A racionalitás és az objektivitás elveszett. A tudás és a tudományosság tekintélyét és módszerét Polányi, Kuhn és mások munkássága kikezdte. A legradikálisabbak eljutottak minden módszer és norma tagadásához a tudományban: minden mehet!

Pedig a józan ész azt diktálja, hogy talán mégsem minden. Lakatos szakít az újkori tudományok sikerei nyomán keletkezett bálványimádattal, és nem hajlandó beletörõdni a tudomány kognitív tekintélyének teljes elvesztésébe sem. Kritizálja a tudományos racionalitás mércéjét teljesíthetetlenül magasra állító jusztifikacionista és falszifikacionista iskolákat, és élesen szemben áll a kuhni- feyerabendi hagyomány modern képrombolóival. A tudományos racionalitás és objektivitás mítoszának a "minden mehet" vehemenciájával történõ kortárs kritikája "minden intellektuális mérce és így a tudományos haladás eszméjének feladása. [A] tudomány fejlõdése [growth of science] növekvõ káosz [growth of chaos]" (Lakatos 1970: 28).

A racionalitás

A tudományos racionalitást a megfelelõ tudományos módszerek biztosítják. Ez többfélét jelent egyszerre. 1. Értendõ a tudomány mûvelõire vonatkoztatva: a tudósoknak munkájuk során a helyes módszertani elveket kell követniük. A tudós számára a módszer egyrészt 1.a. heurisztika, olyan szabályok gyûjteménye, amely elõírja, hogyan kell a problémákat megoldani, a tudományos eredményekhez (szokásosan: állításokhoz vagy elméletekhez) eljutni. Másrészt 1.b. a módszer szabályainak segítségével értékeli a tudós a tudományos eredményeket, és dönt elfogadásuk felõl. Korábbi szerzõk, például Bacon és Descartes a heurisztika szabályait keresték, amelyek alkalmazása automatikusan biztosítja az eredmény elfogadhatóságát. Késõbbi szerzõk, például Carnap és Popper már nem foglalkoztak a felfedezés módszerével, csak az állítások, illetve elméletek értékelésének kritériumait keresték.

2. A módszer vonatkoztatható a tudományra: a tudomány racionalitása abban áll, hogy fejlõdése konkrét elméletektõl és problémáktól független módszertani elveket követ.

A tudományos racionalitás tehát magában foglalja a tudósok racionalitását és a tudomány racionalitását. A tudománnyal foglalkozó filozófusok Bacontõl Popperig úgy vélték, hogy a tudomány racionalitását a tudósok racionalitása garantálja. Elég megadni a tudósoknak, milyen elvek szerint végezzék a kutatást, és amennyiben így járnak el, vagy legalábbis visszatekintve a tudományos eredmények ilyen eljárás eredményének tekinthetõk, akkor a tudomány racionális, nemcsak változik, hanem fejlõdik.

Kuhn hatásos és nagy visszhangot kiváltott kritikája nyomán a tudományos racionalitásba vetett hit megrendült. Nem mintha szerinte nem lennének szabályok, amelyek vezetik a tudósokat. A normál tudományos kutatás idején a paradigma meghatározza, hogyan kell a problémákat megoldani, és mely elméleteket kell elfogadni. Vannak azonban olyan helyzetek - a válságok ilyenek -, amikor a paradigma és vele együtt a szabályok csõdöt mondanak. A válság nyomán új paradigma alakul ki.

A paradigmaváltás nem "a fontolgatás, az értelmezés" eredménye, "hanem viszonylag gyors és strukturálatlan esemény, amely hasonlít az alaklélektanból ismert szemléletváltáshoz. … Az >>értelmezés<< kifejezés semmilyen közkeletû jelentése nem illik erre a villámcsapásszerû intuícióra, amelynek révén új paradigma születik" (Kuhn 1984: 167). Az új paradigma radikális váltást hoz az elméletekben, a hozzájuk kapcsolódó tényekben, a kutatási módszerekben, problémákban és célokban, valamint a tudományos kifejezések jelentéseiben. "[A] rivális paradigmák képviselõi nem ugyanabban a világban dolgoznak" (Kuhn 1984: 201), és "nem érthetik meg sohasem teljesen egymás szempontjait" (Kuhn 1984: 198). Az egymást követõ paradigmák, normál tudományos tradíciók összemérhetetlenek.

"Mivel az átmenet összemérhetetlen dolgok között zajlik le, a rivális paradigmák közötti átmenet nem történhet lépésenként, a logika és a semleges tapasztalat kényszerének engedve" (Kuhn 1984: 201). "[A] paradigmaváltást nem lehet bizonyítással igazolni" (Kuhn 1984: 203). Mert a különbözõ paradigmákban dolgozó tudósok nem folyamodhatnak "valamiféle semleges nyelvhez, amelyet mindkét fél ugyanúgy használ, amelyen mindkettõjük elmélete megfogalmazható, sõt, még a két elmélet empirikus következményei is leírhatók" (Kuhn 1984: 265), és nincs olyan, paradigmáktól független szabályrendszer, amely alapján az egymást követõ elméletek és módszerek között racionálisan választani lehetne.

Persze, meg lehet indokolni az új elmélet fölényét a régivel szemben az új paradigmában elfogadott módszerek, normák és értelmezések alapján. Az új elmélet szószólói ezt meg is teszik, fejlõdésként tüntetve fel a változást. Azt viszont nem lehet logikailag vagy ismeretelméletileg megindokolni (de lehet pszichológiailag vagy szociológiailag magyarázni), hogy miért pont azon értelmezések, módszerek és normák alapján történik az összehasonlítás.

Kuhn tehát tagadja a tudományos racionalitást, akármelyik értelmezésrõl legyen is szó. (ad 1.a.) Egyrészt nincsenek szabályok, melyek megmondják a tudósoknak, hogyan kell a válságokat megoldani, hogyan kell új paradigmát kitalálni, és (ad 1.b.) nincsenek szabályok, amelyek elõírnák, hogyan kell az új paradigmát értékelni, mikor kell azt elfogadni vagy elutasítani. Ilyen szabályok nemcsak hogy nincsenek, hanem nem is lehetnek, mert a rivális paradigmák magukban hordják a problémamegoldás és az értékelés szabályait. (ad 2.) Másrészt, az összemérhetetlenségi tézisbõl következik, hogy a paradigmaváltásoknak nem lehetnek szabályai, a tudomány változása nem jelent meghatározott kritériumok szerinti fejlõdést.

Lakatos a tudomány racionalitását, a tudományos fejlõdés eszméjét kívánja megmenteni. Megkülönbözteti a tudományt mint könyvekben (folyóiratokban, számítógépeken, videón stb.) tárolt, önálló életet élõ és elvileg bárki számára hozzáférhetõ kulturális produktumot attól, amit a tudósok gondolnak. "Az elmélet kognitív értékének semmi köze az emberek elméjére gyakorolt pszichológiai hatásához. [Az] elmélet objektív, tudományos értéke független az emberi elmétõl, amely létrehozza vagy megérti azt" (Lakatos 1978: 1). Lakatos módszertana a tudomány fejlõdésének elveit rögzíti. Nem mondja meg a tudósoknak, hogyan kell a problémákat megoldani (Lakatos 1971: 103), illetve mikor kell egy kutatási programot feladni és másikra áttérni.1

A módszertani szabályok segítségével kutatási programokat, azaz a tudomány fejlõdését lehet értékelni. A kritériumok alapján hosszabb távon el lehet dönteni, hogy egy kutatási program progresszív vagy degeneratív, és a szabályok megadják, milyen feltételek mellett válthat le egy progresszív program egy degeneratív, azaz "kifáradt" kutatási programot. A tudomány fejlõdését, a tudás gyarapodását az biztosítja, hogy történeti távlatban progresszív kutatási programok váltják fel a kifulladt programokat. A tudomány tehát racionális szabályok szerint fejlõdik.

Összegezve: Kuhn és Lakatos vitájának az a tárgya, hogy vannak-e szabályok, amelyeknek megfelelõen fejlõdik a tudomány, és amelyek biztosítják tudásunk gyarapodását. Álláspontjuk alátámasztásához mindketten a tudomány történetét hívják segítségül.

Kuhn tudománytörténeti vizsgálódásai során jut el az összemérhetetlenségi tézishez, amelybõl az következik, hogy nem lehetnek szabályai a paradigmaváltásoknak. Ez két dolgot jelent. Egyrészt Kuhn a tudomány történetének tanulmányozása során megállapítja, hogy az egymást követõ paradigmákban a tudományos kutatás módszerei és normái eltérõek, és nincs közös, paradigmákon átívelõ szabályrendszer.2 Másrészt a jelentésváltozás tézise alapján feltételezi, hogy nem is lehetnek ilyen szabályok. De milyen tudománytörténeti vizsgálódás alapozhatja meg a jelentésváltozás tézisét? Hogyan lehet kimutatni, hogy a különbözõ paradigmákban dolgozó tudósok nem értik egymást? Ennek felismerése feltételezi, hogy a tudománytörténész megérti mindkét tábort, és ennek alapján állítja, hogy õk nem értik egymást. Vagyis a korábban idézett megállapítást - miszerint a különbözõ paradigmákban dolgozó tudósok nem folyamodhatnak "valamiféle semleges nyelvhez, amelyet mindkét fél ugyanúgy használ, amelyen mindkettõjük elmélete megfogalmazható, sõt, még a két elmélet empirikus következményei is leírhatók" (Kuhn 1984: 265) - úgy kell érteni, hogy nincs ilyen tudományos nyelv, de a tudománytörténet nyelvében reprezentálni lehet a különbözõ paradigmák nyelvét. Kuhn más-más mércét alkalmaz a tudományon belül, ill. metaszinten, amikor a tudománytörténetben a tudományról beszél.

Lakatos szerint a különbözõ tudományos módszertanok közül, amelyeket a tudományos racionalitás rivális elméleteinek tekint, tudománytörténeti adatokra támaszkodva kell választani. De mint ahogyan a természet sem írható le elméletektõl függetlenül, úgy a tudománytörténet-írás is csak egy tudományelmélet, közelebbrõl a tudományos racionalitás egy elméletének fényében lehetséges. "A történetírás >>tény<< állításai szintén elméletterhesek: metodológiai elméleteket foglalnak magukba" (Lakatos 1971: 119). Ezen elméletek segítségével válogatunk a történeti tények között és értelmezzük azokat, rájuk támaszkodva szerkesztjük az elbeszélést, amelyet a tudománytörténet egyes epizódjairól adunk.

A különbözõ tudományos módszertanok alapján különbözõ tudománytörténet-írási kutatási programok lehetségesek. A rivális programok a kutatási programok értékelésének általános normái szerint értékelhetõk (Lakatos 1971: 132). A tudományos kutatási programok módszertanán alapuló történetírási kutatási program Lakatos szerint progresszívnak bizonyul, sõt haladóbbnak a riválisoknál. Kár, hogy Lakatos nem elemzi szisztematikusan, hogy a kuhni tudományfilozófiából mi következik a tudománytörténet-írásra nézve, hogy az milyen tudománytörténet-írási kutatási programhoz vezet. Így e program nem is vethetõ össze a Lakatos által kínált rivális programmal.3

A tudományos racionalitás lakatosi elméletét mármost a ráépülõ tudománytörténet-írási program sikere alapozza meg, vagyis az, hogy a program a tudományos racionalitás lakatosi normái szerint sikeres. De miért is kellene nekünk a tudománytörténet-írási programok értékelésénél a lakatosi normákat alkalmazni? Itt további megalapozásra nincs lehetõség. Ha racionálisnak akarod látni a tudományt, akkor kövesd a történetírási kutatási programok értékelésénél a lakatosi normákat, és azt fogod találni, hogy a tudomány a lakatosi normák szerint fejlõdik. Legyünk racionálisak a tudománytörténet-írásban, és racionálisnak találjuk a tudományt!

Lakatos a tudomány történetében felfedezi a tudomány racionalitását, de ehhez a felfedezéshez a tudománytörténet-írásban elõ kell írni a racionalitást. A gondolatmenet mégsem körben forgó: nem mi magyarázzuk bele a tudományba a racionalitást kényünk-kedvünk szerint. Elõször, tételezzük fel, hogy a tudományban Lakatos módszertana szerint értékelik a kutatási programokat! Másodszor alkalmazzuk ezt a feltevést a lakatosi módszertanra támaszkodó tudománytörténet-írási kutatási programra, lévén a tudománytörténet-írás is tudomány, és így joggal követeljük meg, hogy azonos normák legyenek érvényesek rá. Ekkor a tudománytörténet-írási kutatási programunk sikere megerõsíti a feltevésünket, hogy a tudományban a lakatosi racionalitás érvényesül, feltéve, hogy a tudomány történetének lakatosi rekonstrukciója tényleg sikeres. De kiderülhetne az is, hogy a lakatosi módszertanon alapuló kutatási program degeneratív, és egy másik metodológiára (vagy az univerzális metodológia hiányára) épülõ tudománytörténet-írási kutatási program sikeresebb! Ez prima facie kérdésessé tenné (miközben meghagyná a lakatosi tudománytörténet-írási program számára a javítás lehetõségét), hogy a tudomány a racionalitás lakatosi szabályai szerint mûködik.

Tehát Lakatos a tudomány racionalitásának eszméjét tudománytörténeti adatok alapján látja védhetõnek. Másrészt azonban a tudomány racionalitásnak eszméje mellett érvelhetünk abból kiindulva is, hogy Lakatos és Kuhn tudományelméletét a filozófiai diskurzus általános szabályai szerint mérlegeljük.

Amennyiben elfogadjuk az általa adott történelmi elemzéseket, akkor Lakatos a tudománytörténetre való hivatkozással azt mutatja meg, hogy a tudományról rajzolt képe összhangban van a tudománytörténet-írásról alkotott elképzeléseivel, a tudományban, azaz tárgyszinten és a tudományról szóló tudományban, azaz metaszinten a racionalitás ugyanazon elvei érvényesülnek. A tudomány racionalitásának elmélete tehát konzisztens és reflexív, más szóval az univerzális tudományos racionalitás feltevése konzisztens. Láttuk, hogy a konzisztencia ez esetben egyáltalán nem triviális. A tudományok metodológiájára és a tudományokról szóló tudomány metodológiájára vonatkozó feltevések egymástól függetlenek. Elvileg kiderülhetett volna, hogy tárgyszinten és metaszinten a racionalitás különbözõ normái érvényesülnek.

Lakatos tudományelmélete tehát rendelkezik a filozófiai elméletek azon erényeivel - reflexivitás és kritizálhatóság -, amelyekkel Kuhné nem.4 Ugyanis, ha az összemérhetetlenségi tézist önmagára alkalmazzuk, akkor a kuhni tudományelméleti paradigma, amely magában foglalja Kuhn tudományelméletét és a tudománytörténet általa adott rekonstrukcióját, immunis a külsõ, a kétségtelenül meglévõ és vele vitatkozó rivális tudományelméletek felõl érkezõ kritikával szemben. Aligha tekinthetõ egy álláspont filozófiainak, ha eleve értelmetlennek nyilvánítja, és így kizárja a vitát. Továbbá, ha a tudománytörténet kuhni rekonstrukciója kívülrõl nem kritizálható, illetve más tudományelméletre épülõ rekonstrukciókkal össze nem vethetõ, akkor a tudománytörténet kuhni rekonstrukciójának sikere a kuhni tudományelméleti paradigmán belül triviális. Az inkommenzurábilitás tézise tehát triviálisan teszi egyrészt konzisztenssé Kuhn tudományelméletét a tudományelméletekrõl szóló metatudományelméletével, valamint kritizálhatatlanná - és így filozófiailag kétessé - mindkettõt. Ha viszont az összemérhetetlenségi tézis nem vonatkozik a kuhni tudományelméletre és az ennek alapján készített tudománytörténeti rekonstrukcióra, akkor nincs akadálya, hogy Kuhn tudományelméletét filozófiai elméletnek tekintsük, de ekkor a kuhni tudományelmélet nem reflexív, és így hiányos. Nem szól ugyanis arról, miért lehetséges racionális filozófiai vita rivális tudományelméleti paradigmák között, amikor ezt megtagadja a rivális tudományos paradigmáktól, vagyis nem szól arról, miért alkalmazunk más mércét tárgy- és metaszinten.

Úgy tûnik tehát, hogy Lakatos tudományelméleti programja a filozófiai diskurzus normái szerint elõnyben van, vagyis a rivális programok közötti vita jelenlegi állása szerint sikerül megmentenie a racionalitást.

Az objektivitás

Vizsgáljuk meg, milyen értelemben veszi védelmébe Lakatos az objektivitást!

Az elsõ értelmezés szerint a tudás akkor objektív, ha nem szubjektív, azaz akkor, ha független a megismerõ egyéni esetlegességeitõl. Egy állítás (ítélet, meggyõzõdés, elmélet, megfigyelés, észlelés stb. tartalma) objektív, ha mindenki számára érvényes. A tudomány objektivitása itt azt jelenti, hogy a tudományos állítás érvényessége nem függ a tudós egyéni tulajdonságaitól, történelmi-kulturális helyzetétõl, élettörténetétõl stb., csak a megismerés általános emberi módszereinek függvénye.

Már a tudomány történetének rövid tanulmányozása is kétségessé teszi, vajon objektív-e a tudomány ebben az értelemben. Gyakran elfogadtak tudósok olyan tételeket, amelyeket ma elutasítunk. Az objektivitás védelmezõje mondhatná, hogy a tudomány állításai objektívek, csak ezek a tudósok tévedtek, irracionálisan, külsõdleges okokból téves állításokat is elfogadtak. Nem fordult volna ez elõ, ha ésszerûen, a helyes tudományos módszer szerint jártak volna el, ha - javasolhatná például a jusztifikacionista - az állításokat megpróbálták volna gondosan igazolni. Egy gondosan igazolt állításról, mint amilyen például az, hogy a normális embernek tíz lábujja van, nem derülhet ki utólag, hogy kétséges. Vagyis az objektivitás elsõ értelmében vannak objektíve érvényes állítások, és ezekrõl megfelelõ módszerrel véglegesen is eldönthetõ, hogy azok.

Lakatos nem hisz abban, hogy megadhatók olyan szabályok, amelyek segítségével egy állításról vagy elméletrõl egyszer és mindenkorra el lehet dönteni, hogy elfogadható vagy nem, az objektivitást nem ebben az értelemben kívánja megmenteni. Az objektivitás második, számára fontos fogalma szerint a tudomány objektivitása abban áll, hogy az elsõ értelemben vett objektív tudás irányába fejlõdik. Az egymást követõ kutatási programok egyre több, egyéni pszichológiai és kulturális tényezõk által nem befolyásolt objektív tudást produkálnak, és egyre több tévedést kiszûrnek. A tudományos kutatási programok módszertana hivatott történelmi távlatban biztosítani a tudás gyarapodását, vagyis az egyéni esetlegességektõl és tévedésektõl mentes, az ész által szentesített tudás felhalmozódását és a téveszmék leleplezését. A tudomány racionalitása biztosítja a tudomány e második értelemben vett objektivitását.

Hangsúlyozni kell, hogy az objektivitás a második értelemben nem jelenti azt, hogy vannak és szaporodnak az elsõ értelemben objektív állítások, és hogy mi ismerjük õket. A korábbi kutatási programokat újak váltják fel, így egyik sem szolgáltathat örök érvényû állításokat. De ettõl még az egymást követõ elméletek egyre jobb közelítések lehetnek.

Az objektivitás elsõ és ennek következtében második fogalma azt követeli meg, hogy a tudás csak és kizárólag az emberi megismerés egyetemes módszereitõl függjön. Egy további, harmadik értelemben a tudás objektív, ha hû képe a világnak, más szóval, ha objektív igazságokat tartalmaz. Egy állítás akkor és csak akkor igaz objektíve, ha megfelel a megismeréstõl független valóságnak. De hogyan biztosíthatja a racionalitás az igazság objektivitását?

Az egyébként fontos, de jelenlegi szempontunkból elhanyagolható részletektõl eltekintve a metodológia szerint a régit felváltó új elmélet megmagyarázza mindazt, amit az elõdje, és még azon felül is tesz sikeres, megerõsített elõrejelzéseket, és sikeresen magyaráz néhány olyan jelenséget, amely elõdjének problémát okozott. Lakatos szerint az elméletváltás ezen kritériumai önmagukban nem biztosítják, hogy az egymást követõ elméletek egyre közelebb vannak az igazsághoz. Szükség van még egy induktív elvre is, amely azt mondja ki, hogy az egyre több megerõsített elõrejelzés az igazságtartalom növekedését jelenti. Az objektív igazság ideál, amelyet a tudomány fejlõdése követ. Lakatosnál a tudomány második értelemben vett objektivitása és az induktív elv biztosítják a tudomány közelítõ objektivitását a harmadik értelemben, nevezetesen, hogy a tudomány egyre pontosabb leírása a világnak.

Hogy tovább gondolhassuk Lakatos álláspontját, elõször nézzük meg közelebbrõl, mi is az induktív elv szerepe! Lakatos metodológiája a kutatási programok értékelésének pragmatikai kritériumait adja meg. Hogyan értelmezhetõ az induktív elv egy pragmatikus módszertan keretében? Egyrészt úgy, hogy az induktív elv ad metafizikai tartalmat a pragmatikai kritériumoknak. Kimondja, hogy a tudományos gyakorlat nyújtotta tudás az objektíve létezõ világ objektíve igaz leírásához vezet. A tudás tartalmát a metafizikánk által meghatározott, a megismerésünktõl függetlenül, tehát objektíve létezõ világ szolgáltatja.5 Másrészt értelmezhetõ az induktív elv úgy is, mint ami a metafizikát pragmatikai alapokra helyezi. Valóság az, ami a tudományos gyakorlat által szolgáltatott egyre gyarapodó tudás alapján kirajzolódik.

Az elsõ értelmezés súlyos problémát vet fel. Ha tudásunkat a tudásunktól független világ alapján kívánjuk értelmezni, ahhoz kívánjuk mérni, akkor elõbb a tudásunktól független világot kell értelmezni, de hogyan lehetséges értelmezés a tudásunktól függetlenül? Hogyan lehetséges metafizika, amely logikailag megelõzi az ismeretelméletet és megalapozza azt?6 Ezt a problémát úgy küszöböli ki az induktív elv második értelmezése, hogy a metafizikát az ismeretelméletre alapozza. Ez menti meg a tudásunktól független valóság és az objektív igazság fogalmát, és teszi lehetõvé számunkra, hogy a tudományra mint a világ egyre pontosabb és részletesebb leírására tekintsünk.

Hivatkozott irodalom

Forrai Gábor (1993): From the method of proofs and refutations to the methodology of scientific research programmes. In International Studies in the Philosophy of Science, 7: 161-175.

Kuhn, Thomas S. (1977): The Essential Tension: Selected Studies in Scientific Tradition and Change. Chicago: University of Chicago Press.

Kuhn, Thomas S. (1984 [1970]): A tudományos forradalmak szerkezete. Ford.: Bíró Dániel. Budapest: Gondolat.

Lakatos, Imre (1970): Falsification and the Methodology of Scientific Research Programmes. In The methodology of scientific research programmes. Philosophical Papers, 1. kötet. 8-101. Cambridge: Cambridge University Press.

Lakatos, Imre (1971): History of science and its rational reconstructions. In The methodology of scientific research programmes. Philosophical Papers, 1. kötet. 102-138. Cambridge: Cambridge University Press.

Lakatos, Imre (1974): Popper on demarcation and induction. In The methodology of scientific research programmes. Philosophical Papers, 1. kötet. 139-167. Cambridge: Cambridge University Press.

Lakatos, Imre (1978) The methodology of scientific research programmes. Philosophical Papers, 1. kötet. Cambridge: Cambridge University Press.

Jegyzetek

* A tanulmány elkészítésében nyújtott támogatásért köszönet illeti az Open Society Institute-ot. (RSS 706/94)

1. "Az embernek rá kell jönnie, hogy a vetélytársa, még ha nagyon lemaradt is, még bemutathat egy nagy visszatérést. Az egyik oldal semmilyen elõnye nem tekinthetõ soha abszolút perdöntõnek… Így a csökönyösségnek, csakúgy, mint a szerénységnek, nagyobb >>racionális<< tere van" (Lakatos 1970: 113). "Ha két rivális kutatási programunk van, és az egyik progresszív, a másik pedig degenerálódó, akkor a tudósok hajlamosak a progresszív programhoz csatlakozni. … [De intellektuálisan] nem tisztességtelen kitartani egy degenerálódó program mellett, és megkísérelni progresszívvá alakítani" (Lakatos 1978: 6).

2. De vannak közös értékek, amelyek azonban önmagukban kevesek ahhoz, hogy meghatározzák a racionális eljárást. (Vö. Kuhn 1977: 320-339.)

3. Lakatos (1971). A 134-136. oldalon található néhány idevágó megjegyzés.

4. Lakatos (1970). A 31. oldal 2. jegyzetében találunk egy utalást, amely a reflexivitás hiányát veti Kuhn szemére.

5. Valószínûleg ezt fogadná el Lakatos. (Vö. Lakatos 1971: 113-114. és 122.)

6. Lakatosnál további problémát jelent, hogy posztulálja az induktív elvet, és nem érvel mellette. Jóllehet két objektív létezõ - a világ és a róla alkotott tudásunk - viszonya inkább érvelést igényelne.