Egy kiállítás, miként egy mû, kommunikáció.
Ez a kiállítás, melynek címe Reál, szintén az. Ettõl persze még nem kellene reális kommunikációnak neveznem; nem azért lett az, mármint reál.
Hanem azért, mert ami benne? keretében? látható, az az, reál, vagyis való. Nem csalás, nem ámítás, ne csak a kezemet figyelje, nem csalok: állok, mert lövök. És tényleg, Schneemeier Andrea lõ. (Ez a helyzet önmagában is elég megdöbbentõ, de ezen gondolkodjon mindenki maga. Megspórolom most a kínálkozó – a mûvészetvilágból és/vagy a femme fatale-archetípusból származó – párhuzamokat, és nem beszélek sem Chris Burdenrõl, sem Nikitáról, sem A dolgok állásáról, sem A szép fogolynõrõl. Nem jelentenének éppen irreveláns kontextust, de relevánsat sem. Tûnhetne úgy is, hogy idézetek sora, amit itt látunk, appropriáció, játékos pastiche, esetleg a Sega-videójáték-élmény feldolgozása a pop és a magas kultúra divatos összeházasításának jegyében; de nem, egyik sem.)
Ott tartottam, hogy Schneemeier Andrea lõ. Ahogy a videó, a fotó, és a diák alapján rekonstruálható: egy falra lõ. Látszik, ahogy két kézzel tartja a pisztolyt, látszik, ahogy idõrõl-idõre megrándul, és látszik, ahogy egy falba becsapódnak a lövedékek. Azt látjuk, ami történik/történt, ami volt/van, ami való. És azt halljuk, és azt olvassuk. Valaki lélegzik, valaki beszélget.
Transzparens reprezentáció: ezért reál mindez. Nem szocreál, nem kapreál, nem hiperreál. Nem a gesztus realitása játszik itt: ezért nem (egyszerûen) szimbolikus a mû (és ezért sem kisajátítás). A tett realitása a fontos, és a tapasztalaté. Hogy visszarúg a fegyver, hogy lyukat üt a falon, hogy hogy nézek ki pisztollyal a kezemben, hogy min megyek keresztül, amikor a lelkemrõl beszélek. Ezért reál. De miért, miképpen kommunikál? Azt mondtam, nem a szimbolikus gesztus realitása a fontos (ha van egyáltalán), hanem a tetté. Csakhogy a tett – a lövés – ez esetben nem kommunikáció. (Illetve az is: hiszen lõni nem más, mint kommunikálni. De ez a reális kommunikáció Koszovó és Dunaszerdahely realitása, és nem Schneemeier Andreáé a Stúdió Galériában. Vagy talán mégis? A mûvésznõ az egyik képen magát tartja, a másik sarokban magát lövi. Magával, -ban kommunikál? Ebbe nem megyek bele.)
Tehát nem a lövés a kommunikáció, hanem a lövés kiállítása. E nem-gesztusok a kiállítás kontextusában kommunikálni kezdenek. Feltárják és felajánlják a célratartás perspektíváját. Kijelölik az enyészpontot, a tapasztalat – ami a tett következménye – sûrûsödésének reális terét. Kezünkbe helyezik a pisztolyt, fülünkbe a lélegzetet, szemünkbe a lelket. Összeáll – realitássá – ami csak transzparens leképezések sora volt. És rúg, mint egy pisztoly. Akkorát szól, mint egy tenyér – ha elsül.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu