Niedermüller Péter tanulmánya nem a kulturális antropológia mint diszciplína kiépítésének hogyanjával foglalkozik, hanem – a címben tett ígéretéhez hűen – a paradigmákat és esélyeket veszi számba. Maga a tanulmány azonban – mint antropológiai textualizáció és mint ”megjelenés” – a diszciplína építésének – adaptálásának egy igen markáns gesztusa. Hozzászólásomban erre a gesztusra kívánok reflektálni, hivatkozva azokra a megállapításokra is, amelyek mintegy rátapadnak a paradigmákat és esélyeket bemutató fő gondolatmenetre, s amelyek révén a szerző ha röviden is, de határozottan állást foglal a diszciplínaépítés módját illetően. Szándékosan választott ”mellébeszélésemmel” nem kívánom elterelni a figyelmet mindazokról a kérdésekről, amelyeket Niedermüller Péter föltehetően tanulmánya elsődleges üzenetének szánt.
  a) Ebben a régióban a kulturális antropológiáról való beszélés mint extualizáció igen nagy konstruáló szereppel bír annak a valaminek a létrehozásában, aminek még nem sikerült elfogadható nevet kölcsönözni. Ez a valami egyelőre inkább csak egy elváráskonstrukció, mintsem tudományág. Nincsenek definiált szerepei, működő intézményei, s kevés azok száma, akik érdemben foglalkoznak vele. Magát az elváráskonstrukciót pedig egy szűk körű réteg jobbára rendszertelen nyilvános magatartáshalmaza tartja életben. A játszható magatartásoknak már többféle változata (tanuló, oktató, kutató, szakértő, szimpatizáns) és formája (előadás, zártkörű eszmecsere, divatjellegű csevely, szakszöveg, médiahír, konferenciaviselkedés) kialakult, de maguk a magatartások még nem kanonizálódtak. Ezt a magatartásokból összeálló ”ősgomolyt” két elem tartja össze. Az egyik a fentebb már említett igénykonstrukció, amely a saját társadalomra irányuló, pragmatikus jellegű és lényegi kérdésekre koncentráló társadalomkutatás intézményesítésére irányul.
  A másik összetartó elem az a szimbolikus fölénytudat, fölényérzés, amely a magukat ebbe a táborba sorolók között jelen pillanatban az együvé tartozás, a közös cselekvés kereteit megadja.
  Sokféle feltételtől függ, hogy mindebből mikor lesz céltudatos kutatási gyakorlat, hosszabb időre tervezett intézményhálózat, működő információs rendszer, netán a saját lábán álló társadalomkutatási diszciplína. Tény, hogy jelen pillanatban a konjuktúra kedvező, s minden ”antropológiai” viszonzatú magatartásformának térfoglaló és diszciplínaépítő szerepe van. Míg a társadalom működése iránt érdeklődő tudományágak ma a saját érvényességi kör szűkebbre vonásával, illetve identitásuk újradefiniálásával kénytelenek foglalkozni (szociológia, néprajz), addig a ”kulturális antropológia” címkéjén magára illesztő diszciplínakísérlet – legalábbis a kelet-európai régióban – a megjátszható magatartások terjedelmes halmazából válogat. Az új diszciplínának helye mindenképpen van, a kérdés csak az, hogy kerülnek-e kellő számban építők és területfoglalók, s mire lesznek képesek ezek a vállalkozók...
  b) Niedermüller Péter tevékenységének domináns szerepe van mindabban, ami ma Magyarországon a ”kulturális antropológia” embléma alatt történik. A remélt tudományos diszciplína kiépítésének érdekében több területen dolgozik: s nem csupán az e tanulmánya által is képviselt textualizáció síkján mérvadó az, amit tesz, hanem az is, amit a diszciplína számára óhatatlanul szükséges képzési rendszer, ”információs burok”, intézményesítés, networképítés, illetve a nyilvános magatartás- és diskurzusformák definiálása terén végez. A továbbiakban csupán a diszciplínaépítés szemszögéből nézve kívánok szólni vitaindítónak szánt tanulmányáról, hangsúlyozva azt, hogy a tanulmányba foglalt állításoknak és kérdésfelvetéseknek az antropológia diszkurzus burkán belüli megtárgyalása legalább olyan fontos, mint a diszciplínaépítés mikéntjére irányuló reflexiók. A csiga meg a háza közös növekedésének klasszikus esete ez, azzal a nem csekély eltéréssel, hogy sem a diszciplína növekedése, sem pedig a működését lehetővé tevő burok építése nem rendelkezik előrekódolt modellel. Ezért a végeredmény esetenként többféle lehet. Az mindenesetre bizonyosnak látszik, hogy úgy az antropológia tárgykörébe tartozó témák szakmai megvitatásának, mint a keretépítésre irányuló reflexióknak a diszciplína jelenlegi stádiumában lehet a legkonstruktívabb szerepe.
  c) A szerző antropológiai diszkurzusában általában nagy szerepet kap a néprajz és az antropológia viszonyának tárgyalása Így van ez ebben a tanulmányban is. ”A kelet-európai antropológia szerveződése két pilléren nyugszik” – állítja mindjárt tanulmánya elején. A második pillér kapcsán írja: ”a tudományterület konstituálódásának fontos összetevője az a kritika”, amely a mai néprajzi kutatásoknak arra az irányzatára vonatkozik, ”amelyet hagyományos néprajzi kutatásnak lehet nevezni” (91. o. kiemelés: N.P.). A továbbiakban oldalakon át idézi és elemzi azoknak a kutatóknak a nézeteit (Hermann NBausinger, Utz Jeggle, Konrad Köstlin és mások), akik a német néprajztudomány vonatkozásában valóban elvégezték azt a kritikát, amely – paradigmatikus jegyei folytán – alighanem más kelet-európai nemzeti néprajztudományokra is alkalmazható.