Esélyekről: elmélettel
vagy anélkül
Fejős Zoltán Nézetem szerint Niedermüller
Péter tanulmánya alapvetően két szintre bontható, melyeket bizonyos mértékig
az írás címe is megelőlegez. Egyrészt nagy teoretikus igénnyel lés elkötelezettséggel
a megismerés egy adott mezőjének ”paradigmáit” veszi bonckés alá, másrészt
egy manifesztumot fogalmaz meg, mely a kulturális antropológia magyarországi,
kelet-európai ”esélyeit” hivatott summázni. A tanulmány nyilvánvaló mondanivalója
éppen az, hogy e két szint lényegileg összefügg: vagyis, a ”paradigmákkal”
kapcsolatban előadottakból szükségszerűen – szigorúbban fogalmazva: elméleti
érvekkel alátámaszthatóan – következik a manifesztó. A magatartás tiszteletre
méltó: első az elméleti alapvetés, melyről egy többé-kevésbé új vagy új
utakon induló kutatási irányzat (akár tudományszak: a saját társadalmat
kutató antropológia) kibontakoztatása következik, sőt, kell hogy következzék.
Az alábbiakban az elméleti bevezetőhöz fűzött néhány megjegyzés után azt
szeretném kifejteni, hogy a tanulmánynak épp ez a kulcspontja az, amely
erősen kétséges.
|
2. Ha az ”egyedi
teljesítményektől” elvonatkoztatva igyekszünk véleményt alkotni egy szaktudomány
milyenségéről, ingoványos talajra lépünk. Nem azt a vaskalapos véleményt
akarom sugallni, hogy elméleti reflexiók helyett egyedül az anyaggyűjtés
az üdvözítő dolog, s az ”adatok”, történjék bármi, jöjjön bármilyen újabb
teória, adatok maradnak. Viszont úgy vélem, hogy egy tudománytörténeti,
elméleti elemzés során meg kell különböztetni a kiemelkedő teljesítményeket
és az átlagos ”tömegtermelést”. Benyomásom szerint Niedermüller Péter paradigmakritikája
a tömegtermékek esetében talál célba, és a szerző szerint megspórolja azt
a fáradságos elemző munkát, mellyel a megcsontosodott, ”önmagát reprodukáló”
eljárásoktól a megfelelő tér- és időkoordináták közepette értékelhető alternatívákat,
előrelépéseket, elmozdulásokat elválaszthatná. Írásából helyenként az olvasható
ki, hogy a néprajzzal a baj valamikor a hatvanas években kezdődött, a ”hagyományos
paradigma” akkor vált túlhaladottá (s mára teljes anakronizmussá), ám másutt
Hermann Bausinger nyomán határozottan leszögezi: ”értelmetlen dolog a néprajz
válságáról beszélni, mert ez a fogalmazás azt a benyomást kelti, mintha
hosszú ideig minden rendben lett volna”. Véleménye szerint ”a bajok gyökerei
részben ott találhatók, hogy a néprajz egy olyan tudományterületként definiálta
magát, amely kizárólagosan egy meghatározott tárggyal foglalkozik”. Túl
azon, hogy ez az öndefiniálás nem minősíthető eleve tévútnak s időbeli
folyamata elemzést igényel, a ”népi kultúrára”, a ”hagyományra” rögzült
eljárások mellett már évtizedek óta jelen vannak másféle kísérletek is.
Van persze elavult néprajzi mintákat követő öncélú adathalmozás is; e ”paradigmával”
szemben bizonyára jórészt helytálló a tanulmányban megfogalmazott kritika,
azonban egy szakmát nem szerencsés csupán az átlagos, netán színvonaltalan
termékei alapján minősíteni. A nemzetközi antropológiai kínálattal szemben
persze szegényes a hazai felhozatal, de egy-egy ország néhány tucat, jó
esetben pár száz kutatója aligha reprodukálhatja a külvilág színes palettáját.
(Ugyanakkor ráhelyezheti e palettára saját színeit, s ez fontosabb is,
mint a mintakövetés. Szeretném is hinni, hogy a lényeg nem a ”lecke felmondása”,
hanem a saját színek markáns kikeverése.).
3. A dolgozatban a ”kelet-európai néprajzzal” szemben zavaróan tiszta palástban lép színre az antropológia. Ez utóbbinak nincs ”hagyományos paradigmája” (bár néhány burkolt célzás utal ilyesmi meglétére), jószerivel csak néhány vonzó iránymutató ”jelene” van, s különösképpen az elméleti reflexiókat folyton termelő, egymás kommentárjain izmosodó ”posztmodern” változata. Míg a mi tájékunkon elméletszegény, kritikátlan, érdektelen témákkal bíbelődő néprajzosok tevékenykednek, akik ráadásul menthetetlenül csúfos ideológiai bonyodalmakba keverednek, addig a szomszéd kertjében (meta)teóriákkal felvértezett, a kutatási célokat és metodikát rendszeresen felülvizsgáló, a saját társadalom érdemi megismerését szolgáló, morális megfontoltsággal bíró kutatók gyülekeznek. Ezek ”terepmunkára” készülődnek, amazok csak ”gyűjtenek” Szándékosan – s lehet, kicsit igazságtalanul – sarkítom ennyire a két megközelítésnek a tanulmányból kiolvasható ellentétét. Nem egyszerűen arról van szó, – ezzel Niedermüller Péter nyilvánvalóan tisztában van–, hogy mindkét területen különböző ízlésű, különböző habitust, elméletet követő és eltérő produktumokra képes kutatók működnek. Nem problémamentes azonban az amerikai kulturális antropológia bizonyos új, hatásában valóban az amerikai szakkutatáson jóval túlmutató fejleményeit saját tudománytörténeti, elméleti hátterétől elszakítani. Torz az a kép, amely az antropológiát csak a ”társadalomtudomány kvalitatív fordulatától”, a hermeneutikai szemlélet előterörésétől számítva, illetve csak annak fényében ”tálalja föl”. Megvannak az előzmények, s ezért legalább két szempontot feltétlenül hangsúlyozni kell (Azt már csak zárójelben említem, hogy a szerző által vonzó színben feltüntetett új kultúra fogalom sincs olyan hegemón helyzetben, mint ahogy az a szövegből érződik. Még az amerikai közegben sem, a britről, franciáról nem is beszélve. S ki mer nyilatkozni a többiről?) a) Eltérő hátterük ellenére történelmileg sokkal több érintkezési pont, kapcsolat vagy párhuzam van az európai néprajz és az antropológiai iskolák között, mint az a tanulmányból kitetszik. A kultúra fogalma, a kutatási módszerek fejlődése terén a különbségek mellett egyértelmű párhuzamok, ha tetszik, hasonló jellegű eredmények és zsákutcák (is) vannak. A kultúrmorfológiai szemlélet, vagy a – ma túlzottnak tartott – múltbafordulás, tradicionalizmus példának okáért korántsem a néprajz ”privilégiuma”. b) A(z amerikai) kulturális antropológia elmúlt két-három évtizedben végbement fejlődése a korábbi állapotok, hagyományok fényében, sőt csakis annak vonatkozásában érthető igazán. Másként fogalmazva: a ”posztmodern atropológia”, akár a tudományszak mibenlétével kapcsolatos önkritikus megfontolások, az adatgyűjtésre, az elemzésre, az ”írásra” vonatkozó teoretikus fölismerések, akár az antropológia társadalmi szerepét illető kérdések a korábbi (s persze a ma folyó) kutatások kontextusában érvényesek, mert – legalább is kiindulásként – a korábbi tradíciót veszik alapul. Ez a kétpólusú reflexív viszony azonban nálunk sajátosan egypólusúvá válik, mert hiányzik vagy csak töredékes a ”klasszikus” (a ”hagyományos”?) megoldások ismerete. Niedermüller Péter tanulmánya a néprajz – bár ebben a megállapításban tagadhatatlanul jó adag igazság rejlik. Van mit ”fölfedezni”, s az antropológia különböző irányzataiból (vagy az új társadalomtörténeti iskolákból) imponálóan sokat meríthet(ne) a saját társadalom vizsgálatára törekvő, bármely más diszciplína felől induló (kelet-európai) kutatók serege. A lehetséges minták közül a kognitív antropológia vagy a szimbolikus elemzés terén az olvasó példaértékű áttekintést kap e törekvések mai helyzetéről. Mégis inkább azt hangsúlyoznám, hogy a nemzetközi antropológia tudománytörténetének helyi reprodukálása, ”újraélése” nélkül is – melyre amúgy sincs mód – be lehet kapcsolódni annak áramába, de ez nem azt jelenti, hogy egy tisztátlan patakból átlép(het)tünk egy tisztavizű folyamba. Az pedig egy további kérdés, és csakis ”egyedi teljesítmények” felmérésével (s nem kizárólag tudományelméleti fejtegetésekkel) lehet mérlegelni, hogy a ma sokak szemében meghatározónak számító hermeneutikai áramlat jobb, pontosabb, meggyőzőbb stb. antropológiai monográfiákhoz vezetett, mint amelyek a korábbi, a rivális teóriák jegyében születtek, születnek. (Manifesztum) Niedermüller Péter tanulmánya bevezetőjében ezt íjra: ”Szeretném nyilvánvalóvá tenni, hogy az antropológia ma már régen nem csupán egy, a «primitív» kultúrákat vizsgáló «ártatlan» diszciplína, nem az etnológia szinonimája, hanem a saját társadalom elemzésének sajátos dimenziókkal bíró módja.” (90. o.) Eltekintve a lekezelő élű, a tanulmányhoz méltatlan szófordulatoktól – ”nem csupán”, ”ártatlan diszciplína” –, nagyon sajnálom, hogy a szerző szűkre szabta a bizonyítási eljárást. Két szempontból is. Egyrészt, mint láttuk, tudományelméleti síkon mozogva a kvalitatív –interpretáló irányzat mellett érvel, de ez egyáltalán nincs különösebb összefüggésben azzal, hogy az antropológus hol tevékenykedik. Kérdéses és egy korábbi állapotot idealizál a ”saját társadalom” terminus is. Ma az antropológusok zöme különböző különböző okok miatt komplex társadalmakban dolgozik (annál is inkább, mert egyre fogynak a ”primitívek” ”távoli”, ”elzárt” szigetei” – ha vannak még egyáltalán), s ez azt jelenti, hogy a ”primitív”–”saját” dichotómia egyre inkább a kulturális, társadalmi különbségek fokozataiban oldódik fel. Nehéz, de talán szükségtelen is tiszta típusokat keresni. (A valósában nagyon erős területi és tematikus specializálódás más kérdés.) A mai antropológia szempontjából különben is hol kezdődik a ”saját társadalom”? Marokkó, Indonézia – ahol a mai pápa, Clifford Geertz dolgozik – az? Vagy a texasi Galveston, ahol egy másik ”posztmodern guru”, George Marcus az elitdinasztiákat tanulmányozza? Tehát csak akkor beszélhettünk a saját társadalom vizsgálatáról, ha az antropológus ott kutat, ahol született, ahol szakmai ismereteit elsajátította? És Európában? Ha egy amerikai vagy brit ír Görögországról? És ha egy görög hasonló módszerekkel,nem? Meddő kérdések ezek akkor, amikor az antropológia (s más társadalomtudományok, humanóriák) határai elmosódnak. Az az ”elemzési stratégia” pedig, amit Niedermüller Péter magáénak vall, éppúgy alkalmazható Bali és Izland szigetén – hogy csak két, általa idézett támpontra utaljak – s a Csendes-óceáni szigetvilág bármelyik eldugott (van ilyen?) pontján is. De feltehető egy másik,, az eddigiekhez képest sokkal ragmatikusabb kérdés, melynek segítségével szeretném másik hiányérzetemet megfogalmazni: Vannak-e olyam módszerek, megközelítési eljárások, témaválasztások, elemzések, melyek elsősorban az ”itt és most”, vagyis az Európában (sőt, már Közép- és Kelet-Európában) ma kutató antropológusok és úgynevezett európai etnológusok között használatosak? Miért éppen azokról nem beszélünk, akik köztünk – ”európai bennszülöttek” között – működnek? Mit, s hogyan kérdeznek ők, milyen válaszokat adnak? Az eddigi művek mit sugallanak, miben ad(hat)nak mást a különböző antropológiai megközelítések a szociológiai, politológiai (de akár az újabb néprajzi) munkákhoz képest? Továbbá, melyek azok a csomópontok, amelyek saját társadalomtörténeti fejlődésünkből származnak, s az egyebütt folyó antropológiai munkákkal szemben sajátos kérdéseket, problémákat jelenthetnek? Ha valóban kíváncsiak vagyunk ”a kulturális antropológia lehetőségeire” kelet-Európában, érdemes szélesre tárni a kapukat, és minél több utat látókörünkbe vonni. Annál is inkább, mert bármely elmélet nyomán húzzuk is meg érdeklődésünk nyomvonalát (ahogy Niedermüller Péter egy lehetséges irányban megteszi),, nem sokáig várhatunk annak kijelölésével, hogy mit is fogunk vizsgálni, mire fogjuk ”elemzési stratégiánkat” használni. Ebből a szempontból a tanulmány csak általánosságokat mond: a ”kulturális formák és kulturális jelentések”, a szociokulturális szerveződés bizonyos jelenségei ”mögött rejtőző, e jelenségeken keresztül megnyilvánuló szimbolikus struktúrák” kibontását ígéri; vagyis a szimbolikus elemzési eljárást emeli ki, mely nálunk valóban gyermekcipőben jár. De konkrétabb példaként mindössze a ”szimbolikus kizárás” jelenségének kutathatóságát kapjuk. Persze, a szerző nem is arra vállalkozott, hogy disszertációtémákat, tanulmánylehetőségeket villantson föl, de ”esélyekről”, ”lehetőségekről” aligha lehet csupán egy elméleti perpektíva steril felvázolásával beszélni. Az elmondottakon gondolkodva került a kezembe Edward Shils egy régebbi tanulmánya, melyben a következő megjegyzés olvasható: ”Ma a szociológusok növekvő számuk és konjuktúrájuk ellenére egy kedvetlen osztályt alkotnak. A respektált tudományok körén kívül érzik magukat, és nagyon szeretnének belülre kerülni. Felemelkedésükhöz «egy elméletet» keresnek, mely kikényszeríti majd általános elismerésüket. Ugyanakkor a szociológián belül figyelmet keltő elméleteket nagyon nehéz megérteni, és még nehezebb a tapasztalatból ismert világ megértésére felhasználni. Különösen nehéz és valószínűleg lehetetlen alkalmazni őket oly módon, miként ma a szociológusok hiszik, hogy egy tudományos elméletet használni kell” (British Journal of Sociology, 1957. 144-145). Mint minden analógia, úgy ez is sántít, de ha a szociológusok helyett antropológusokat mondunk, akiket egyébként sem magas társadalmi presztízsük hanyatlását érzékelő néprajzosok figyelnek árgus szemekkel, az alaphelyzet kísértetiesen hasonló. ha pedig a ”nagy szociológiai elmélet” víziója helyett a kornak megfelelő kifinomult reflexiók dömpingjére gondolunk, ma sem lehetünk elégedettek a teróriák helyzetével s kiváltképp ígéreteivel. A (”posztmodern”) antropológia részben azáltal lett nagyobb presztízsű, mert elméletek tág konglomerátumaként jelenik meg. Niedermüller Péter kommentárjaival a hermeneutikai irányzat előnyeit cseteli. Hogy a magyar közelmúlt vagy jelen valóságát ennek segítségével hogyan lehet megragadni, kutatások hiányában egyelőre nyitott kérdés. De nem hiszem, hogy túl sok múlik azon, vajon mit állítunk a kognitív antropológiáról vagy a mindennapi élet fogalmának bármely koncepciójáról úgy általában: ez a szóban forgó irányzatok értelmezéséhez tartozik. Az intézményi, szakmai-hatalmi viszonyoktól azonban lehetetlen elvonatkoztatni, ha ”esélyekről” beszélünk. Vagyis, az igen széles skálán futó antropológiai kutatásokból kiemelt bármely irányzat mellett felsorakoztatható elméleti érvek alig vagy egyáltalán nem állnak összefüggésben az antropológia hazai bevezethetőségével, netán intézményesíthetőségével. Tudjuk, hogy milyen nehézségek árán alakult meg Magyarországon az eddigi egyetlen társadalomtörténeti tanszék. De ebben semmilyen szerepet nem játszott az, hogy a szervezők mely iskola-iskolák mellett felsorakoztatható elméleti érvek alig vagy egyáltalán nem állnak összefüggésben az antropológia hazai bevezethetőségével, netán intézményesíthetőségével. Tudjuk, hogy milyen nehézségek árán alakult meg Magyarországon az eddigi egyetlen társadalomtörténeti tanszék. De ebben semmilyen szerepet nem játszott az, hogy a szervezők mely iskola-iskolák mellett kötelezték el magukat. Ahhoz, hogy legyen ”saját társadalomantropológiája”, meg kell teremteni annak művelési feltételeit, kereteit. Paradigmák ide, paradigmák oda, ez bizony a ”tudománypolitikai” manőverek terepe. Fórumok birtokában pedig már csak idő és az irányzatokkal kapcsolatos kellő tolerancia kérdése, hogy az elmosódott társadalomtudományi határokon keresztül kavargó paradigmák hogyan érvényesülnek és öltenek testet: hol, mikor, melyik.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következő címre: replika@c3.hu |