„Sosem láttam Chatwinnél
fényképezõgépet.” – írja barátja,
Roberto Calasso, a Chatwin képeit tartalmazó album bevezetõjében.
Bizonyára ezért is került az általa válogatott
képanyag alcímébe a „fotográfus” megjelölés.
Mert Chatwin nem fényíróként, hanem elsõsorban
íróként vált ismertté. Ennek ellenére
fotói, nehezen felülmúlható gazdagságuknál
fogva, legjobb könyveivel vetekszenek. Noha Chatwin régészeti
tanulmányokat folytott, mûködött kiállításrendezõ-ként,
volt a Sotheby's szakértõje, kutatta a „nomád alternatíva”
antropológiáját, elsõsorban mégiscsak
utazó volt. Méghozzá olyan formátumú,
hogy a század második felében alig akad hozzá
fogható. Nem pusztán azért, mert viszonylag rövid
élete
(1940-1989) alatt a Föld
szinte valamennyi országát bejárta, hanem azért,
ahogyan utazásai során a világot járta, színtereit
szemlélte, és észleleteirõl számot adott.
Chatwin már kisgyerekkeként is a vándoréletre kapott felkészítést: „Emlékszem elsõ öt évem fantasztikus otthontalanságára. Apám a haditengerészetnél szolgált, a tengeren. Anyám és én keresztül-kasul utaztuk vonattal a háborútól sújtott Angliát, és rokonokat, barátokat látogattunk. Otthonunk, amennyiben egyáltalán annak nevezhetõ, egy erõs fekete bõrönd volt.”
Ám nemcsak gyerekkora, de családjának múltba veszõ története is a vándorlétre predesztinálta: egy rokona etimológiája szerint nevük az angolszász chette-wynde, kanyargós ösvények kifejezésbõl ered. Világjáró vonzalmainak értelmezésében azonban ennél még messzebb, az emberi elõtörténetig ment vissza. A vándor létállapotról, pontosabban annak máig létezõ maradványáról, a „nomád alternatíváról” Calasso szerint mindig úgy beszélt, ahogyan a középkori teológusok a Szentháromságról. E tekintetben a teoretikusan is jól tájékozódó utazóra a hetvenes évek évek francia filozófiája hatott: Gilles Deleuze gondolkodásában a nomád felstilizált alakja az egyre komplexebb szociális szövedékbe integrálódott emberi létmód alternatívájaként jelent meg. Maurice Blanchot pedig a „nomád igazságot” az emberi egzisztencia adottságának tekinti: „minden idõben készen kell állnunk, hogy útra keljünk, mert eltávolodni (elmenni) olyan követelmény, amely alól nem vonhatjuk ki magunkat, ha meg akarjuk õrizni az igazsághoz való viszonyulás képességét. A kiszakadás követelménye a nomád igazság igenlése.”
Catwin – a tudományos
kutatástól az útinaplón át a regényig
terjedõ – tudósításaiban a világpolgári
tágasság perspektíváját a tárgyához
közel hajló kutató érdeklõdésével
egyesítette. A Szövevényes ösvényekbõlkiderül,
hogy ez a látásmód nem korlátozódik
írásaira, hanem képeit is jellemzi.
Nem az „egzotikus” témák
katalógusának bõvített kiadását
készítette, jóllehet ritkán látott vidékek,
lények és formák tûnnek fel leggyakrabban a
fotókon: hol patagóniai angol parasztok portréival
és Angliát idézõ környezetükkel találkozni,
hol pedig olyan nyugat-afrikai házfalakkal, melyek színeit,
faktúráját az absztrakt expresszionisták is
megirigyelték volna. Látható azonban köztük
egy világvégi vasútállomás fekete-fehérben,
s színesben egy óriáskerék Pakisztán
valamelyik városában a díszítés lokális
kolorjával, melynél fogva mintha máris a 7. paradicsomba
emelné utasait.
Vannak persze igazi egzotikumok (azaz más zoológiájú égövek élõlényeirõl készült képek) is, dél-amerikai kutyák, egy hihetetlen tekintetû jak a Himalájában. Denevérbarlang Jáván, falán kapaszkodó állatok tömkelegével, alattuk pedig a különös, vastag guánóval borított oltárok. És persze tájak, emberek és mûvek: a mostanában utazók által aligha látogatott afganisztáni hegyek és a köztük megbúvó minaretek. Hosszú lebernyegekbe burkolódzó tuaregek fejedelmi tartással, melyhez foghatót a különféle királyképzõk, kings college-ok koronára esélyes növendékei sem képesek felmutatni. S oly kuriózumok, mint a tervureni Musée Royal de l'Afrique Central klasszicista mintákat követõ szerecsenszobrai.
Ám a képekre korántsem kizárólag az orientalizmus esztétikája jellemzõ; az elhagyott, romos orosz templomok éppannyira felkeltették Chatwin érdeklõdését, mint a szovjet életvilág nyugati szem számára már korábban is lenyûgözõ díszletei: a hatvanas években meglátta egy bolti cégér hervadt késõmodern báját, melyben a festõ bátorságából még futurista idézetekre is futotta, s mely ma akár korai posztmodernként is élvezhetõ.
Egyáltalán: Chatwin mûvészetben képzett emberként mûvelte is a képzõmûvészetet. Ha nem is „festett” a fotóapparátus fényével, olyan látószögeket, kivágatokat és fényviszonyokat talált, ahonnan tárgyai sosemlátott arculatukat tárják fel. Ezek olykor puszta felületek: egy sztupa szokatlan gazdagon strukturált fala, perui kõsivatag piros-pöttyös mintázata vagy színes csadorok sora egy közel-keleti piacon.
Ezek az elkülönült, önmagukban is megálló képek ugyanakkor egy élet filmsávjának különbözõ szegleteit képezik. Az utazó életfilmjének egy-egy villanását, az életút vándorának vonulását. Chatwin tudta, hogy mihez képest van állandó elmozdulásban: „A vándorlás folyamata fizikai és szellemi jóérzéssel jár, míg a tartós helybenmaradás monotóniája vagy a szabályos munkat olyan mintázatokat szõ az agyba, melyek csüggedtséget és a személyes elégtelenség érzetét keltik. Mindannak java, amit az etológusok „agressziónak” neveznek, nem más, mint dühödt válasz a frusztráló beszûkültségre. Az ember igaz hona nem a ház, hanem az út, és maga az élet egy utazás, amelyet lábon kell megtenni.”
Az utazó „nomád alternatíváját” persze ellenpontozza a tapasztalat, hogy az ember mindig is úton van; saját életútján nem kevésbé, mint az összes földlakóval közös kozmikus kiránduláson.
Jegyzet
* Verschlungene Pfade. Hanser Verlag, München, 1999
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu
november-decemberi tartalomjegyzék | Balkon 1999 | Balkon
http://c3.hu/scripta