Kényszerleszállás után • Jean Rouch-sal Vámos Éva beszélget

Képek

Vámos Éva:A dokumentumfilmes Jean Rouch szinte élõ legenda, egy-egy filmjének egyetemi színpadi bemutatója diákkorunk nagy élménye volt. Nemrég egy tudományos filmfesztivál keretében Budapesten válogatást láthattuk régi és új filmjeibõl. A vetítések után arról kérdeztem a mûvészt, hogyan tudta mûveiben összehangolni a néprajzot és a filmet.

Jean Rouch: Szakmám szerint nem vagyok sem néprajzos, sem filmes. Eredetileg mérnöknek készültem, ezért már gimnazista koromban is nagyon keményen kellett matematikáznom. Szinte éjjel-nappal a felvételi vizsgákra készültünk. Eközben híre ment, hogy nekem gyakran sikerül egy-egy elegáns, azaz ötletesebb, rövidebb úton elért megoldást kiötölnöm. Ennek következtében kicsit már mûvésznek számítottam, amikor a párizsi mûszaki fõiskolára kerültem, ahol Franciaország legjobb matematikusai tanítottak. Cacault a San Francisco-ban akkoriban felavatott Golden Gate példáján azt magyarázta nekünk, hogy a híd tervezõje elõbb igazi mûvész módjára megálmodta és megrajzolta a hidat, s csak aztán fogtak bele a mûszaki problémák megoldásába. Kezdtem úgy érezni, hogy talán nem is vagyunk olyan messze ezen a Latin negyedben található egyetemen a környék mûvészeti életétõl. Akkoriban az itteni kávéházakban találkoztak a szürrealisták, és kiállításaik is ott voltak mellettünk, a Bonaparte utcában. Gyorsan közvetlen kapcsolatba kerültünk a filmvilággal is: Henri Langlois akkoriban alapította a filmmúzeumot, rendszeresen jártunk az õ pénteki vetítéseire. Kis, hûséges kör alakult ott ki. Ugyanazokat a fazonokat lehetett látni mondjuk a Salle Pleyel-ben egy Duke Ellington koncerten, mint Salvador Dali kiállításán. Egyszer az éppen elõttünk ülõ André Gide szólt bele egy szovjet film vetítése után kialakult vitánkba, azt ajánlva, hogy hagyjuk a politikát. 1937-ben történt ez, Gide akkoriban jött vissza a Szovjetunióból.

VÉ: Mérnöki tanulmányait befejezve azonnal mûvész, netán filmes akart lenni?

JR: Nem fejeztem be az egyetemet. Közbeszólt a háború. Ahogy megindultak a németek, minket behívtak, és leendõ híd- és útépítõ mérnökökként az volt a feladatunk, hogy hidakat robbantsunk és feltartóztassuk a németeket. Gyönyörû szép hidakat kellett felrobbantanunk. Nekem jutott például a Chateau–Thierry híd – ezen a hídon sétált egykoron La Fontaine, kinek meséit is valószínüleg megihlette ez a híd. A hídrobbantás persze teljesen értelmetlen volt: a németek ugyanott három óra alatt felépítettek egy ideiglenes hidat. Ezután sokszáz kilométeres utat tettünk meg kerékpáron menekülve ködös utakon, mintha csak Carné díszletei között jártunk volna. Hamarosan teljesen kaotikus állapotok alakultak ki – leszereltek, majd Pétainék akartak hídépítésre behívni. Szerettem volna mielõbb minél messzebb kerülni ettõl az egésztõl. Így jelentkeztem többekkel együtt a Gyarmatügyi Minisztériumban külföldi munkára, és kerültem hadmérnöknek Afrikába. Hirtelen 3-4000 afrikai munkás fõnöke lettem, akikkel teljesen kezdetleges körülmények között dolgoztunk. Egy napon, amikor, villámcsapás ért több embert, varázslatos dolog történt velem. Az afrikaiak vették kézbe a temetést, és õk rendezték az azt megelõzõ rituális szertartást is. Fekete bikaáldozatot mutattak be és eksztatikus táncot lejtettek tekerõlant hangjára. Amit ott láttam, azt leírtam és elküldtem Théodore Monod-nak, aki dakari Fekete-Afrikai Francia Intézetet alapítójának, és Marcel Grillot-nak a Párizsi Néprajzi Múzeumba. Mindketten válaszoltak és újabb kérdéseket tettek fel.

VÉ: Tehát utakat épített, néprajzi tanulmányokat folytatott Afrikában, miközben Európában még háború dúlt.

JR: Afrikában akkor közel ezer kilométernyi utat építettünk, miközben egy számomra teljesen új és csodálatos világgal ismerkedtem. A néprajzot természetesen egyre gyanúsabbnak találták gyarmati fõnökeim és büntetésül Dakarba küldtek. Különös módon azonban éppen ez hozta meg a szerencsét. Az út egy hónapig tartott, eközben a szövetségesek partra szálltak Afrikában. Mire Dakarba értem, bûnösbõl hõs lettem. Théodore Monod napi munkám után néprajzra tanított. Reggelente sziklákat robbantottam a dakari katonai repülõtér rendezéséhez, majd mentem Monod-hoz tanulni. Késõbb áthajóztak minket Marseille-be, ahol egy páncélos hadosztályhoz kerültem. A háború végén pedig Berlinbe rendeltek a francia szektor elõkészítésére. A hozzám beosztott marokkói katonák kezdték ugyancsak jól érezni magukat. A kimenõkre való tekintettel francia katonasapkát kértek és keresztény keresztneveket. Ott voltak persze velünk az amerikai és a szovjet tisztek is. Berlinben akkor minden hiánycikk volt és mégis mindent megkaphattunk. Egy csomag cigarettáért árulták magukat a széplányok. Fényképezõgépet vehettem fillérekért. Úgy éreztem, hogy ez filmre kívánkozik. 1945 Berlinben a nulladik év volt.

VÉ: Tehát Németországban volt a nulladik évben. Ez egy másik, egy késõbbi film címét juttatja eszünkbe, miközben sok más film díszlete is megjelenik szemünk elõtt.

JR: Berlin, az idõ színei, 1945 augusztusa – ezzel a szép címmel küldtem el filmtervemet Párizsba. Gyors választ kaptam egy azonnali megbeszélésre. Repülõgép-stoppal jutottam el a párizsi kiadóhoz, aki bemu-tatott Cocteau-nak. Õ már olvasta az idõközben a Fontaine nevû folyóiratban – amely a háború alatt kompromittálódott NRF helyére lépett – már megjelent afrikai cikkemet, és meg sem lepõdött, amikor megtudta, hogy épp csak hozzájutottam egy Ariflex-kamerához, és még szinte semmit sem tudok a filmezésrõl.

VÉ: Hogyan kezdte újra az életet?

JR: Elviselhetetlen voltam. Visszamentem Párizsba, ahol nagyon rosszul éreztem magam. Úgy láttam, hogy túl sok a kollaboráns. Sehogy sem tudtam elfogadni, hogy a híres Sartre színházi bemutatót tartott vagy hogy Carné német engedéllyel filmet készített a megszállt Párizsban. Társaimmal elhatároztuk, hogy a matematikán kívül irodalmi diplomát is szerzünk. Miközben vagy tíz vizsgát letettem, valójában csak arra vártam, hogy újra elmehessek. Amikor a Néprajzi Múzeumban egy Afrikába induló csapattal találkoztunk, azonnal csatlakoztunk hozzájuk. Az AFP-vel exkluzív szerzõdést kötöttünk, és felkészültünk a tudósítói feladatokra. Ám indulás után nem sokkal egy kényszerleszállás után a repülõnk a Szaharában használhatatlan lett. Éppen hogy megúsztuk – viszont ott, a Szahara kellõs közepén a repülõgép árnyékában, egy fiatal filmes kollégától tanultam meg, hogyan kell forgatni.

VÉ: Tehát a Szaharában kezdõdött el filmes pályafutása?

JR: Bizony ott a Szaharában kezdõdött el az igazi filmes pályafutásom. Jobban mondva a Niger folyón, amit csónakkal jártuk be. A barátaim meghívtak egy hagyományos vadászatra, s ez a víziló-vadászat volt az, ahol életemben elõször forgattam. Párizsban megintcsak barátaim segítettek a Mezõgazdasági Minisztérium filmes részlegében, ahol elsajátítottam az akkoriban még egészen másképpen folyó montírozást. Így készült elsõ filmem, amely ugyan nem volt remekmû, de bemutatott egy autentikus afrikai szertartást – víziló-vadászaton.

VÉ: Hogyan fogadták ezt a filmet?

JR: Ez még csak némafilm volt. Bemutattuk a Néprajzi Múzeumban a barátainknak és professzorainknak, akik azt mondták, hogy nem rossz. A Filmhíradó igazgatója is megnézte, jól megkritizálta, majd úgy döntött, hogy átveszi, hangot tesz hozzá, saját ízlése szerint megvágja – és megkapom a bevétel 30 százalékát. Szerintem szörnyû lett a végéredmény, és már éppen tiltakozni akartam ellene, amikor hozzáfûzte, hogy Rosselini kísérõfilmként máris igényt tart a filmre. A film ezután egyre csak hozta a pénzt, s így elkezdõdhetett filmes pályám. Barátok lettünk Roberto Rosselinivel, és a Néprajzi Múzeumban is kezdtek elismerni. Közben persze tanultam tovább: disszertációt írtam néprajzból, megszereztem a doktorátust, bekerültem a CNRS tudományos kutatóközpontjába. Következõ filmem elsõ díjat kapott a Biarritz-i fesztiválon, s ezzel nagy meglepetést okozott. Langlois Filmmúzeumában mutathattam be azt ezt követõ filmemet, még félkész állapotban, saját kommentárral. Amikor elszakadt a film, odajöttek hozzám kissé meglepõdve, de barátságosan Jean-Luc Godard, Truffaut, Rohmer, Rivette – a Cahiers du Cinéma filmes folyóirat egész csapata. És ettõl a pillanattól barátok lettünk.

VÉ: Egyesek szerint az egész francia újhullám az Ön filmjeibõl nõtte ki magát.

JR: Igen, tanultak tõlem. Sõt, közösen is csináltunk egy filmet Párizsról. A rendezõje késõbb Amerikában futott be karriert. Dolgoztam Edgar Morin-nel is együtt, vele készült az Egy nyár krónikája. Morin szerint Afrika után már ideje volt, hogy párizsi szokásokkal is foglalkozzam. Így kezdtünk el – szinte menet közben kitalálva a technikai újításokat – filmet forgatni egy szép fiatal nõrõl, aki éppen hogy megmenekült a deportálásból. Nagyon nagy gondban voltunk a montírozással, de azzal is, egyáltalán hogy álljon össze a film. Elküldték nekünk Joris Ivenst, aki nagyokat hallgatott. Gondoltam, kész. Rossz a véleménye a filmrõl. De másképp alakult a dolog. Megkérdezte, hogy ki ez a bájos fiatal nõ, találkozott vele, majd feleségül vette. Szép ez a történet, azért is, mert a film azután Cannes-ban is és a Velencei fesztiválon is díjat kapott.

VÉ: Több filmjét is bemutatták most Budapesten. Mi lesz a következõ?

JR: A csodálatos fehér tehenek ugyan indiai eredetûek, de a róluk forgatott filmmel megint csak visszatérünk Afrikába. A nigériaiak számára furcsa, szarvnélküli fehér tehenek okoznak nagy riadalmat a hídon az átkelésnél. Úgy tartják, hogy ez csak az ördög mûve lehet. Egyetlen híd van csak ott a folyón, de én mindent megteszek Stéphane Hessel barátommal együtt (aki a megírt és megfilmesített Jules és Jim történetbeli gyerek volt), hogy a Niger folyón építsenek ott további két hidat. Nehéz jó filmet csinálni. Mert a jó film nem egyszerûen technikai kérdés, hanem attól is függ, hogy mennyire jók az ötleteink, hogy mennyire tudjuk valódi énünket, gondolatainkat filmre vinni. Sikerült olyan filmeket forgatnunk, amelyben a kamerával és a hanggal felfedeztük a világot, de ma már olyan filmekre lenne szükség, amelyek képesek megváltoztatni a világot. Higgye el, egyszer ezt is elérhetjük.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu

november-decemberi tartalomjegyzék | Balkon 1999 | Balkon

http://c3.hu/scripta