A bécsi Iparmûvészeti Múzeum egy teljes szintjét betöltõ retrospektív válogatás a Kounellis-oeuvre legfõbb sajátosságait közvetíti a kezdeti szám- és betûképektõl az elsõ szén- és lángmunkákon át a 90-es évek beli installációkig. A jelent képviselõ fõmûvek láthatóan a 60-as, 70-es évek Kounellis-szótárát újítják meg. A korai felnagyított írás- és számjelek képei egyszerre folytatják az absztrakt expresszionisták és – különös módon – Kurt Schwitters gondolatmenetét.
Kounellis 1967-ben terít elõször üres lepedõt a mûterem falára (Cím nélkül). Bár a Veronica kendõje és a Mária köpenye ikonográfiai kontextusba hozható, a vászonnal való „más" bánásmód jegyében a kép státusza Kounellisnél megváltozik. Anyag és kifejezés régi, festõi hierarchiája megbillen. Egyúttal a felület térbe vezetésével a képi reprezentálás helyett éppen az anyagok térbeli reprezentációja kerül elõtérbe. 1967-ben készült a Cottoneria, amelynek egyik „fõszereplõje" egy vaskonténer, nem feltétlenül kuka, de mégis, az abból kiömlõ gyapot ipari szemét-melléktermékként jelenik meg. Az ipari forma és a természet fésületlen alakzatainak ütköztetése az arte povera egész mozgalmát azután végtelen variációkban fogja foglalkoztatja majd.
1968-ban alkotja meg az elsõ láng-mûvet. Kounellist az érdekli, hogyan lehet a tûz által megváltoztatott anyagokkal magát a tüzet a kép részévé tenni. Elõbb, Yves Klein és Joseph Beuys 50-es évekbeli kísérleteinek folytatásaként, az égett fával megidézett kihunyt láng-mûvek születnek. 69-tõl van jelen maga az égõ gáz, a láng: Kepes György amerikai kísérleteihez hasonlóan a mû láng-térként jelenik meg. Ezeket a kiállításon Cím nélkül képviseli egy vaslemez virágszirom, melynek bibéje maga a láng. A hasonló címû, tizenkét élõ lóval létrehozott, szaglószervekre is komponált tér (1968-69) állat- és közegészségügyi megfontolásokból most csak a katalógus fotóján jelenik meg. A már akkoriban szarkofág-szerû vastepsikbe ültetett kaktuszok azonban élõ formák a térben.
A 70-es években antik kópia-gipszöntvények törmelékeit „festi be" vagy inkább önti körül fémmel. A Vezúv hirtelen kitörését és az idõ lassú katasztrófáját egyszerre ragadják meg ezek a „reliefek". (A most kiállított mûvet 1984-ben éppen a bécsi ünnepi hetekre, a steinhofi Jugendstil Theater temetõi tere számára alkotta Kounellis.) A 80-as években saját mûveinek újraépítésére koncentrált. A saját történelem így az elmúlás-mítoszok közé emelkedik, és idõ-idézetként összegzi a tûz, vas és juta-töredékeket. A katalógusban a húsz évvel ezelõtti mûtárgyfotók ugyanúgy barnítottak, mint a legfrissebb munkák képei: itt eleve archív minden.
Az arte poverától induló mûvész munkái stilisztikai szabadságukkal és nyelvi újításaikkal nemcsak a 60-as évek mûvészcsoportosulásaira hatottak, de az azóta felnõtt újabb mûvészgenerációkat is vonzották. A MAK által most kínált 30 fõmû reprezentatív keresztmetszetet ad a Kounellis-életmûrõl. A 60-as évek fõmûvei és a késõbbi fontos munkák mellett a legújabb munka, az Il Sacrofago degli sposi kifejezetten ide, a MAK-béli kiállításra készült térinstallációként. Ezúttal is felmerülnek elõképek, mint Man Ray-tõl az Isidore Ducasse titka 1920-ból, vagy Christónak az elmúlt két évtizedben készített csomagolás-munkái. De Kounellis originális tere annyira „itt és most" –szellemû, olyan erõs azonosságot mutat a MAK architekturális adottságaival, hogy bármiféle elõzményt vagy párhuzamot keresni erõltetett kísérlet lenne. A textíliáktól takart vasvázak a takarás, a bevonás és ennek ellentéte, a vetkõztetés és a lecsupaszítás archetípusával szolgálnak. A falakat lelógó textilek vonják be, ezeket tankcsapda-szerû vasakra és mészáros kampókra húzták. Középen nagy szövettel takart alakzatok fekszenek: a trivialitás és a titok metszéspontján. Szín és anyag maga alá gyûri az eredeti teret. Amíg a textilek a falról a tekintetnek részben megengedik a jutazsákok észlelését, addig azok tartalma egy, a mester megfogalmazta titokzatos eszme mélyén marad. A fal és a térelemek, valamint az eltakart és a lecsupaszított felületek összjátékával Kounellis roppant feszültséget teremt, mind az érzékek, mind a kontextusok számára. A saját ikonográfiában korábban (1993-98) megfogalmazott hasonló mûvek anyaghasználatánál a katonai tervek, sienai föld vagy a régi velencei halászhajók vitorlái szerepelnek a felsorolásban...
A mû materiális jelenléte ellentéte az installáció imaginatív tartalmainak. Vas és juta, vagy inkább ipari acél és a kézmûves posztó kontrasztjában benne vannak a Kounellis-életmû jellemzõi. Más kiállított mûvein a tojások és a szén, vagy az ón és a gipsz ellentétei adják az elmúlt harminc év állandó párosait. Ezek között az anyagok között nincs hierarchia: kávé, szén, zsák, olajlámpa, acéllap és gázláng, cipõ és szövet, varrógép és piaci mérleg egyenrangú szerepeikben magától értetõdõen alkotják a mûvek testét. Valószínûen a világ lényeges elveit lehet összeolvasztani, ha a hõ és távolság, mulandóság-maradandóság, keletkezés-elmúlás már leírt vagy soha fel nem fedezett (termo)dinamikai törvényeit nézõ is képes az érzékelés szférájába vonni, s a maga számára olyan szabadon megfogalmazni, mint maga a mûvész. Mert Kounellis képes erre: az entrópia törvényét például egyszerre közelíti meg plasztikáiban a közvetlen tapinthatóság és az áttételes intellektuális funkció irányaiból. Õ a festészet és jelenlét tematikus feszültségeibõl alkot teret. Ezért olyan színházszerû, amit csinál.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu