A pszichoanalízis, sok minden egyéb mellett, óriási hatást gyakorolt a huszadik század társadalomtudományi gondolkodására is. Ez az általános megállapítás természetesen finomításra szorul, hiszen Freud hatása igen sokféle módon érvényesült, közvetlenül vagy közvetítéseken át, explicit vagy implicit formában, igazoló vagy cáfoló szándékkal. A pszichoanalitikus szemléletmód olykor általános kiindulópontként és keretként szolgált egyes társadalomkutatók számára, olykor viszont csak egy-egy freudi fogalom vagy magyarázó elv kölcsönvételérõl, más kontextusba helyezésérõl volt szó. A pszichoanalízisnek az egyes társadalomtudományi diszciplínákra gyakorolt hatását érdemes külön-külön, területenként vizsgálni, mivel ez a hatás egészen másképp nyilvánul meg az antropológiában, mint például a történettudományban. A hatás persze nem csupán egy oldalú – a pszichoanalízis bizonyos modern fejleményei elképzelhetetlenek volnának a  társadalomtudományok eredményeinek integrálása nélkül. Jelen tanulmányban természetesen nem vállalkozhatom arra, hogy a pszichoanalízis és a társadalomtudományok kölcsönhatását vagy kölcsönös recepcióját részletesen megvizsgáljam. Célom csupán az, hogy jelezzem a pszichoanalízis és a szociálpszichológia érintkezési pontjait, s ezen belül bemutassam a pszichoanalitikus szociálpszichológiának nevezett problématerületet, felhíva a figyelmet néhány jellegzetes témára és összefüggésre. A tanulmány elsõ részében az analitikus szociálpszichológia klasszikus és modern problémáit vázolom fel, a „posztmodern" irányzatok kérdésével a dolgozat következõ részében foglalkozom.

A szociálpszichológia egyike azon társadalomtudományi diszciplínáknak, amelyeknek magától értetõdõ a pszichoanalízissel való kapcsolata. Legalábbis magától értetõdõnek látszik, hiszen mindkét terület része a legtágabb értelemben vett pszichológiai tudománynak. Mint közismert, Freud és nyomában számos követõje foglalkozott olyan társadalomlélektani kérdésekkel, amelyek a szociálpszichológia mint szakdiszciplína számára is megkerülhetetlenek. Valójában azonban a pszichoanalitikus örökség nem tartozik szervesen hozzá a szociálpszichológia törzsanyagához. Ha a ma használatos sztenderd kézikönyveket és tankönyveket szemügyre vesszük, igen kevés utalást találunk bennük Freud mûveire.1 E kevés utalás nagy része is inkább kritikai hozzáállást tükröz. Az újabb szociálpszichológia Freud-képe szerint, ha egyáltalán rendelkezik ilyennel, a pszichoanalízis megalapítója termékeny és izgalmas, de spekulatív és pretudományos fogalmakkal operáló gondolkodó, aki ösztönelvû, alapvetõen biológiai szemléletmódja következtében éppenséggel a szociálpszichológiai megközelítés ellenpólusát képezi. Ez alól leghíresebb társadalomlélektani mûve, A tömeglélektan és én-analízis sem kivétel, noha vannak, akik elismerik, hogy Freud e könyvében olyan intuitív felismerésekre jutott, amelyek nagy jelentõségûek, legalábbis potenciálisan, a szociálpszichológia szempontjából.2 Mindebben természetesen nincs semmi meglepõ, hiszen történetileg, tudományfilozófiai és tudományelméleti hátterét tekintve a modern szociálpszichológia fejlõdése más úton haladt, mint a pszichoanalízisé. Míg az elõbbinél a pozitivista módszertan, az induktív elmélet- és modellalkotás, illetve az empirikus-kísérleti igazolhatóság kritériuma vált dominánssá, az utóbbi elsõsorban a klinikai, de a klinikán kívül nehezen verifikálható tapasztalatra, ugyanakkor egy kvázi-filozófiai jellegû metapszichológiai fogalomrendszerre épült. A szociálpszichológus és a pszichoanalitikus gyökeres eltérõ „nyelvet" használ: olykor még az azonos fogalmaknak is igen különbözõ jelentése lehet a kétféle diszkurzusban.

Az eltérõ diszkurzusok mögött azonban közös problémák húzódnak meg. Ezek egyike a szubjektummal kapcsolatos. A szociálpszichológia mint tudomány története voltaképpen nem egyéb, mint folytonos törekvés arra, hogy megszabaduljon bizonyos kollektivisztikus (és egyben naturalisztikus) elõfeltevésektõl. A klasszikus néplélektan és tömeglélektan, amely a tizenkilencedik század végén és a huszadik század elején élte virágkorát, a kollektív alany fogalmával operált, s egyben azt is feltételezte, hogy a kollektív megnyilvánulások mögött végsõ soron biológiai hajtóerõk mûködnek: a McDougall-féle „nyájösztön", a „tömeglélek" hipnotikus befolyásolhatósága vagy a „struggle for life", ahogyan az a „fajok harcának" szociáldarwinista teóriáiban megjelenik. A modern szociálpszichológia éppen azáltal született meg, hogy a kollektív alany helyét átvette az individuális szubjektum, amely egy tagolt szociális mátrix részeként interakcióba lép környezetével. A húszas és harmincas évek szociálpszichológiája – többek között Vigotszkij, Mead, Lewin és mások munkássága – végérvényesen elszakította e diszciplínát a korábbi kollektivisztikus elõfeltevésektõl, nép- és tömegpszichológiai alapzatától. Az egyének szociális viselkedésének és attitûdjeinek tanulmányozása azzal a további következménnyel járt, hogy e viselkedések és attitûdök hajtóerõit többé nem a biológiai organizmus adottságaiban keresték, hanem a motiváció sajátosan szociális természetét kutatták, feltárva azokat a szükségleteket, amelyek a társas világ megismeréséhez, a benne való eligazodáshoz és érvényesüléshez kapcsolódnak.

A pszichoanalízisnek ilyenfajta „elszakadásra" nem volt szüksége, mivel eleve az egyéni szubjektum pszichológiájaként jött létre. Mint individuálpszichológia, eredetét és intencióit tekintve ellenpólusát alkotja bárminemû „kollektív pszichológiának". Ugyanakkor mint élettörténetileg orientált pszichológia kezdettõl fogva tekintettel volt azokra a társas feltételekre, amelyek között az egyén élettörténete kibontakozik. Freud éppen a Tömeglélektan és én-analízis bevezetõ mondataiban szögezi le teljes egyértelmûséggel, hogy „az egyén lelki életében folyamatosan jelen van a másik ember mint példakép, mint tárgy, mint segítõ vagy ellenfél, az individuálpszichológia tehát eleve, a szónak ebben a kiterjesztett, de teljesen jogos értelmében egyszersmind szociálpszichológia is." (Freud, 1995a.) Az individuális és a társas nézõpont végsõ azonossága más helyeken egyfajta radikális pszichologizmusként fogalmazódik meg Freudnál. „A szociológia..., mely az embereknek a társadalomban való magatartását tárgyalja, nem lehet más, mint alkalmazott lélektan, s szigorúan véve csak két tudomány létezik, tiszta és alkalmazott lélektan, valamint természettudomány" – írja 1932-ben, A lélekelemzés legújabb eredményei címû mûvében (Freud, 1943, 212–213. old). Ez a kijelentés tökéletes összhangban van Ferenczi Sándor húsz évvel korábban kifejtett álláspontjával: „Egy magasabb, általános szempontból nézve tehát úgy a társadalmi, mint a jogtudomány alkalmazott lélektan." (Ferenczi, 1982, 158. old.)

A pszichoanalízist valójában csak egy ugrás választja el a különféle kollektivisztikus mitológiáktól. Jól példázza ezt a Freudból kiinduló, majd tõle elszakadó C. G. Jung életmûve.3 A freudi pszichoanalízis középpontjában azonban – a kollektivisztikus kísértések ellenére – mindvégig az individuális szubjektum maradt, annak minden törékenységével, heteronómiájával, „rossz közérzetével" együtt: a pszichoanalitikus terápia végcélja az egyén autonómiájának, önismeretének és öntudatának helyreállítása vagy megerõsítése. Freud nagy társadalomlélektani és kultúraelméleti munkái tulajdonképpen azt a kérdést járják körül, hogy mi az, ami összetartja a társadalmat, miért hajlandók az emberek ösztönkésztetéseik és végsõ soron szabadságuk jelentõs részérõl lemondani a társadalom javára, s milyen következményekkel járnak ezek a lemondások az egyénre, illetve magára a társadalomra nézve. Freud – és nem utolsósorban korai írásaiban Ferenczi Sándor – arra a  következtetésre jutott, hogy a társadalom a szükségesnél több kényszert alkalmaz tagjainak fékentartására, nyers ösztöneinek korlátozására. Ily módon éri el az emberek betagozódását, alattvalói státusba rögzülését, a földi és égi hatalmaknak való engedelmeskedést. A kényszer belsõvé tételének következménye az egyéni neurózis, amely valamiféle „kollektív neurózissá" összeszövõdve a külsõ kényszereknek újabb és újabb formáit, intézményeit hozza létre.4 A kollektív alany – a patologikusan torzult kollektív alany – gondolata újra és újra felbukkan a pszichoanalízisben. Freud azonban – a racionalizmus és a felvilágosodás elkötelezett híveként – sohasem mondott le arról az elgondolásról, hogy a kollektív jelenségek és megnyilvánulások mögött végsõ soron mindig emberek közötti viszonyok, interszubjektív viszonyok vannak, nem pedig eleve adott, tovább nem elemezhetõ – megszentelt vagy elkerülhetetlen – adottságok. A kollektívum, az emberiség közös múltja, a minden ember lelki életében meglévõ és a neurózis egyik forrásaként megjelölt „archaikus örökség" éppen az az „irracionális Más", amellyel szemben meg kell erõsíteni a ráció hatalmát és az én erejét. A szociálpszichológia ebben az értelemben nem szólhat másról, mint azokról a viszonyokról, amelyek között az én szabadságharcát vívja autonómiájáért a külsõ, kulturális és társadalmi elnyomásban, valamint a belsõ elfojtásban reprezentált heteronóm erõkkel szemben.

Az analitikus szociálpszichológia mint sajátos problématerület elsõ megfogalmazásai közvetlenül kapcsolódnak Freud tömeglélektani és kultúraelméleti munkáihoz. A harmincas évek freudomarxista törekvéseinek képviselõi (elsõsorban Wilhelm Reich), illetve a pszichoanalízist integráló frankfurti iskola gondolkodói az analitikus szociálpszichológiában nagyszabású szintézislehetõséget láttak, annak lehetõségét, hogy a freudi kultúra- és egyénfelfogást szociológiai dimenzióval, a marxizmus társadalomelméletét pedig a szubjektum elméletével lássák el.5

Az analitikus szociálpszichológia programját Erich Fromm hirdette meg 1932-ben „Az analitikus szociálpszichológia feladata és módszere" címû tanulmányában (Fromm, 1932), valamint egyéb, a harmincas évek elsõ felében született írásaiban. A Fromm-féle analitikus szociálpszichológia tulajdonképpen a „hiányzó láncszem" problémájára kereste a választ: ebben a felfogásban a pszichoanalízis lenne az a tudomány, amely megmagyarázná, hogy az „emberek fejében" lévõ ideológia miért nem tükrözi adekvátan a gazdasági-társadalmi szféra objektív állapotát, vagy, másképpen, miért a fasizmus s miért nem a proletárforradalom diadalmaskodik Németországban. A pszichoanalízis feltárta az emberi jellem fejlõdésének alapjait; s így Fromm szerint lehetõvé válik annak megvilágítása is, hogy adott viszonyok miként kondicionálják – a család közvetítésével – azt a torz karakterstruktúrát, amelynek lényege a tekintélynek való feltétlen engedelmesség és a kisebbségi, alárendelt helyzetben lévõ csoportokra kivetített agresszív indulattömeg. Az analitikus szociálpszichológia feladata Fromm szerint az, hogy „a közös, társadalmilag releváns, pszichikus attitûdöket – és különösképpen ezek tudattalan gyökereit – abból kiindulva vizsgálja, hogy milyen hatást gyakorolnak a gazdasági feltételek a libidinális törekvésekre." Fromm analitikus szociálpszichológiájának jelentõsége – történeti visszapillantásban – nem annyira gondolatainak eredetiségében van, hanem inkább abban, hogy neki sikerült elsõként az empirikus társadalomkutatás nyelvén „operacionalizálnia" azokat a kérdéseket, amelyeket Reich, illetve a frankfurtiak (Horkheimer, Adorno, Marcuse és mások) vetettek fel azzal kapcsolatban, hogy a társadalmi uralom miként vezet az emberi szubjektum deformációjához. Eszerint a deformált szubjektum – „a tekintélyelvû személyiség" – alkotja a fasizmus pszichológiai nyersanyagát, s Fromm empirikus vizsgálatai vagy inkább vizsgálattöredékei, éppen arra irányultak, hogy „a Harmadik Birodalom elõestéjén" kimutassa e deformációk, karaktertorzulások meglétét jól körülhatárolt társadalmi csoportok, a német munkások és alkalmazottak tömegeiben.6

Fromm empirikus vizsgálatait folytatta – más feltételek között – Adorno. Az õ szellemi irányítása alatt valósult meg a negyvenes évek Amerikájának legjelentõsebb szociálpszichológiai projektuma, a tekintélyelvû személyiség alapvonásait feltáró kutatás. (Adorno és mások, 1950, magyarul részletek: 1980). Adorno volt az, akinek sikerült a Fromm által elkezdett, de félbemaradt, és módszertanilag nem eléggé megalapozott operacionalizálási folyamatot véghezvinnie, s ily módon az analitikus szociálpszichológiát a „mainstream" szociálpszichológiához csatlakoztatnia. Adornóék mûve mindmáig a legszélesebb és legismertebb átjárás a pszichoanalízis és a szociálpszichológia között, a mû azóta is az alapmûvek között tartatik számon, noha befogadásában mindvégig döntõ szerepe volt a kritikai elsajátításnak, az eredeti vizsgálati eredmények megcáfolására, a módszertani és elméleti apparatátus módosítására irányuló törekvéseknek.7

Adornónak ugyan az a dicsõség jutott, mint Kurt Lewinnek, Fritz Heidernek és több más, Németországból származó pszichológusnak: a modern amerikai szociálpszichológia alapító atyái közé került. Természetesen nem Adorno volt az egyetlen, aki a Freud-hatást közvetítette az amerikai szociálpszichológia felé. A harmincas és negyvenes évek amerikai szociálpszichológiájában a Freud-hatás sokkal erõteljesebben volt jelen, mint a késõbbiekben. Így például J. F. Brown mára szinte teljesen a feledés homályába merült könyve, a Psychology and the Social Order (1936) eredeti és figyelemre méltó módon ötvözi a pszichoanalízist és Kurt Lewin mezõelméletét – egy határozott baloldali elkötelezettségû, a makrotársadalmi folyamatokra is tekintettel lévõ szociálpszichológiai elmélet keretében. De ugyanebbõl a korszakból megemlíthetjük a J. Dollard és N. E. Miller nevéhez fûzõdõ „frusztráció – agresszió" hipotézist (Dollard és mások, 1939), amely számos szociálpszichológiai vizsgálat kiindulópontjául szolgált. A  negyvenes (és részben ötvenes) évek elõítélet-vizsgálatai Adornóéktól is függetlenül a projekció pszichoanalízisbõl merített fogalmára építettek, és bizonyos értelemben eme projekció-fogalom gyenge visszhangját fedezhetjük fel a kognitív szociálpszichológia attribúciós elméleteiben is. Érdemes megjegyezni, hogy a Handbook of Social Psychology címû, eredetileg 1954-ben megjelent tekintélyes kézikönyv 1968-as kiadásában még olvasható Calvin S. Hall és Gardner Lindzey átfogó tanulmánya (Hall és Lindzey, 1968) a freudi pszichológia és a társadalomtudományok kapcsolatáról, a késõbbi kiadásokból azonban ez az írás már kimaradt. Hall és Lindzey a Freud-hatás fokozatos elhalványulásának okait abban látják, hogy az amerikai szociálpszichológusok már a húszas évek óta elvetik az ösztön fogalmát; Freud pesszimizmusa éles ellentétben áll a szociálpszichológusok többsége által hirdetett környezetelvûséggel és a társadalom „megjavíthatóságába" vetett hitükkel; végül, az amerikai egyetemeken a  pszichoanalízis, ha egyáltalán szerepel az oktatási programokban, a „pszichopatológia" rubrikába kerül, s ily módon a szociálpszichológus-képzésben jóformán nem jut szerephez. Érdekes és tanulságos, hogy a Freud-hatás sokkal erõteljesebben érvényesült az amerikai szociológiában – Talcott Parsons, Robert K. Merton, C. Wright Mills, David Riesman és mások munkásságában. Ez valószínûleg azzal függ össze, hogy a második világháború utáni, de különösen a hatvanas évektõl dominánssá váló szociálpszichológiai „mini-elméletek", amelyek laboratóriumi kísérletek eredményeinek empirikus általánosításain alapulnak, jóval kevésbé érzékenyek a tágabb társadalmi és kulturális kontextus iránt, mint a pszichoanalízis, amely ezáltal evidens kiindulópontokkal szolgálhat az individualitás szociológiai elméletéhez. Az e kontextus iránti érzéketlenséggel magyarázható az is, hogy javarészt ugyancsak visszhangtalanok maradtak az amerikai szociálpszichológiában Fromm és Marcuse filozófiai ihletésû társadalomlélektani mûvei, így például a Menekülés a szabadság elõl (Fromm, 1993) vagy az Erosz és civilizáció és az Egydimenziós ember (Marcuse, 1973, 1964). A Magyarországon is jól ismert Erik H. Erikson identitáselméleti és pszichohistóriai (Erikson, 1990) mûvei – bár olykor a szociálpszichológiáig is eljutott a hatásuk – inkább a fejlõdéslélektan és a szociológia területén váltottak ki nagyobb fokú érdeklõdést.

Adorno és az általa inspirált kutatás tulajdonképpen annak köszönhette szociálpszichológiai karrierjét, hogy hatalmas erejû „védekezési mechanizmusokat" indított be, s ezek a védekezések a mû elméleti és módszertani elõfeltevéseit éppúgy érintették, mint politikai és ideológiai szemléletét. Igazán megcáfolni azonban sohasem sikerült a tekintélyelvû személyiség elméletét, s az elmélet riasztó aktualitásai újabb és újabb ösztönzéseket adtak a folytatólagos kutatásra. Így válhatott az autoriter személyiség elmélete és kutatásmódszertana a második világháború utáni társadalomtudomány egyik legtermékenyebb és legellentmondásosabb projektumává. Igazat kell azonban adnunk Franz Samelsonnak, aki szerint „az autoriter karakter története valószínûleg többet mond a teoretikusokról és a kutatókról magukról, mint kutatásuk tárgyáról." (Samelson, 1993.) Ehhez hozzátehetjük azt is, hogy az autoriter karakter elmélete, ahogyan ez a szociálpszichológiai tankönyvekben és kézikönyvekben megjelenik, keveset árul el arról a háttérrõl, nevezetesen a freudomarxista és frankfurtiánus elõfeltevésekrõl, amelyben A tekintélyelvû személyiség koncepciója gyökerezik. Ez a koncepció szorosan kapcsolódik Horkheimer és Adorno fundamentális mûvéhez, A felvilágosodás dialektikájához (1990), amely átfogó kritikáját adja a „modernitás projektumának", bemutatva, hogy a felvilágosodás miként fordul át saját ellentétébe, az instrumentális ész uralmába. A tekintélyelvû személyiség bizonyos értelemben A felvilágosodás dialektikájának folytatása, amennyiben Horkheimer és Adorno szerint az empirikus módszerek – az instrumentális ész eszközei – nem magáról a „valóságról" adnak képet, hanem mintegy saját magukat leplezik le, s egyúttal leleplezik azt a társadalmi valóságot is, amely kitermelte õket, s amelyben egyáltalán funkcionálni képesek. Ez az értelme Horkheimer és Adorno híres kijelentésének: „Az empirikus módszerek sokat kárhoztatott embertelensége még mindig humánusabb, mint az embertelenség humanizálása." (Horkheimer és Adorno, 1973) A felvilágosodás dialektikájából kiindulva minden bizonnyal jobban megértjük azokat az intenciókat, amelyek Adornóékat vezérelték a nagyszabású felmérés elkészítésekor – s talán jobban megértjük a kutatás recepciójának különös történetét is. Nem véletlen, hogy a „mainstream" szociálpszichológia, noha sokat köszönhetett neki, nem tudott mit kezdeni vele, mivel ellenállt a „domesztikálásnak" –, de ugyanígy nem tudtak mit kezdeni vele azok az Amerikába került freudomarxisták és egykori frankfurtiánusok (így a késõbbi Erich Fromm, valamint Herbert Marcuse) sem, akik – mindegyikük a maga módján – egy radikális utópiában látták a felvilágosodás antinómiáinak megszüntethetõségét.8 A radikális utópiától pedig mi sem állt távolabb, mint az empirikus módszerek alkalmazása.

A frankfurti iskola szociálpszichológiai öröksége azonban nem korlátozódik A tekintélyelvû személyiségre. A frankfurti iskola második nemzedéke legnagyobb hatású gondolkodójának, Jürgen Habermasnak a filozófiai munkássága ugyancsak releváns lehet az analitikus szociálpszichológia szempontjából.9 Habermas pszichoanalízis-értelmezése, sok minden egyéb mellett, polémia a freudomarxizmussal és az ebbõl kialakuló tekintélyelvûség-elmélettel – de magával A felvilágosodás dialektikájával is. A kommunikatív cselekvés elmélete s az a különbségtétel, amelyet Habermas tesz az instrumentális és a kommunikatív ész között, lehetõvé teszi, hogy az emberi viszonyok nem-elembertelenedett, kölcsönös, interszubjektív, nyilvános és torzításmentes aspektusaira tegye a hangsúlyt, s ily módon mintegy megalapozza a modern demokrácia kommunikatív-pszichológiai elméletét.

Habermas társadalomelméletének szociálpszichológiai implikációt a kommunikációval és ezen belül a dialógussal kapcsolatos teoretikus és empirikus kutatások dolgozták fel. Ugyanakkor Habermas vállalkozásának bizonyos társadalomlélektani vonatkozásai szorosan kapcsolódnak a második világháború utáni Németország politikai és társadalmi realitásaihoz, így többek között a náci múlthoz való viszony problémájához. A náci múlthoz való viszony és a múlt feldolgozásának problémája volt az egyik nagy kérdése azoknak a gondolkodóknak, akik a háború után Németországban végbemenõ társadalomlélektani folyamatokra reflektáltak – és a probléma bizonyos értelemben máig is fontos maradt, lásd a „Historikerstreit"-et, a nácizmussal foglalkozó történészek és filozófusok – Habermas, Hans Mommsen, Ernst Nolte és mások – vitáját10).

A náci múlthoz való viszony feldolgozásában kitüntetett szerepe volt Németország nyugati felében azon pszichoanalitikusoknak, akik a freudi elméletbõl kiinduló társadalomlélektant hívták segítségül a német történelem megértéséhez. Ez a pszichoanalitikus szociálpszichológia többek között a kollektív elfojtás, a kollektív emlékezés és a kollektív önismeret problémájára reflektál, s a német nép felelõsségének, a múlttal való szembenézés lehetõségének és szükségességének a kérdését vizsgálja. Az, hogy ez a kérdés Nyugat-Németországban már az ötvenes években bekerült a köztudatba, elsõsorban a pszichoanalízis háború utáni nemzedéke két kiemelkedõ képviselõjének, Alexander Mitscherlichnek és Margarete Mitscherlich-Nielsennek volt köszönhetõ. Mindkettõjüknek oroszlánrésze volt a németországi pszichoanalitikus mozgalom második világháború utáni újjászervezésében és arculatának meghatározásában. Mitscherlich nevéhez fûzõdik a frankfurti Sigmund Freud Intézet megalapítása (az intézetnek hosszú idõn át igazgatója is volt), s õ alapította a  Psyche címû folyóiratot, az analitikus szociálpszichológiának és a pszichoanalízis társadalomtudományi alkalmazásának máig legrangosabb európai fórumát.

A Mitscherlich házaspár együtt és külön-külön is könyvek és cikkek hosszú sorában foglalkozott a fasiszta múlt kollektív elfojtásának következményeivel, rámutatva arra, hogy a háború utáni (Nyugat-)Németország olyan hirtelen vetette bele magát az újjáépítésbe, oly hirtelen kezdte élvezni a „gazdasági csoda" gyümölcseit, hogy „nem volt ideje" meggyászolni az áldozatokat – sem saját áldozatait, sem pedig azokat, akik a németek cselekedeteinek következtében pusztultak el. Leghíresebb és legnagyobb hatású könyvük éppen a Die Unfähigkeit zu trauern (1967), amelynek a címe is – „A gyászra való képtelenség" – szállóigévé vált. Alexander Mitscherlich egy másik híres társadalomlélektani mûve az „apa nélküli társadalomról" szól (1963), s ebben – a klasszikus freudi tömegpszichológia témáját folytatva – a „gazdasági csoda" fogyasztói társadalmának kiürült kapcsolatrendszerét, szeretet- és empátiahiányát, elidegenedett emberi viszonyait vizsgálja – összefüggésbe hozva mindezeket a tüneteket az elfojtással, a felejtéssel, a „gyászra való képtelenség" társadalmi patológiájával. Mitscherlichék megközelítése a maga idejében mind elméleti, mind történelmi és politikai szempontból számos újdonságot és fontos megállapítást tartalmazott. Az elméleti újdonság elsõsorban abban állt, hogy míg korábban az analitikus szociálpszichológia elsõsorban Freud libidó- és karakterelméletét igyekezett felhasználni (lásd Reich és Fromm), addig Mitscherlichék Freud gyász- és melankólia-elméletére támaszkodnak, illetve a pszichoanalitikus énpszichológia fogalmi apparátusát alkalmazzák társadalomlélektani megközelítésükben. Az elméleti újításnál azonban talán fontosabb a történelmi és politikai mondanivaló. Ennek a középpontjában az a jelenség áll, amelyet „Entwirklichung"-nak, vagyis „derealizálásnak", „valótlanításnak", a „valóságtól való megfosztásnak" nevezhetünk. Arról van szó Mitscherlichék szerint, hogy az egyik fõ kollektív lelki mûködés arra irányul, hogy mindaz a szörnyûség, ami a második világháborúban történt, valószínûtlenné, távolivá, valótlanná, énidegenné váljék. Ha viszont „nem történt semmi", „csak" egy háborús vereség, amelyben Németország ugyanolyan hadviselõ fél volt, mint a többi állam, és semmivel sem terheli több felelõsség, mint a szövetségeseket, akkor nincs is mit gyászolni az elesett katonákon kívül. De minthogy a bûntudat valahol mégiscsak jelen van, ez megakadályozza a gyászt, az emlékezést, a szembenézést, a kollektív trauma feldolgozását, az igazi jóvátételt, a német történelem sötét erõinek igazi legyõzését, az emberi kapcsolatok új alapokra helyezését. Ebbõl fakad a melankólia, az én kiüresedése, a szeretet visszavonása és „a szeretet német formáinak", a nárcisztikus önszeretetnek-öngyûlöletnek és a nagy eszményekhez való rajongó, de a mélyben ugyancsak ambivalens viszonynak az újrateremtése. Mitscherlichék a német társadalom gyászra és szembenézésre való képtelenségével magyarázták a hatvanas években a maga pompájában kivirágzó nyugatnémet ipari és fogyasztói társadalom visszásságait – a morál relativizálódását, az elõítéletes és intoleráns magatartásformák (politikai szélsõségek, terrorizmus stb.) újbóli megjelenését, a politikai passzivitást és apátiát, az autoritáshoz való ambivalens viszony természetét, amely szerintük egyenes összefüggésben áll a serdülõkori identitásproblémákkal, az apai tekintély meggyengülésével, a szülõk náci múltjához való viszony feldolgozatlanságával. A „gyászra való képtelenség" aktualitását pedig csak aláhúzza napjaink történelme: a német egyesülési folyamat, amely az eufóriából a kiábrándulásba átcsapva ugyancsak azt mutatja, hogy a múlt feldolgozásában még mindig óriási hiányok vannak, és ehhez kapcsolódik a Németország keleti felében csaknem hatvan évig fennálló totalitárius diktatúra következményeivel való szembenézés képtelensége is.11

A németországi analitikus szociálpszichológiában más megközelítést képvisel Alfred Lorenzer, aki a pszichoanalízis elméleti rekonstrukciójának igényével lép fel. Lorenzer a modern német pszichoanalízis egyik vezetõ teoretikusa, aki a frankfurti egyetem szociológiai – és nem pszichoanalitikai vagy pszichológiai – intézetének professzora volt. Fõ érdeklõdési területét képezte a szocializációelmélet, a cselekvés, a nyelv és az interakció problémája a pszichoanalízis szemszögébõl. Lorenzer a pszichoanalízis fõ kategóriáját, az elfojtást „nyelvpusztulásként" (Sprachzerstörung) értelmezi. Ez azt jelenti, hogy az elfojtás nyelvileg is exkommunikálja a vágyat, s ezáltal a vágy kiiktatódik az aktuális cselekvésbõl. A terápia célja a „vágy-alakzat" és a „nyelvi alakzat" egységének helyreállítása, az élettervek tudatosítása, az elpusztított, szétfeslett nyelv rekonstrukciója. A „nyelvpusztulással", a nyelvileg közvetített szocializáció elméletével és általában a pszichoanalízis metateoretikus problémáival foglalkozó könyvei, tanulmányai révén (Lorenzer, 1970, 1972, 1974) képet nyerhetünk a lorenzeri kérdésfelvetésrõl, amelynek lényege az, hogyan lehet a tudattalan kialakulását egy szociokulturális fejlõdési folyamat részeként elgondolni oly módon, hogy a „testiség", a rendszer biológiai alapja ne kerüljön feladásra. Másképpen fogalmazva, Lorenzer a „homo cultura" és a „homo natura" ellentétét kívánja áthidalni. A pszichoanalitikus megismerés tárgyának nyelv- és cselekvéselméleti megközelítését egyoldalúnak tartja, s az interpretatív, hermeneutikai szempontot kiterjeszti azokra a „tudattalan élettervekre" is, amelyek a „testiesbõl" – a pszichoanalízis tárgyának idegrendszeri, biológiai alapjaiból, illetve az anya és a gyermek közötti testi interakciókból – származnak. Lorenzer hangsúlyozza, hogy ezek a tudattalan élettervek genetikusan nincsenek alávetve a nyelvileg közvetített, tudatos életterveknek. Lorenzer „kétpólusú" elmélete a pszichoanalízis (nyelv)szociológiává oldása ellen lép fel, s ily módon Habermasszal folytat polémiát. A lorenzeri megközelítés alapgondolatai és alapvetõ fogalmai (a pszichoanalízis mélyhermeneutikaként való értelmezése, a szocializáció és az énidentitás elméletének interakcionista szempontú kidolgozása, a nyelvi és kommunikációs kompetencia fogalma stb.) ugyanakkor mind Habermastól származnak. A Habermasszal folytatott vita voltaképpen nem Habermas cáfolatára, hanem kiegészítésére irányul; a „testies" hermeneutikájával Lorenzer a pszichoanalízis egységét kívánja helyreállítani – sok szempontból azokra a felismerésekre támaszkodva, amelyekre a húszas években a magyarországi pszichoanalízis úttörõje, Ferenczi Sándor jutott a korai anya–gyermek kapcsolat jelentõségével kapcsolatban.

A modern német pszichoanalízis elméleti mozgásterének kijelölésében mindenesetre alapvetõ fontossága van mind Habermasnak, mind Lorenzernek, mind pedig a kettejük között folyó látens vagy nyílt polémiának. Habermas és Lorenzer egyaránt a frankfurti iskola örököse, s a nevükkel fémjelzett megközelítések bizonyos értelemben a klasszikus analitikus szociálpszichológiai törekvések folytatásának tekinthetõk. A habermasi, illetve lorenzeri „mélyhermeneutikai pszichoanalízis" megõrizte kritikai alapvonásait, hiszen mindkettõnek célja egy kritikai-emancipatórikus társadalomtudomány megteremtése.

A Lorenzer-tanítványok nagy súlyt fektettek a pszichoanalízis konkrét társadalomtudományi alkalmazásaira. Az egyik ilyen alkalmazási lehetõség a különféle „nyelvjátékokban" rejtekezõ tudattalan rétegek elemzése révén csoportok és közösségek interakciós praxisát tárja fel, s ily módon a mindennapi tudat folyamatait a maguk elevenségében ragadja meg. Az analitikus szociálpszichológia Lorenzer-iskolája természetesen elveti a terapeuta vagy kutató „semlegességét", „kívülállását", a pszichoanalízis naiv pszichologizmusát. Úgy vélik, hogy a páciens vagy alany társadalmi helyzete, helyzetének ellentmondásai alapvetõen meghatározzák tüneteinek jelentését is, és e társadalmi kontextus figyelembevétele nélkül igazi analitikus értelmezõ munka sem lehetséges. A társadalomkritika tehát nem utólagos reflexió eredménye, hanem már magában az értelmezési folyamatban is benne foglaltatik. Ez a szemlélet hatja át a zürichi pszichoanalitikus, Paul Parin politikailag is igencsak elkötelezett munkásságát (Parin, 1978, Parin és Matthey, 1986), s egy politikailag aktív, radikális szociológiának a pszichoanalitikus indíttatású szubjektumelmélettel való összekapcsolása jellemzi a néhány esztendeje fiatalon elhunyt Klaus Hornnak, a frankfurti Freud-intézet egyik vezetõ teoretikusának hetvenes évekbeli fellépését is. (Horn, 1972)

A társadalomkritikai indíttatású analitikus szociálpszichológia a hatvanas és hetvenes években mind patológiai, mind társadalmi oldalról sorra vette azokat a tüneteket és szindrómákat, amelyek a nyugatnémet és általában a nyugati társadalmakra s a bennük élõ individuumokra jellemzõnek látszottak: az emberi kapcsolatok kiürülését és elgépiesedését, a szubjektum deformálódását a fogyasztásban, a gyermekes függõséget, az infantilázációt, a politikai apátiát stb. (Lásd errõl részletesen: Lust, 1990.)

A modern analitikus szociálpszichológia – bár örököse a freudomarxista és frankfurtiánus elõzményeknek – messzire eltávolodott a klasszikus kérdésfelvetésektõl és módszerektõl. A pszichoanalízisben a harmincas évek óta hatalmas változások mentek végbe: az én elméletének különféle modern kidolgozásai, nem utolsósorban pedig a tárgykapcsolat-elmélet megjelenése új perspektívákat nyitott a szociális jelenségek tanulmányozásához.12 A nyelv problémájának elõtérbe kerülése pedig (Habermasnál, Lorenzernél, nem utolsósorban pedig Lacannál) hidat képezhet a szociálpszichológia felé, amelyben a „nyelvjáték" wittgensteiniánus fogalma ugyancsak kitüntetett szerephez jutott. A pszichoanalízis és a szociálpszichológia közötti átjárások napjainkban egyre szélesebbé válnak: ebben döntõ szerepe van az identitás és a narratívum fogalmának, amely mindkét területen egyre vonzóbb alternatívákat kínál a hagyományos megközelítésekkel szemben. Mindez már a „posztmodern" jelenségéhez kapcsolódik, amely a pszichoanalízist és a szociálpszichológiát egyaránt mélyen érinti, új perspektívákat nyit, és egyben mindkettõt új típusú védekezésekre szorítja. Mindez azonban már e tanulmány második részének tárgya.

Jegyzetek
1 Lásd például a legújabb – magyarul is megjelent – "európai tankönyvet": Hewstone és mások (szerk.), 1995.

2 A Csoportlélektan c. kötet elsõ, 1969-es kiadása ennek az elismerésnek jegyében még tartalmazott egy részletet Freud Tömegpszichológiájából (Pataki [szerk.], 1969). A késõbbi kiadásból ez a szöveg már kimaradt. A freudi tömegpszichológia és a modern szociálpszichológia viszonyáról. Lásd Moscovici, 1985, van Ginneken 1989.

3 Jung kollektivista, "Volkisch"elõfeltevéseirõl (lásd Noll, 1994.)

4 Ferenczi társadalomlélektani elképzeléseirõl (lásd részletesen Erõs, 1990.)

5 A Freudomarxista kísérleteknek, illetve a frankfurti iskola pszichoanalízis-recepciójának elemzéseit lásd Erõs, 1986. Jay, 1973, Wiggerhaus 1988.)

6 A Fromm által végzett empirikus kutatás (Fromm, 1980) éstékelését lásd Erõs 1986, Erõs 1993.)

7 A tekintélyelvû személyiséggel kapcsolatos vitákról és a mû recepciójának történetérõl. (Lásd Erõs, 1986, Stone és mások [szerk.], 1993.)

8 A felvilágosodás dialektikájának és más franfurtiánus törekvéseknek (Marcuse, Habermas) viszonyáról. (Lásd Whitebook, 1995.)

9 Habermas munkásságának eme vonatkozásairól lásd Whitebook, 1995. Habermas Freud-értelmezését (lásd Ernkentniss und Interesse címû könyvének magyarul megjelent fejezetében (Habernas, 1993).

10 A történészvita teljes dokumentációját (lásd Augstein és mások, 1988.)

11 Az NDK-korszak társadalomlélektani elemzésérõl (lásd: Bötter és mások, 1992.).

12 Lásd errõl például Kernberg (1995) tanulmányát, amely a freudi tömegpszichológiát a modern pszichoanalízis fejleményeinek szemszögébõl értelmezi újra.

Adorno, Th. W. és mások (1980): Típusok és tünetegyüttesek. Ford.: Erõs Ferenc, in: Csepeli György (szerk.): Elõítéletek és csoportközi viszonyok, Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Augstein, Rudolf  és mások (1988): „Historikerstreit", München, Piper.

Böttcher, Hans Richard és mások (1992): Feltorlódott érzelmek a fal mögött, Thalassa (3), 1: 87–96.

Brown, J. F. (1936): Psychology and the Social Order, New York, McGraw-Hill.

Dollard, J. és mások (1939): Frustration and Aggression, New Haven, Yale University Press.

Erikson, Erik H. (1990) A fiatal Luther és más írások, Ford.: Erõs Ferenc és Petõ Katalin. Budapest, Gondolat.

Erõs Ferenc (1986): Pszichoanalízis, freudizmus, freudomarxizmus, Budapest, Gondolat.

Erõs Ferenc (1990): A budapesti iskola hozzájárulása az analitikus szociálpszichológiához, Thalassa (1), 1, 13–19.

Erõs Ferenc (1993): Utószó Erich Fromm Menekülés a szabadság elõl címû könyvéhez, Budapest, Akadémiai Kiadó.

Ferenczi Sándor (1982): A pszichoanalízisrõl és annak jogi és társadalmi jelentõségérõl, in: Lelki problémák a pszichoanalízis tükrében. Válogatás Ferenczi Sándor tanulmányaiból. Összeállította Linczényi Adorján, Budapest, Magvetõ. 41–49.

Freud, Sigmund (1943): A lélekelemzés legújabb eredményei. Ford.: Lengyel József, Debrecen, Ampelos könyvek. (Újabb kiadása: Nyíregyháza, Könyvjelzõ, 1993.)

Freud, Sigmund (1995a): Tömeglélektan és én-analízis, Ford.: Szalai István. in: Sigmund Freud: Tömegpszichológia és más társadalomlélektani írások, Budapest: Cserépfalvi.

Freud, Sigmund (1995b): Totem és tabu. Ford.: Pártos Zoltán, in: Sigmund Freud: Tömegpszichológia és más társadalomlélektani írások, Budapest, Cserépfalvi.

Fromm, Erich (1932): Über Methode und Aufgabe einer analytischen Sozialpsychologie, Zeitschrift für Sozialforschung, I, 28–54.

Fromm, Erich (1980): Arbeiter und Angestellte am Vorabend des Dritten Reiches, Stuttgart.

Fromm, Erich (1993): Menekülés a szabadság elõl, Ford.: Bíró Dávid, Budapest, Akadémiai Kiadó.

Ginneken, Jaap van  (1989): Crowds: Psychology and Politics, Amsterdam, Amsterdam University.

Habermas, Jürgen (1993): A metapszichológia szcientista önfélreértése. Ford.: Szummer Csaba, in: Szummer Csaba és Erõs Ferenc (szerk.): Filozófusok Freudról, Budapest, Cserépfalvi 91–106.

Hall, Calvin S. és Lindzey, Gardner (1968): The Relevance of freudian psychology and related viewpoints for the social sciences, in: Gardner Lindzey és Elliot Aronson (szerk.): The Handbook of Social Psychology, Vol. I. Reading, Mass., Addison-Wesley.

Hewstone és mások (szerk.) (1995): Szociálpszichológia. Ford.: Bodor Péter, Síklaki István, Ülkei Zoltán, Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Horkheimer, Max és Adorno, Theodor W. (1990): A felvilágosodás dialektikája, Ford.: Bayer József és mások, Budapest, Gondolat – Atlantisz.

Horkheimer, Max és Adorno, Theodor W. (1973): Aspects of Sociology, Boston, Beacon Press.

Horn, Klaus (1972): Psychoanalyse – kritische Theorie des Subjekts, Amsterdam, 1972.

Jay, Martin (1975): The Dialectical Imagination. A history of the Frankfurt School and the institute of Social Research 1923–1950, Boston, Little, Brown and Co. (1975.

Kernberg, Otto (1995): Tömeglélektan analitikus szemszögbõl, Thalassa, (6), 1–2,.

Le Bon, Gustave (1913): A tömegek lélektana. Ford.: Balla Antal, Budapest, Franklin Társulat.

Lorenzer, Alfred (1970): Sprachzerstörung und Rekonstruktion, Frankfurt am Main, Suhrkamp.

Lorenzer, Alfred (1972): Über den Gegenstand der Psychoanalyse oder Sprache und Interaktion, Frankfurt am Main, Suhrkamp.

Lorenzer, Alfred (1974): Die Wahrheit der psychoanalytischen Erkenntnis, Frankfurt am Main, Suhrkamp.

Lust Iván (1990): Az elfojtástól a primitív tárgykapcsolatok felé, Thalassa (1), 1, 77–86.

Marcuse, Herbert (1964): One Dimensional Man, Boston, Beacon Press.

Marcuse, Herbert (1973): Eros and Civilization, London, Sphere Books.

Mitscherlich, Alexander és Margarete (1967): Die Unfähigkeit zu trauern. Grundlagen kollektiven Verhaltens, München, Piper.

Mitscherlich, Alexander (1963): Auf der Weg zur vaterlosen Gesellschaft, München, Piper.

Moscovici, Serge (1985): The Age of the Crowd. A historical treatise in mass psychology, Cambridge, Cambridge University Press, Paris, Maison des Sciences de l’Homme.

Noll, Richard (1994): The Jung Cult – origins of a charismatic movement, Princeton, Princeton University Press.

Pataki Ferenc (szerk.) (1969): Csoportlélektan, Budapest, Gondolat.

Parin, Paul (1978): Die Widerspruch im Subjekt. Ethnopsychologische Studien, Frankfurt am Main, Syndicat.

Parin, Paul és Parin-Matthey, Goldy (1986): Subjekt im Widerspruch, Frankfurt am Main, Syndicat.

Samelson, Franz (1993): „The Authoritarian Character from Berlin to Berkeley and Beyond: The Odyssey of a Problem", in: W. F. Stone és mások (szerk.) Strength and Weakness – The Authoritarian Personality Today, New York – Berlin, Springer, 22–43.

Stone, W. F. és mások (szerk.) (1993): Strength and Weakness – The Authoritarian Personal Today, New York – Berlin, Springer.

Whitebook, Joel (1995): Perversion and Utopia, Cambridge, Mass., The MIT Press.
Wiggerhaus, Rolf (1988): Die Frankfurter Schule. Geschichte – Theoretische Entwicklung – Politische Bedeutung, München, dtv wissenschaft.