"...vagy 9 kiállításom volt üresen álló templomokban" • Hermann Nitsch-csel beszélget Adamik Lajos prinzendorfi kastélyának kertjében, 1999. augusztus 8-án

„Azt mondják, tabukat sértek. Pedig nem sérteni kívánom a tabukat, hanem létezésük okait kutatom."

Adamik Lajos: Épp egy évvel ezelõtt került sor Prinzendorfban a 6 napos játékra, azóta annak kellékeibõl és képeibõl volt egy nagy kiállításod Bécsben, majd Budapesten. Megleptek a reakciók, melyeket a budapesti kiállításod váltott ki?

Hermann Nitsch: Tulajdonképpen megleptek. Azt hittem ugyanis, hogy a magyarok számára, akik oly hosszú ideig éltek a kommunizmusban _ ahol tudvalevõleg a mûvészet is politikai cenzúra alatt állt és általános volt az információhiány _, az, amit csinálok, túlságosan szokatlan ahhoz, hogy tömegeket mozgasson meg. Arra számítottam, hogy Magyarországon nem kelt különösebb feltûnést a kiállítás, a nyilvánosság pedig egyszerûen nem vesz róla tudomást. Kelet-Európában ugyanis többnyire azt tapasztaltam, hogy elismerték ugyan, amit csináltam, de igazi siker soha nem lett belõle. Már többször állítottam ki Magyarországon, szélsõségesebb dolgokat is, mint most, mégsem történt soha semmi. Megvolt egy bizonyos érdeklõdés a fiatalok részérõl, az értelmiség részérõl, de gondjaim sosem adódtak. Miután pedig ez a mostani kiállítás teljesen hivatalosan jött létre, mondhatni város és város között, a teljes anyag egy bécsi múzeumból került egy budapestibe, úgy gondoltam, semmi sem történhet. Az, hogy mégis nagy visszhangja lett a dolognak, inkább kellemes meglepetést jelentett, hiszen célom, hogy munkáim felkavarják az embereket.

A. L.: A leghevesebb támadásokat a katolikus egyház intézte a kiállítás ellen. Ez bizonyára nem jelent újdonságot számodra...

H. N.: Annyiban új volt, hogy bár mindig voltak problémáim az egyházzal, de azokat többnyire ránk erõltették. 1967-ben, amikor még Ausztriában nem volt szabad a mûvészet, az állam istenkáromlás miatt fél év börtönbüntetésre ítélt. Nem sokkal késõbb azonban elfogadták a mûvészet szabadságáról szóló paragrafust. Azóta ezen a téren nem voltak nehézségeim, és az egyház felõl sem érkezett támadás. 1981-ben például, amikor egy kiállításom nagy botrányt váltott ki Grazban, több ízben követelték, hogy az egyház is foglaljon állást az ügyben. Az egyház mégsem avatkozott be, és ez így is maradt egészen 1998-ig.

Mondhatni megbékéltünk egymással. Teológusok egész sora vélte úgy, hogy mûvészetemmel érzékletessé teszem szimbólumaikat, ami sokat segít nekik. Több teológus ma is komolyan érdeklõdik mûvészetem iránt. Annak idején számos meghívást kaptam egyházi rendezvényekre, melyeken elõadásokat is tartottam, s vagy 9 kiállításom volt üresen álló templomokban. És az egyház egyetlen alkalommal sem volt hajlandó állást foglalni ellenem, nem kívánt a mûvészet ügyeibe avatkozni.

Ezért lepett meg, amikor az elmúlt nyáron az egyház ismét támadásba lendült ellenem. A 6 napos játékot végigkísérõ botrányt egy napilap kezdte, a forgatókönyv jól ki volt találva _ talán a nyári uborkaszezon kitöltése volt a cél. Mindenesetre teljes mellbedobással csatlakozott a legnépszerûbb osztrák újság, a Kronenzeitung _ ha jól emlékszem 4 egész címoldalt szentelt nekem _, majd maga az egyház is.

Utóbbi mintegy négy héttel a 6 napos játék kezdete elõtt nevetséges nyilatkozatban nyilvánította ki nemtetszését. Egy bíboros és egy érsek közös állásfoglalást juttatott el a sajtóhoz, mely szerint én manicheista és babiloni kultuszokat élesztek újra, s bár azokat az egyház már régesrég legyõzte, mégis fennáll a veszélye annak, hogy én feltámasztom õket. Ami persze a mûvészetem abszolút téves megítélése, hiszen eszem ágában sincs bármiféle õsi kultuszokat újjáéleszteni. Újfajta színházat csinálok, melyben jelentõs szerep jut ugyan a kultikus elemeknek, de nem az õsi kultuszok életre keltésének értelmében. Engem a rituálénak kizárólag az a formája érdekel, melynek megvalósítására a mûvészet képes.

Elképzelhetõ, hogy a magyarországi tiltakozásoknak is osztrák gyökerei vannak. Könnyen lehet, hogy valaki azt mondta: vigyázzatok, nálatok talán több a hívõ, mint nálunk, csináljatok valami feltûnést. Ez nagyon is lehetséges, bizonyítani persze nem tudom.
A mostani bíborosunk igen ügyes politikus. A dolgot mindenesetre arról az oldaláról fogták meg, ahonnan már majd' húsz esztendeje nem tapasztaltam ellenségeskedést. A szélsõjobb folyamatos igyekezete és visszatérõ érvelése ellenére sem, miszerint „ne hagyjátok magatokat, ez az ember minden szimbólumot megszentségtelenít, stb., és szétrombolja kultúránkat, stb., és ezt nem hagyhatja szó nélkül az egyház".

A. L.: A katolikus egyház aligha rendelkezhet monopóliummal a keresztény szimbólumok felett.

H. N.: A kérdés az, mennyiben rendelkezhet egy vallási közösség bármi felett is monopóliummal. Továbbá: elmész egy szépmûvészeti múzeumba, és ott monstranciákat látsz festményeken, kelyheket látsz festményeken, oldalsebeket látsz festményeken. Mindent feldolgozott már a mûvészet, ami szimbólumként létezik pl. a katolikus egyházon belül. Én sem tettem mást: megmutattam ezeket a szimbólumokat, éppúgy, ahogy Rubens vagy Hieronymus Bosch vagy Brueghel megmutatta õket a képein.

A. L.: Létezik tudomásod szerint még egy olyan vallás, amely a keresztényhez hasonlóan naponta vagy hetente _ történjen ez mégoly szimbolikus formában is _ felfalja saját vallásalapítóját?

H. N.: Ezzel rengeteget foglalkoztam akciószínházam koncepciójának kidolgozása során, s a valláspszichológia sokmindent világossá tett számomra ezen a téren. Az isten felfalásának motívuma messze a múltba nyúlik, a legkorábbi kultuszformákig, a totemizmusig követhetõ vissza, ahol a félig isten, félig áldozat szerepet betöltõ totemállatot levágják, majd szakrálisan elfogyasztják.

Valószínûleg épp azért sikerült a kereszténységnek az áttörés, mert képes volt arra, hogy különféle vallási intenciókat magába olvasszon. A szakrális lakoma lenyûgözõ dolog, s talán épp ez volt az, ami például az ugyancsak megtérítésre ítélt germánokat meggyõzte. Van Nietzschének egy csodálatos mondata: „A kereszténységnek ragadozók felett kellett úrrá lennie." Pontosan ezért vezethette be a kereszténység az isten szakrális elfogyasztását. Amit a magam részérõl egyáltalán nem illetnék kritikával _ struktúráról és vallási élményekrõl van itt szó. Nem hiszem, hogy akad még egy vallás, melyben ez a szentség ebben a meghatározó formában vagy bármilyen hasonlóan meghatározó szentség ebben a formában jelen lenne.

És természetesen nem feladatom a valláskritika. Ezért nem is értem, mûvészetembõl hogyan derülhet ki, hogy a keresztény vallást kritizálom. Ez durva félreértés. Sajnos nem voltam a vita idején Budapesten, nem tudtam rá idõt szakítani, pedig szívesen részt vettem volna egy-két beszélgetésben. Mondja meg nekem valaki, mi az, ami a kiállításomon a katolikus egyház ellen irányult. Mert támadásról szó sincs: csak azt mutattam meg, amit a katolikus egyház maga is hirdet és megvalósít.

A. L.: A vita egyik visszatérõ eleme volt, hogy „vallásgyalázó" tárgyakat állítasz ki egy kvázi szent térben. S bár sokan elzarándokoltak a Kiscelli Múzeumba, az emberek többsége mégis csupán leírásokból értesült arról, mi is volt kiállítva. Közben persze számos téves információ került be a köztudatba. Hogyan írnád le Te magad a kiállítást?

H. N.: Nem szeretném leírni. Nem szeretném leírni, mert a kiállított tárgyak egyáltalán nem leírhatók _ meg kell nézni õket. Éppúgy, ahogy a 6 napos játékon is részt kell venni, máskülönben nagyon nehéz visszaadni, mi történik ott.

Hogy mit állítottam ki Budapesten? Kiállítottam a 6 napos játék kellékeit,* hordozó- és egyéb eszközöket, vásznakat, ingeket, stb., melyeket az akció során használtunk, s melyek eközben _ elsõsorban vérrel _ be lettek szennyezve. Kiállítottam továbbá az akció közben felhasznált szimbólumokat és tárgyakat. Voltak például hatalmas vásznak, melyekre a leölt és megnyúzott bikát húztuk fel, s ezen csorgott lefelé a vér. Látható volt továbbá egy gazdag fotódokumentációs anyag és több videofelvétel is.

Az egész kiállítás a 6 napos játék körül forgott, melynek végén mindent konzerváltunk. Az akció kellékeit és az akció során létrejött képeket elõször Prinzendorfban, majd a bécsi Palais Lichtensteinban, harmadik alkalommal pedig Budapesten állítottuk ki. Jelenleg az anyag egyik része Salzburgban van _ ezt a kiállítást meglepõen sok magyar látogatja _, a másik az õsszel Amerikába megy tovább.

A. L.: Mûvészetedben, akcióid során fontos szerep jut a vérnek, mely tényt az ellened irányuló kritikák is elõszeretettel emlegetik. Mit gondolsz, vajon miért vált a vér a mai ember számára ennyire tabuvá?

H. N.: A mûvészetet bizonyos dolgok mindig különösen izgatták. Egyik lényeges ismertetõjegye éppen az, hogy minden életformát, minden életmegnyilatkozást igyekszik valahogy ábrázolni. A vér vagy a hús megjelenítésének ténye számomra olyannyira központi és olyannyira fontos kérdés, hogy szívesen jelölöm meg ezt mûvészetem központi témájaként.

A vér tabuvá vált, ugyanakkor a vér az emberrel az egyik legközvetlenebb kapcsolatban álló nedv. A vér állandó részünk, az élet jelképe és a halál jelképe, a sérülékenység jelképe és a veszély jelképe. És bár a vér csodálatosan vörös színe talán nem a legszebb szín, de a legintenzívebb szín. Bárhol bukkanjon fel a vér vöröse, ott mindig valamiféle izgalmi állapot lesz jelen. Ez az, ami engem nagyon foglalkoztat, ebbõl adódóan pedig az is, vajon miért használják szentségként a vallások a húst és a vért.

Azt mondják, tabukat sértek. Pedig nem sérteni kívánom a tabukat, hanem létezésük okait kutatom.

A. L.: A budapesti kiállítás utolsó napján Dávid-csillagot fújtak az egyik nagy képre. Gyakran fordul elõ ilyesmi a kiállításaidon?

H. N.: Viszonylag rendszeresen elõfordul, ezért olyan fontos, hogy biztosítva legyenek a kiállított tárgyak. Újra és újra megtörténik a dolog. A legbosszantóbb, hogy mindig azokat a hülye festékszóró spray-ket használják. Mivel azonban többnyire jól lehet restaurálni az így megsérült képeket, az egész nem jelent különösebb problémát.

A. L.: Budapesten többször elhangzott az az abszurd kijelentés, hogy a kiállítás alapvetõ emberi jogokat sért, ti. a hívõk vallási érzéseit. Mit gondolsz, honnan erednek ezek a szekularizált országokban _ egyebek között épp azért, mert azokban törvény biztosítja az alapvetõ emberi jogokat _ már rég nem szalonképes vádak?

H. N.: Fogalmam sincs, egyszerûen nem értem. A kiállításon minden a vallásról szólt: a mártírság, a passió, a szenvedés, a feltámadás _ csupa olyan dolog, amit a keresztény mûvészet is ábrázol.

A. L.: Egy pszichoanalitikus valószínûleg egyszerû projekcióról beszélne.

H. N.: Persze, az emberek magukra ismernek általa. Az én nyelvem talán közvetlenebb, mint a mítosz, mint a vallás nyelve. Jóllehet, ha mélyebbre tekintünk, megállapíthatjuk, hogy a mítosz ugyanazokat a szavakat használja, mint én. Idõközben azonban lezajlott egy domesztikációs folyamat, s ma az a helyzet, hogy a vallás ugyan kimond bizonyos dolgokat _ nyíltan szól Jézus szenvedésérõl és meggyilkolásáról és minderrõl _, ám azok már olyannyira megszokottá és hétköznapivá váltak, hogy gond nélkül képes együtt élni velük az ember. Amikor aztán szó szerint vesszük azt, ami az idõk folyamán már rég senki nem vesz szó szerint, mert a megszokás normalizálta nyelvhasználatunkat, nyomban óriási lesz a sokk és kitör a pánik.

Pedig nem teszek mást, mint tükröt tartok az emberek elé. Valódi természetünket szeretném megmutatni nekik. Nincs ebben semmi negatív, ám iszonyatos mélység van benne. Mélységesen tragikus, ugyanakkor nagyszerû dologról van szó. Ezt a belsõ természetünket, ezt nem akarjuk mi látni. Én pedig megmutatom.

Az emberek nehezen viselik el a konfrontációt saját valóságukkal. Szeretik azt mondani, hogy nem, mi nem vagyunk ilyenek, ezek nem mi vagyunk, ez valami egészen más, ez a sátán. Pedig valójában ilyenek vagyunk, mi vagyunk ezek, és pozitív dolognak kellene tekintenünk, hogy megvannak bennünk ezek az iszonyatos mélységek. Mert létünk mélységei ezek, annak mélységei, hogy egyáltalán itt vagyunk, annak mélységei, hogy valami van, semmint hogy nem lenne. A filozófia egyik alapkérdése ez. Heidegger sokat elmélkedett afelõl, miért van egyáltalán valami, vagyis miért van egyáltalán van, miért nem inkább a nincs van helyette.

A. L.: A katolikus egyház története sem mentes az iszonytató mélységektõl: rengeteg vérontás, nagyon sok szadizmus kapcsolódik hozzá...

H. N.: Hát persze. Mert rengeteg energiát fojtott el, ami aztán szadomazochista formákban csapódott le. Ezzel a ténnyel a modern pszichológia már 1900 óta tisztában van. Csak a katolikus egyház nem fogta még fel. Persze a katolikus egyházon belül is számos nézet létezik, nem lehet az egészet egy kalap alá venni. Vannak nagyszerû teológusok, akik komolyan foglalkoztak azzal, hogyan értelmezi és tapasztalja meg a katolikus egyház a világot.

Egy valami azonban tagadhatatlan: a kereszténység a testiség elfojtásához vezetett. Az elfojtott energiák pedig védekezni kezdtek, ami szörnyû szadomazochiz-musba torkollott. De az már a mítosznak is alapvetõ része volt. Az én felfogásom szerint a passió fordított orgia. Az orgia excesszusba torkolló életigenlés, a passió pedig excesszusba torkolló élettagadás, s a szadomazochista élményben találkozik egymással a kettõ.

A. L.: Visszatérve a munkáidhoz: a 6 napos játék, ahogy lezajlott és amilyen fogadtatásban részesült, komoly sikerként könyvelhetõ el. Meg tudtad csinálni azt, amit meg akartál csinálni. Mi következik ezután?

H. N.: Az ideális partitúrán dolgozom, mely ideális partitúrát nagyon nehéz elõadni. A 6 napos játék tehát az elsõ változata volt annak, ahogyan egy 6 napos játéknak ki kell néznie. A következõ változattal, melyre talán 5 év múlva kerül sor, megpróbálok még közelebb kerülni az ideális partitúrához. És ez valószínûleg így fog menni életem végéig: elõadás elõadást fog követni, miközben egyre teljesebb lesz a vállalkozás.

A. L.: Mint mondtad, a kultikus elemek fontos szerepet játszanak színházadban. A 6 napos játék három vaskos kötetbõl álló partitúrája is számos vallás számos kultuszát idézi fel. Mi az, ami leginkább izgat a vallásokban?

H. N.: Sokat foglalkozom a vallásokkal. Különösen érdekel történetük és egymásutániságuk, vagyis az, hogyan lépett az emberiség története során egyik vallás a másik helyébe, hogyan váltotta fel például a kereszténység az antik vallásokat, stb. Munkámban az emberiség öntudatra ébredésének történetét próbálom rekonstruálni, s ebben a vallások természetesen rendkívüli szerepet játszanak.

Mára a kereszténység többé-kevésbé idejét múlta, ezért azt véleményem szerint egy másfajta vallásos érzés fogja felváltani. Már Nietzsche is igyekezett megszabadítani az aszkétikus gondolkodásmódtól a világot, hogy ezzel helyet teremtsen a teljes életigenlésnek. S bár ez száz éve történt, az életigenlés még mindig nem hódított magának elég teret. Még mindig az az aszketikus, moralizáló gondolkodásmód a meghatározó, melyre a kereszténység nyomja rá bélyegét. Az én 6 napos játékom részben a kereszténységnek ezt a legyõzését jeleníti meg, vagyis Nietzsche képletét, Dionüszosz harcát a Megfeszített ellenében. S miután a keresztény egyház újabban ismét támadásba lendült ellenem, nekem sem kell különösebben udvariasabbnak lennem, s nyugodtan kimondhatom, hogy a kereszténység elveszítette azt az egzisztenciális erejét, mellyel ezer éve még jócskán rendelkezett.

A. L.: Egyébként is különbséget kellene tenni kereszténység és egyház között.

H. N.: Feltétlenül. Az egyház politikai intézmény. Az persze nagyon bonyolult és összetett kérdés, mi és hogyan fonódik össze a másikkal. Ha például az egyház kezdeti idõszakára gondolunk, az egyházatyákra, akik a kereszténység építményét felépítették, azt kell megállapítanunk, hogy õk nagyszerû emberek voltak. És sokat átvettek a világtagadó görög filozófiából, Platóntól és Szókratésztõl elsõsorban, nem a preszokratikusoktól, akik teljesen egészséges életigenlõ filozófiát vallottak.

Amikor én a kereszténységrõl beszélek, soha nem az egyház politikai szervezetére gondolok, hanem a vallás egészére. Az egyház politikuma nem érdekel. Ám azt, hogy miképp jött létre a keresztény vallás, hogyan formálódott az egyházatyák, Ágoston és a többiek hatására, azt lenyûgözõ dolognak tartom.

A. L.: Azt, ami az úrvacsora során történik, kiélezve vagy némi túlzással egyfajta szublimált nekrofíliának vagy szublimált vámpírizmusnak is lehetne nevezni. Egyetértesz ezzel a megfogalmazással vagy túlzásnak tartod?

H. N.: Egyetértek vele annyiban, hogy megmutatja, micsoda mélységeket tár fel ez az áldozás. Ami számomra nem negatívum. Olyan dolgokról van szó, melyek végletes módon tabuvá lettek, s melyek az úrvacsora során hirtelen mégis lehetségessé válnak. Tabuk mögé láthatunk, ha érezzük ennek a mélységét. A dogmatikusok persze elborzadnának e kijelentés hallatán, jóllehet épp ez a szublimáció az, ami hihetetlen pozitív hatású is lehet. Mert, ugye, nem csupán arról van szó, hogy megöltük õt, az istenünket, hanem még fel is faljuk.

A. L.: A keresztény szertartás ugyanakkor mára meglehetõsen üressé vált.

H. N.: A keresztény szertartás elveszítette egzisztenciális alapjait. Teljesen elcsépelt például a nyelve: ha azt mondják, vér, nem tudják, mit értenek véren. Ezért véli úgy nem egy fiatal katolikus teológus, hogy mûvészetem életet lehel ezekbe a kiürült jelképekbe.

Én valóban a 'vér' szó gyökereihez akarok visszatérni. Mert ott van a szétszaggatott Dionüszosz és ott van a Megfeszített _ csupa õsi, barbár esemény, melyek igenis benne rejlenek kollektív tudatalattinkban. A mítoszok többsége rendkívül kegyetlen: mindig szükség van arra, hogy valakit megöljünk, hogy valakit szétszaggassunk, s hogy ez a valaki aztán újra feltámadjon.

A Grál is egy ilyen dolog, s bár a gyökerei a korai középkorba nyúlnak vissza, még ma is foglalkoztatja az embereket, fõleg a fiatalokat. Persze Richard Wagner és a Parsifal is játszott némi szerepet ebben. A Grál körüli szimbólumrendszernek is sok köze van a vérhez, és sok köze van a keresztény mítoszhoz. Olyan mítosz, amely a kereszténységbõl és a kereszténység után kelt életre, és túlmutat a kereszténységen.

A. L.: A 6 napos játékhoz írt partitúrád elején áll a szép mondat: „A kastélyt Grál-templomhoz hasonlatosan kell elképzelnünk."

H. N.: Így van. A Grál szimbolikája mindig is sokat jelentett számomra. Gondolkodásomat ugyanis erõsen meghatározta a pszichológia, fõleg C.G. Jung munkássága, aki 'individualizációs' folyamatról beszél, arról, hogy az ember az idõbeli énbõl _ vagyis a mohó, a csak a pénzt stb. hajszoló énbõl, mely semmiféle viszonyban nem áll a transzcendenciával és a teremtéssel _ 'Selbst', 'maga' lesz. Ez a Selbst egy olyan én, amely túlmutat a halálon, egy megvilágosult én, mely révén az ember a kozmosz és a teljesség részeként ismeri fel önmagát. Minek következtében halhatatlan lesz. Így érti Jung például azt, hogy a Selbst a Grálnak felel meg _ a Grál a Selbst, a teljességben való föleszmélés jelképe. Az emberek többsége ugyanis még nem eszmélt fel, és úgy él, mintha örökké farsang volna, vagy éppen szenved, vagy isten tudja, mit csinál.

A. L.: Eliade beszél arról nagy vallástörténetében, hogy napjaink alaptendenciája
a szent és a profán közötti különbségek megszüntetésére irányul.

H. N.: Eliadét nagyon tisztelem. És amit itt mond, annak nem csupán negatív értelme van. Õ persze negatívan érti, amit mond _ én nem. A hozzánk talán legkésõbb eljutott vallási forma a zen-buddhizmus, melyben a klasszikus buddhizmus és a taoizmus keveredése során különös dolog jött létre: egyfajta életigenlés, az evilági lét igenlése. Hiszen a nirvánát már földi létünk folyamán elérhetjük.

Az én színházam is hajlik a dolgok szakralizációja felé. Így lehet ugyanis elérni, hogy minden hétköznapi cselekvés oly mértékben szakrálissá legyen, hogy újra magától értetõdõvé váljék. Ez a jövõ útja és ez az orgia misztérium színház perspektívája. Az akció befejezõdése után ugyanis a valódi, életteli életbe szeretném elbocsátani az embereket. Nem pozitivistaként persze _ isten õrizzen meg ettõl! _, de annak tudatában, hogy minden egyes cselekvés szent és nagyszerû cselekvés.
A következõ fokozat aztán, hogy teljességgel benne állsz a valóságban, és teljes szentségében éled meg a valóságot.

A. L.: Kijelenthetjük-e, hogy a mûvészet valamikor fel fogja váltani és helyettesíteni fogja a vallást? Vagy valami új jön majd létre, valami, ami se nem mûvészet, se nem vallás, hanem a kettõ együtt?

H. N.: A mûvészet mindenesetre komolyan munkálkodhat ennek megvalósításán. Az én célom az _ és ennek rengeteg köze van a szakralizációhoz _, hogy az élet hétköznapi menete mûvészetté és a mûvészet az élet hétköznapi menetévé váljék. Vagyis egy rendkívül erõs esztétizálódási és szenzibilitási folyamat menjen végbe.

A. L.: Valami hasonlót már a nagy keresztény misztikus, Eckhart mester is megfogalmazott szentbeszédeiben.

H. N.: Újra és újra felmerül a kérdés, vajon mennyiben voltak azonos Eckhart mester tapasztalatai a zen-buddhistákéival. Eckhart mester talán az a misztikus, aki a legnagyobb mélységekig jutott el, s végül szakított is a világtól való elfordulással. Olyan nagyon õszinte dolgokat mondott ki, mint például: ha õ nem lenne, akkor isten egy pillanatig sem létezne. Eckhart a lét megtapasztalásának legmélyebb rétegéig jutott, oda, ahova a zen-buddhisták is eljutnak, ahová a szufik is eljutnak és ahová minden nagy misztikus eljut. Eckhart mester nagyon messzire jutott _ miközben majd minden sorából jókedv és elégedettség árad.

A. L.: Éppen Salzburgból jössz, és rövidesen oda is térsz vissza. Mióta tanítasz?

H. N.: Salzburgban már tíz éve tanítok, de csak minden második esztendõben, így idén vagyok ott hatodszor. Akcionista festészetemet tanítom, melynek nagyon sok köze van a színházamhoz, immáron színházam részévé vált. Gyakorlatilag saját koncepciómat oktatom Salzburgban.

A legfontosabbnak azt tartom, hogy kinyíljanak a fiatalok. Spontaneitásra nevelem õket, a most megélésére és életre, arra, hogy a bennük rejlõ elfojtott dolgokat felszínre hozzák és láthatóvá tegyék. Ezzel mindig nagy a sikerem, mert magammal tudom ragadni a tanítványaimat. És e nevelés eredményei, nyugodtan kijelenthetem, igen jók.

A. L.: Hány tanítványod van, és honnan jönnek ezek a tanulni vágyó fiatal mûvészek?

H. N.: Az idén kevesebben jöttek, nem tudom, miért, de az egész iskolában kevesebben voltak. Ezen a nyáron 26 tanítványom volt, máskor legalább ötvenen voltak. Mindig a világ legkülönbözõbb pontjairól érkeznek.

A. L.: Hogyan lehet jelentkezni a salzburgi nyári akadémiára?

H. N.: A titkárságon kell beadni a jelentkezést. Én mindenkit fogadok. Az az elvem, hogy mindenkit fogadni kell. Akad jó néhány kollégám, akik megválogatják hallgatóikat, és egyfajta felvételi vizsgát csinálnak. Én ennek nem vagyok híve, hozzám bárki jöhet.

A. L.: Frankfurtban is tanítasz. Mióta és mit oktatsz ott?

H. N.: 1971-ben voltam elõször Frankfurtban, ezt követõen többször is meghívtak vendégprofesszornak. Állandó megbízást kb. 11 évvel ezelõtt kaptam.

A tananyagot tekintve ott más a helyzet. Frankfurtban interdiszciplináris mûvészetet tanítok. Nem az én munkáimon van a hangsúly. Tanárként mûködöm, aki igyekszik abba az irányba terelni a fiatal mûvészek tehetségét, ahol az legjobban tud érvényesülni. Persze eközben is beszélek a saját munkámról, fõleg szisztematikus elõadásaim során _ de korántsem olyan radikálisan, mint Salzburgban.

A. L.: Néhány napon belül teljes napfogyatkozás lesz. Aki ismeri a munkáidat, jól tudja, hogy intenzíven foglalkozol a kozmosszal, a csillagokkal. Voltaképpen egyfajta kozmológiát írsz és hozol létre. Figyelemmel kíséred majd a napfogyatkozást?

H. N.: Itthon leszek Prinzendorfban és figyelemmel fogom kísérni a napfogyatkozást. Már csak azért is, mert ilyesmit nem lát mindennap az ember. Kár, hogy a tömegmédia annyira kisajátította a dolgot, de istenem, miért is ne sajátíthatná ki, miért ne foglalkozhatna végre egyszer egy olyan látványos eseménnyel, amely tényleg látványos.

A. L.: Köszönöm a beszélgetést.

H. N.: Mindig szívesen beszélek ezekrõl a dolgokról, hisz oly sok minden van, amit a nyelv segítségével valamelyest pontosan ki lehet fejezni vagy meg lehet magyarázni. Így is épp elég marad, amit nem tudunk elmondani.

Az Interneten további információk olvashatók Hermann Nitschrõl: http://www.nitsch.org

2000 tavaszán válogatás jelenik meg magyar nyelven Hermann Nitsch elméleti munkáiból. A kötet tartalmáról, a megjelenés pontos idõpontjáról stb. tájékoztató kérhetõ a mirtusz@gmx. net e-mail címen.

Megj.: A budapesti kiállításhoz készült katalógusban és plakátokon a „Relikt", azaz 'kellék', 'maradvány' szót következetesen relikviaként adták vissza. Ez persze a szentség olyan nyilván akaratlan _ megelõlegezése, melyre a mûvész saját bevallása szerint semmiképp sem tartana igényt. A. L.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu