Philippe Decouflé, francia kultuszkoreográfus második magyarországi vendégjátéka, a Triton nem az elsõ remekmû, mely a manézs és mozgásszínház vegyesházasságában fogant. A francia-kanadai Cirque de Soleil jó évtizede dolgozik alapítója, Guy Laliberté és Jacques Payette fõrendezõ irányításával: ez a formáció mûfajt teremtett (cirque nouvelle), lenyûgözõ szcenikus megoldásokkal gazdag elõadásaik során melyek közül a legutolsó, az Allegría egészen Ausztriáig eljutott kivételes tehetségû, nemzetközi (zömmel FÁK-államokból származó) elõadói gárda ejti ámulatba a közönséget. A Soleil alapvetõen mégiscsak cirkusz: a lompos és közönségevesztett hagyományos szórakoztató mûfaj reformcsoportja. Táncoló uszkárok, tenyérbemászó bohócok, kopott, idegbeteg örvösmedvék nélkül, élõ zenével, operaénekesekkel, bámulatos szcenikával újraértelmezve a cirkusz fogalmát.
Franciaország vezetõ újcirkuszos társulata, a Centre National des Arts du Cirque (CNAC), amelyet Guy Alloucherie által rendezett, C'est pour toi que je fais ca! (Érted teszem ezt!) címû elõadásuk alkalmával, az Õszi Fesztivál keretében élõben is megcsodálhatunk a Fõvárosi Nagycirkuszban, szintén régi motoros, és szintén cirkusznak nevezhetõ, noha mûvészetük bõvelkedik színházi elemekben.
Philippe Decouflé táncszínházi világában erôs képzavarral élve valahol mindig ott lógott a cirkusz. Dominique Frétard, a Le Monde kritikusa az 1995-ös, Petites piéces címû koreográfiája kapcsán egyenesen azt írta róla: Decouflé inkább népszerû szórakoztató, mint koreográfus. Ehhez még hozzá lehetne tenni, hogy illuzionista, a titkok és tréfák mestere.
Tény, hogy Decouflé alkotás közben egyik lábával mindig a körön kívül áll. 1986-ban keletkezett az akkor mindössze 26 éves koreográfus számára nemzetközi szakmai elismerést hozó Codex (melybõl különös humorú, szürreális film is készült), furcsa, angolparki alakok seregszemléje: hatalmas fülek, porondmesteriesen pödrött hegyes bajszok, ágyúból kilõtt akrobaták forgataga. Hõsünk nagyszabású, néha évekig készülõ elõadásai valóban igazi látványosságnak számítanak. Állandó díszlettervezõje, Rabasse és jelmeztervezõje, Philippe Guillotel elképesztõ látványelemekkel gazdagítják a páratlan szakmai tudással rendelkezõ táncosok mûsorát. Découflé színpada különösen a most Budapesten bemutatott Triton után visszapillantva mindig manézs is volt egy kicsit.
Philippe Decouflé gyerekkorától bohóc szeretett volna lenni, tizenöt évesen cirkusziskolába iratkozott. A tánc csak ezt következõen lépett be az életébe. A Triton cirkuszosított tánc: a hagyományos és a megújított porondmûvészet eszközeivel gazdagodott mozgásszínház. A koreográfus a mozgás irányából nyitott a cirkusz felé. Módszerét az 1998-ban elkészített elõadás színpadképe már magában érzékeltette.
Az Erkel színpada fölé négy hatalmas, magasra ívelõ fémabroncs emelkedett kupolaszerìen. Ez a szerkezet alapvetõen fényhídként funkcionált, technikusok, táncosok jártak fel-le rajta, létraként kiképzett bordáin reflektorok, karabinerek voltak felerõsítve. A kerek porond ez alatt kapott helyet. Oldalt cirkuszi öltözõk színes égõkkel körülvett, hangulatos öltözõasztalkái szolgálták a színen nem lévõk kényelmét: itt vártak a sorukra vagy sminkeltek a következõ jelenet résztvevõi. A porond oldala félkörívben magasodott, majd ereszkedett vissza a színpad szintjére. Az ív legmagasabb pontján ott állt a hatalmas, rejtélyes, díszes kapu, melyen a varázslat szereplõi közönségük elé lépnek. Ez a bejárat, amit gyerekkorunkban csillogó szemmel lestünk, ahogy bevonultak a súlyos, vörös bársonyfüggöny mögül a tányéregyensúlyozók, idomított elefántok, mûlovarnõk és más csodalények. A jelzésszerû, leegyszerûsített épületelemek közt pont ez az oroszos ízléssel elkészített, aranyozott képkeretre emlékeztetõ bejárat maradt legközelebb az eredetihez. Az elõadás mechanizmusát nem rejtették paravánok: az állványzaton mászkáló technikusok, a bekészülõ, pihenõ mûvészek mind a szemünk elõtt voltak. A jobb oldali díszpáholyban rendezték be a fénytechnikusi pultot is: a páholyban tevékenykedõ, félig-meddig jelmezes szakember mögött kinek néha még a babája is megjelent kiragasztott színházi plakátok, képek szépasszonyokról: a mûködõ egész, a színpadra, vagy környékére tett öltözõk, raktárak, technikai helyiségek övezték a produkciót.
Láthatóvá tette, átfogalmazta, de egyetlen pillanatra sem deszakralizálta a cirkusz világát Decouflé: ahogyan a kék-rózsaszín korszakos Picasso is úgy mutatta meg a cirkusz hátsóudvarán Harlekint, az apát, a férjet, a szomorút, hogy in situ jelmezében hagyta, éppen csak más helyzetekbe hozva õt, mint azt a barikád innensõ oldalán mi, nézõk, megszokhattuk.
A Triton cirkusza megragadóan lírai és fergetegesen szórakoztató. Bár Decouflé korábbi masszív alkotótársi gárdáját elõzõ, két évvel ezelõtti budapesti vendégjátéka, a játékos és látványos Decodex stáblistájához képest szinte teljesen lecserélte, az új elõadás jellege számos apró elemében õrzi a korábbiak jellegzetességét. A másfél órás Tritonban mozaikszemekként kerülnek egymás mellé a mutatványok és/vagy jelenetek. Az elõadás szereplõivel gyakran a legkülönösebb dolgok történnek, máskor pedig szinte áll az elõadás: egyik pillanatban a porondmester és a bohóc gitárral kísérten dalol két artistalánnyal. Nem sokkal ezután pedig három táncosnak elvarázsolják és ellopják az árnyékát. Ez utóbbi jelenet alkalmából (melyhez kell négy jó reflektor, hat jó táncos, meg egy nagyobb vászonanyag) gondolkodtam el azon, hogy mennyire nem pénzrõl, pénzszûkérõl van itt szó: Découflé akkor a legnagyobb, amikor annyi eszközi ráfordítással hoz létre egy-egy jelenetet, ami egy kisvárosi gimnazista színkört sem vágna földhöz.
Az árnyékos jelenetben egy suhogva a színpadra bûvölt, hatalmas, fénylõ vászon elõtt mozgó három táncost látunk. Elgyönyörködünk a mozdulataikban, aztán lassan kapcsolunk, hogy itt nincs rendjén valami. Hogy profán legyek, annak idején a Hahota címû kisdobosi élclapban voltak olyan feladványok, hogy meg kellett keresni adott rajzfigurát és potenciális sziluettjét, gondolván, hogy minden fodrocska, fürtöcske apró eltéréseket idéz elõ, így a kiválasztós játék igen cseles. Elõször egy copfos táncoslány esetében riadtam fel: vele tökéletesen egyszerre mozgó, kétszer magasabb árnyéka izmos, fiatal férfit formáz. Társnõi mögött is eltérõ ám legalább nõi sziluettek látszottak. A tökéletes illúziót az egyszerre fellázadó árnyékok renitens viselkedése borította fel. A vászon mögött nagyszerû játék kezdõdött: a fényforrástól távolabb-közelebb álló táncosok apróra zsugorodó, vagy plafonig növekedõ árnyai úgy hatottak, mint a rang szerint méretkülönbséget tévõ óegyiptomi falképek alakjai.
Gyönyörû volt egy kettõs: a Decouflé által elõszeretettel használt gumírozott kötélen lógott nõ és férfi. Kötelük odafent gördülõ csigán volt átvetve, a kötél mely hevederrel volt derekukra erõsítve hossza pedig pont akkora, hogy lábukkal elérhették a talajt. Így összekötve a pár minden mozdulatával befolyásolta a másik helyzetét. A férfi lendületesen elõredõlve a magasba reptette társnõjét, aki széles ívben körözött a légben. A libikóka elvén mûködõ, szó szerinti kötél-tánchoz hasonlított egy függeszkedõ táncosnõ játéka is. ` a derekára erõsített, csapágyas abroncsban forgott-pörgött a magasban. A rafinált szerkezet mechanikájának köszönhetõen (a többszörös csapágyrendszer bármilyen irányban lehetõvé tette forgását) cigánykereket, bukfenceket vethetett, a földön álló gavallérja bámulatára.
A varázsos francia azonban néha egészen pici kunsztokat is alkot, olyanokat, mint Copperfield kártyatrükkjei, két repülés között. Egy idõs, kopasz, viseltes táncos-buzogányzsonglõr és fiatal, törékeny partnernõje alhasi románca ejtette ámulatba a közönséget. A két elõadó egymással szembe fordulva táncoltatta a hasát: felfúvódtak, lelappadtak, hullámzottak a hasak, mint a jinjang egymásba nyomuló térfelei: az elernyedt izmok rugalmas mozdulatait lélegzetvisszafojtva bámulta a közönség.
Az akrobatika, a manézsmûvészet eszköztárát finom humorral, könnybe lábadt iróniával használta Decouflé kisrealista kettõsök, egyszerû, finom élethelyzetek jelentek meg színpadán. Cirkuszkirálylányok és megkopott zsonglõrök estek szerelembe kötélen függve és buzogányt hajigálva, boszorkányos technikai tudásukat érzelemkifejezésre használva ebben a különös, kisebb és nagyobb gyerekek számára alkotott elõadásban. A koncepció, a mûfaji határ átlépése mellett a cirkusznak, mint csaléteknek a használata is lehetett. A budapesti közönségen végigpillantva ez igazán egyértelmûnek tûnt. A nagyvárosi kultúrbúvárok közt üldögélõ lakktopánkás kislányok és válltöméses maci-anyuk életük elsõ táncszínházi élményét vihették haza, fényes-cifra cirkuszi csomagolásba burkolva. Az elõadást a gyerekek imádták. A felnõtteket már megosztotta: az Erkelbe rutinból járók, a cirkuszra érkezettek, a Decouflé mûveit fejbõl sorolók és a kíváncsi bölcsészlányok másfélezres, eklektikus tömege szabályosan szétnyílt. Egynegyed értetlenkedve bámulta a tapsrendet, visszafogottan összeütögetve a kezét. Háromnegyed pedig felállva vastapsolt, amit a szigorú pesti közönség igen ritkán tesz. Az elefántcsonttoronyból ismét kilépett francia koreográfust ünneplõk, illetve a fintorgók közti határt pedig nem a külsõben (padlizsánszín kétsoros, vagy szürke, egysoros, illetve áttetszõ csipkegalléros, vagy fekete garbós verziók) is megnyilvánuló különbözések mentén kellett keresni. Olyan gyerekek és felnõttek sokasága szeretett bele ezen az estén az általuk meg nem határozható furcsaságba, akik az életben kortárs elõadásra a lábukat nem tették volna be. Ezután be fogják, erre mérget veszek. Reméljük, hogy majd jól választanak.
Képek
1. Compaigne DCA: Triton (D. Maguer és C. Zordia) fotó © Antoine Legrand
2. Compaigne DCA: Triton (Irma Omerzo) fotó © Antoine Legrand
3. Compaigne DCA: Triton (Dominique Grimonprez) fotó © Antoine Legrand
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu