Helyszín: a frankfurti városháza.1 A középkori épület lesötétített, gótikus boltívekkel fedett termébe a látogató a régi városrész forgalmas, emberek sokaságától nyüzsgõ, központi vásárterérõl lép be. A tér zsibongása és a téren álldogáló embercsoportokból egy-egy kiragadott arc, kép, találkozás még elevenen bennünk él, amikor a terem oldalsó falán függõ egyetlen, nagy méretû (280 × 240 cm-es) vetítõvásznon egy hasonló utcai jelenetnek, három asszony találkozásának lehetünk tanúi. Sötét, többszintes városi épületektõl körülvett, perspektivikusan, erõs rövidülésben érzékeltetett utca keresztezõdésében álldogáló két asszony szokványos beszélgetését követhetjük, mígnem az asszonyok közül a jobb felöl álló, idõsebbik a távolban (valószínûleg az asszonyok felé közeledõ, de a kép terén még kívül esõ) harmadik személyre lesz figyelmes, akit azután kitörõ örömmel és kitárt karokkal fogad. A jelenet a két, egymást már minden bizonnyal korábbról jól ismerõ asszony ölelésében éri el tetõpontját, melybõl a harmadik, kissé hátrább álló nõ kívülállóként kireked és az ölelés pillanatában takarásba is kerül. Végül az egymást nagy örömmel köszöntõ asszonyok a harmadikat szintén bevonják a társalgás további menetébe, majd a jelenet megszakad, illetve a ciklus kezdõdik elölrõl.
Bill Viola Köszöntés címû videó- és hanginstallációja elsõ látásra a mindennapi életbõl vett, látszólag banális eseményt dolgoz fel. A mindennapjainkból számunkra is jól ismert eseménysor, a köszöntések rutinossá és már-már egészen banálissá váló gesztusai, a mûvész megfogalmazásában azonban különös hangsúlyt nyernek, és ezúttal másként hatnak ránk. Ezt a hatást a mûvész a film extrém lelassításával éri el. A valóságban egy alig 45 másodperces eseményt több mint tíz percen keresztül követhetünk a film végsõ formájában. (Technikailag ezt a mûvész egy nagy sebességû, másodpercenként 300 képet felvevõ kamerával kivitelezi.) A lelassított képsorok az alakok minden egyes parányi mozdulatát, arcvonását és mozdulatát szinte álló képként rögzítik és tudatosítják a nézõben. A lassítás egyúttal monumentalitást is kölcsönöz az eseménynek. Végül Viola a jelenetet a megszokott utcai hangkörnyezetbõl is kiemeli. Az asszonyok beszédébõl, néhány akusztikailag ugyancsak lelassított és ezáltal eltorzuló, az ölelés pillanatában elhangzó egy-két szaván kívül2 nem hallhatunk semmit, ahogy az utca lármájából sem érzékelhetünk semmit. Ehelyett a jelenetet meghatározatlan forrásból származó, kozmikus, olykor felerõsödõ, majd elhalkuló szélzúgás kíséri és kölcsönöz egyfajta misztikus jelentést a máskülönben hétköznapinak tûnõ eseménynek.
Mirõl is van voltaképpen szó? Mi a mû valódi, központi témája? Erre a mûalkotás ikonográfiai megközelítése adhat ez esetben választ. J. C. Ammann a mûvésszel folytatott beszélgetése alapján arról számol be, hogy a mû elkészítése során két elõkép is szerepet játszott.3 Az egyiket a mûvész több mint egy éven keresztül tartotta szeme elõtt, egy, a mûterme falára kitûzött képeslap formájában. Ez a kép Pontormo (1494-1557) 1528/30 körül privát megrendelésre, a firenzei Carmignano plébánia temploma részére festett Visitatio-ja volt.4 A másik kép eredete hétköznapi. Egy este, amikor Viola kocsijával a Long Beach-en, útban hazafelé, megállt egy útkeresztezõdés piros lámpájánál, két beszélgetõ nõre lett figyelmes, akik közül az egyik egyszerre csak örömteli módon nyújtotta ki karját, hogy egy feléjük lépõ harmadik nõt köszöntsön, akit a mûvész – saját helyérõl – szinte az utolsó pillanatig nem láthatott. Az asszonyok egymás közötti beszélgetésébõl a mûvész mindvégig nem hallhatott semmit, mivel a nagy meleg miatt kocsijában az ablakok zárva voltak és a légkondicionálás be volt kapcsolva. Habár a történelmi kép és a hétköznapi életbõl vett analóg szituáció együttesen és talán ugyanolyan mértékben játszottak közre Bill Viola Köszöntés címû videó- és hanginstallációjának megalkotásában, elemzésem során Viola mûvét részleteiben elsõsorban Pontormo adott festményével vetem össze, míg a véletlenszerû és csupán képzeletünkben rekonstruálható utcai jelenet szerepét a festészeteben évszázados ikonog-ráfiai hagyományra visszavezethetõ téma aktualizálásánban látom.
Az említett párhuzamból ikonográfiailag arra következtethetünk, hogy Bill Viola Köszöntés címû mûvének központi jelenete voltaképpen Mária és Erzsébet találkozásának bibliai eseményét dolgozza fel. A történetrõl Lukács evangéliumában (1, 39-42) olvashatunk: „A napokban elindult Mária, és sietve elment a hegyvidékre, Júda egyik városába. Bement Zakariás házába és köszöntötte Erzsébetet. Amikor Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, megmozdult a magzat a méhében. Megtelt Erzsébet szentlélekkel, és hangos szóval kiáltotta: „Áldott vagy te az asszonyok között, és áldott a te méhednek gyümölcse!”
Bill Viola Köszöntés címû mûvében, a bibliai történethez hasonlóan, az egész jelenet középpontjában szintén két asszony találkozása és köszöntése áll. Közülük az idõsebbik, aki a nõk hármas csoportjában jobb felõl áll és görög meander-mintás szoknyát, sárga felsõrészt és vörös vállkendõt visel, a már idõsödõ és mégis gyermeket váró Erzsébet alakjával azonosítható. A két nõ beszélgetésének elején felfigyelhetünk egy apró, mégis utalásszerû részletre, amelybõl arra következtethetünk, hogy az asszony áldott állapotban van, és ezt az örömteljes hírt osztja meg társnõjével. Az asszony ugyanis a beszélgetésnek ezen a pontján egy hangsúlyos karmozdulattal simítja hátra vörös vállkendõjét. Ezzel mintegy fellebbenti titkát a nézõ elõtt is, akinek tekintete így egy pillanatra az asszony hasára irányulhat. A fiatal és sudár termetû, rövid, sötétbarna hajú, intenzív vörös ruhát viselõ asszonyban mindezek után Mária alakját fedezhetjük fel. Nála a megérkezése pillanatában feltámadó szél lebbenti hátra ruháját, és így a testére rátapadó drapéria hangsúlyozza ki gömbölyödõ hasának vonalait. Fontos elemként érzékeljük a jelenetnek ezen a pontján a különösen felerõsödõ és mindent megmozgató, orkánszerû szelet, amely szimbolikusan utalhat a bibliai történetben Erzsébetet megindító szentlélekre, az esemény felkavaró, belsõ élményére.
A helyszín a bibliai leírás szerint Júda egyik városa. A jelenetet Pontormóhoz hasonlóan Viola is városi, utcai környezetbe helyezi. Pontormo festményén a Máriát köszöntõ Erzsébet mögött, feltûnik egy lépcsõfeljáró (Zakariás házára utalva), mely a ház oszlopos bejárati kapujához vezet, ezt Viola szinte egy az egyben vesz át. Videó-installációjának kulisszaszerû filmháttere, ahogy azt a mû forgatókönyvéhez készített alaprajz is mutatja5, Pontormo festményének erõs perspektivikus rövidülésben ábrázolt architektonikájával szinte teljes mértékben megegyezik. Ahhoz, hogy Viola mûvében az építészeti hátteret hasonlóan erõs rövidülésben tüntethesse fel, a tervrajzon jól láthatóan, az utca egyes homlokzati elemeit, külön, egymáshoz képest enyhén elforgatott és a kép elõterével egyre kevésbé derékszöget alkotó szögben állította be. Az épületek homlokzatairól viszont hiányoznak a történelmi kort és helyszínt közelebbrõl meghatározó stílusjegyek. A mûvész ezzel nyitva hagyja a nézõ és a mûvészettörténész számára azt a kérdést, hogy az esemény színhelye mennyiben interpretálható a bibliai történet színhelyeként, avagy Pontormo történelmi képének megfelelõen „középkori városképként”6 , avagy korunk hétköznapi környezetébõl ismert, modern „iparvárosi”7 negyedként.
Hasonlóképpen nehezen meghatározható a napszak és idõpont, melyben az esemény zajlik. Míg az elõtérben álló asszonyok nappali megvilágításba kerülnek, a háttér sötétebb tónusú színei és a borús égbolt alkonyodó vagy hajnalodó napszakra utalnak. Végül az asszonyok öltözéke se árulkodik egyértelmûen a jelenet topográfiai helyszínérõl. A lenge ruhák és saruk ugyanúgy utalhatnak egy meleg éghajlatú országra vagy egyszerûen a meleg, nyári évszakra. B. Götz-Mohr szerint olyan öltözékrõl van szó, amelynek a hatvanas években egyformán divatja volt az egyetemista fiatalok körében „Los Angelestõl Stockholmig vagy Dél-Olaszországig”8. Mindebbõl arra következtethetünk, hogy a mûvész el akar vonatkoztatni mindennemû helybeli vagy idõbeli meghatározástól. A mû üzenete, tekintsük azt a bibliai történet tükrében vagy az esemény hétköznapiságában, általános érvényû.
Bill Viola, Pontormo négyalakos kompozíciójával ellentétben, az asszonyok háromalakos csoportjának zárt és szimmetrikus alakzatát választja. Ikonográfiailag mindkét változat elõfordulásához adottak a példák. Kísérõ alakként általában egy vagy két szolgálóleány szerepel, a késõ gótikus ábrázolások esetében pedig gyakran József és Zakariás tûnik fel. Ezektõl a változatoktól eltérõ és szokatlan módon Pontormo négyalakos kompozíciójának esetében (A. Pinelli szerint) egy dupla figurális változatra, azaz a fõalakok megkettõzésére láthatunk példát.9 Szembetûnõ ugyanis az egyfelõl profilból, másfelõl pedig frontálisan ábrázolt nõi párosok hasonlósága. Magyarázatul szolgálhat erre Pontormo festészetének mûvészetelméleti háttere, ahogy errõl R. Krischel is említést tesz, amely a mûvészetben járatos festõtõl megköveteli a „varietá”, azaz „contrapposto” (ellentétek) játékát.10
Bill Violánál a jelenet háromalakosra redukálódik, ez azonban éppúgy megengedi a mûvésznek, hogy a régi „varietá” szabályainak megfeleljen. Így például a három nõ életkora, hajszíne és frizurája is eltérõ. A háromalakos, háromszögre épülõ, kiegyensúlyozott kompozíció, mely egyébként minden bizonnyal visszatekint az antik mûvészetbõl ismert és a reneszánszban is gyakran megjelenített három grácia nõi csoportjára és a keresztény ikonográfiában ennek megfelelõ három szent asszony (Anna két lányával, Máriával és Erzsébettel) ábrázolásánál gyakori kompozíciós megoldásokra,11 további lehetõséget nyújt a mûvésznek arra, hogy egyfelõl a „varietá” szabályainak eleget tegyen és végigjátssza a háromszögû felállásból adódó valamennyi kommunikációs variációt, illetve hogy a két áldott állapotú asszony ölelése pillanatában kompozíciós eszközzel is tudatosítsa a nézõben a harmadik asszony kívülrekedését.
Mindezt a mûvész színkompozíciójában is kifejezésre juttatja. Bill Viola Pontormo tobzódó és vakító színeinek hatása alá kerül, és kompozíciójában szintén intenzíven ragyogó színeket használ. Hasonlóan nagy szerepet játszanak a széltõl megmozgatott drapériák, melyek Pontormo képén is külön életet élnek. Ruházatában a háromalakos nõi csoport a három alapszínre épül: a vörösre, kékre és a sárgára. A keresztény színszimbolika alapján a vörös szín domináns jelenléte – egyrészt a fiatalabb nõ ruhájában, másrészt pedig az idõsebb asszony kendõjében – Krisztus megváltó szeretetére, az emberiségért kiontott vérére utal. A két asszony találkozása pillanatában az idõsebb asszony vörös vállkendõje karmozdulatával együtt lebben meg és öleli át a fiatal asszony magzatot hordozó ölét. Kettõjük közös titka az új élet, a szeretet üzenete és gyümölcse, melyet magukban hordoznak. Ennek az örömhírnek a mindent elsöprõ erejét fejezi ki az asszonyok arcáról és mozdulataiból sugárzó öröm és jelzi a felkerekedõ, egy pillanatra mindent megmozgató szél.
Ennek az egymás felé megnyíló és aktív nõi párosnak az ellentéteként érzékelhetjük a harmadik alak passzivitását és magába fordulását, amelyet például a jelenet alatt az asszony maga elõtt összekulcsolt kezei többször is kifejezésre juttatnak. Tekintetében az ölelés pillanatában mintha tetten érhetnénk az irigység érzetét. A két asszony örömének közös titkából ugyanis õ kívülreked. Kék ruhájának hideg színfoltja kontrasztot képez a másik két nõ vörös és sárga ruháinak meleg színeivel szemben.
Végül kompozicionálisan (a negyedik figura elhagyásával) Violának lehetõsége nyílik arra, hogy a nézõ figyelmét a háttér egyik épületének boltívében zajló mellékjelenetre is felhívja. A két férfialakos mellékjelenetet Pontormo festményén ugyanúgy felfedezhetjük, ugyancsak merész mértékváltással, a kompozíció bal oldalán, egy boltíves épület elõtti padon, de ez itt mégis kevesebb hangsúlyt nyer. Egy másik kompozíciós eszközzel, a szemmagasság lejjebb helyezésével a mûvész szintén azt segíti elõ, hogy egyfelõl monumentálisabban hasson ránk az elõtérben zajló jelenet, másfelõl, hogy elég hangsúlyt kapjon a háttér mellékjelenete is. Míg Pontormo festményén ez a kompozíció középvonalával esik egybe, Viola Köszöntés címû mûvén a kompozíció alsó harmadába kerül.
Az utóbbi mû esetében a háttér férfialakjai mellett ismételten feltûnnek fényreflexek is. Krischel magyarázata szerint elképzelhetõ, hogy a férfiak tükröt tartanak a kezükben.12 A tükör és tükrözõdés Viola más videó- és hanginstallációiból is ismert elem (Slowly Turning Narrative, 1992 vagy The Reflecting Pool, 1977-79), s a felismerés, az önfelismerés szimbólumaként értelmezhetõ. Az önfelismerés ránk is vonatkozik. Honnan jöttünk és születtünk e világra? Hová tartunk?
A születés, élet, halál és újjászületés egzisztenciális kérdéseivel szembesít minket Bill Viola ebben a videóinstallációban, mint oly sok más mûvében is. Történjék ez az ikonográfiailag a keresztény gondolkozású és évszázadokra visszatekintõ európai festészet egy olyan tradicionális képtípusán keresztül, mint az a Mária és Erzsébet találkozását ábrázoló bibliai jelenet, amelynek központi témája ugyancsak a születés, Krisztus megtestesülésének és általa az emberiség újjászületésének misztériuma, avagy nyilatkozzék meg sokkal profánabb módon: a hétköznapi életbõl kiragadott terhes asszony motívumán keresztül.
1 A cikk Bill Viola 25 éves pályafutását összefoglaló frankfurti kiállítása (1999. február 5–május 25.) kapcsán íródott.
2 Az itt elhangzó szavak angolul a következõképpen szólnak: ”Can you help me? I need to speak with
you right away”. Ennek értelmezéséhez lásd: Roland Krischel, Pontormo Revisited, Gesellschaft für Moderne Kunst am Museum Ludwig, Köln 1997, 30. o.
3 Jean-Christophe Ammann, The Greeting. Bill Viola: European Insights, a kiállítás katalógusában, szerk.
Rolf Lauter, Prestel, München 1999, 330. o.
4 Kurt W. Forster, Pontormo, München 1966, Kat. Nr. 36
5 Krischel, 26. o. (4. ábra)
6 Jean-Christophe Ammann, Bill Viola. Bill Viola. The Whitney Museum of American Art, New York 1997, 122. o.
7 Christiane Schillig, Evelyn Weiß, Ungedrucktes Manuskript des Museum Ludwig Köln 1995, 13. o.
8 Brita v. Götz-Mohr, The Greeting. Bill Viola: European Insights, a kiállítás katalógusában, szerk. Rolf
Lauter, Prestel, München 1999, 336. o.
9 Így például Mária ruhájának sötétkék színe visszatér a kísérõ figura kendõjében és fordítva.
Hasonlóan hátul kioldott, lazán felhelyezett fejkendõt visel a párba állítható mindkét baloldali alak. Továbbá feltûnõ, hogy az idõsebb Erzsébet kísérõje mintha vele teljesen egykorú lenne. A. Pinelli, La maniera: defizione di campo e modelli di lettura. In: Storia dell arte italiana, 2. rész, 2. kötet, Torino 1981, 119. o.
10 Krischel, 28-29. o.
11 Krischel lehetségesnek tartja, hogy a háromalakos nõi csoport alakjaiban Annát és leányait ismerjük fel. Ennek alátámasztásául utal a tarisznyák terhességi szimbólumaira a két fiatalabb asszony oldalán.
12 ibid.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu