Érdekes tapasztalat a Casa Bella reakciója. A fõszerkesztõ elismert professzor, elsõvonalbeli építész-kritikus, konzekvens képviselõje egy korai, megöregedett posztmodern szemléletnek. „Nincs új a nap alatt: ismételjük a régieket, dolgozzunk hozott anyagból szent alázattal, aki máson töri a fejét, az csak komolytalan eredményekre számíthat. Aki nem öreg, tapasztalt és híres az biztosan nem lehet még jó építész.„
A legérdekesebb beszámolók egy része kiesik, színes, képeslapszerû oldalakkal dúsul a különszám. Rossz idõk veszik kezdetüket, a helyzet inkább tanulságos, mint felemelõ. A nagy, indusztriális, merev szerkesztõség Milanóban és az elérhetetlen, önálló trieszti grafikusok pedig csak ezután következnek.
Közben `98 szeptemberében Bécs-napokat tartanak Moszkvában, a Gruppe 12 kiállításként is bemutatja az anyagot. Kellemes a szabadság, a szerkesztõség hiánya. A csapat közös koncepciót alakít ki, keretet, amit minden résztvevõ a saját anyagával tölt meg. Egységes, mégis sokszínû a táblakép. Bécs város, és néhány grafikával foglalkozó cég támogatása segít a nagyvonalú megjelenítésben.
A moszkvai bemutató után a következõ állomás `99 márciusában a Zumtobel _ Staff elegáns kiállítóterme Bécsben, a Stephansdom szomszédságában. Itt a megnyitóra és a különszám bemutatójára egyszerre kerül sor. Képviselteti magát Bécs városa, és a szerkesztõség is. Politikusok, professzorok, fontos emberek tartanak udvarias hangú, lelkes és unalmas beszédeket. A bemutatott építészek nem kapnak a róluk szóló lapból, a Gruppe 12-nek is épp csak futja a szerkesztõség nagyvonalúságából. Legalább pezsgõ van ingyen, régi ismerõsök jól öltözött társaságában. A személyiségjegyeikrõl, de a médiákról, a hírnévrõl, a társadalomról alkotott elképzelésükrõl is pontos rajzot ad az építészek viselkedése az adott szituációban. Ez még fontos lesz nekünk egyszer.
Egy, az olasz tûzrendészeti hatóságokon, meg talán valami lustaságon elakadt kiállítás Velencében lett volna a következõ, az utolsó állomás a magyarországi megjelenés elõtt.
Két Bécsben élõ idegen, a Gruppe 12 tagjai, egy félig horvát bajor és egy pesti vagány kezd a magyar rendezvények szervezésébe. A kötelezõ kûr egy kiállítás Pesten, de már az elején látszik, hogy ennyivel kár lenne megelégedni. Idõ van megint, megállni egy pillanatra, átgondolni a helyzetet, megemészteni a tapasztaltakat.
A kiállítás, mint médium
plakatív feldolgozást tesz lehetõvé, ami a
látogató számára kellemesen könnyen és
gyorsan fogyasztható forma. Átfogó kép, hangulatjelentés
közvetítésére kiváló, viszont a
maga módján felületes: senki sem olvas el tabló
elõtt ácsorogva olyan hosszú szöveget, ami már
a lényegrõl is mesél. Egy folyóirat, igazi
tematikus Bécs-különszám megoldás lehetne,
a tablókkal párhuzamosan egy másik szintjét
is használva a közvetítésnek, de erre már
nincs elegendõ idõ és lendület.
A Casa Bella után senkinek sincs
kedve belevágni megint az újságcsinálásba.
A kiállítás mellett a bécsi építészek
jeleseit, a gondolat aktuális bajnokait a pesten bemutatni jó
ötletnek tûnik, a megvalósításon dolgozva
pedig mind többet mutat magából.
A budapesti kiállítótermek között keresgélve a dunaújvárosi Kortárs Mûvészeti Intézet ígérkezik a legalkalmasabbnak. A kapcsolódási pontok, az átfedések építészet és kortárs képzõmûvészet között az Intézet döntéshozóinak is érdeklõdési körébe utalja a témát. A kiállításon a már Bécsben és Moszkvában bemutatott tablók mellett modellek, tárgyak és filmek is láthatóak lesznek.
A közvetítõ médiumokat vizsgálva újra fölmerül az újság, mint lehetõség, most azonban máshogy kell mûködnie, mint a Casa Bella, vagy általában építész-lapok esetében.
Az Octogon építész-folyóirat, Magyarországon szokatlan módon, az életmód-magazinokéhoz közelítõ népszerûségnek örvend, talán mert még akár az intellektuális következetességet hátrébb utasítva is, közérthetõen igyekszik az építészet által generált életminõségekrõl beszélni.
Egy folyóirat tematikai meghatározása
általában valamilyen bevált és felismerhetõ,
a témának megfelelõ grafikai koncepcióval jelent
egyet.
Építészeti magazinokban
ez nem más, mint a tervrajzokkal és fotókkal illusztrált
dokumentatív tudósítás. A képanyag itt
kettõs szerepet tölt be. Egyfelõl információhordozó,
másfelõl az esztétikai inger kiváltója.
A kép a terv eszményképéhez idomul _ ez így
az `architectural correctness', ami környezet, élõ struktúra
nélküli építészet.
Ám ha a fotográfus városrészletekként, manökenekkel és ruhatervekkel párosítva fényképez építészetet, semmissé válnak a precíziónak ezek a követelményei. Város és architektúra ekkor keretül szolgálnak a fotográfus és a manöken munkájához. A kiválasztott részletek mércéje immár nem ez vagy az az elem vagy objektum, hanem a térben létezõ ember és kettejük együtthatása a méretarányok és a dominancia tekintetében. Megengedett életlenségek és szokatlan perspektívák révén a leképezés veszít információértékébõl. Részben az építmények fölismerhetõsége is kérdésessé válik. A képek ehelyett hangulatokat közvetítenek, melyek az építészetbõl fakadnak, s az irodalmi szövegrészletekhez hasonlóan elõzményüket és következményüket keresik. Film-töredékekre emlékeztetõ jelenetek jönnek létre.
A modellek cselekményt idéznek a színre, az architektúra berendezett színtérré válik, a nézõ átveszi a fotográfus térbeli helyzetét, és értelmezésével maga is szerzõvé lesz.
A divatfotózással is foglalkozó perzsa származású bécsi fotómûvész, Sissi Farassat látásmódja alternatívát jelent egy hagyományos építészeti tudósításhoz képest. A felvételeken a modellek bécsi divattervezõk darabjait mutatják be a várost leíró kortárs építészeti környezetekben. Szépen illeszkednek a fotóesszé környezetébe Franz E.Kneissl rövid szövegei.
Minden mûvészeti ágban, így az építészetben is érvényes kérdés, hogy mennyiben befolyásol a körülmények folyamatos változása, az elmosódó határok a diszciplínák között, a legújabb technikák jelenléte. Maga a kifejezésforma is a kontextus által meghatározott. A burjánzó kulturális _ kommunikációs környezet új lehetõségeket, érintkezési pontokat kínál. Vajon mennyiben kell, mennyire szabad építészeknek a mûvészet, a média más képviselõi által használt területeken mozogniuk?
A magatartásformák igen sokszínûek, klasszikus prezentációtól a kísérleti ábrázolásig vagy performance-ig. A publikációk, kutatások és nyilvános jelenlét boomja új tudatosság kialakulásához vezet. A hagyományos viselkedésminták felülvizsgálata új területeket nyit meg.
Az új tendenciák a bécsi
építész-szcénában pregnáns példákkal
mutatkoznak. Ezekbõl szemezget a szimpózium az Ars Hungarica
Mûvészeti Iskolában,
a Hajógyári Szigeten. A rendezvények
szervezésénél állandó kérdés
a közérthetõség: a program a közönség
érdeklõdésére joggal tarthat számot.
Az estét egy széles spektrumon
mozgó színész-performer, Didi Bruckmayer az adott
helyszínhez-építészeti térhez komponált
akciója zárja.
Bécs mellett maga a bemutatás
a téma: hogyan kommunikálunk építészetet?
A mûvelt közönségnek megvannak a tapasztalatai _
elõképek, minták formájában elraktározva,
van kialakult értékrendje néhány mûvészeti
ággal kapcsolatban. Az építészet nem tartozik
ezek köze. Egy filmrendezõn, vagy egy karmesteren a közönség
számára az attitûd, a mester esetleges bizonytalansága,
vagy nyugodt eleganciája jól megismerszik, Az építészet
esetében viszont nincsenek ilyen ismerõs útjai a megértésnek.
Az építészek közül
csak nagyon kevesen írnak, a tollforgatók közül
pedig kevesen értik az építészetet. Szegényes
a párbeszéd.
Tekinthetjük akár a teljes magyarországi aktivitást egy ezzel foglalkozó kísérletnek, ahol Bécs, a kiállítás, a szimpózium, a médiajelenlét a Balkonnal és olvasóival együtt nyúl és fehérköpenyes egyszerre.
Ahogy ez a cikk a Gruppe 12-rõl és a Casa Belláról szól, fognak a következõk az Octogonról, Dunaújvárosról, a Hajógyári Szigetrõl és errõl az írásról is mesélni _ a történet írja tovább önmagát.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu