Alkotásaival
nap mint nap találkoznak a párizsiak. Ha metróval,
vonattal vagy buszon érkeznek a Défense-negyed Grande Arche
megállójához, akkor
a hatalmas csarnokban
Ritmusok
címû reliefjét, ha pedig gyalog sétálnak
fel a Szajna-parttól, akkor Calder vörösre festett statikus
szobra és az Agam tervezte szökõkút közt,
több oszlopból álló mozaik-együttesét
láthatják. De Franciaország sok városában,
többek között Lyonban, Nizzában, Avignonban, Bordeaux-ban
és a világ számos országában, így
a kameruni Elnöki Palotában, egy tokiói és egy
antwerpeni banképületben, a riadi repülõtéren
és New Yorkban, Hágában, Rotterdamban, Martinique
szigetén – hogy csak a legfontosabbakat említsük – találhatók
közterületeken, épületek külsõ vagy belsõ
tereiben nagyméretû szobrai, reliefjei és mozaikjai.
Eddigi életmûve ismeretében nemigen reménykedtem, hogy eljuthatok a mûtermébe, de kellemes meglepetésemre jelentkezésemet igen szívélyesen fogadta. Ennek nemcsak az volt az oka, hogy Deverne nyílt, közvetlen ember. A megkülönböztetett fogadtatás elsõsorban a magyar újságírónak szólt. Ez utóbbi akkor derült ki, amikor – annak ellenére, hogy ezt manapság egy kortárs mûvésznek nem illik hangoztatnia – beszélgetésünk során elmondta, mennyire nagyra tartja Vasarelyt, milyen nagy hatással voltak rá a mûvész ötvenes évekbeli munkái, és hogy Vasarely ébresztette fel benne az érdeklõdést a magyar kultúra iránt. Így nem csoda, hogy eleinte inkább õ tett fel nekem kérdéseket, elsõsorban a magyarországi szobrászattal és Budapest építészetével kapcsolatban.
A maga tervezte ház hatalmas, üvegfalú szalonjában látható, kék és zöld geometrikus formák ismétlõdõ sorrendjével komponált kollázsai is arról tanúskodnak, hogy valóban sokat merített Vasarely kinetikus iskolájából. E kollázsok tulajdonképpen óriási méretû mozaikjainak elõtanulmányai. Egyébként is Deverne minden alkotása arra hivatott, hogy monumentális méretben is kivitelezésre kerüljön. Vendéglátóm sajnálkozik néhány meg nem valósult tervén, de a mûteremben látható mûveinek zöme felnagyítva már valamelyik francia vagy külföldi várost díszíti.
Deverne korunk városépítészetének szobrásza. Sokszor kap olyan feladatot a tervezõktõl, hogy képzõmûvészeti alkotásával tegye láthatatlanná a technikailag szükséges, de nem esztétikus elemeket, ezért mûvei szerves részét képezik az adott építészeti egységnek. A már korábban említett mozaikkal borított Défense-beli oszlopok is így születtek 1981-ben. A parkolók és földalatti átjárók szellõzõberendezéseinek nyílásait és a liftkamrát rejtik el a hengerformák. Az 500.000 darabból álló, mintegy 2500 négyzetméternyi felületû kerámiamozaik kivitelezésén egy éven át tizenöt mozaikrakó dolgozott, a mûvész állandó jelenlétében. Az alkalmazott anyag olyan különleges eljárással készült, amely tartósan biztosítja, hogy a színek megõrizzék eredeti árnyalatukat, és ellenállóvá tesz az idõjárás viszontagságaival szemben is. Egyik kritikusa, Jaqueline Louvet ezt írta a kék, a zöld és a fehér színekbõl harmonikusan összeállított, lírai hangulatú mûrõl: „Deverne alkotása határozottan absztrakt, mégis erõteljesen sugalmazza a víz jelenlétét. A vízét, amely valóban végig csörgedezik rajta, hogy azután szétterüljön tövében, a kör alakú medencékben."
Ugyancsak a szükség nyújtotta Deverne számára a lehetõséget, hogy kreativitását, valamint az adott helyhez és feladathoz való alkalmazkodóképességét bizonyítsa. A párizsi volt szovjet nagykövetség hangversenytermének két hosszanti falára tervezett, alumíniumból készült reliefjeinek akusztikai szerepük is van, míg egy lakóépület elõtti térségben a parkoló szellõzõrácsait változtatta szoborrá. Szögletes és ívelt formák egyaránt feltûnnek Deverne alkotásaiban, és közös vonásuk az elemek repetitív alkalmazása. A parkoló esetében a szellõzõrácsok képezik az alapot, ezekre kerültek a „cor-tel" nevû, barna, korrózióálló lemezekbõl készített, különbözõ magasságú, koncentrikus körök. A két, nyolc méter átmérõjû szobor mindkét darabja azonos elv alapján készült, csak míg az egyik felülete enyhén homorú, addig a másiké domború formát ad. Olyan benyomást keltenek, mintha hatalmas kagylókat vetett volna partra a tenger. A nagy méretben megvalósult mûvet csak fényképen láthattam, de kicsinyített mását, az eredeti modellt mûtermében õrzi.
„Csak" esztétikai céllal készülõ alkotásai közül már említettük a Défense nagycsarnokának reliefjeit. Két, tíz méter hosszúságú, négy méter széles alumíniummal bevont faalapba alumíniumból kivágott négyzeteket süllyesztett különbözõ dõlésszögben és egymástól eltérõ távolságra. A sorok sûrûségének változása színhatás-változást eredményez, és a rávetõdõ fényben az elemek a mozgás illúzióját keltik.
Deverne mûvészetének forrása a technika, az anyag, az architektúra, a monumentális megvalósíthatóság és az esztétika összhangjának állandó keresése. A most 72 éves mûvész rajztehetsége korán megmutatkozott, és bár patikus édesapja szívesebben vette volna, ha más pályát választ, édesanyja buzdította õt. Elõször a párizsi Iparmûvészeti, majd a Képzõmûvészeti Fõiskolára járt, ahova sok évvel késõbb tanárként tért vissza. Azon ritka francia képzõmûvészek közé tartozik, akik felismerték és elismerték a Bauhaus törekvéseinek jelentõségét, és több munkájában merített is annak hagyományaiból. Ilyen alkotás többek között a Hémisphère címû, hajlított rudakból álló kompozíciója is, amelynek két méter átmérõjû és öt méter magas, felnagyított változata Avignon egyik fõterén áll. A közös középpontú, kissé elcsúsztatva elhelyezett, egyre nagyobb átmérõjû félkörívek mindig egy pontban keresztezik egymást és azonos kör kerületén érintkeznek az alappal. A nagyobb átmérõjû kör részei laposabb ívet képeznek, mint a kisebb körökéi, így kialakul egy olyan felület, amelyet képzeletben félgömbbé lehetne kiegészíteni. Ugyanakkor az elcsúsztatás által egy csavarás is keletkezik, és ami az egyik oldalon a külsõ felületet adta, átérve a középponton, belülre kerül. Szigorú szerkesztésû, mégis lágy vonalú, ritmikus, egyszerre egyszerû és bonyolult forma.
Deverne otthonának üvegfalú szalonja szerves egységet alkot a kerttel, ahol két nagy oszlop áll. Mindkettõ, a kollázsokhoz hasonlóan, ismétlõdõ mértani formák, alumíniumból kivágott lapok – ez esetben térbeli – összeállításából született. Több változatuk is készült: a tengely hol egyenes, hol pedig enyhén megcsavart. Az egymás fölé rakott háromszögek vagy négyzetek egyszer azonos helyzetben, máskor enyhén elfordítva, növekvõ vagy csökkenõ távolságokban helyezkednek el. A lapok sûrûségének különbözõsége következtében, akárcsak a már említett Ritmusok-reliefek esetében, a színhatás is változik, a sûrûbben rakott elemek sötétebb, a ritkábban elhelyezettek pedig világosabb szín benyomását keltik, így a világos szürkétõl a majdnem feketéig változik a tónus. A napszaktól függõen különbözõ szögben ráesõ napfény, a lemezek árnyékának helyzetváltoztatását elõidézve, szinte „mozgásba hozza" a szobrot. Az ég felé törõ, vég nélküli oszlopok Brancusi Végtelen oszlopát jutatták eszembe. Nem annyira formai, mint inkább szellemi rokonság érezhetõ köztük.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu