Jane és Louise Wilson kiállítása a Serpentine Galériában
London, Serpentine Gallery
1999. szeptember 14-október 31.

Jane és Louise Wilson ezekben a hetekben a londoni Tate Galériában mutatkoznak be a Turner díj egyik esélyeseként, Tracey Emin, Steve McQueen és Steve Pipin vetélytársaiként. Ezt megelõzõen a Hyde Parkban található Serpentine Galéria rendezett önálló kiállítást a testvérpárnak, mely kiváló helyszínnek bizonyult régebbi és újabb videó-munkáik, valamint az ezekhez a mûvekhez kapcsolódó fotóprintek és egy szobor-installáció bemutatására.

Wilsonék, akik 1989 óta dolgoznak közösen elsõsorban bizarr hatású videóikkal hívták fel magukra a figyelmet. A Serpentine-ben bemutatott „videó-trilógiát” (Stasi City, 1997; Gamma, 1999; Parliament, 1999) bizarr mivoltuk mellett, több értelemben is a helyspecifikusság aspektusa kapcsolja össze. A mûvek helyszínei – melyek egyben a fõszereplõk is – speciális épületek, történelmi illetve politikai objektumok.

Az egyes videó-munkákat 4 projektor segítségével egy zárt helyiség négy különbözõ falára, padlótól a plafonig vetítve installálták. A két-két „képernyõ” L alakban a tér sarkainál összeér, így a nézõ a sötét térbe belépve nehezen tudja követni a képsorokat. Az 5-7 perces filmeket megszakítás nélkül játsszák le úgy, hogy a képek kiegészítik egymást, olykor mintha egymásba fordulnának, egymást követik a képsorok a szomszédos falakon is. A filmeken mintha ugyanazt látnánk, csak idõeltolódással. Az így kialakult – kaleidoszkóp mûködéséhez hasonló – hatás következtében a látogató folyamatos instabilitást érez, egyszerre egyébként is csak három képernyõt képes „befogni”.

A Stasi City – melyet 1997-ben, berlini tanulmányútjuk során készítettek – a volt kelet-berlini titkosrendõrség fõhadiszállását mutatja be. Véget nem érõ, kietlen folyosókon pásztáz a kamera, bekukkant egy-egy szobába, irodába, láthatjuk az elnéptelenedett hivatalokat, archívumokat, a párnázott ajtók mögött feltáruló vallatószobákat. A helyszínek részleteit Wilsonék díszletként alkalmazták, de a speciális bevilágításoktól eltekintve nem avatkoztak bele az eredeti felépítésbe. Az alkotók szerint a Stasi elrendezése és berendezése meghökkentõen teátrális, mert például a kihallgató szobáknak igaz párnázott, hangszigetelõ ajtajai voltak, de papírvékony falai. Így a látványos kialakítás nem funkcionálhatott megfelelõen, pusztán hatásvadász eszköznek bizonyult.

A záró képsorokon a dokumentumszerû filmetûd követhetõ koreográfiáját egy lebegõ alak zavarja meg. A képernyõn átsikló figura a filmbe „beépített” performance betétnek is tekinthetõ. A vákuumban lebegõ nõi alak mentesül a gravitáció törvényei alól, szabad mozgását csak az a tény korlátozza, hogy a szoba falain és zárt ajtaján keresztül nem tud túljutni. A jelenet inkább a keleti-blokk szimbolikus szabadságértelmezésének paródiája, mint érzelmes közhely, már csak azért is, mert oldalt csíkos melegítõgatyában a patetikusság elég nehezen képzelhetõ el.

A lassú, pásztázó kameramozgással Wilsonék olyan hatást érnek el, mintha maga a felvevõ figyelné titkos ügynökként a helyszíneket, s ennek következtében maga a nézõ is azzá válik, hiszen a kamera szemével járja végig a terepet. (A titkosság korábbi munkáikban is kulcsfontosságú volt, de azokban az „én” titkos rejtekeinek feltárása volt a cél. Például a Hypnotic Suggestion 505; 1993 címû mûvében az ikerpár hipnózisnak veti alá magát.)

A kamera sajátos mozgásának, a filmszekvenciák folyamatos ismétlõdésének összhatását fokozza a sok képernyõs installációs megoldás. A képeket lépések, ajtócsapódások, légzések, furcsa alapzajok kísérik. Mintha egy szellemvasút utasaként közlekednénk a fõhadiszállás labirintusában.

A filmeken horizontális és vertikális kameramozgások váltják egymást. Az elõre és hátrafelé haladással, a négy falra projektálással a külsõ és belsõ tereket Wilsonék úgy mossák egybe, hogy egy tükör által reflektált kép/filmszerû hatás jön létre. A lebegõ alak például átsiklik az egyik képen, majd „átúszva” a keretet a másik képernyõn folytatja misztikus útját.

Az 1999-ben készült Gamma a Stasi City pandanjának is tekinthetõ: a titok nyugati oldala. A helyszín az angliai Berkshire-ben található Greenham Common, a hidegháború idején mûködõ amerikai nukleáris katonai bázis, melyet 1992-ben zártak be. A komplexum a legutóbbi James Bond-film készítõit mégsem hozta tûzbe. Azért nem választották egy újabb 007-es megaprodukció helyszínéül, mert túlságosan unalmasnak találták a valódit. A sugárfertõtlenítõ kamrákat, az irányítópultokat bemutató életnagyságnál nagyobb képek betöltik a galéria falait, és a sejtelmes hangokkal, csörgésekkel kísérteties hangulatot teremtenek. A homályos bunkerekben Wilsonék idõnként katonai egyenruhában tûnnek fel.

A Wilson ikrek filmjeit – különösen az elõbb említett Gammát –, valahol a dokumentumfilm és a science fiction közé lehetne besorolni. Nem lehet az elsõ pillanatban eldönteni, hogy valójában így néztek, néznek-e ki a kiszemelt objektumok, vagy pusztán jól megépített díszleteket látunk. A katonák birtokháborítók vagy alkalmazottak? Képek a National Geographic-ból vagy az X-aktákból?

A Stasi City és a Gamma építményeinek hatalmi szimbolikája a kívülállók számára mûködésük idején ismeretlen volt. A kiállításon látható legfrissebb munkájuk – Parlament (Egy harmadik ház) – is az épület struktúrájában, berendezésében manifesztálódó hatalmat illusztrálja, mely egyrészt a lordok háza és az alsóház, valamint az odalátogató „idegenek” között tesz szembetûnõ különbséget. Az enteriõr sajátos jelrendszere ugyanolyan fontos tényezõje a Parlament felépítésének, mit az elõbb említett két objektumnak.

A „dokumentumfilmet” nem kíséri szöveges narráció, csak bemutatja belülrõl az épületet, mi pedig tudjuk (vagy csak sejtjük), hogy a színek kódolásában heraldikus szimbolika, az eltérõ kárpitozásban évszázadok óta megtestesülõ tradíció rejlik. Míg a Stasi visszataszító, mûbõr bevonatú székekkel, ízléstelen bútorokkal volt felszerelve, addig a Parlamentben olyan érzésünk támad, mintha egy elõkelõ Ritz Hotelben sétálgatnánk. Ugyanakkor Wilsonék arra is felhívják a figyelmet, hogy a belsõ helyiségek impozáns faburkolata, a rézkiegészítõk, a plüsskárpit, a kandeláberek és a hozzájuk tartozó díszes ornamentika mellett mûanyag telefonok, TV monitorok, mikrofonok rontják az összhatást.

Jane és Louise Wilson videóiban az építészet adja a narratívát. A beszédes architektúra alkalmazásakor Stanely Kubrick és Andrej Tarkovszij filmjei gyakoroltak rájuk hatást.Az épületek valós nagyságáról egyik mûben sem értesülünk. Az egyes motívumok, téri effektusok érdeklik a testvérpárt. A trilógiával az ikrek célja, hogy bemutassák az épületek felépítésében, kialakításában, a részletekben megnyilvánuló hatalmi struktúrát.

A Serpentine-ben a mûvek elhelyezésére is hangsúlyt fektettek: keletre a Stasit, a galéria nyugati részén a Gammát vetítik, míg középen a Parlament címû mûvük látható.

A filmek többféle asszociációt sugallnak: kísértetház, idegenvezetés egy titkos ügynök által, kandi kamerás „home video”? Wilsonék egyik mellett sem teszik le voksukat, a nézõre bízzák a választást.

Mi az, ami különös és mi az, ami hétköznapi, mi az, ami eredeti és mi az, ami beépített a videókban? A galéria falain elhelyezett nagyméretû fotóprintek és a filmek helyszínei a „valós” hatást hivatottak érzékeltetni. A szobor-installáció (Erich Mielke Stasi-beli irodaajtajainak rekonstrukciója) inkább színházi díszletként mint a valóság kiragadott motívumaként jelenik meg. A filmekbe beépített „performance-ok” szintén homályosítják a dokumentáris tartalmakat.

Wilsonék a valós és fiktív hatásokkal együttesen operálnak. Képzeletbeli mentális utazás, amelyet megtörténtnek is gondolhatnánk, de az álomszerû vízióktól sem áll távol. A sajátos projektálás azonban végképp összezavarhatja a nézõt.

Végül a nézõ a sokkoló térélmények hatására saját mentális teret kreál, mely az adott galéria tere, a videofilmben látható terek és a speciális kamera beállításokkal „megbolondított” képek együttes fúziójából jön létre.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu

november-decemberi tartalomjegyzék | Balkon 1999 | Balkon

http://c3.hu/scripta