Párhuzamok és metszéspontok: Lakatos Imre és Polányi Mihály*
Palló Gábor

Jegyzetek


A marxizmus árja nagyon különbözõ embereket sodort egy hajóba. Lakatos Imre és Polányi Mihály más-más kabinban utazott, de gyakran találkozott a fedélzeten, olykor életrajzuk okán, olykor, ahogy mondani szokták, szellemi értelemben és egy bizonyos idõszakban még személyesen is. Ez utóbbira elõször 1961-ben került sor egy rövid levélváltás erejéig, majd 1969-tõl egészen 1972-ig folyamatosan. A sajátos dramaturgiát követõ párhuzamok és metszéspontok egyaránt tükrözték a két fél helyzetének változását és a történelem, valamint a tudományfilozófia aktuális helyzetét.


Életrajzi párhuzamok

Miért éppen 1961-ben kereste föl elsõ levelével Lakatos Polányit? Talán azért, mert éppen kicsit fellélegzett. Befejezte Ph.D. munkáját Cambridge-ben, Braithwaite mellett, és 1960-ban állást kapott Karl Poppertõl a London School of Economics (LSE) filozófia tanszékén. Megélhetése ettõl kezdve nagyjából biztosnak látszott, elkezdhette tehát építeni fokozatosan terebélyesedõ kapcsolatrendszerét a vezetõ tudományfilozófusokkal, köztük Polányi Mihállyal.

Lakatos Imre meglepõen gyorsan jutott a több mint ígéretes állásba. 1956. november 25-én lépte át a magyar határt a várható megtorlás elõl menekülve: aktív tagja volt a Petõfi Körnek, majd illegális sokszorosítót mûködtetett, és a forradalom alatt az Akadémia Nemzeti Bizottságának nevében a szociológus Szalai Sándorral és a matematikus Alexits Györggyel közösen fogalmazott meg felhívást a tudomány desztalinizációja érdekében.2

Az egy generációval idõsebb Polányi Mihály (1891-ben született, Lakatos 1922-ben),3 úgyszintén bukott forradalom után hagyta el Magyarországot 1920-ban. Még az õszirózsás forradalom alatt, 1918-ban minisztériumi állást vállalt az egészségügyi közigazgatásban. A Tanácsköztársaság idején már Hevesy György, a késõbbi Nobel-díjas kémikus tanszékén dolgozott a budapesti egyetemen, de Horthy hatalomátvétele után eltávolították fõnökével együtt. Németországba ment, ott vált elsõrangú vegyésszé, majd 1933-ban, engedve a többszöri hívásnak, Manchesterben telepedett le. Az áttelepülésben szerepet játszott az is, hogy kénytelen volt elhinni, hogy a kulturált Németországban csakugyan bekövetkezhet, ami bekövetkezett.

Mindketten egy berendezkedõ autoriter rendszer elõl menekültek, de polárisan ellentétes filozófiai háttérrel. Lényeges, hogy a filozófiai háttér mindkettejük esetében nagyon is létezett, nemkülönben a filozófusi ambíciók, melyeket a matematikus Lakatos külföldre jutása után azonnal követni akart. Polányi viszont elõbb a biztos megélhetést adó magas természettudósi pozíciót célozta meg, azzal a soha fel nem adott szándékkal, hogy egyszer mégiscsak hivatásos filozófus lesz. Erre 1948-ban került sor, szintén Manchesterben.

A párhuzamok mögött nem csupán a totalitárius rendszerek színbeli különbsége rejlik. Sokkal inkább az, melyikük hogyan viszonyult hozzájuk. Polányit soha nem érintette meg egyik fajta sem. Lakatos viszont az igazi, harcos kommunisták útját járta 17 éves korától kezdve, amikor barátja, Vajda Gábor hatására Debrecenben megismerkedett a marxizmussal.4 A háború alatt antifasiszta, illegális kommunista tevékenységet folytatott Erdélyben. Anyját és nagyanyját Auschwitzban gyilkolták meg.

A háború után Budapestre költözött, és hamarosan az értelmiségi politikai küzdelmek egyik legharcosabb résztvevõjévé vált, részben az Eötvös-kollégiumban,5 részben pedig az oktatási minisztériumban és egyidejûleg a pártközpontban. Közben rövid idõre Lukács György vonzáskörébe került Szigeti Györggyel és Király Istvánnal együtt.6 Összebarátkozott Mérei Ferenccel, és továbbra is szoros barátságban maradt Szabó Árpáddal, akit még Debrecenben ismert meg.7 Megjelentetett néhány harcos marxista cikket a Szabad Népben és a kollégiumok valóságos és kívánatos ideológiai állapotáról a Valóságban (Szász 1985: függelék). Hiába készítette azonban teljes meggyõzõdéssel és vehemenciával az egyetemi B-listákat, 1949-ben õt is eltávolították állásából. Elõbb szovjet aspiráns lett, így alkalma nyílt az ottani viszonyok pontos felmérésére. 1950-ben azonban hazahívták, és Recskre internálták.

Ebben az idõben már mindent tudott a marxizmusról és a sztálinizmusról: ismerte az elméletet, és tudta, mi történik a valóságban. Tudta, hogyan mûködik a párt, a manipulációs mechanizmus, és meddig ér az egyéni moralitás a szélsõséges, embertelen viszonyok között, példának véve akár saját totális erkölcsi csõdjét.8 Szabadulása után, 1954-ben Rényi Alfréd, az Akadémia Matematikai Kutatóintézetének igazgatója szerzett állást számára az intézeti könyvtárban. Innen indult matematikafilozófusi karrierje, fõként Pólya György heurisztikai munkásságának, illetve Karl Popper filozófiájának megismerésével, amelyre a matematikai kutató közélettõl távoli helyzete adott lehetõséget. Ekkor már valószínûleg világosan látta, mennyire nem nyílt társadalomban él, és hogy a historizmus is nyomorúságosan lyukas ideológiai védõpáncél. A sztálinizmussal minden bizonnyal ebben az idõben számolt le végleg.

Polányi sohasem rokonszenvezett a marxizmus egyetlen formájával sem. Ez azért szokatlan, mert fiatalkorában, az 1910-es években, bizonyos körökben úgyszólván illett baloldalinak, legalábbis szociáldemokratának lenni. Kivált abban a családban, amelyhez olyan jeles baloldaliak tartoztak, mint Szabó Ervin vagy Seidler Ernõ, de talán elsõsorban Polányi Mihály bátyja, a közgazdász, társadalomantropológus Polányi Károly, aki fõtitkári tisztséget töltött be a szocializmussal rokonszenvezõ diákság szervezetében, a Galilei Körben. Polányi Mihály jelen volt itt is, más körökben is, mindent tudott, de nem értett egyet. Ignotus Pál azt írta róla: a társadalom szemében fehérnek látszhatott a "fekete bárányok nyájában" (Ignotus 1993: 93). Valamiféle - Dosztojevszkijbõl és Tolsztojból (meg, persze, Adyból) merített - elvont moralitásból indult ki, melynek megõrzésére kizárólag a nyugat-európai liberális demokráciákat tartotta képesnek a maguk sajátos kulturális, vallási hagyományával. (Amerikát is veszélyesnek látta erre a kultúrára.)

A számára érvényes moralitás és kultúra legveszélyesebb ellenségét a marxizmusban és a szovjet gyakorlatban látta. Már csak azért is, mert kivált az 1920-as és 1930-as években éppen ez gyakorolt komoly vonzóerõt az értelmiségiekre. [[Otilde]] is járt a Szovjetunióban (ha nem is aspiránsként, hanem tekintélyes kutatóként, akit szívesen láttak volna a leningrádi egyetem fizikai kémia professzoraként), és megírta az egyik elsõ közgazdasági elemzést a központi tervezésen alapuló gazdasági rendszer abszurditásáról (Polányi: 1936).

Polányi nem szenvedte meg a század totalitárius borzalmait. Sem õt, sem közvetlen családtagjait nem kínozták meg sem Auschwitzban, sem Recsken. Idõben menekült el a nácizmus elõl, a sztálinizmust pedig azonnal átlátta. Ült a boldog békeidõkben nevelkedett, hatalmas európai kultúrájú pesti polgár, a világhírû tudós és a patyolatfehér erkölcsû filozófus magas trónusán, és igyekezett pontos elméleti formát adni nézeteinek. Az 1956-os forradalmat nemcsak történelmi, hanem elvi jelentõségû eseménynek minõsítette: a morális illúzió elvetésének a morális igazság nevében (Polányi 1992a). Amikor pedig visszatért Magyarországra a szovjet rendszer, immár a morális illúziót is maga mögött hagyva, Polányi tiltakozó akciókat szervezett például Bibó István bebörtönzése, ill. a magyar írók meghurcolása ellen. Az õ mûfaja azonban nem a közvetlen politizálás, hanem a filozófiai elemzés volt: marxizmuskritikái mélyen ott rejlettek amúgy posztkritikainak nevezett elgondolásaiban, mindenekelõtt az 1958-ban megjelent fõmûvében, a Személyes tudásban (Polányi 1994).


Metszéspontok

Az elsõ metszéspont, egyben egy történet elsõ felvonásának kezdete tehát 1961-re tehetõ: kialakult a személyes kapcsolat, megindult a levelezés. Ezek az angol nyelvû levelek nem mondanak túlságosan sokat. Az elsõ darabban, mely júliusban kelt, Polányi hûvösen megköszönte Lakatosnak egy kéziratát. Valószínûleg a Logic of Mathematical Discoveryrõl, Lakatos Ph.D. dolgozatáról van szó, mely ebben az évben készült el. Polányi reakciója mindössze annyi volt, hogy számára "technikailag túl bonyolult", jobb lenne, ha Lakatos valaki másnak küldené el. Érthetõ: a nagy kémikusnak idegen a matematika, a kezdõ filozófus szárnypróbálgatásainak pedig nem szentelt sok figyelmet.9

Augusztusban Polányi professzor ismét megköszönt egy kéziratot Mr. Lakatosnak. Jóindulatúan azt tanácsolta, olvasson el egy német könyvet, amely a matematikai formalizáció korlátairól, egyértelmûségének hiányáról szól.10 Egy hét múlva Mr. Lakatos már be is számolt a könyv megérkezésérõl, és azzal sürgette Polányi professzor urat, hogy nem akarja sürgetni a professzor urat kézirata elolvasására.11 Tíz nappal késõbb Lakatos már "örömmel olvasta el" az egyik Polányi-írást, és megígérte, hogy nagyon alaposan újraolvassa a Személyes tudást, sõt arra is ígéretet tett, hogy Polányi javaslatának megfelelõen kijavít egy részt a kéziratában.12

Ezzel be is fejezõdött a levelezés elsõ szakasza. Mindössze annyit tudhatunk meg belõle, hogy kapcsolatba léptek, és a levelezés hangneme a két ember társadalmi helyzetét tükrözte. Polányi Mihály a Royal Society tagja volt, világhírû kémikus, nagyrabecsült polgára a finnyás angol társadalomnak. Ráadásul 1948 óta hivatalosan filozófus, aki a filozófia kedvéért felhagyott az óriási tudományos sikert biztosító kémiával. 1959 óta - tehát már a levélváltás idején is - az oxfordi Merton College-ban dolgozott senior research fellow-ként. Lakatos viszont, az ötvenhatos, miután hónapokkal korábban még abban is alig reménykedhetett, hogy valamelyik alsóbbrendû mûszaki fõiskola matematikainstruktora legyen, egyszer csak a filozófuskarrier küszöbére érkezett. Természetes, hogy a kapcsolatrendszer kiépítése közben eszébe jutott: jelentkezik a szintén Angliában élõ, szintén a tudomány felõl érkezett, világhírû, magyar tudományfilozófusnál.

A második felvonás, a következõ levélváltási idõszak, 1969 októberében kezdõdött. Ekkor Lakatos, az LSE egyre híresebb professzoraként már magas polcra került az angliai és a nemzetközi tudományban. Polányi meghívta kedves Imrét egy londoni klubba, vacsorázzon vele egy fizikus, egy matematikus és egy meteorológus társaságában.13 Imre örült, és elfogadta Michael meghívását, egyszersmind közölte, hogy éppen az Egyesült Államokból érkezett vissza egy elõadókörútról, ahol igyekezett Polányit is propagálni. Sajnos azonban, tapasztalt "some small reservation"-t vele kapcsolatban.14

Egy hét múlva Lakatos leltárszerûen felsorolta, mi mindent írt és küldött már el Polányinak, köztük az induktív logikáról szóló írását (amellyel elõször hívta ki maga ellen jótevõje, Popper haragját). Az elsõ valóban tartalmi megjegyzés ebben a levélben található. "Azt hiszem, csak mostanában értettelek meg igazán. Ez az új megértés szerepelni fog a következõ publikációimban."15 Valamiféle komoly felismerés keletkezhetett Lakatosban: a hangnemben cseppnyi udvariaskodás sincs, érezhetõen halálosan komolyan gondolta, amit írt.

Decemberben személyesen is találkoztak, miután Polányi meghallgatta Lakatos egyik elõadásának magnófelvételét, és úgy vélekedett, ez "megdöbbentõ hozzájárulás az oxfordi perspektívához". "Sok megbeszélni valónk van" - írja a vacsoraidõpont egyeztetésekor. Szervezik Polányi elõadását az LSE-n Mi a festmény címen.16

A következõ hónapot akár a harmadik felvonás kezdetének is tekinthetjük. Az elõzõben kialakult az egymást kölcsönösen megbecsülõ kollégák egyenlõ, egymást segítõ kapcsolata, melyben szó sem volt az idõs, tiszteletre méltó tudósnak járó gesztusról, sokkal inkább az egyenrangúak kölcsönös érdeklõdésérõl egymás filozófiája iránt. Lakatos jó úton haladt a világhír, a szakma legrangosabb nemzetközi pozíciói felé. Polányi viszont némi elszigetelõdéssel küszködött, a fogalmi tisztaságot számon kérõ kritikákkal és fõként a publicitás hiányával. A harmadik felvonásban már az LSE professzora próbálja elérni, hogy érdemének megfelelõen kezeljék az igen eredeti, nagyon gondolatgazdag, de az angolok számára nemigen emészthetõ Polányi-féle tudományfilozófiát.

1970 januárjában, amikor Popper már nyugdíjba vonult, Lakatos viszont egyre magabiztosabban ült székében, megtette, amit korábban el sem lehetett volna képzelni: meghívta Polányit, tartson elõadást a hallgatóknak. Mi több, Polányi javaslatára megjelent egy másik magyar enfant terrible, Arthur Koestler is. Koestler tudományfilozófiájának szintén kevés figyelmet szentelt a szakma. Lakatos meghívta Koestlert az elõadás utáni teára is. Imre azt írta, reméli, Michael most észreveszi majd, hogy sokkal jobban ismeri már a könyvét, mint régebben. "Sõt már a diákok is nagy haszonnal és érdeklõdéssel olvassák." Musgrave-vel, a híres konferenciakötet társszerkesztõjével együtt úgy gondolták, olvassák a hallgatók Polányi mûveit is, ne csak azt "a sok unalmas kötelezõ olvasmányt".17 Polányi végül Genius in Science címmel tartott elõadást.18

Az világos, hogy Lakatos a meghívással nagyon fontos dolgot tett Polányi érdekében. Polányi mérhetetlenül ambicionálta, hogy elgondolásai elterjedjenek az egyetemeken. 1970 márciusában büszkén írta Lakatosnak, hogy Chicagóban teljes kurzust tart a diákoknak. Félt a kudarctól, de a meghívás ténye jelezte, hogy "az egyetemi tanárok befolyásos körei elismerik filozófiai teljesítményemet, és komoly érdeklõdést tanúsítanak iránta". Nagyon remélte, hogy egyszer Angliában is eléri ezt.19

A zárójelenet 1972 nyarára tehetõ. A már öregedõ Polányi Lakatos professzorhoz fordult segítségért egy fiatal barátja számára, akit a szerinte (és nyilván Lakatos szerint is) elfogult oxfordi körök nem fogadtak be. Polányi azt remélte, védence a nyíltabb londoni légkörbe könnyebben tudna beilleszkedni.20 A hangnem pontosan az elsõ felvonás ellenkezõjére váltott: nagy reverenciával fordult Polányi Mihály a világhírû Lakatoshoz. Lakatos személyes nehézségekkel küszködött, néha mentegetõdznie kellett a késedelmes válasz miatt.21

A hosszú és egyre mélyülõ barátság kulcsszövege még az elsõ metszéspont idején, 1961 nyarán született. Polányi azt írta Lakatosnak, nyilván a Bizonyítások és cáfolatok elolvasása után: "Azt hiszem, ez nagyon mélyreható és költõi darab, igen értékes anyag a matematika méltányolása szempontjából." Ámde hozzáteszi, hogy az õ érdeklõdése ott kezdõdik, ahol Lakatos abbahagyta. "Osztom az ön >>tanárának<< következtetését, azt, hogy reménytelen a heurisztikus szabályokból tökéletes rendszert építeni (68. o.), de a >>tanárával<< szemben, aki ezen a ponton megunja a dolgot, én az utolsó 15 évet azzal töltöttem, hogy kifejezzem ezzel kapcsolatos izgalmamat. Mivel a matematikai heurisztika, természetesen ugyanezen lehetetlenség egyik példája, és ez kiterjed mindenfajta tudásra, empirikusra, technikaira vagy matematikaira, és a tudás minden állomására, megmerevedésére is."22


Filozófiai párhuzamok és metszéspontok

1. A marxizmus elvetése

1946-ban jelent meg Polányi egyik legeredetibb mûve, a Science, Faith, and Society (Polányi 1946). Második kiadásához 1964-ben írt elõszót, és ebben elmondta, hogy a könyv alapkérdéseit a marxizmus vetette fel számára (Polányi, 1992b). Gondolatmenete abból indult ki, hogy a liszenkóizmussal, illetve a tudományos vitákat eldöntõ sztálinista párthatározatokkal szemben védekezõ Vavilov, kiváló szovjet genetikus, 1939-ben azt állította, hogy a nyugati tudósok elfogadják az általa kifejtett gondolatokat, nyilván azért, mert a nyugati viták más filozófiai elõfeltevésekbõl indultak ki, mint a szovjetek. Polányi úgy gondolta, valamiképpen explicitté kellene tenni, mik is ezek az elõfeltevések; melyek azok a fõ szempontok, amelyek a marxista-sztálinista és a nyugati tudományt megkülönböztetik egymástól.

Másfelõl viszont Lakatos, akinek posztumusz publikált összegyûjtött filozófiai írásaihoz a szerkesztõk bevezetésként hozzáfûzték az 1973-ban elhangzott Open University rádióelõadásának szövegét, ezt írta ebben az elõadásban: "A Szovjet Kommunista Párt Központi Bizottsága 1949-ben kinyilvánította, hogy a mendeli genetika áltudományos, és fõ képviselõit, például Vavilov akadémikust, meggyilkoltatta egy koncentrációs táborban; a Vavilov-gyilkosság után a mendeli genetikát rehabilitálták, de fenntartották a Párt jogát annak eldöntésére, mi tudományos és mi áltudományos." Mivel Lakatos Nyugaton is látott bizonyos törekvéseket arra, hogy egy elmélet áltudományos karakterét valamely establishment döntse el, alapvetõ filozófiai feladatnak tartotta a demarkációt a tudomány és áltudomány között, mégpedig a tudomány politikai és etikai implikációi szempontjából is (Lakatos 1978a: 7).

Ez az okfejtés persze a legkevésbé sem meglepõ egy rajongó Popper-tanítványtól: a mester falszifikációs kritériuma is éppen ezt a célt szolgálta. Az 1973-as dátum annál is inkább figyelemre méltó, mert Lakatos ekkor már igen messzire került Popper tudományfilozófiájától. Ámde akárhogyan hajtotta is végre a demarkációt, alapfeladatnak tartotta a marxizmus tudományos státusának meghatározását. Sajátos módon azonban Lakatos inkább a tudományfilozófia síkján igyekezett a feladatot végrehajtani, Polányi pedig a tudományszociológia, tudományetika, illetve a társadalomfilozófia és a politikaelmélet síkján. Itt tehát a párhuzam dominál, és a metszéspont váratlan pillanatban jelentkezik.

E szereposztás a két tudós között annál is meglepõbb, mert akár azt is várhatnánk, hogy az ÁVO koncentrációs táborából nem nagyon régen szabadult Lakatos számára fontosabb lehetett volna az erkölcsi, politikai leleplezés, mint Polányi számára. Lakatos demarkációja azt is megmutatta, pontosan hova is vezetett saját világnézeti konverziója, miután a marxizmus elméletét és gyakorlatát korábban oly mélyen magáénak vallotta és oly bensõségesen ismerte.

Polányi nem a demarkációs problémából kiindulva fejtette ki álláspontját, hanem a tudomány ön-, illetve kívülrõl irányítottságából. A marxista tudományfilozófia hesszeni változatával, illetve ennek angliai követõivel vitatkozva három pontban foglalta össze a cáfolandó doktrína fõ tételeit: 1. Nincs tiszta tudomány, csak az adott társadalom valamely gyakorlati szükségletének kielégítése. Minden egyéb tudomány értéktelen, haszontalan. 2. A tudományt a közösség érdekében ellenõrizni kell, nehogy elhajoljon az öncélúság felé. 3. Maguknak a tudósoknak is részt kell venniük a politikai hatalomban, és ilyen úton is elõ kell segíteniük, hogy a tudomány a helyes irányban fejlõdjék.23 Ezzel szemben Polányi azt állítja, hogy

a liberális nézet az, hogy a szabadság az egyetlen módszer, amellyel tovább folytathatjuk a még feltáratlan igazság régióinak felfedezését… Az igazság olyan összetett, és minden egyes részecskéje olyan sok másikkal függ össze közvetlenül, hogy csak önálló kezdeményezések folytonos sorozatával tárható fel. Másrészt olyan sokféle igazság van a képességek emberi gazdagságának és a világban található összefonódó minták változatosságának megfelelõen, hogy a kutatóknak számos, különálló résszé kell szétválniuk, melyek mindegyike egyetlen ideál útmutatását követi, és ez az ideál az igazság egyetlen aspektusához vezet a sok közül (Polányi 1993a: 57).

Az egyéni törekvéseket demokratikus önszabályozó rendszer igazítja össze: a tudósok köztársasága (Polányi 1993b). Ez az utópikus köztársaság a szabályok feltétlen elfogadását, a teljes elkötelezettséget követeli meg a tagjaitól.


2. A Kopernikusz-eset: Polányi-változat

Azt, hogy az elkötelezettségen alapuló tudomány hogyan is mûködik, például a Kopernikuszról szóló esettanulmányon keresztül lehet jól megérteni. De csak akkor, ha halálosan komolyan vesszük azt az 1950-es években nem túl széles körben osztott vélekedést, amely mint abszurdumot kategorikusan elutasítja a pozitivista megközelítést. Polányi szerint merõben hamis az a felfogás, amely szerint a tudomány "nem mehet túl a tapasztalaton semmi olyasminek az állításával, amit a tapasztalat segítségével nem lehet ellenõrizni, s ami a legfontosabb, a tudósnak fel kell készülnie arra, hogy azonnal elvessen egy elméletet, amint felbukkan egy annak ellentmondó megfigyelés".24 A tudomány kijelentéseit ezek szerint egyáltalán nem a tapasztalattal való egybevetéssel kell csupán ellenõrizni akár verifikációs, akár falszifikációs módszerrel, hanem valahogy máshogy.

Polányi szerint az a fõ kérdés, "Miért cserélte fel Kopernikusz valóságos földi helyét egy képzeletbeli szoláris nézõponttal?" (Polányi 1994: 20). A fentiek értelmében és a történeti tények tanúsága szerint nem azért, mert valamiféle empirikus bizonyíték alapján saját elméletét igaznak találta, a ptolemaioszi elméletet pedig hamisnak. Polányi véleménye szerint

ez csak azzal magyarázható, hogy nagyobb intellektuális kielégülést jelentett a számára az égi panorámát mintegy a napról nézni a föld helyett. Elõnyben részesítette azt az élvezetet, amit az elvont elméletekben lelünk, akár azon az áron, hogy feláldozzuk érzékeink közvetlen tanúbizonyságát, hiszen érzékeink azzal a tagadhatatlan ténnyel szembesítenek bennünket, hogy a nap, a hold és a csillagok naponta felkelnek keleten, s átvonulnak az égbolton, hogy eltûnjenek nyugaton. Az új kopernikuszi rendszer ezért a szó szoros értelmében ugyanolyan antropocentrikus, mint a ptolemaioszi világkép, a különbség pusztán annyi, hogy más emberi szenvedély kielégítését részesíti elõnyben. … a nagyobb objektivitás kritériuma kifejezetten ez az intellektuális kielégülés természetében bekövetkezett eltolódás (Polányi 1994: 20).

Ha ez igaz, aligha lehetne érvelni valakivel szemben, aki úgy érzi, hogy mondjuk, a Jupiterrõl nézve még szebb a világ. Miért ne alkalmazzunk olyan geometriát, amely ezzel kísérletezik, de gustibus…? Polányi azonban úgy vélte, hogy a kopernikuszi rendszer "kiválósága nem egyéni ízlés kérdése, hanem olyan inherens tulajdonság, amelyet a racionális lényeknek el kell fogadniuk" (Polányi 1994: 21). Ám az elmélet nem csupán saját racionalitását állította, hanem "Keplernek szólt (hatvanhat évvel Kopernikusz halála után)" - ez inspirálta õt törvényei felfedezésére. "Újabb hatvannyolc évvel késõbb Newton hozta a világ tudomására, hogy ezek a törvények egy alapvetõbb tény, az általános gravitáció kifejezõdései csupán." A gondolatmenet így zárul:

Az az intellektuális kielégülés, amelyet a heliocentrikus rendszer eredetileg nyújtott, s amely miatt elfogadták, egy feltalálója számára is ismeretlen, mélyebb jelentõség indikátorának bizonyult. Ismeretlen, ám némileg mégiscsak megsejtett jelentõség volt ez, mert azok, akik fenntartás nélkül elfogadták a kopernikuszi rendszert, egy korai stádiumban elkötelezõdtek amellett, hogy van remény az elmélet meghatározhatatlan kiterjedésû jövõbeli igazolására, s ez a remény lényeges eleme volt a rendszer objektív érvényességébe és magasabb racionalitásába vetett hitüknek (Polányi 1994: 22).

Az elkötelezettség ezzel a hittel függ össze. A fentebb idézett mûvében (1994), amelyben elhatárolódott a marxizmustól, az esettanulmány eredménye általánosabb formában jelent meg. Polányi szerint "egy elmélet explicit tartalma sohasem ad útmutatást a jövõbeli felfedezésekhez. Ha egy természeti törvényt igaznak tekintünk, akkor hiszünk abban, hogy ismeretlen és talán még elgondolhatatlan következmények egyelõre meghatározhatatlan kiterjedésû körében fog megnyilvánulni" (Polányi 1992b: 24). Végül pedig "valamennyi tudományos elképzelés és tudományos kutatás elõfeltételeit a tudósoknak a dolgok átfogó rendjéhez kapcsolódó hitrendszere alkotja" (Polányi 1992b: 26).

A hitrendszer elfogadása az elõfeltétele annak, hogy a kezdõ kutató belépjen a tudósközösségbe. A mesterségeket általában

csak úgy lehet elsajátítani, ha elfogadunk egy mesterségen belüli tradíciót, és egyúttal képviselõjévé is válunk annak. A gyakorló tudományos kutatók képzésük során ugyanazokra az alapokra tesznek szert, amelyeket a mesterek is magukénak vallanak, s egyúttal megtanulják azt, hogy ha ezektõl az alapelvektõl kívánnak eltérni, azt is csupán rájuk hivatkozva tehetik. Mestereik követése arra tanítja õket, hogy ragaszkodjanak saját elképzeléseikhez, még ha azok részben ellentétesek is az elfogadott tudományos tételekkel (Polányi 1992b: 32).

Az elkötelezettséghez tehát a tudós úgy jut el, hogy elfogadja a mester feltétlen tekintélyét, és ezen keresztül "asszimilálja" a tudomány fogalmi sémáját (Polányi 1994: 112). A mester tekintélyén keresztül azonosul a tudóstársadalom belsõ mûködési rendjével is, ezen keresztül pedig az egész tudományon kívüli társadaloméval, amely magáénak érzi és tiszteli a tudományt, másként megvonná tõle támogatását.

Mindennek következtében a felsorolt három marxista kritérium közül egyik sem teljesülhet a nyugati tudomány elfogadott standardja szerint.


3. A Kopernikusz-eset: Lakatos-változat

Lakatos Kopernikusz-esettanulmánya a történet másik oldalát elemzi. Szerinte az elméletek elfogadása és elvetése nem filozófiai, hanem pszichológiai kérdés. A filozófusnak a normatív problémával, azaz az elméletek értékelésével, illetve demarkációjával kell foglalkoznia (Lakatos 1978c: 168-192). Ez voltaképpen popperiánus álláspont, amely a marxizmust és a freudizmust pontosan a demarkáció okán vetette el: a tudományt az áltudománytól az elvi falszifikálhatóság választja el; a marxizmus elvileg falszifikálhatatlan, tehát nem tudomány.

Az értékelés tárgyai azonban Lakatosnál már nem izolált kijelentések, mint a Bécsi Kör filozófusainál vagy Poppernél, hanem kutatási programok, elméleti rendszerek, melyek a történeti rekonstrukció alapegységei, és maguk is sajátos szerkezettel bírnak. "Ptolemaiosz és Kopernikusz egyaránt kutatási programokon dolgoztak: nem egyszerûen vélekedéseket ellenõriztek, vagy megfigyelési eredmények óriási konjunkcióit próbálták harmonizálni, de még csak nem is kötelezték el magukat valamely közösségi alapú >>paradigmának<<" (Lakatos 1978c: 180).

Mindkét program a püthagoreus-platonista program ama feltételezésébõl indult ki, hogy az égitestek tökéletesek, és hogy a csillagászati jelenségeket a lehetõ legkevesebb egyenletes körmozgás kombinációjára kell visszavezetni. Ez még csak az elmélet pozitív heurisztikájának tekinthetõ, mely az arisztoteliánus fizikával nyerte el kemény magját. Ez utóbbi az elméletek falszifikálhatatlan középponti része, amelyet Lakatos elmélete szerint ad hoc hipotézisek védõöve burkol egyfajta negatív heurisztikán keresztül. Ez a védõöv a nyilvánvaló empirikus cáfolatokra elméleti magyarázatot ad, vagy pedig anomáliának tekinti õket, és ennyiben a tudomány megoldandó feladatai közé sorolja. Minthogy azonban a püthagoreus-platonista hagyomány csak a tökéletességet írta elõ, de nem a körök középpontját, a pozitív heurisztika megõrzése céljából elvben választani lehetett középpontot a világegyetem számára attól függõen, hogy melyik tesz inkább eleget a tökéletesség igényének. Kopernikusz azért volt elégedetlen Ptolemaiosz és követõi rendszerével, mert ez csak kváziegyenletes és kvázikörmozgással operált. [[Otilde]] viszont "feltételezte, hogy a bolygómozgás periodicitása csakugyan az egyenletes körmozgások kombinációjával áll kapcsolatban, és ezekkel ki is meríthetõ" (Lakatos 1978c: 181-182).

Mindebbõl meglepõ következtetést lehet levonni a híres kopernikuszi fordulatra vonatkozóan.

Kopernikusz nem alkotott tökéletesen új programot; újjáélesztette a platóni program Arisztarkhosz-féle változatát. Ennek a programnak az a kijelentés a kemény magja, hogy a csillagok adják a fizika elsõdleges vonatkoztatási rendszerét. Kopernikusz nem talált fel új heurisztikát, csupán megpróbálta helyreállítani és felújítani a platónit (Lakatos 1978c: 181-182).

Az új elmélet tehát nem volt egyszerûbb, mint a régi, nem következett induktíve újonnan felfedezett empirikus tényekbõl, ámde nem is írt le kevesebbet, mint a régi elmélet. Nagy elõnye abban állt, hogy "elméletileg progresszív" volt, amennyiben korábban nem ismert jelenségeket anticipált: a Vénusz fázisait és a csillagok parallaxisát. Ezeket azonban csak a 17. század elején fedezték fel. "Kopernikusz rendszere nem volt teljesen progresszív Galileiig vagy akár Newtonig, amikor kemény magját bekebelezte a tökéletesen eltérõ newtoni kutatási program, mely igen progresszív volt. … A kutatási programok módszere szempontjából Kopernikusz programját Kepler, Galilei és Newton nem továbbfejlesztette, hanem elvetette" (Lakatos 1978c: 184). Ez utóbbiak ugyanis elfogadták Kopernikusz elméletének kemény magját, de elvetették platonista heurisztikáját. Tehát "Kopernikusz bábáskodott egy olyan program (az antiptolemaioszi program) születésénél, amelyrõl még csak nem is álmodott, és amely a csillagászatot visszavitte Arisztarkhoszhoz, és ugyanakkor elõrevitte az új dinamikához" (Lakatos 1978c: 189).

Lakatos kutatási programjai tehát a progresszivitás szempontjából értékelnek. Amennyiben valamely program pozitív heurisztikája révén új ismeretekhez vezet, a program progresszív, ha már nem, akkor degeneratív. Ha azonban eleve csak post festa magyarázatokra vállalkozik, és predikciói sorra hamisnak bizonyulnak, mint a marxizmus esetén, akkor csak pszeudotudománynak tekinthetõ. A demarkációt tehát a kutatási program értékelése adja meg.


4. Párhuzamok és metszéspontok

Lakatos Imre és Polányi Mihály életrajza mutatott olykor párhuzamokat, ha a párhuzamosok iránya gyakran ellentétesnek mutatkozott is. Sem ezt, sem az életrajzi metszéspontokat nem érdemes befejezésül kiemelni - maguktól értetõdnek. Filozófiájuk összehasonlítása viszont igényel némi megfontolást.

A jellegzetes Polányi-kategóriák (a hallgatólagos tudás, a járulékos és fokális tudatosság, konvivialitás stb.) mintha nem is ugyanazzal a tárggyal foglalkoznának, annyira eltérnek Lakatos kategóriáitól (kutatási programok, pozitív heurisztika, kemény mag, védõöv stb.). Az eltérés minden bizonnyal abból ered, hogy Polányi fõ kérdése e kategóriák taglalásakor az, miként jut az individuális megismerõ a személyes tudáshoz. Lakatos terminusaiban ez nem filozófiai, hanem pszichológiai kérdés. Rendszerének kidolgozásakor Polányi csakugyan igen sokat merített az egyik kognitív pszichológiai iskolából, a Gestalt-pszichológiából.

Lakatos ezzel szemben nem sokat foglalkozott az ismeretek forrásával. A Bizonyítások és cáfolatok (1981) is csak látszólag vizsgálja a tanulást. Valójában modellnek vagy "racionális rekonstrukciónak" tekinthetõ a matematikai elméletalkotásra, amely szinte mindig rejtve marad a matematikai szakcikkekben. Ennek titkát akarta megfejteni a Magyarországról éppen elkerült és Pólya György könyvének, a Gondolkodás iskolájának fordításán már túl lévõ Lakatos (Pólya 1957). Tudományfilozófiája lényegét tekintve internalista maradt, némi externalista kilengésekkel, így próbálva megõrizni a pozitivista, illetve popperiánus maradványokból annyit, amennyit csak lehetett. Nem kis feladat a Kuhn, majd Feyerabend okozta földcsuszamlás után.

Polányi a maga tudományfilozófiáját a republikánus alapelveken mûködõ tudósközösség szabályrendszeréhez, illetve az individuális tudós szempontjából az alapelvekben való hithez támasztotta. A nem demokratikusan mûködõ tudományt és társadalmat végsõ elemzésben mûködésképtelennek tartotta. Ez volt marxizmuskritikájának lényege is. Lakatos azonban immanens bírálatot próbált gyakorolni. Arra az álláspontra helyezkedett, hogy Poppernek nincs igaza, amikor úgy gondolja, hogy a falszifikációs kritérium elegendõ a marxizmus elvetéséhez. "Ha Popper megkérdezett volna egy newtoniánus tudóst, milyen kísérleti feltételek esetén vetette volna el Newton elméletét, bizonyos newtoniánus tudósok ugyanúgy zavarba jöttek volna, mint bizonyos marxisták" (Lakatos 1978a: 4). A kutatási program progresszív, illetve degeneratív minõsítése ezt a nehézséget próbálta megoldani. Tehát nem a társadalomhoz, nem hitszerû tényezõkhöz, hanem a tudomány belsõ tulajdonságaihoz erõsítette kritikai elgondolását.

A Kopernikusz-esetet mindketten értelmezték: azonos terepen lehet összemérni a két interpretációt, és vele a két filozófiát.

1) Az internális mérce meglepõ azonosságot mutat. Elõször is mindketten elvetették a pozitivizmus verifikációs és falszifikációs kritériumait. Polányi is azt méltányolta a legjobban Kopernikusz elméletében, hogy évtizedekkel késõbbi felfedezéseket tett lehetõvé. Szinte pontosan Lakatos pozitív heurisztikáját és a késõbb kiépülõ newtoni kemény magot olvashatjuk ki Polányi értelmezésébõl, de a pontos történeti elemzés, kivált a püthagoreus-platonista heurisztika elemzése nélkül.

2) Polányi fel sem vetette, hogy Kopernikusz forradalmi elméletet alkotott volna, talán azért sem, mert Kuhn A tudományos forradalmak szerkezete címû könyve 1962-ben jelent meg, a Személyes tudás pedig 1958-ban, amikor a divat még nem írta elõ a "forradalom" terminus használatát. Másfelõl viszont Polányi, externalista lévén, lényegesen nagyobb jelentõséget tulajdonított annak a metafizikai fordulatnak, amelyet Kopernikusz elmélete idézett elõ, és amely Lakatosnál csak másodlagos jelentõséget kapott. Kettejük értékelése ezen a ponton jelentõs eltérést mutat.

3) Lakatos elmélete nem az individuális tudós kutatótevékenységét vizsgálja, és nem is a tudósközösségét. Nem foglalkozik a tudomány alanyával. Egymással ellentétbe kerülõ kutatási programok váltják egymást valamiféle belsõ szükségszerûségtõl hajtva, mint Hegel abszolút szellemének mozgása esetén, de anélkül, hogy a megnyugvást hozó végsõ állapot is beépült volna az elméletbe. A tudomány sok ponton tetten érhetõ dialektikus mûködése talán éppúgy magyarországi szellemi örökség lehetett, mint a heurisztika.25 Polányi álláspontja ezzel szemben szociologizálónak és pszichologizálónak tekinthetõ.

4) Lakatos el is határolta magát Polányi interpretációjától, amikor sorra vette az összes létezõ Kopernikusz-értelmezéseket. Az empirikus iskolák értelmezései alapján Lakatos szerint arra az eredményre kell jutnunk, hogy nem is volt kopernikuszi forradalom, illetve nem volt a 19. század elõtt, mert egyrészt az új elmélet nem alapvetõen új tények általánosításából származott, másrészt nem valamely régebbi elmélet empirikus cáfolatából. A konvencionalista interpretáció (Lakatos ideszámította Kuhn paradigmáit is) szerint sem lehetett szó forradalomról, mivel Kopernikusz elmélete semmivel sem volt egyszerûbb, mint Ptolemaioszé (Lakatos 1978c: 168-175). Polányi nézetét, Feyerabendéval együtt, a demarkációt tagadó elméletként kezelte, és azt állította róluk, hogy ezek alapján a kopernikuszi forradalom, ha volt is, nem tekinthetõ tudományosnak.26 Lakatos odáig egyszerûsítette Polányi tudományfilozófiáját, mintha Polányi a Royal Society esetleges szavazási eredményeitõl tenné függõvé a tudományos elméletek sorsát, figyelmen kívül hagyva a prediktív erõ, az anticipáció, a késõbbi történelmi korok által felbontható implikációk hangsúlyozását (Lakatos 1978b: 176-178).

5) Végül, a marxizmushoz fûzõdõ viszonyuk szempontjából is döntõ, hogy Lakatos Polányi filozófiáját a racionalizmustól való eltávolodásnak tekintette. Szerinte Polányi elméletében csak "partikuláris esetekben lehetséges a racionális tudományos értékelés, a tudományos racionalitás általános elmélete nem lehetséges… A tudomány racionális, de racionalitását nem lehet valamely metodológia általános törvényei alá vonni" (Lakatos 1978b: 130). Mivel pedig Polányi a tudósközösség iránti elkötelezettséget tekintette a tudományosság egyik legfõbb kritériumának, Lakatos szerint "Polányi a konzervatív autoritarizmus felé hajlott" (Lakatos 1978b: 130).

Pedig Polányitól igazán távol állt minden tekintélyelvû társadalom. Szembenállása a marxizmussal mint filozófiával radikálisabb, mint Lakatosé. Amikor elvetette az egységes mércét, a kirekesztõ demarkációt, a tértõl és idõtõl függetlenül mindenkire nézve kötelezõ racionalitási szabályokat, akár az anarchizmushoz közeledhetett volna (Lakatos szerint Feyerabend el is érte). Ámde mégsem vált anarchistává, mert a liberális társadalmi intézményrendszer autoritását és az ennek keretében létrejött kultúra tradícióját a tudományt is szabályozó erõnek tartotta.

Lakatos viszonya a marxizmushoz kevésbé egyértelmû. Nemcsak a dialektika megõrzése miatt, hanem azért is, mert a kutatási programok módszere bizony több ponton is emlékeztet a dialektikus materialista társadalomelméletre. A kemény magot lehet alapnak olvasni, a pozitív heurisztikát felépítménynek. Az a gondolat, hogy a progresszivitás kimerülése a kemény magot is megkérdõjelezi, és az egész kutatási program leváltásához vezethet, szintén analógiát mutat a társadalmi forradalom marxista elméletével. Egyáltalán: a progresszivitás mint értékmérõ nagyon is elfogadható egy marxista számára, és a történelemtõl független racionalitás mint minden tudomány fölött álló kötelezõ norma sem hangzik idegenül a marxista fülnek. Ha pedig valóban ennyi a hasonlóság, akkor még azt is fel lehetne vetni, vajon indokoltan vagy õszintén minõsítette-e Lakatos annyira degeneratívnak, illetve pszeudotudományosnak a marxizmust. Vajon nem alakult-e Lakatos kezében az általa megtagadott ideológia újra termékennyé, nem éledt-e újjá "pozitív heurisztikája"?

Akármi is a válasz ezekre a kérdésekre, a tudományfilozófia fõvonulata késõbb nem a Lakatos, hanem inkább a Polányi, illetve Kuhn megszabta irányban haladt. Az 1970-es évek második felétõl a tudomány társadalmi tényezõit mind nagyobb vehemenciával vizsgálták az utódok. Az õ szemükben Kuhn hatása már alaposan háttérbe szorította Lakatos kutatási programjait.



Hivatkozott irodalom

Feyerabend, Paul (1975): Imre Lakatos. In British Journal for the Philosophy of Science, 26, 1-18.

Ignotus Pál (1993): Polányi Mihály Magyarországa. In Polanyiana, 2.

Lakatos, Imre (1978a): The methodology of scientific research programmes. In Philosophical Papers, 1. kötet. John Worrall és Gregory Currie szerk.

Lakatos, Imre (1978b): History of Science and its Rational Reconstruction. In The methodology of scientific research programmes. Philosophical papers, 1. kötet. John Worrall és Gregory Currie szerk.

Lakatos, Imre (Elie Zahar) (1978c): Why did Copernicus's research programme supersede Ptolemy's. In Philosophical Papers, 1. kötet. John Worrall és Gregory Currie szerk.

Lakatos Imre (1981[1963]): Bizonyítások és cáfolatok. Fordította: Boreczky Elemér. Budapest: Gondolat.

Lakatos, Imre (szerk.) (1968): The Problem of Inductive Logic. Amsterdam: North Holland.

Litván György (1995): Két õrület áldozata. In Élet és Irodalom, január 6.

Palló Gábor (1992): Polányi Mihály pályája. In Polányi Mihály filozófiai írásai. Válogatta Nagy Endre és Újlaki Gabriella, 320-329. Budapest: Atlantisz.

Polányi Mihály (1936): U.S.S.R. Economics. Manchester: Manchester University Press.

Polanyi, Michael (1946): Science, Faith, and Society. Oxford: Oxford University Press.

Polányi Mihály (1992a): A magyar forradalom üzenete. In Polányi Mihály filozófiai írásai. Válogatta Nagy Endre és Újlaki Gabriella, II. kötet, 117-136. Budapest: Atlantisz.

Polányi Mihály (1992b): Háttér és távlat. In Polányi Mihály filozófiai írásai. Válogatta Nagy Endre és Újlaki Gabriella, 21-36. Fordította: Beck András. Budapest: Atlantisz.

Polányi Mihály (1993a): A gondolkodás fejlõdése a társadalomban. In Polanyiana, 2.

Polányi Mihály (1993b): A tudomány köztársaságának politikai és gazdasági elmélete. In Polanyiana, 2: 8-26.

Polányi Mihály (1994 [1958]): Személyes tudás. Úton egy posztkritikai filozófiához. Fordította: Pap Mária. Budapest: Atlantisz.

Pólya György (1957): A gondolkodás iskolája. Fordította: Lakatos Imre. Budapest: Gondolat.

Szász Imre (1985): Ménesi út. Regény és dokumentumok. Budapest: Magvetõ.

Worrall, John (1974): Nachruf auf Imre Lakatos. In Zeitschrift für allgemeine Wissenschaftstheorie - Journal for General Philosophy of Science. Lutz Geldsetzer és Gerd König szerk., IV. kötet, 211-217.


Jegyzetek

* Köszönettel tartozom a BME Fizikai Intézet Kísérleti Fizika Tanszékének, ahol az OTKA 1994 T 017964 által támogatott kutatást végeztem. Ugyancsak hálával tartozom a British Councilnak és a Soros Alapítványnak ösztöndíjaikért, melyek lehetõvé tették, hogy a londoni Lakatos-hagyatékot tanulmányozzam.

1 Lakatos halála után megjelent néhány életrajzi visszaemlékezés: Worrall (1974), Feyerabend (1975).

2 A felhívás egyik másolata megtalálható Lakatos hagyatékában. Lakatos Papers. London School of Economics Archives. (A továbbiakban: LP.)

3 Polányi életrajzáról lásd Palló Gábor (1992).

4 Saját interjúm Vajda Gáborral. Budapest, 1992. július.

5 Errõl az idõszakról lásd Szász (1985).

6 Saját interjúm Szigeti Györggyel. Budapest, 1995. július.

7 Saját interjúm Szabó Árpáddal. Budapest, 1993. november.

8 Vö. például Litván György (1995).

9 Polányi Lakatosnak 1961. július 23. LP.

10 A. I. Wittenberg: Denken in Begriffen címû mûvérõl van szó. Polányi Lakatosnak 1961. augusztus 7. LP.

11 Lakatos Polányinak 1961. augusztus 14. LP.

12 Lakatos Polányinak 1961. augusztus 24. LP.

13 Polányi Lakatosnak 1969. október 11. LP.

14 Lakatos Polányinak 1969. október 14. LP.

15 Lakatos Polányinak 1969. október 21. LP. Nyilván a Changes in the Problem of Inductive Logic címû írásról van szó (Lakatos 1968).

16 Polányi Lakatosnak 1969. december 2. LP.

17 Lakatos Polányinak 1970. január 28. LP.

18 Polányi Lakatosnak 1970. január 28. LP.

19 Polányi Lakatosnak 1970. március 12. LP.

20 Polányi Lakatosnak 1972. július 31. LP.

21 Lakatos Polányinak 1972. augusztus 24. LP.

22 Polányi Lakatosnak 1961. augusztus 14. LP. Sajnos, nem tudni, Polányi a szóban forgó mû melyik részére utal a levélben, mert nyilvánvalóan csak a kézirat valamelyik verziójáról lehet szó. A mû elõször 1963-64-ben, cikksorozat formájában jelent meg nyomtatásban a British Journal for the Philosophy of Science-ben.

23 Polányi (1993a: 39). A cikk eredetileg 1941-ben jelent meg, még a "big science" kialakulása elõtt.

24 Polányi (1994). Az angol eredeti 1958-ban jelent meg, a Kopernikusszal foglalkozó részt azonban már 1955-ben közölte Polányi (Encounter, 1955. szeptember).

25 Szabó Árpád és Lakatos közös dialektikai tanulmányt készültek írni, és hozzá is láttak az elõmunkálatokhoz. Lakatos önálló része azonban sohasem készült el. Lásd a Szabó Árpáddal készült interjúban, Budapest, 1993.

26 Lakatos egy másik tanulmányában Polányit konvencionalistának tekintette. A kopernikuszi elmélet szépségét, melyet Polányi oly nagyra becsült, Lakatos azonosította az egyszerûséggel, amely, legalábbis Kuhn 1957-ben megjelent Copernican Revolution címû könyve alapján, egyáltalán nem tulajdonítható Kopernikusz elméletének. Vö. Lakatos: History of Science and its Rational Reconstruction (Lakatos 1978b: 129-130).


Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: replika@c3.hu
 

  vissza