Talán a könyörtelenül rövidre szabott futamidõ (a szabály az szabály), talán az egészséges becsvágy tette, de az idei Inspiráció sorozat újabb estjének három darabja mintha egy születendõ nagy mû makettje lett volna. Elõsegíthette ezt az a tény is, hogy a koreográfusként pályájuk elején járó alkotókat számukra ismeretlen méretû színpaddal kínálta meg a Trafó, a meghívó fél. „Felnõtt" elõadásoknál is tapasztalhatta már a ház, hogy milyen nehéz belakni a budapesti játéktér, táncosi szemmel óriásinak tûnõ színpadát.
Nemes kezdeményezés, hogy hazánk legjelentékenyebb táncszínpada (értem ezalatt – a gyorsan kialakult nimbusz mellett – technikai felszereltségét, általános körülményeit, reklámerejét) hírneves vendégjátékosok mellett pont az utánpótlás elõtt tárja szélesre a kaput.
László Mónika „hazánk egyik legnépszerûbb modern tánctechnika tanára" Kövek címû koreográfiájával nyitotta a programot. A fiatal pedagógus Graham-technikát tanít, azt a módszert, mely a balettnek egyik legkorábbi és leginkább kiteljesedett alternatívája: a Graham az okos, megfontolt és uralt test technikája, melyben a dinamika és a könnyedség hatásosan elegyedik.
A Kövek színpadát nagyobb kavicsok füzére keretezte, a land-artnak sem rossz margó a tér négy sarkán szögletesen beugrott és egy négyzetes teret hagyott ki a határoltból. A bekerített tér szélein, posztamensre helyezve hét nagyobb, simára csiszolódott követ helyeztek el, mint formátlanná kopott õsi idolt egy égei-tengeri gyûjteményben.
Tizenöt percük ésszerû, finom és erõs volt. A történettelen darab négy táncosnõje jó sminkkel ijesztõen egyformára alakítva, egyforma – ám páronként más-más árnyalatú – könnyû ruhában mozgott. A Kövek, mint arra a színlap is utalt, számok (4, 7) és a „tér geometriai alakzatának szimbolikus jelentései" inspirálták. Tüzetes vizsgálódásra csekély volt a negyed óra, a köveknek is inkább bálványi és határolói funkciója került elõtérbe, a színpadon pedig látványos és látható erõvonalakba rendezõdve táncoltak az elõadók. Sólyom Tamás bonyolult és kitûnõ fényei aprólékosan láttatták és keretezték a játékot. A táncosnõk archeo-kultikus mozdulatai ógörög szeánszot idéztek a természet ölén. Az installált kövekhez lépve rítusok mozdulatait végezték, majd a tér közepén sûrûsödtek, örvénylettek csomóponttá. László Mónika ritkaságszámba menõen tradicionális koreográfiájának nagy erénye a gördülékenység, a mozgásfolyamatok egymásba öltöttsége, a perpetuum-mobile jelleg: ezt leginkább egy-egy apróbb rontás, kizökkenés tette plasztikussá.
Erõsen elütött a megelõzõ darab tiszta táncosságától a Bozsik Yvette Társulat (BYT) kiváló táncosnõjének, a holland származású Magusin Annának Tempo Impossibile címû darabja. A koreográfusként itthon most debütáló Magusin amszterdami néptánc-együttestõl került át a Honvédba, onnan a Közép-Európa Táncegyüttesen át vezetett útja a BYT-be.
A Tempo Impossibile
egy igazán izgalmas szcenikai blikfanggal indult: az üres,
hatalmas tér vörösben izzott, mennyezetérõl
pedig zsinegeken egy óriási, áttetszõ plexitábla
ereszkedett alá. A felület megdõlt felénk és
apró valamik kezdtek lemászkálni róla, mint
lomha földi békák. Aztán beugrott gyermekkorunk
népszerû játéka, a ragadós gumipók,
amely üvegfelületre dobva hosszú perceken át vergõdött
alá, ahogy önsúlya birkózott ragacsosságával.
Hát, ezzel az eljárással görögtek le lassan
tucatszám ezek a gömböcskék is. A sci-fis kezdetnek
ugyanilyen lett folytatása: a darab két táncosa, a
koreográfusnõ és partnere, Gombai Szabolcs mintha
az cybergimnázium-ból igyekeztek volna haza a Mars egyik
holdján. Fejükön fehér baseball-sapka és
nagy fülhallgató csavaros dróttal, melynek vége
a semmibe fittyed. Pántokkal rögzített ruha-nadrágjuk
fényes fehér, mint
a sapka. Hátukon
átlátszó mûanyag hátizsák. Ezeket
a készségeket (copyright Fábry Sándor) néha
a Belvárosban látjuk csüngeni patáslábú
leányzókon: hordják, mert dögös, de sajnos
bele kell gyömöszölni egy másik hátizsákot,
amibe aztán a cuccok igazából kerülnek, mert
mégiscsak az utca népe, meg az õ vizsla tekintete.
Mi most látjuk: a táskák töküresek.
Két hõsünk a kihipózott, önmaga utáni világ terméke. Két magányos, szkafanderruhás szerzet, férfi és nõ, bár ez utóbbira egyetlen félreérthetõ mozdulat sem utal, naná... Önmagukból szabadulnak, újból és újból a másikban próbálva meg találni valamit, sikertelenül. Elgördülnek egymás mellett, mint a plexin a (földhöz)ragadt bogyócskák, ez a leverõ, szimbolikus társadalomkép. Magusin megkettõzött kishercege kataton mozdulatokkal próbálja az éterbe illeszteni fejhallgatója kimenõdugaszát, de nincs, ami azt megfogná. Az üres tér van csak, a társas magány, a kontaktusra képtelen testek által hiába kavart levegõ. Tánc sincs igazán: tétova mozdulatok, egy kis moonwalk, aztán a mûanyagtábla visszaszáll az égbe és sötét lesz.
Harmadik – legkevésbé rövid – elõadásként Fejes Ádám koreográfiáját láthatjuk az alkotó és az OFF Táncszínházi Társulat elõadásában. Fejes Ádám a Pécsi Táncmûvészeti szakközépiskola után a Rotterdami Táncakadémián tanult, majd a kiváló magyar származású koreográfusnõ, Krisztina de Chatel együttesében és a Rotterdamse Dansgroepben táncolt. Hazatérve egykori iskolájában és a Budapesti Táncmûvészeti Szakközépiskolában tanít, és az OFFosokkal dolgozik. Bemutatott, Kérész címû darabja nagyívû, látványos szárnypróbálgatás. Fejesnek mindene megvan ahhoz, hogy magas nívójú elõadásokat készítsen: egy-egy pillanatban érzi csak az ember, hogy figyelme nincs eléggé lekötve, de az bárki darabjában megeshet.
A Kérész öt táncosa négyzetfényekben mozog: a kilenc részre osztott mezõ Rubik-kocka szerû rajzolatot, alaprajzot ad: mint a fonalból szõtt négyzetháló, amelyet régi korok rajzolói tettek szemük elé, egybevetendõ a modell arányait rajzukéval. Ilyen rácsot találni terjedelmes freskók rétegei alatt is.
Sebes elõadás a fiatal koreográfusé: valóban, a kérész pörgi ilyen tempóban egynapnyi kis életét, belezsúfolva mindazt, amire egy légynek például három hónapja van. Frappáns az ötlet, a cím: a húszpercnyi idõ (vagyis egyáltalán, a megkötött idõ) kínzó teher egy elsõ megmutatkozásnál, amikor az ember apait-anyait...
Kavargó és szakadatlan az öt táncos játéka: néha olyan, mint a képernyõ, amikor egyszerre nyomjuk be a videón a PLAY meg a REW gombot. Harminc-negyven másodperc jut egy közös történésre: összeillésre, szakadásra. Fejes és táncosai középkort idézõ ruhákban: a fiúkon feszes, pányvázott ruhák, a lányok viselete dús és buja: az elõadás mint egy idegesen szapora tempójú ünnepi játék, úgy zakatol.
A színpadon változó összetételben játszanak: aki nincs bent, kiáll a szélre, szó szerint a peremre kerül.
Az elõadás végén két reflektor lendül be a színre: a széles ívben himbálózó párezer watt fényével szórja be a lelassuló táncosokat: a Kérésznek így hull le függönye.
A OFF társulat már megszokott groteszk-látomásosságától elüt a Kérész: az újdonságot bátran „megkóstoló", s egyben tudása legjavát adni próbáló mûvész pedig mindig örömet okoz. Fejes Ádám koreográfiája tehát egy másik világ, ugyanazon ecsettel. Hogy ez válik-e majd be, van idõ eldönteni.
Kiemelendõ,
de nem meglepõ: a fiatal táncalkotók egy-egy markáns
és ötletes szcenikai effekt köré építkeztek:
László Mónika látványos kõpereme,
Magusin Anna égbõl alászálló plexilapja,
Fejes Ádám aláhulló reflektorai jó ötletek.
Az elõadások táncosai általában sokat
sejtetõek, a koreográfiák korrektek: ahogy elérkezik
majd a nagyszínpad és az egészeste rutinja az (élet)korral,
kinek-kinek habitusa szerint fejlõdik majd tovább színpadmesteri
fantáziája. Most mindenesetre valami ígéreteset
tettek le az asztalra a fiatalok.
A hazai kortárs táncéletben jól érzékelhetõ egy igen tiszteletreméltó folyamat: a mozgásmûvészetet a II. világháború után néhány évvel „törvényen kívül helyezték", a '80-as évekig csak magánlakásokban, raktár-próbatermekben, majd kísérletezõ társulatvezetõk vidéki székhelyein létezhetett; a mára népes elõadói gárdára szert tett mûfaj egyes mûvelõi idõvel pedig a múlt, az eltépett gyökerek felé fordultak. Az újjászületõ modern tánc elkezdett elõtörténetébe tekinteni: a külföldön nagyrabecsült, idehaza megnyilvánulni alig-alig hagyott mesterek nyomába fiatalok szegõdtek. A köztünk élõ nagy öregeknek unokányi növendékei kerültek.
A Még 1 Mozdulatszínház
1995-ben alakult meg, Fenyves Márk és Pálosi István
fiatal mozdulatmûvészek vezetésével: egyikük
az iparmûvészet, másikuk
a balett felõl
érkezett az orkesztika, a Dienes Valéria által 1912
és 1942 között kidolgozott mozdulatrendszer világába.
A 26 éves Fenyves Márk fanatikus elszántságával
eredt az 1949-ben víz alá nyomott magyar moderntánc-hagyomány
nyomába: növendéke volt a „mozdulat-építész",
társulatvezetõ Tatai Máriának, aki 1987-ben
alakította meg Orkesztika Mozdulatszínházát,
mestere volt P. Berczik Sára, a magyar táncmûvészet
közelmúltban elhunyt nagyasszonya és Dr. Dienes Gedeon,
az orkesztika kidolgozójának, Dienes Valériának
fia.
A két alapító a Duncan-Dienes Iskolában oktatja a metódust, Fenyves pedig három éve dolgozik a Dienes-hagyaték feltárásán. A hagyaték pedig óriási: a filozófiai íróként indult, Henry Bergson és Isadora Duncan szakmai barátságát élvezõ Dienes Valéria 1978-ban, 99 évesen hunyt el: életmûvét tudományos alapokon feldolgozva, társulatában, koreográfusként a színpadra is emelve Fenyves Márk munkája különleges fontossággal bír.
A Még 1 Mozdulatszínház Dienes Valéria születésének százhuszadik évfordulójára készítette el új, sorrendben negyedik elõadását. Tavaly õsszel, a mostanihoz hasonlóan a Mu Színházban bemutatott darabjuk, a Vágyvariációk hosszadalmas, terjengõs, nagyvolumenû munka volt. A szép és emlékezetes, nagy pompa jellemezte színpadképben klasszikus „elsõmûvet" mutattak be: a mindent elmondani akarás bocsánatos végeredménye egy sok szép képpel kiállított, ám közhelyektõl hemzsegõ, nehezen nézhetõ elõadás lett.
Az In memoriam Dienes Valéria címet viselõ, alig háromnegyed órás elõadásuk viszont maga a letisztultság. Szûk egy évvel ezelõtti bemutatójuk alkalmával egy érzet mentette meg a figyelmet: átsütött rajta, hogy alkotói képesek remekmû létrehozására. Sokat mondani akarásukon, kortársi komplex látleletet adni vágyásukon átjött: hamarosan kevesebbel fognak sokkal többet mondani tudni és akarni. Az In memoriam D.V. jelzésszerû díszletanyaggal, puritán jelmezekben elõadott, szikár darab. Szép; érdek nélkül tetszik, õszinte elismerést érdemel.
A nyitóképben egyetlen öreg, terebélyes karosszéket látni, balra, a szín mélyén. Ahogy az elõadás elindul, a bútor hátul olyan, mint a megidézett rendszeralkotó attribútuma. Eleinte arra gondoltam, ez a trónszerû fotel talán Dienesé lehetett. Itt és most torokszorító tárgyi emlékként van jelen, mint egy emlékmû. Késõbb, mikor a fotel már „játszott", kiderült, tévedtem.
Az elõadás négy játékosa Bacskai Ildikó, Gold Bea, Fenyves Márk és Pálosi István. Négy különös arc, mozdulatlanul is színre való jelenség. Vonásaikat, alkatukat egyszerû és szép jelmezeik láttatják: azonos, nehéz esésû, csillámló-sötét anyagból szûk, ujjatlan egybe-ruha a lányokon, köldök felett záródó, szoros derekú, bõ nadrág a fiúkon.
Gold Bea és Pálosi István rövid, egy-egy mozdulatversszaknyi történéseket ad, melyeket sötét választ el egymástól: férfi és nõ, támasza és társa egymásnak. Kicsi jeleneteikben kettejük azonosságai, elgyengülései, hasonulásai. Egyszerre a fotelon tûnnek fel: szertornászi alapossággal mozogják körbe. Egyszer mint verem, másszor mint kemence, vagy tutaj háborgó tengeren, úgy szolgál az öreg bútordarab. Egy jelenetben a fotel a hátára döntve, ülése öblébe embriópózba kuporodva a fiú: a lány finom mozdulatokkal állva egyensúlyoz a karfán, karjai hullámzanak, csípõje finoman mozog. Eric Satie egyik Gnossiene-je szól, nagyzenekari verzióban. Szívszorítóan szép kép.
Chopin A-dúr prelûdjére a két fiú táncol: jól megfigyelhetõ a kettejük testalkata és iskolázottsága nyomán fennálló eltérés mozdulataikban. Olyan érzésünk támad, mint amikor két testvér arcát mustráljuk egyezéseket és különbségeket keresve.
A játékot egész terjedelmében nagyszerûen teljesíti ki a fény: igazán igényesen és szépen használt színek, tónusok teszik széppé, érdekessé az In memoriam D.V. színpadát.
A záróetûd zenéje meglep: Albioni Adaggióját, ezt a megrendítõ és nagyon-nagyon lehasznált mûvet merészség használni. A házasságkötõtermi örökzöldre finom, lassú mozdulatok zajlanak. A térbe alig-mozdulatokkal bevonuló táncosok egy-egy hosszú, finom muszlinfüggönyt ölelnek magukra és feszítik át a színen. Megragadják aztán az anyagot és magukkal rántva hatalmas, mennyezetig csapó hullámokat kerítenek belõle. A pehelykönnyû anyag úszik a térben. A táncosok összefonják, megfeszítik, lebegni hagyják, megülepítik a különös szálakból szõtt, látványos reflexeket produkáló textilt. Ahogy a lepel aláereszkedik a színpadra, az elõadásnak is vége.
A Még 1 Mozdulatszínház dicséretesen szikár, rövid darabjának fõszereplõje a táncban lakozó szépség és kifejezõerõ. Közönsége a mozdulatok, a mozdulás szépségének élményével gazdagodik. A táncosi emlékállítás teljességgel sikeres: ha valaki életében elõször téved mozgásszínházi elõadásra, és ehhez a mûhöz lesz szerencséje, megérintetik, szerelembe eshet a tánccal. A cél nem is volt több, azt hiszem, mint méltó emlék állítása és a minden táncosban meglévõ elhivatottság kifejezése. Mindez sikerült.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu