Elsõ igazi önálló kiállítás a Stúdió Galériában, úgyhogy szûzavatásról van szó.
Nõ kezében fegyver – kés, villa, olló… –, ebbõl már nem sülhet ki jó.
Schneemeier látta a városszerte visszaköszönõ, belövésekkel teli falakat. Andinak, aki monokrómban is nyomult, rögtön beugrott a golyónyomok topológiájáról, hogy mi ez, ha nem felületkitöltés/felületlefedés. Piero di Cosimoról jegyezte fel Vasari életrajzgyûjteményében, hogy a nedves vakolatba, salétromos falfelületbe „belelátott" formákat – emberi arcvonások rajzolód-tak ki a reneszánsz mûvész szemei elõtt. Akkoriban azonban a falat még csak lehugyozással tudták tönkre-tenni a járószint magasságában; nem voltak olyan hatékony fegyvereik, mint a spray vagy a golyószóró.
A fal nagyon makacs és szívós tud lenni: fejjel a falnak, siratófal, falra hányt borsó, stb. Fallal találkozva rendszerint három dolog szokott történni az emberrel: vagy megnyílik elõtte (elkezd gyónni), vagy leküzdhetetlen vágyat érez, hogy átmenjen rajta (átmássza), vagy felkenõdik rajta. Schneemeier Andrea is a falra hányta fel a pszichológusnál hallott szöveget Analízis-címmel. Itt azonban nem állt meg: egy gondolat, mint valami elsõdlegesen nyugtalanító, õrjítõ képzet elkezdte beleenni magát a fejébe. Mi lenne, ha berondítaná a fal pimaszul magabiztos kikezdhetetlenségét? A Trafóban (Valódi mûvészet*) aztán már pisztollyal telibe trafálta a falfelületet. Falba lõni „csak úgy", felér Onan bibliai bûnével, aki a homokra hokizott.
De miért válhat publikussá és egyben mûvészetivé egy teljesen személyes, mondhatni privát életprobléma pszichológiai feldolgozása? Persze tudjuk, hogy az ember fogai állítólag akkor kezdenek tömegesen romlani, ha rejtett agresszióját nem tudja adekvát formában kiélni. Aki tériszonyos, azt a templomtoronyba küldik, aki önkontrollvesztésre vágyik az ágyban, azt ejtõernyõzni, aki rombolni akar, azt lövöldözni. A lövöldözéssel nem is olyan egyszerû a helyzet. Minden lövés egy kicsit csodaszámba megy, hiszen különleges, „para"-képességet jelent: távolbahatást. Emellett megvan az a tulajdonsága, hogy képes lerombolni azt, amibe belecsapódik, vagyis kikezdi a tárgyak, a materiális valóság legszívósabb, és legbosszantóbb pofátlanságát, hogy anyagilag masszívak.
Ennél sokkal fontosabbak a Schneemeier-féle munkák, és még ennél is fontosabb az, ahogyan megjelennek. Moby Go címû száma annak idején valóságos fordulópont volt a könnyûzenében. Zeneileg is (a nem-kommersz techno elterjedésének mérföldköve), de a szám videóklipje nyomán képileg is. A klipben személytelen patternként mozgatott, animációs objektumként kezelt emberi figura többszörös áttûnésekkel (egymásra montírozódva), számítógépes montázzsal keverve-mozgatva repetitív szekvenciát eredményezett. Hatásában hasonlóra sikeredett, mint Seurat monumantális képe, a Vasárnap délután a Grande-Jatte szigetén (1884-1886), amirõl a kortársak azt írták, hogy olyan, mint egy görög Panathenai, mint egy idõtlen, nagy felvonulás. Ez olyasmi, amit Magritte is alkalmazott legjobb paralogikus narrációjú festményeinél, például a Veszélyben a gyilkosnál (1926). E kép/ek perifériáján mindig ott van egy (vagy több) rejtélyes rendeltetésû, passzív figura, aki nem tudni milyen szerepet játszik a történetben, csak „van".
Ezek a sematikusan leegyszerûsített alakok a kép szélén kushadnak, láthatólag a térben elfoglalt helyzetükkel is kifejezik azt a peremszituációt, amiben egzisztálnak. Pontosan ilyen helyzetben jelenik meg Schneemeier mûvésznõ is, amikor a lövõ alapállásra rávetíti magát, és hirtelen ott áll a saját pisztolya csöve elõtt, mindehhez olyan arcot vágva, mint egy értelmiségi Barbie-baba. Az egy képben felbukkanó sok Schneemeier, a gépiesen ismétlõdõ ugyanaz, az álmatag arckifejezés nem kismértékben járul hozzá ahhoz, hogy a jelenet valami vontatott lidércálom benyomását kelti. Úgy látszik, akkor örül a szíve, ha azt látja, hogy az élõlények és a tárgyak alacsonyabb rendû dologgá redukálódnak, megkövülnek. Ez a kiélés nála nem annyira poézis forrása, mint inkább hallatlan koncentráció, a láthatóra irányuló rendkívül éber figyelem.
Azért hatásosak ezek a munkák, mert egyszerûek. Reprodukálva – ha lehet ilyet mondani – még erõsebben hatnak. Valamennyi egyszerû, üres és tiszta. Ezek a képek lehetnének a világ akármelyik mûvészeti magazinjában. Multikulturális ikonográfiájú, könnyen dekódolható vizuális nyelven beszélnek, ami ez esetben nem negatívum, hanem éppen hogy nagy erény.
Zárójelben áruljuk el, hogy a Schneemeier utána szépen visszavitte a pisztolyt a boltba, ahol vette. Ezzel minden a helyére is állt, a ráncok kisimultak. Nem történt semmi.
* Valódi mûvészet/Real Art, Trafó – Kortárs Mûvészetek Háza, Budapest, 1999. március 6–28.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu