Kultúra és politika a
mindennapi életben
Bevezetés a kritika kultúrakutatásba
Vörös Miklós–Nagy Zsolt
A nyugati társadalomtudományok
századunk elejére kikristályosodott diszciplináris truktúrájában lassú
átrendeződés figyelhető meg. Az antropológia, közgazdaságtudomány, politikatudomány,
pszichológia hagyományos intézményi felosztása az angolszász országokban
a felsőoktatás expanziójával, a szaktudományos társaságok megalapításával,
a szakfolyóiratok megjelenéséve és a kutatási támogatások diszciplináris
pántlikázásával alakult ki. Ez az oktatási intézményi szerkezet modellként
szolgált az angolszász országokon kívüli egyetemi struktúrák kiépítéséhez
is, és ami még fontosabb, a nemzetközi társadalomtudományi kapcsolatok
diszciplináris keretéül is szolgált.
Ennek az intézményi
felosztásnak az épségét egészen a hetvenes évek végéig nem fenyegették
a különböző interdiszciülináris jellegű vállalkozások.1 Azóta
viszont egyre gyakrabban hallani olyan tanszékek és folyóiratok meglapításáról,
melyek két vagy több hagyományos szaktudomány érdeklődési és illetékességi
körét ölelik át.
Nagy jelentőségű
és sokat idézett munkák születnek például a gazdaságföldrajz és a kultúrszociológia,
a médiakutatás és az antropológia, az orvostudomány és a történetírás közötti
határvidékeken. A tömegkommunikációval, az etnikai, nemi, vallási kisebbségekkel
vagy éppen a különböző eszmei-ideológiai áramlatok kritikájával foglalkozó
társadalomkutatók számára már nem kielégítő a meglévő szaktudományi
keretek közötti paradigmaváltás szorgalmazása: maguk a keretek váltak kérdésessé.
A Cultural Studies,
melynek magyar változatául a kritikai kultúrakutatás elnevezést javasoljuk,2
egyike azoknak az újonnan megjelenő interdiszciplináris diszciplínáknak,
melyek a hagyományos tanszéki felosztások és kutatástámogatási struktúrák
újragondolására késztetnek. A kritika kultúrakutatás először az angliai
Birmighamben intézményesült,3 majd a Brit Nemzetközösség különböző
országaiban és az Egyesült Államokban is elterjedt.4 Wolfgang
Kaschuba kulturalizmusról szóló tanulmánya pedig, melynek magyar fordítása
a Replika 15-16. számában jelent meg,5 azt mutatja, hogy a Cultural
Studies újabban a német társadalomtudományos gondolkodásra is komoly
hatást gyakorol.
A kritika kultúrakutatás
a különböző nemzeti vagy regionális szaktudományos környezetekben természetesen
nem ugyanazt a szerepet tölti be. Angliában a hangsúly először a kulturális
jelenségek társadalmi osztály alapú szerveződésének vizsgálatára esett.
A brit kultúrakutatás ennek megfelelően leginkább a szociológia historizálásával
és a művelődéspolitika gyakorlati kritikájával próbált magának helyet keresni.
A birminghami CCCS
kutatási projektjei a hetvenes években a társadalmi egyenlőtlenségek kulturális
újratermelődését elemezték. Ekkor már nemcsak az osztály alapú marginalitás
kutatása volt a cél, hanem a faji és etnikai kisebbségi lét megtapasztalásának,
valamint a nemi szerepek egyenlőtlenségének vizsgálata is. A résztvevő
megfigyelés emográfiai módszerének terjedésével a brit kultúrakutatás az
ekkor radikalizálódó antropológiával mutatott intellektuális rokonságot.
A kritikai kultúrakutatás
a nyolcvanas évekre átlépte Nagy-Britannia határait. Ausztráliában és az
Egyesült Államokban, melyeket sokan továbbra is osztálynélküli, olvasztótégely
társadalomnak gondolnak, a kritikai kultúrakutatás művelői számára csökkent
a ”társadalmi osztály” heurisztikai kategóriájának relevanciája. A kutatás
hangsúlya a monokulturális társadalomfelfogás kritikájának irányába tolódott
el, és a figyelem a populáris kultúra sokszínű jelenségeinek elemzése felé
fordult. A populáris kultúra szaktudományos vizsgálatának újkeletű legitimációja
az angol tanszékek dominanciájához vezetett a kritikai kultúrakutatás amerikai
terepén. A populáris kultúra képeinek és szövegeinek kritikai elemzése
mellett azonban továbbra is fontos a társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődésének
vizsgálata a mindennapi kultúrális gyakorlatokban, és ez az a kutatási
mező, ahol a kritikai antropológia és a kritikai kultúrakutatás érdekei
tartósan egybeesnek.
A kritikai kultúrakutatás
vizsgálódásai, mint láthattuk, térben és időben egyaránt változatos formákban
jelentkeztek. Kockázatos tehát egy mondatban összefoglalni, hogy mi is
a kultúrakutatás ma. Az a definíció látszik a legpontosabbnak, hogy a
kritikai kultúrakutatás a kultúra és a politika összefonódásának kutatása
a mindennapi életben.6 A kulturálisnak és politikainak nevezett
társadalmi jelenségegyüttesek természetesen számtalan szálon kapcsolódnak
össze, és pontosan ennek tudatosítása a kultúrakutatás célja. Minden társadalom
kitermel hegemón szerepű kultúrákat, melyek kanonizált szövegekből, viselkedési
szabályokból, bevett problémamegoldási gyakorlatokból, a verbális és nem-verbális
kommunikáció elfogadott modelljeiből és mindezek átértékelésének lehetőségéből
tevődnek össze. A politikai dimenzió vizsgálatának elkerülhetetlenségét
az okozza, hogy az adott kultúra említett elemeit a gyakorlatban használó
és újraértelmező közösség sohasem homogén, ezért a kultúra használata és
értelmezése sohasem konfliktusmentes. A gazdasági és szociális, a műveltségi
és végzettségi különbségek mentén kialakulnak domináns és alárendelt használatok
és értelmezések. Az ezek között zajló konfliktusok és egyeztetések a hegemón
szerepű kultúrák folyamatos átértékelését idézi elő. Mindezek következtében
újabb és újabb értelmező közösségek jönnek létre, melyek a kultúrák skizmogenézisét
eredményeznék, ha a különböző szintű legitim politikai autoritásoknak nem
volna homogenizáló és egységesítő képessége.
A kultúra és politikai
összefonódásának kutatásában a kritikai elemzés legfőbb célpontja a ”normalitás”
társadalmi újratermelése. Az ugyanis, hogy egy adott kulturális kontextusban
mit tekintenek ”természetesnek”, ”normálisnak”, ”marginálisnak” vagy ”felforgatónak”,
nemcsak a történeti hagyományoknak, hanem a mindenkori hatalmi felállásnak
is függvénye. A kritikai kultúrakutatás, politikai elkötelezettségének
megfelelően, az életét marginális helyzetben szervező szubjektum iránti
tiszteletből bírálja ezt a hatalmi viszonyt. Figyelmét a nemzetállam, az
uralkodó osztályok vagy a transznacionális kultúripar hegemóniája által
diktált szimbolikus reprezentációk és kulturális kódok kritikai vizsgálata,
illetve az ezekkel szemben létrehozott értelmezési stratégiák elemzése
felé fordítja. A kritikai kultúrakutatás célja ezáltal a kulturális közép,
a főáram átláthatóvá tétele és dekontrukciója, illetve a kulturális ”másság”
láthatóvá tétele és elfogadtatása.
A kritikai kultúrakutatás
művelőinek többsége tisztában van munkája politikai felelősségével. A kultúrakutatás
feladata számukra nem különböző marginális szubkultúrák dicsőítése és népszerűsítése,
hanem azoknak a folyamatoknak a rekonstruálása, melyek újratermelik a ”magaskultúra”
és a ”populáris kultúra” közötti, társadalmilag konstruált különbségeket.
Nem a marginalitást szándékozza propagálni, hanem be akarja mutatni, hogy
az alárendelt pozícióban lévő társadalmi csoportok miként hozzák létre
az eléjük kerülő kulturális jelenségek autonóm olvasatát, és miképpen szembesítik
azt az uralkodó diskurzusokkal. A kritikai kultúrakutatás tehát kulturális
folyamatokkal és értelmezési gyakorlatokkal foglalkozik, nem pedig kulturális
entitások, szubkultúrák legitimálásával.
Miután a kortárs
kritikai kultúrakutatás elemzési szempontjait röviden körvonalaztuk, végül
megkíséreljük a kritikai kultúrakutatás diszciplináris helyét magyarországi
referenciák segítségével is meghatározni. A magyarországi társadalomtudományi
intézményi struktúrában és diszciplináris tagolódásban az esztétika, a
kulturális antropológia, a művészetszociológia és a szociográfia határvidéke
jöhet szóba. A kritikai kultúrakutatás ezekkel nemcsak rokonságot mutat,
hanem fontos pontokon különbözik is tőlük.
Az esztétika kultúrkritika
elemzéseinek szövegcentrikusságával szemben a kritikai kultúrakutatás tered
ad a különböző kulturális gyakorlatok politikai gazdaságtani vizsgálatának
is. A ”preposztmodern” antropológia hagyományával szemben nem a kultúrák,
hanem a kulturális folyamatok tanulmányozásával foglalkozik. A kritikai
kultúrakutatás megközelítése tehát nem esszencialista, hanem relkacionalista:
szemléletében a kultúra nem objektív társadalmi tény, hanem kulturális
gyakorlatok egyeztetésének és értelmezésének terepe. A művészetszociológiával
szemben a kutatás tárgya nem a mindennapi életnek egy funkcionális elkülönített
szegmense, hanem egy kontextusában értelmezett perspektívája. A szociográfiával
szemben pedig a kritikai kultúrakutatás műfaja nem az oknyomozó riport,
hanem az elméletalkotási igénnyel fellépő esszéisztikus elemzés.
A most következő
válogatásban a kritikai kultúrakutatás négy, egymástól műfajában, témaválasztásában
és intellektuális hátterében is jelentősen különböző írás képviseli. Az
első cikk egy rövid elmélettörténeti összefoglaló, a második egy ma már
klasszikusnak számító könyv két fejezete, a harmadik és a negyedik pedig
a kortárs kritikai kultúrakutatás érdeklődésének széles spektrumáról kínál
két példát.
Simon During történeti
áttekintése az általa szerkesztett olvasókönyv bevezetője.7
Érdekessége, hogy a prezentista történetíró szemléletet követve olyan szerzőket
is a kritikai kultúrakutatás alapító figurái közé sorol, akik saját korukba
maguk nem tették volna ugyanezt, de a diszciplína jelenlegi állása szerint
elméleti és szemléleti előfutároknak tekinthetők: mint például Michel Foucault,
Michel DeCerteau, Theodore Adorno és Max Horkheimer. A cikk fő érdeme,
hogy megkísérli a kritikai kultúrakutatást nemzetközi és nemcsak angolszász
relevanciájú tudományos vállalkozásként beállítani.
Dick Hebdige Subculture
című, a punk önmegjelenítési stílus elemzésével foglalkozó könyvéből két
fejezetet választottunk. Ezek egyrészt kidomborítják a francia strukturalizmus
és szemiotika hatását a kultúrakutatásra, másrészt pedig példát kínálnak
arra, hogyan lehet a kulturális antropológia és a műkritika módszereit
vegyítve elemezni a populáris kultúra jelenségeit. Hebdige írása egyesíti
egy szubkulturális életvilág és önmegjelenítési mód részletes etnográfiai
elemzését a szubkultúra modern társadalomban betöltött szerepére vonatkozó
általánosabb elméleti tézisek kifejtésével.
Ien Ang a kritikai
kultúrakutatásnak azt az irányzatát képviseli, mely a populáris kultúra
jelenségeinek, képeinek és szövegeinek elemzéséből kísérel meg szélesebb
elméleti következtetéseket levonni. A Dallas című transznacionális
szappanopera különböző, egymással vetélkedő olvasatairól szóló könyvéből
itt a tömegkultúra ideológiájáról szóló részt közöljük.
Lata Mani indiai
özvegyégetéséről szóló tanulmánya a kortárs kritikai kultúrakutatás másik
markáns irányzatát képviseli. A gyarmatosítás tapasztalatából és az ezáltal
létrehozott gyakorlatok kritikai elemzéséből táplálkozó etnográfiai és
historiográfiai művek közül azért választottuk Mani írását, mert összekapcsolja
a nyolcvanas években hírnevet szerzett indiai történetírás, a feminista
elmélet és a kultúrális antropológia sajátos érdeklődési területeit. Közben
a kritikai kultúrakutatás jelenlegi státuszával kapcsolatban is olvashatunk
néhány (ön)ironikus megjegyzést. |