Radák Eszter • Komoly és fiatal • Visszaforgatott kép

Ernst Múzeum
1999. augusztus 3 augusztus 29.

A Stúdió mindig elõrukkol valamivel. Ami aztán, mint ahogy az lenni szokott, vagy érdekes, vagy nem. Mérsékelt viharok is kavarodtak néha. De ezt most tényleg bírtam. Természetesen nem azért, mert minden mû olyan nagyon nagyszerû volt, nem is
a koncepció átütõ ereje miatt, hanem végre egy kiállítás, ahol nem ért semmilyen bosszúság, inkább vidáman távoztam. Ez azért ritka érzés az Ernst Múzeumból kilépve. Hogy miért, azt persze nehéz megfejteni, hiszen a mûvek közül néhány korábbról
is ismert, tehát nem feltétlen az újdonság taglózott le, pontosabban dobott fel. Inkább egy furcsa egység, amit persze nem a semmitmondó cím tartott össze.
(A kiállítás címe és a mûvek között csak esetlegesen, egyes daraboknál lehetett felfedezni az összefüggést.)

Sokféle mûvet láthattunk, ha a címnél tartunk _ volt komoly, komolykodó, vidám, vicces is bõven.
Se a technika, se a téma, mondhatni semmisem volt egységes. Így, ha magyaráznom kell jó érzésemet, nem úszom meg ilyen olcsón a dolgot. Miután nem tudtam a mûveket egyszerûen besorolni, magát a kiállítás módját kezdtem boncolgatni. És itt jön egy
a világon mindenhol nagyon fontos kulcsszó: kiállítás-rendezés. Mert lehet jó anyagokat még jobbnak tûnõbbnek tenni, vagy kellõ dilettantizmussal nézhetetlenné varázsolni. Az Ernst Múzeumban most az elsõ variáció történt, a látványos mûvek elõtérbe,
a szerényebbek (nem feltétlen pejoratív értelemben) háttérbe, a kisebb mûvek intimebb, a nagyobbak monumentálisabb helyre kerültek. A beavatottak számára különösen jó ötletnek bizonyult a szokatlan nyitvatartási idõ: délután négytõl, éjjel tízig. Sokkal kellemesebb a nyüzsgõ kávéházak közelében estefelé beballagni kiállítást nézni, mint a legnagyobb kánikulában, arról nem is szólva, hogy a mûveknek kifejezetten jót tett az intenzív mesterséges megvilágítás. (A tíz óra is már egy ismert idõpont a Stúdió életében, az egyik legjobb rendezvény-sorozatuk, a Gallery by Night eseményei is mindig ekkor kezdõdnek.)

A fülledt pesti éjszakában életre keltek a figurák,
a zömében narratív képek, képregények. Kedvet kaphattunk Kámán Gyöngyi kis esti vacsi utáni, keressünk valamit a frigóban akciójához. Nevetgélhettünk Szépfalvi Ágnes_Nemes Csaba romantikus, édesdeden meghatóan drámai Internet love-storyján, mely egy mûvész és egy médiamûvészeti kurátornõ között szövõdött: „kipróbálják a videóágyakat _végtelenül egymásba kapcsolódva _ a lány megidézi
a fiú virtuális világát _ otthon az Interneten
szörfölve a lány rátalál a saját csókjukra a hálózaton." A Bakos_ Lakner_Weber trió, mint a mesebeli aranyhal, teljesítette a vágyakat, így láthattuk Nemes Attila mûvészettörténészt, akár Leonardo Di Capriót is meghazudtolva, moziplakáton feszíteni, lazán eljátszva egy színész szerepét. Esterházy Marcell munkáján a távolodó alsó lábszárakhoz tartozó két árnyék, mely pont az aszfaltra festett piros háromszög közepére vetül, közlekedési táblává válik.
A külföldi munkák között is hasonlóan érdekes munkákat találhattunk, látványosak voltak Magnus Bartas hímzett filmkockái, hol kis túlzással a képernyõ pixelleit keresztszemek helyettesítették. Nagyon intenzívnek hatott Dexter Dalwood nagyvonalú sutasággal elõadott szobácskája is.

Attól eltekintve, hogy voltak mûvek, melyeket már láthattunk Magyarországon kiállítva, nem lehetett rájönni a feliratok nélkül, hogy melyek a külföldi kurátorok által ajánlott darabok. Sem témában, sem technikájában, sem minõségében nem tértek el a Stúdió-tagok munkáitól. A kiállítás résztvevõi saját hazájukban, bizonyos közegben többnyire sztárok, nevük fel-feltûnik neves mûvészeti lapokban. Ezt akár a magyar mûvészekrõl is elmondhatjuk, de azt, hogy ezután ki lép még egyet a hierarchián, ki lesz már nemcsak a kis galériákban, illetve kurátorok által összeszedett csoportos kiállításokon sikeresen szereplõ fiatal, hanem a nagy „intézményekben" önállóan kiállító minõséget jelentõ személyiség is, nem nagyon látszik elõre. Az igazi sztársághoz rengeteg összetevõ kell, és egy bizonyos kvalitási szinten felül ez esetlegesnek is tûnhet.

Addig is, míg ez kiderül, jó kedvre deríthet minket, hogy ez végre egy olyan külföldi- magyar vegyes kiállítás volt, ahol nem volt nyavalygás, hogy lemaradtunk a nyugattól, nem merült fel az a bizonyos provinciális, frusztrációval párosodó mellveregetésünk sem, melyben sokkal jobbnak véljük magunkat Náluk, és közben kesergünk azon, hogy Õk ezt sajnos nem tudják, nem látják, hogy nélkülünk mennyivel kevesebbek, ezért tojnak a fejünkre. Ezek a kellemetlen felhangok itt fel sem merültek, itt mindenki egyszerûen trendi akart lenni, s mivel nincs nagyon trend, ezt a célkitûzést senki nem tudta elrontani.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu