Cambridge.

Sahlins, Marshall (1985): Island in History. Chicago.

Scott, James C. (1985): Weapons of the Weak: Everyday Forms of Peasant Resistance. New Haven.

Struve, P. B. (szerk.) (1930): Food Supply in Russia during the World War. New Haven.

Tilly, Ch. (1976): Major Forms of Collective Action in Western Europe 1500-1975. In Theory and Society, 3/3.

Tilly, Ch., L. Tilly és R. Tilly (1975): The Rebellious Century. Cambridge, Mass.

Walzer, Michael (1970): Obligations. Essays on Disobedience and Citizenship. Cambridge, Mass.

Jegyzetek

* A tanulmány 1985-ben készült angol nyelven. Megírása alapjául az Állami Ellenõrzési Központ (1955 augusztusától Állami Ellenõrzési Minisztérium) Begyûjtési Fõosztályának dokumentumai szolgáltak. Az ÁEK dokumentumok pontos levéltári jelzeteit 1996-ban nem volt módom helyreállítani. Az egykori Új Magyar Központi Levéltárban (ma az Országos Levéltár része) õrzött dokumentumok fénymásolatairól nem lehetett pontosan rekonstruálni a fondok jelzeteit. A jelen kontextusban az írásnak elsõsorban historiográfiai érdekessége lehet, az állítások filológiailag pontos bizonyítása ma (már) nem harci kérdés. Az elméleti irodalom hivatkozott forrásai historiográfiailag árulkodóbbak, mint az ÁEK fondok lelõhelye. Ezért bátorkodtam ezt az írást a szerkesztõk kérésére, még ilyen sánta filológiai apparátussal is magyar nyelvû közlésre átadni.