Napjainkban már nem igen érdemes arra hivatkozni, hogy a NAT (Nemzeti Alaptanterv) miként foglalkozik a kortárs mûvek megismertetésével az általános és középiskolában. Nem foglalkozik. Ad némi támpontot a tanároknak, de nem kíván beavatkozni: Ismerje a kortárs mûvészet jelentõs alkotásait bizonyos témakörökben. Természetesen a pedagógusok helyi tanterveikben szerepeltethetik a kortárs mûvészet konkrét mûalkotásait, az azokkal való foglalkozást, kortárs kiállítások látogatását, miként a kortárs gyûjtemények megismertetését is. A NAT szerepe érezhetõen csökkent, s hogy a hozzá kapcsolódó könyvek, kiadványok mennyire foglalkoznak a modern mûvészettel, kortársainkkal, az ma még alig belátható. A NAT nem vállalt kockázatot, vajon mi, tanárok, a vizuális neveléssel foglalkozók vállaljuk-e?
Hajdanvolt úrfi koromban egy ízben tanfelügyelõt (szakfelügyelõ volt a becsületes neve) hívtam magamhoz ilyen bolond az ember, ha fiatal! A kedves hölgy egy kolleginával érkezett, s ketten jól elbeszélgettek az óra folyamán. Azt azonban tisztán hallottam, hogy amikor épp a húszas-harmincas évekbeli avantgarde mesterekkel példálództam a gyerekeknek készülõ munkáik kapcsán, felügyelõim összenéztek, s egyikük ezt suttogta a másiknak: Azért az a Picasso jó festõ volt, nem? S történt mindez 1976-ban. (Picasso három éve halott volt már!)
Miért írom mindezt le? No, nem azért, hogy az én boldogemlékezetû szakfelügyelõmet bántsam, inkább, mert úgy vélem, tanári körökben ez a bizonytalankodó kérdés ma is el-elhangzik néha. Bizonyítandó, hogy a 20. századi mûvészet ma már klasszikussá nemesedõ része sem integrálódott egészen a mûvészetoktatásban. Hiába született meg 1985-ben Beke László azóta is alapkönyvnek tekinthetõ gimnáziumi mûvészettörténet-könyve, mely a 80-as évekig tekinti át a világ mûvészetének alakulását (hangsúlyosan említve a magyar mûvészetet, s a kortárs mûvészeket sem felejtve ki). Azt gondolom, a könyv utolsó máig aktuális kortárs-fejezeteit a kollégák könnyû szívvel ugorják át. A Tér-Szín-Forma címû, ma is használatban lévõ tankönyv 1978-as megjelenése óta átdolgozatlan példányaiban a kortárs mûvészet Mirónál és Dalinál (valamint az École de Paris mûvészeinél) megállt. Szabó Attila mûvészettörténet-könyve, s a most készülõ Tölgyfa program (Helikon Kiadó) sorozatai üdítõ kivételnek tetszenek. A mûvészeti szakmai könyvek be nem érett, és ki nem értékelt mûvészeti irányzatokról szót sem ejtenek általában. Ezért mind általánosan a század végének legnagyobb magyar és egyben legjelentõsebb nyugati mûvésze a mûvészetoktatás számára Victor Vasarely maradt. Õ ugyanis problémamentes és beérett a szakirodalomban.
Kortárs mûvészet. Mi az? kérdi joggal, aki csak egy kicsit is járatos napjaink mûvészeti életében. Ki kinek a kortársa? A klasszikus Bartók, Sztravinszkij, Schönberg még mindig kortárs, ám a mai nagy öreg zeneszerzõk egyike-másika már alig férhet be ebbe a kategóriába. Kortárs-e Kondor Béla, Korniss, Bálint Endre vagy Ország Lili, s Hajas Tibor kortárs mûvész-e? És Erdély? Mennyire kell avantgarde-nak lenni, mennyire kell elfogadottnak lenni ahhoz, hogy valakibõl tananyag legyen? Avantgarde-e Bak Imre vagy Fehér László, vagy élõ klasszikusok, mindketten? Vagy csak Baksa-Sós és Szentjóby avantgarde? Megannyi megválaszolatlan, megválaszolhatatlan kérdés, melyre múzeumi munkatársak, mûkritikusok és mûvészek más és más feleletet adnak. Milyen nagy trendek kategorizálják akkor a kortárs mûvészetet? Mi lesz az oktatásba kerülhetõség kritériuma? Erre az alábbiakban felsorolt szempontok alapján próbálok válaszolni.
1. A nagy trendek
A korszellem címû kiállítás (Berlin, 1982) talán elsõ ízben deklarálta a minõség és az aktuális szellemi irányzatok egynemûségét. Minden további gyûjteményes, válogatott, egyfajta koncepció alapján összekeresett képzõmûvészeti kiállítás ezt a Zeitgeist irányelvet kívánta felmutatni. Ennek alapján elmondhatjuk, hogy minden kvalitás-megítélés alapja a korszerûség. Ezt már mint a besorolást, ítéletet stiláris, ideológiai, szellemtörténeti alapon (eufémizmus, de így van) hozhatjuk meg. Segítségül hívhatjuk a világ képzõmûvészetében uralkodó nagy trendeket, ezek változatait nem csak a kiállítások, de az aktuális nagy mûvészeti magazinok (legújabban az Interneten is hozzáférhetõen) bemutatják. Ennek megfelelõen vannak még kortársaink és vannak a kortársaink. No meg legtöbben azok, akik csak vannak. Természetesen igaztalan ez a kategorizálás, de a trendek mentén csak fekete-fehér válaszok léteznek.
2. Listák
A hazai és/vagy nemzetközi ismertségi listák alapján is el lehet dönteni, ki tekinthetõ fontos kortárs mûvésznek. Ennek szempontjai a következõk:
A/ jelentõs hazai és nemzetközi kiállításokon való részvétel;
B/ publikációk, könyvek a mûvészrõl;
C/ múzeumokban való megjelenés vásárlások.
3. A kortárs mûvészetben
elfoglalt hely, azaz a többi mûvészeti ággal való kapcsolódási pontok
A zenemûvészet terén a kortárs megközelítés a zene egyszerre absztrakt és emocionális kisugárzása és befogadása miatt sokkal problematikusabb, mint a képzõmûvészetben. Ráadásul a technikai sajátosságok, a legkorszerûbb anyagok, eszközök használata a zene befogadásánál elidegenítõleg hatnak azaz pl. az elektronikus zene kortárs zene, de nem kedvelt, míg az elektrografika, a komputergrafika a maga módján sokkal kezdetlegesebb módszerekkel és formai eszközökkel együtt is befogadhatóbb, így elfogadhatóbb (lásd a Digital art kiállításokat a Nemzeti Galériában). Kurtág, Eötvös Péter, Ligeti bár õ épp a neoavantgardtól elfordulva vált kevésbé kortárssá vagy Vidovszky mellé a klasszikus veretû modern kortárs képzõmûvészet nagy öregjei sorakoznak fel (például Keserû, Bak , Nádler). A 60-as évek meghódítatlan területeinek pionírjai együtt menetelnek ma is. A fiatalabb generáció csak a képzõmûvészek körében vált le errõl a csapattól. A fiatal zeneszerzõk továbbra is a nagy, klasszikussá vált kortársak csapásai mellett mögött húznak. Így hát mást jelent a kortárs zene napjainkban, mint a kortárs képzõmûvészet, s akkor még szót sem szóltam a kortárs zenét befolyásoló jazz, ill. tömegzene, underground erjesztõ, építõ hatásáról. A kortárs mûvészet fogalmának körbejárására azért fordítottam ennyi idõt, mert érzésem szerint a befogadás egyik alapmotívuma a definiálhatatlanság. Az iskola mindenfajta iskola mindig az elemzések és értékképzések mentén közelíti meg a tanítható információt. Ha az alapdefiníció hiányzik, oda az elemzés gondolati kiindulópontja. Marad/hat a közmegegyezés, ám ezt az iskolai keretek nem fogadhatják el (lásd a történelemoktatás alapvetõ vitáit a XX. sz. megítélésében). A magyar oktatásügy egyik jeles dokumentuma, a NAT ezt a kérdést nevezetesen a kortárs mûvészet megismertetését rábízza a tanárokra: mennyit és meddig adagolnak a különbözõ fõként a felsõ tagozatos, illetve gimnáziumi évfolyamokban e tárgykörben, az õ dolguk. Mivel a NAT szemléletében újjáértelmezte a teljes vizuális kultúrára nevelési módszertant, ezért nem kerülhetõ meg a kérdés, vajon felkészültek-e a tanárok a kortárs mûvészet interpretálására? Általánosságban s erre továbbképzési tapasztalataim is vannak úgy ítélhetõ meg, hogy a ma iskolájának rajzot tanító tanárai nem felkészültek. Vajon milyen lehetõségeik vannak a képzettségi szint növelésére?
1. Önképzés ez ügyben az utóbbi években sem látható igazi fejlõdés, a kollégák nemigen járnak kortárs kiállításokra, galériák, megnyitók közönségét nem a rajztanárok széles tömegei alkotják, s bár erre nincs konkrét adatom a kortárs mûvészet és mûvészetelmélet kiadványait sem forgatják.
2. Továbbképzés a pedagógiai társaságok, szervezetek (Magyar Rajztanárok Országos Egyesülete), az Iparmûvészeti Fõiskola Tanárképzõ Intézete, a Soros Alapítvány rajztanár továbbképzése (Nagykanizsa) témái között szerepel a kortárs mûvészet megismertetése. Ezek fontos lehetõségek, a képzésben részt vevõk létszáma bizony mégis zömmel 100 fõ alatt marad.
3. Pedagógusoknak szóló tárlatvezetések. Ezek a múzeumpedagógiai akciók hiányoznak leginkább, pedig az ön- és továbbképzést egyaránt magába foglalnák.
4. A közszolgálati médiában intenzívebben jelent meg az utóbbi években a kortárs mûvészet. Az átmeneti, 1997-98-as fellendülés után, amikor magazinok, portréfilmek foglalkoztak a kortárs mûvészet kiemelkedõ idõsebb és fiatalabb személyiségeivel hozzáértõ módon, most újabb recesszió érzékelhetõ. Havonta 2 óra mûsoridõ a pozitív elõzményekhez képest bizony szinte semmilyen esélyt sem ad az ismeretszerzésre. Komoly gondok vannak még a tanárképzés területén. A képzetlen, mondjuk ki, félmûvelt kezdõ tanárok többet ártanak, mint a konzervatív többség. A mûvészeti egyetemeken pedig a tanárképzés nem teljesen hatékony módja az a veszélyforrás, mely miatt alulképzettség állhat elõ. (Ez alól kivételnek látszik az Iparmûvészeti Fõiskola Tanárképzõ Intézetre, ahol a kortárs mûvészet jelesei nagy gondot fordítanak az ilyen fehér foltok átfestésére is.) A tanár- és tanítóképzõk végzõs hallgatói pedig konzervatívabb képzést kapnak, így ízlésviláguk, orientációs bázisuk is szûkebb.
Javaslatok
A tanárértelmiség bár potenciálisan nem vásárló rétege a kortárs mûvészetnek hajlandó áldozni (a kevesebbõl) arra, hogy saját korának képét megismerje, birtokolja. Ehhez azonban informatív, jó és olcsó kiadványokra, jelentõs kiállítási propagandára, ismeretterjesztõ munkára van szükség. A galériák hálózata (szövetsége) e tekintetben példamutatóan járna el, ha a tanárképzõ intézményeket, az iskolákat fel-, és megkeresve segítené a tájékozódást színes és ingyenes programajánlatokkal (ennek egy legújabban megjelent formája a Galéria Magazin). Ebben az esetben a magyar pedagógus nemcsak a házhoz vitt, sok esetben még a képcsarnoki festészetnél is alantasabb színvonalú kortársak mûveibõl válogathatna, de egy esetleges akciós megoldással valódi értékeket is magáénak tudhatna.
Jelentõs segítséget nyújthatna a jobb tájékozódásban, ha nem csak a múzeumokban (különben ott sincs), de a kortárs tárlatokon is megjelennének az egyoldalas tájékoztatók, mûvészeti írók által írt értelmezõ szövegek egy-egy képpel. A múzeumokban ehhez járulhatna egy gájd, afféle vezetõ füzet, több információval. Ezeket összegyûjtve akár egy kis kortárs könyvtárnak is birtokába jutna a tanár (is). A szaksajtó egyre bõvülõ körét a rajztanárok a vizuális szakemberek abban az esetben forgatnák, ha ehhez a propaganda és esetleg némi pedagógus kedvezmény révén hozzá juthatnának. Feltétlenül szükség lenne a szakirodalmi tájékoztatáson túl a kortárs mûvészet befogadását (nota bene: tanítását) ismertetõ szakcikkekre is.
A kulturális intézmények támogatói körét szélesítendõ, új jelenségként bankok és cégek foglalkoznak kortárs mûvészeti alkotások támogatásával. A mecenatura ilyetén formái (lásd a Philip Morris és Suzuki galériák, Magyar Aszfalt pályázat, Matáv gyûjtemény) eddig ismeretlenek voltak, ám most szerencsésen motiválják a kortárs képzõmûvészetet. (Hátha még több jutna ebbõl a gyûjtõ köröknek, múzeumoknak!) Kétségtelen, hogy ez a hatásos támogatási rendszer visszahat az iskolai, oktatási életre is (a reklám az élet nagy tanítómestere!).
Mit tehet a múzeumpedagógia ?
Mint El-Hassan Róza mondja, a múzeumok a kortárs mûvészet által más dimenzióba kerültek. Ma már aligha lehet pusztán kép (tárgybemutató) kiállításokat rendezni. Az installáció, enviroment korában a hagyományos tárlatok szinte revelatív (retro) érzésekkel töltik el a látogatót aki ráadásul az installációval mit sem tud kezdeni. Nem is igen foglalkoznak a múzeumok a közönség eligazításával. Nincs erre a témára kialakított múzeumpedagógiai gyakorlat. Az iskolai csoportokat legfeljebb a rajztanár viszi végig a kiállításokon de hogyan, ha számára sem érthetõ és befogadható az anyag. Nagy ritkán (pl. a Mûcsarnokban) van iskolai csoportok számára szakszerû vezetés.
Pedig:
A/ Iskolákhoz eljuttatott szóróanyagon lehetne népszerûsíteni az érdekes kortárs mûvészeti tárlatokat. Bemutató elõadásokra invitálni a tanárokat, ahol a szakemberek ismertetik a tárlatot.
B/ A kiállító intézmény gyermekújságokon keresztül, erõteljes propagandával, kis ismertetõkkel hívhatná fel a figyelmet az érdekesebb, fontosabb kortárs mûvészeti kiállításokra (valami ilyesmit kezdett a Zsiráf ifjúsági lap kortárs mûvészeket Keserü Ilonát, Bak Imrét, Szirtes Jánost, Szabados Árpádot és másokat bemutató sorozatával, illetve a Pesti Est Junior kortárs kiállításokat (is) ismertetõ lapszámaival).
C/ Szükség lenne egy kortárs mûvészeti, múzeumpedagógiai Centrum kialakítására (ennek körvonalai 1997-ben egy minisztériumi megbeszélésen már kirajzolódtak, helyszínéül akkor a Mûcsarnok jelentkezett). Az elképzelés szerint a Központban kortárs mûvészetben járatos, múzeumpedagógiai technikákat ismerõ munkatársak dolgoznának, akik anyagokat, feladatlapokat, videófilmeket, tevékenykedtetõ feladatokat készítenének, és ajánlanának ki az iskoláknak, gyerekcsoportoknak. Elképzelhetõ lenne a nemzetközi kapcsolatok kialakítása, továbbképzések és konferenciák szervezése e témakörben. Így azok a lehetõségek, technikák és anyagok is rendelkezésre állnának, melyek révén a pedagógusokat segítve érthetõbbé, befogadhatóbbá válna mindaz, amit ma alig tanítunk, mert ismeretlen, nem kipróbált, egyszóval: kortárs.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu