Várnagy Tibor Naaa! Magyar tavasz 1848-1998


Jegyzetek
"Az alaptétel az, hogy a pácban mindenki benne van. Ennek következménye az a felháborító paradoxon, hogy valaki magát minél inkább kintlévõnek tünteti fel, annál mélyebben benne van, s ezért valaki minél kevélyebb, és minél jobban henceg és minél pökhendibb, és orrát minél jobban felhúzza, annál komikusabb, végül is minél emberfölöttibnek akar feltûnni, annál nevetségesebb. Éppen ezért nincs mulatságosabb magatartás, mint a pátosz. Ez, mondom, az elsõ alaptétel.

Az együttesbõl természetesen még hiányzik a harmadik. Ha a fecsegõ és az ügyvivõ találkozik, abból mindig ilyesvalami derül ki, szóval mindig indiszkréció. De a fecsegõ és az ügyvivõ mellé feltétlenül oda kell számítani a hallgatót, illetve az olvasót is, és a játékba, illetve a pácba bele kell vonni, különben a vicc nem igazán teljes."1

Hamvas Béla

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer - még tavaly január és március között - egy lengyel mûvészeti fesztivál Magyarországon, melynek Polonia Expressz volt a címe. Hát ezen a fesztiválon rengeteg minden volt - színházi vendégjáték, filmek, videóbemutatók, hangversenyek, irodalmi kerekasztalok -, valamint kiállítások is. Ezt a rendezvénysorozatot Magyarország ez év márciusától kezdõdõen viszonozta, a tavasz teljes három hónapnyi terjedelmében vagy még azon is túl, Lengyelország különbözõ városaiban. A magyar rendezvény címe is az volt: Magyar Tavasz 1848-1998, vagy helyenként - s talán mert a címadók is érezték, hogy itt valami nincs rendben -, Magyar Tavasz 1998.

Hogy ez a cím milyen frappáns, azt gondolom, nem kell fölemlítenem. Pekingi õsz, Orosz tél, Prágai tavasz; a Trabant és Balaton slágerében a nyár volt magyar. Magyar nyár; itt persze voltak irodalmi utalások, mindenféle történelmi és politikai vonatkozások. Most az a cím, hogy Polonia Expressz, az is ilyen. Mert ugye gondolhatjuk azt is, hogy ez egy lengyel expressz, vagy lengyel gyors, elvonatkoztatva ezúttal a vonattól, minthogy az expressz szó nem kizárólag vonatot jelent, hanem sebességet, dinamikát is. Másrészt meg tényleg egy bizonyos vonatot is, méghozzá azt a lengyel vonatot, ami már évtizedek óta jár a két ország között, méghozzá a rendszerváltás+2 év óta olyan drága jegyekkel, hogy abból már repülni is lehet. Ez teszi a dolgot - a többség számára - elérhetetlenné, elmúlttá, s így egy kissé nosztalgikussá. Szóval tartalmaz ez a cím egy bizonyos utalást a múltra, de csak a fél- vagy közelmúltra, s ugyanakkor meg nem arról szól - ahogy a Trabant vagy Balaton szám se -, amire közben még utal. Ezzel szemben a magyar cím, Magyar Tavasz 1848-1998 - amit most nem szeretnék nagyon kicikizni, bár igen-igen rászolgált -, az meg olyan "retrospektív". Visszatekintõ, de még így is biceg, mert e 150 tavasz közül azért 149 nem volt egészen olyan, mint az a bizonyos 1848-as. Egyszóval rossz cím.

De ez még hagyján, mert egyáltalán; hogy kerül a csizma az asztalra? Tudniillik a lengyelek itt egy éve mégiscsak egy mûvészeti fesztivált rendeztek. Mármost a mûvészeti fesztivál az mûvészeti fesztivál, és nem hinném, hogy ezt össze lehetne keverni - egy egyébként szintén nem elképzelhetetlen, bár bizonyos értelemben kétségkívül szokatlan - történelmi vagy történelmi és politikai fesztiválszerûség-gel. Még akkor sem, ha történetesen épp most volt 150. éve annak, hogy Petõfi és a többiek, akik közé természetesen Bem apót is odaértem. Persze a Magyar Tavasz 1848-1998 sem történelmi és politikai fesztivál volt, hanem egy olyan magyar mûvészeti fesztivál, amelyben kissé eltolódtak ezek a hangsúlyok, holott azok a Polonia Expressz esetében még nagyjából a helyükön voltak.

Tehát amit meggondolásra érdemesnek tartok az az, hogy mennyiben kell egy mûvészeti fesztiválnak a címében is, és programszerûen is reagálnia egy történelmi évfordulóra? Szerintem semennyire. És ez nem a mûvészet - a mûvészek és mûvészeti szakemberek - tiszteletlensége a történelemmel szemben, hanem fordítva, a hatalom és a politikacsinálók tiszteletlensége a mûvészettel szemben, amely szabad és független. Ugye?

De nézzük, hogy e téves megközelítés vagy hangsúlyeltolás mennyiben befolyásolta a fesztivál kimenetelét! Nos, a lengyelek tavaly nálunk a PESTI EST különszámaként adták közre programjaikat. Ez az egész náluk azzal kezdõdött, hogy Czesc (Csescs)! És akkor e nagyon közvetlen megszólítás - mintegy Szia! - után következett egy rövid elõszó és programadás, hogy mit is szeretnének õk itt mindezzel: "... A rendezvénysorozat a háború utáni lengyel mûvészetnek nem pusztán azon részét kívánja bemutatni, amely Magyarországon már bizonyos elismertségnek örvend, hanem azt is, ami az elmúlt évtizedekben nem, vagy csak szerény keretek között kerülhetett bemutatásra. A fesztivál elsõdleges célja a lengyel és a magyar kultúra közötti párhuzamok feltárása és a párbeszéd lehetõségeinek megteremtése. A fesztivál mindenki számára nyitott..." Stb, aláírás: "Üdvözlettel: A szervezõk".

Mármost a magyar programfüzet, ami formátumra ugyanakkora, mint a PESTI EST, ott külön kiadvány lett, mely terjedelmét tekintve kissé meghaladta a lengyelekét. Szemben az õ kiadványukkal, a miénk kiállításában vagy kivitelében jóval elegánsabb és reprezentatívabb volt - elõállítása is nyilván drágább -, mert pl. mûnyomóra nyomtatták, borítóját fóliázták stb.

A mi programfüzetünk beköszöntõjét nem a szervezõk írták, hanem Göncz Árpád, akinek színes fényképe nyilván az õ szövege fölül elmaradt baráti megszólítást volt hivatva pótolni. Ez egyébként nem Göncz Árpád hibája, mert, gondolom, nem õ telefonálgatott a szervezõkhöz, hogy elõszót szeretne írni a programfüzetbe. Csakhogy ez részletkérdés, mert a lengyel közönség megszólítása és a programadás helyét így akkor is egy tartalmatlan nemzeti protokoll és egy teljesen fölösleges politikai reprezentáció váltotta fel. Kár!

A Magyar Köztársaság elnökének szövege után - mely rögtön az elsõ bekezdésben képbe hozza a 48-as forradalom 150. évfordulóját és Bem apót -, nos, rögtön ezen lap hát-oldalán egy olyan oldalnyi terjedelmû szöveg áll, mely idézet Kossuth Lajos egyik már az emigrációból írott levelébõl. Ezzel szemközt egy bélyegnyi színes reprodukciót láthatunk Varga Amár László Sarkofag Bema címû, 1997-ben festett képérõl, mintegy ízelítõül a Bem apó szülõvárosában, Tarnówban bemutatott Varga Amár kiállításról. A 150. évforduló elõtt különben rendezvényeink közül még a Varsói Magyar Intézet kiállítása tisztelgett, Somogyi Gyõzõ 1848-49 honvéd-egyenruháit bemutató képeivel. Holott a Tisztelt Intézetnek Somogyi Gyõzõ mûvei elõtt kellett volna tisztelegnie, mert - ahogy ezt az imént már mondtam volt - ez mégiscsak egy mûvészeti fesztivál, nem pedig valamiféle történelmi és politikai propagandahadjárat kellett volna, hogy legyen.

Végül, ha a két programfüzet borítóját vetjük össze, akkor ez az említett hangsúlyeltolódás ezeken úgy néz ki, hogy a lengyelek programfüzetének vizuális megjelenése csak nagyon visszafogottan, és csupán a hátsó borítón utal a lengyel nemzeti színekre, de arra is egy hangsúlyozott sok-színûség közepette. Elöl viszont egy piros szemafor arra próbál rávenni bennünket, hogy álljunk meg egy kicsit, és szakítsunk idõt a magyarországi lengyel programok meg-tekintésére. Ezzel szemben a magyar borító semmi másról nem szól, minthogy piros-fehér-zöld, ez a magyar... programfüzet.

Õszintén szólva, annak idején Hankiss Elemér televíziós sorozata engem nem villanyozott föl, de azzal mégis egyetértek, hogy itt a 90-es években talán mégiscsak az lenne a dolgunk, hogy "találjuk ki Magyarországot". Azaz találjuk meg Magyarország lehetséges gazdasági, kulturális és politikai szerepét a többi európai és nem európai ország között.

Jó! Miért nem mondom azt, hogy nemzeti szerepét? Nos ennek története van, amit most el is mesélek. A dolog 1993-ban történt, mert akkor jelent meg az Egyedül mindenkivel címû kötet, amely Weöres Sándor nyilatkozatait és vallomásait, valamint a vele készített beszélgetéseket tartalmazza. Az volt az Antall-kormány harmadik éve. Nem idézem föl, mi minden történt akkoriban, mert gondolom, még mindenki emlékszik rá. Szóval kezembe vettem a kötetet, ahol egyszercsak (a 240. oldalon) ezt olvastam:

- Akárcsak Kassák mûvészetérõl, az Önérõl is azt tartják, hogy nemzetietlen. Nem gondolja, hogy a népi elem egyben nemzeti jelleget is ad egy mûvészetnek? - tette fel a kérdést Ungváry Ildikó rádióriporter.

- Hát most, a XX. század végén egyáltalán nem tudom már, hogy mi a "nemzeti" és a "nemzetietlen". A nemzet a romantikus kor által felvetett fogalom, Németországból, a Junge Deutschland, Novalis és Schelling környezetébõl eredt; s egy tipikusan germán fogalom, ami hát a magyar romantikán keresztül is lobogott és piros-fehér-zöldezett, de azt hiszem, most már túltehetjük magunkat ezen a fogalmon. Keletkezett a német romantikával, úgyhogy most már ennek a problémának kevés értelme van. - így Weöres.

Azonnal a szöveg végére lapoztam és rögtön megnéztem, mikor készült ez a beszélgetés. 1973-ban! És íme, húsz évvel késõbb, 1993-ban úgy hangzik mindez, mint valami szentségtörés. S hát ilyen távlatban már talán abban is van valami báj, hogy akadt aki Weörest le-nem-ze-ti-et-le-nez-te. Nyilván egy hazaffy, ahogy azt Ady helyes(en)-írja.

Végül persze azt a politikai kurzust egy év múlva le is szavazták a választásokon, de azért ez a nemzetezés, meg nemzetizés még mindig nagyon népszerû. Holott - most már tényleg minden pátosz nélkül - arról kéne megtanulnunk beszélgetni, hogy milyen Magyarországot szeretnénk, s mit tehetnénk azért, hogy nekünk magunknak és a glóbusznak is jobb legyen.2

Lengyelország ezekben az években ugyanúgy keresi a helyét Európában és Kelet-Európában, ahogy mi. A kérdés az, hogy itt és most mi a szerepe egy ilyen mûvészeti fesztiválnak? Hülye kérdés persze, mert nyilván az, amit annak szánunk. Mi, magyarok abból a szempontból itt ráadásul még könnyebb helyzetben is voltunk, hogy tavaly a lengyelek megfogalmaztak egy elég normális és elég tisztességesen átgondolt programot, amit akár a magunkévá is tehettünk volna, amennyiben jobb ötletünk nem támad. Ahogy ez már idézett programfüzetükbõl is kiderült, õk a kiállításaikkal a 90-es évek lengyel mûvészetét szerették volna nekünk bemutatni, illetve azt, hogy így a politikai rendszerváltást követõen miként értékelték át a háború utáni évtizedek lengyel mûvészetét. És mindezzel - mondjuk úgy - kulturális párbeszédet szerettek volna kezdeményezni. Ennek megfelelõen a Mûcsarnokban egy olyan kiállítást rendeztek, amelyben - mintegy keresztmetszetben - fõbb vonalait tekintve minden benne volt, ami 1945 és 1996 közt történt, és amit abból így, a század végén õk fontosnak tartanak. Felteszem, vitatkoztak is errõl eleget, viszont maga a koncepció - minden vita és esetleges nézeteltérés ellenére - nagyon tisztán érzékelhetõ volt. Ehhez képest - valamint a Balkon lengyel különszámában található különféle egyéb információk alapján - indulhatott el a magyar látogató további kiállításokat megnézni, melyek így vagy úgy kiegészítették, vagy árnyalták mindazt, ami a Mûcsarnokban volt látható3.

Ezzel szemben a mi központi kiállításunk - amit az ottani Mûcsarnokban, a Zachêtában mutattak be - furcsa módon úgy igyekezett megfelelni ennek a lengyelek által felrajzolt megközelítési módnak, hogy közben ki is tudjon bújni alóla. Amibõl rögtön az is kiderül, hogy jobb, vagy más ötletünk még saját magunk szerint sem volt. Így a Mûcsarnok Obecnooå Wêgierska (Magyar Jelenlét) címû anyaga azzal vélte áthidalni az elmúlt három-négy évtized mûvészetének elemzését, hogy az úgynevezett élõ klasszikusokat állította ki. Így elsõ ránézésre azt is gondolhatnánk, hogy mindebben mégiscsak kell lennie valamiféle történeti visszatekintésnek. Csakhogy a Mûcsarnok - szemben a lengyelek tavalyi bemutatójával - nem e mesterek azon 60-as, 70-es, 80-as évekbeli mûveit mutatta be, melyek alapján õket mestereknek tekinti, hanem valamennyiüktõl a legfrissebb mûveket. Így e kiállítás a még egyáltalán lehetséges történeti távlatot is elmaszatolta, ami persze márcsak azért is torz és töredékes lett volna, mert a már - a szó fiziológiai értelemében - nem élõ klasszikusok munkáinak bemutatásától a rendezõség ab ovo eltekintett.

Ha már klasszikusokról gondolkodunk, akkor azt hiszem, itt nálunk, Magyarországon van ezzel kapcsolatban egy különös probléma. Nevezetesen, hogy mi nevekben és alkotókban gondolkodunk, nem pedig mûvekben. Márpedig ez úgy néz ki, hogy a Don Quijote vagy az Odüsszeia az, ami klasszikus, és nem pedig Cervantes vagy Homérosz. Tudniillik az elõbbi Novelas ejemplares-ét valószínûleg legalább olyan kevesen olvassák, mint az utóbbi Himnuszait és Epigrammáit. Vagyis még az úgynevezett klasszikusok esetében sem az helyzet, hogy minden mûvük klasszikus, hanem az, hogy van olyan mûvük, ami rendkívüli és óriási. Tehát, ha mi klasszikusokat szeretnénk, akkor nem azt az eljárást kell követnünk, hogy idõrõl idõre bizonyos alkotókat választunk ki - netán a parlamenti ciklusoknak megfelelõ aktuális ideológiai és politikai érdekek szerint -, akiket aztán a többiek rovására favorizálunk, hanem a mûvekre kell figyelnünk, és épp a legfigyelemreméltóbb alkotásokat kell a leginkább megtisztelnünk azzal, hogy újra és újra megpróbáljuk ledönteni õket a piedesztálról. Annál is inkább, mert ezt a nálunk elfogulatlanabb utókor amúgy is meg fogja tenni.

Mindennek további konzekvenciája ránk nézve, hogy kutya kötelességünk minden olyan mûre odafigyelni, ami csak egy kicsit is jónak látszik, függetlenül attól, hogy azt egy zöldfülû és iskolázatlan suhanc vagy suhancnõ csinálta, vagy pedig egy idõs és tiszteletre méltó akadémikus. Következésképpen azt, hogy mi a jó mû, nem abból lehet felismerni, hogy ki csinálta, hanem arról, hogy az a legkülönfélébb összefüggésekben is megállja a helyét, teszem azt, egy történeti áttekintésben éppúgy, mint egy kortárs nemzetközi mezõnyben. A klasszikusokkal pedig ugyanez a helyzet.

Ez a lengyel buli nagyon alkalmas lett volna arra, hogy megnézzük, hogy (teszem azt) Erdély Miklós vagy Kondor Béla életmûvébõl vagy a kései Kassákból, mit tartunk a 90-es években is olyan jónak, hogy Varsóban bemutassuk.
(A Kondor életmû nekem például úgy él az emlékezetemben, hogy az 50-es évek végén festett õ néhány kicsi piros-kék képet, amelyek baromi jók, de az összes többi, ami most így hirtelen eszembe jut, nem biztos, hogy ilyen távlatból is megállná a helyét. Kassáknak meg egyre szívesebben idézem föl a figurális képeit, vagy Vilt Tibornak is vannak olyan szobrai, melyek mai szemmel is elég frissnek hatnak.) Úgy érzem, nagyon izgalmas lett volna konfrontálni egymástól távol lévõ dolgokat, Kassákot Vetõ-Zuzuval, Román Györgyöt Major Jánossal, Schaár Erzsébetet Sugár Jánossal, Szentjóby Tamást Farkas Gáborral, Bortnyik Sándort Szil Istvánnal, Bachman Gábort Baksa-Soós Január herceggel, El-Hassan Rózát Medve Andrással, Hajas Tibort Bokros-Birman Dezsõvel, Lakner Lászlót az Indigó csoporttal, Somogyi Gyõzõt Hencze Tamással, feLugossyt Veszelszkyvel, Meloccót a Xertox-szal, Menesit Gedõ Ilkával, Altorjait Németh Hajnallal, Hámos Gusztávot Vilt Tiborral, Bálint Endrét Várnai Gyulával, Fekete Balázst Valkóné Dudás Julival és így tovább.

Mindennek hiányában viszont a lengyel érdeklõdõ nem kapott semmiféle betekintést a háború utáni magyar mûvészetbe, s különösen nem annak a politikai rendszerváltást követõ átértékelésébe 4. De a 90-es évek legújabb fejleményeirõl sem igazán. Tudniillik ezek az élõ klasszikusokként aposztrofált alkotók a dolgok természetes rendje szerint nem épp a legújabb fordulatok zászlóvivõi, ami különben még nem is feltétlenül baj vagy hiba. Ugyanakkor e központi kiállítás - és ismét csak a lengyelekkel szemben - nemcsak elkülönítette, hanem egyúttal mellékessé is tette a fiatalok Obserwatorium címû anyagát, aminek a 1989-et követõ fejleményeket kellett volna bemutatnia. Komolyabb, vagy egyáltalán olyasfajta koncepció, amely a fiataloktól kiállított mûtárgyakat egy legalább valamennyire körvonalazható összefüggéssé rendezte volna, sajnos itt sem volt, holott nemcsak lehetett volna, hanem kellett is volna, hogy legyen.

Mit fogtak vajon fel mindebbõl a lengyeleknek? Nos, mindez jól visszaolvasható a sajtóból, melyet e kiállítások kaptak. És ezek természetesen nagyon udvarias, de üres közhelyek. A Gazeta Wyborcza - Adam Michnik lapja -, mely rögtön a Zachêta kiállítása megnyitójának másnapján méltatta a bemutatót, három, ott, a helyszínen exponált fotót készített elõ közlésre. A három színes kép közül - és most nem viccelek - kettõ olyan volt, amelyen piros-fehér-zöld színû mûtárgyak voltak, nevezetesen Pinczehelyi Sándoré, illetve Konkoly Gyuláé. S mivel Pinczehelyi p-f-z disznókat állított ki, végül mégiscsak Konkoly mellett döntöttek, akinek mûvében ez a színkombináció csak egy részlet volt, s ott is fordított állásban, azaz zöld-fehér-pirosan. Úgyhogy ez jött le.

Megjegyzem, a harmadik kép számomra azért különösen érdekes, mert azon Kelemen Károly festménye elõtt sétál el egy öltönyös, aktatáskás úr - programfüzettel a kezében -, aki aztán a Liget Galéria Tak, Tak! címû, a Ma³a Galériában bemutatott kiállításának megnyitóján is felbukkant. Ahogy késõbb a megnyitóról készült videón észrevettük, ez az úr a mi bemutatónk egy adott pontján iszonyúan felháborodott, amit abból lehetett látni, hogy odaintette a feleségét, és igen hevesen gesztikulálva magyarázott neki valamit, majd azonmód távoztak.

Ezzel összefüggésben hadd jegyezzek meg annyit, hogy a Liget Galéria - eredeti elképzeléseitõl eltérõen - egy olyan kiállításesszét mutatott be a Ma³aban (s aztán két héttel késõbb itthon, Tak, Tak! / Igen, Igen! - Amnézia címmel), amely bírálta a Magyar Tavasz 1998 rendezvényét, és saját, illetve más budapesti kisgalériák kiállításainak dokumentációs anyagaiból válogatva megpróbált ízelítõt adni arról, hogy mi mindenrõl nem szólt a többi kiállítás, amirõl pedig szólhatott volna. Így például:

a Létminimum Társaság Program-vázlatáról (Liget, 1995);

a budapesti Energia Klub Csernobil-kiállításáról (Liget, 1996);

a Koncz István és Petõ Tóth Károly által bemutatott Horn Gyula Emlékkiállításról (Liget, 1997);

Forgács Kristóf és Ötvös Zoltán Meghívó címû kiállításáról (Liget, 1997)

a zürichi Kombirama Public Utility (1997) illetve We are somewhere else (already) - on methods of critical art practice (Swiss Institute, New York 1998) projektjeirõl;

Dominic Hislop és Erhardt Miklós Saját szemmel címû projektjérõl (Bp. Galéria Lajos utcai Kiállítóháza, 1998);

a Personal Press projektrõl (projektfelelõs: Bakos Gábor; Bartók 32 Galéria, 1997)

Németh Hajnal Házilag Õrzött Révület címû kiállításáról (Liget, 1996);

továbbá a 90-es évek magyarországi politikai emlékmûszobrászatáról, illetve a közterületekrõl való gondolkodás alternatíváiról; az SCCA által 1993-ban Polifónia címmel bemutatott projektrõl; a Független Képzõmûvészeti Mûhelyek Ligájának Szexualitás és erotika a magyar mûvészetben címû kiállítássorozatáról, és így tovább. A felsorolást már csak azért sem folytatom, mert a kávéházszerûen kialakított kiállítótermek asztalain még jónéhány katalógus, szórólap, nyomtatvány is hozzáférhetõ volt, egyebek közt a Bartók `32 Galéria, az FKSE, a dunaújvárosi Kortárs Mûvészeti Intézet, az Óbudai Pincegaléria, az SCCA, a Tûzoltó 72 és a Liget kiadványai.

A Magyar Tavasz 1848-1998 rendezvényét bíráló szöveg, ami a kiállítótérben, továbbá a Ma³a Galéria szokásos katalógusát helyettesítõ szórólapon, illetve a Liget Galéria meghívóján szerepelt, így hangzik:

Hölgyeim és Uraim, Kedves Barátaink!

Lassan már csak két esztendõ van hátra abból az évtizedbõl, melyrõl az Önök országában is és a miénkben is úgy beszélnek majd, mint a rendszerváltás (elsõ) évtizede. Nálunk ez egy különösen kitûnõ évtized volt, bár bizonyára volt már sokkal rosszabb is. Munkanélküliség, létbizonytalanság, korrupció, bûnözés, és hadd ne soroljam, mindez már a múltté, ahogy az nyilván Önök elõtt sem ismeretlen.

Nem tudom, Önök közül hányan látták mindazokat a kortárs magyar mûvészeti kiállitásokat, melyek ezekben a napokban itt nyitották meg kapuikat politikusaink elõtt. Úgy gondoljuk, mindaz ami ott látható - nagyon kevés kivételtõl eltekintve -, marha messze áll ennek az évtizednek a közép-európai valóságától, de nemcsak attól, hanem a 90-es évek kortárs magyar mûvészetének valódi értékeitõl is, ami már a múlté, de ami elõtt most végre mégis nagyszerû jövõ áll.

Vagyis nem történik más - ha más nem történik -, minthogy Önöket ismét nem akarják átverni, melyet köztiszteletben álló magasrangú köztisztségviselõink jelenléte is megpecsétel. Mert õk azok - a mi vezetõink -, akik tudom is én, hány év múltán, most újra idehoztak Önöknek egy ilyen kitûnõ kortárs magyar hivatalos mûvészeti seregszemlét. Tiszta és igaz, népszerû magyar mûvészetet, hanem arról is, hogy az államközi kulturális csere ismet megújult, és ismét a politikai reprezentáció méltó eszközévé vált, igazi szalon-mûvészetté, a méltó alkalomhoz méltó nagyszerû díszletté, pontosan úgy, ahogy az már a szocializmusban is történt.

Ezzel a reprezentatív felvonulással, mellyel a hazai politikai elit reprezentálja országunk lakosságának megelégedettségét, jövõbe vetett bizalmát, fáradhatatlan építõ munkáját, hõsies küzdelmeit, és az aluljárókban kolduló magyarokat, feledtetni kívánja, hogy az elmúlt években jószerével semmit sem tett azért, hogy e két ország mûvészei és mûvészeti intézményei között folyamatos cserekapcsolatok és tényleges együttmûködések jöjjenek létre, vagy legalábbis a már létezõk tovább létezhessenek. És ez azt jelenti, hogy e politikának továbbra sem érdeke, hogy a szocializmus idõszakában mesterségesen nemzeti keretek közt tartott kortárs mûvészetet továbbra is kiléptesse további elszigeteltségébõl.

Nos, a Liget Galéria, mely korábban sem állt oppozícióban a hatalommal, és az annak reprezentációs igényeit kiszolgáló hivatalos mûvészettel, továbbra is hajlandó közremûködni olyan mûvészeti seregszemlékben, amelyek továbbra sem szándékoznak megjeleníteni a továbbra sem aktuális társadalmi és továbbra is/sem nem mûvészeti problémákkal nem/igen nem foglalkozó nem mûveket.

Vesszenek a társadalmi és antimûvészeti utópiák és a nihilista paradoxonok, le a múltba nézõkkel, a jövõbe látókkal és a jelennel foglalkozókkal, szorítsunk a perifériára minden okoskodó alternatív izgágát! Éljen a civil társadalom, éljen az új köztéri gondolkodás, a 90-es években megélénkült régi jó öreg politikai emlékmûszobrászat, éljen a szorongás és a félelem, éljen a megosztottság, a szolidaritás hiánya és a bizalmatlanság! Éljen a gazdasági cenzúra, az értékvesztés, a talajtalanság és az árulás, éljen az önfeljelentés és az összefogásra való képtelenség! Nekünk igenis a szépségre és a történelmi amnéziára van szükségünk. Éljen a párt és a kormány, éljen a mûvészet, éljen a haladás, éljen a környezetszennyezés, éljen népeink barátsága, éljen a NATO, éljen a béke!

T. M. szóvivõ

A Ma³a Galériába természetesen nemcsak az említett - és utóbb némiképp felkavart - férfiú látogatott el, hanem nagyon sokan mások is, köztük egy csomó lengyel mûvész, akikkel az elmúlt évtizedben Magyarországon és Lengyelországban együtt dolgoztunk. A òódY Kaliska csoport tagjai például - akikkel 9 éve nem találkoztam -, százötven kilométert autóztak a Ma³aig és vissza, hogy egy munkájukat elküldjék velem, mintegy üdvözlésképpen pesti barátaiknak. Marek Koneczny - akitõl akkor tudtam meg, hogy Wolf Vostell néhány nappal azelõtt meghalt -, azt kérdezte tõlem, hogy hol vannak Hajas Tibor mûvei? Tudniillik az a helyzet, hogy hivatalos mûvészet ide, államközi kulturális kapcsolatok oda, a lengyelek legalább annyira ismernek bennünket, ahogy mi is tudunk róluk, s persze nemcsak azt és annyit, amennyit annak idején szerettek volna, hogy tudjunk.

A pesti kiállítás bemutatásával párhuzamosan négy beszélgetést szerveztem, mûvészek, mûvészeti írók és mûvészetszervezõk számára. E beszélgetések egyikét néhány héttel késõbb Szoboszlai János, az általa vezetett dunaújvárosi Kortárs Mûvészeti Intézetben egy a Liget Galériaban összegyûlt társaságnál szélesebb szakmai nyilvánosság bevonásával folytatta. Ennek témája a hazai kiállítási intézményrendszer alakulása volt, bár természetesen ennek kapcsán sokminden más is szóba került.

Eörsi István, aki az elmúlt hetekben a Narancsban levelezett Török Andrással - az MNKA fõnökével -, a Digitális Halhatatlanok program kritikája kapcsán arról beszélt, hogy az államot és a mûvészetet ugyanúgy szét kell választani, ahogy az egyházat és az államot. Nyilván nem véletlen, hogy az irodalomban is az elmúlt negyven év halhatatlanjai kapcsán borult ki a bili. Teljesen nyilvánvaló, hogy a háború utáni évek mûvészet- és irodalomtörténetét igen gyorsan rendbe kellene tenni. Ez nemcsak cikkeket és tanulmányokat jelent, rádió és TV mûsorokat, kiállításokat, képzõmûvészeti albumokat, hanem egy szakmai és egy társadalmi konszenzus kialakítását arra nézve, hogy hogy is néz ki ezen évtizedek szellemi és mûvészeti, azaz kulturális földrajza, s ebben mit miért tartunk értékesnek. Ameddig ez nincs meg, addig elég sok döntés nem lesz magától értetõdõ - hanem bántó, sértõ, igazságtalan, önkényes és elvtelen -, következésképpen kézivezérlésû marad a kultúrpolitika, illetve olyan merev és formális, ám ugyanakkor protekcionalista a demokrácia, ami még azt a pici szakmai autonómiát is tönkreteszi, ami már a 80-as évek végére kialakult. A kézi vezérlésre jó példák a Mûcsarnok igazgatóinak menesztései vagy a Magyar Szalon '97 címû kiállítás megrendezése körüli huzavona, ugyancsak a Mûcsarnokban.

Ez a két út: vagy konszenzus és szakmai autonómia, amely képes magát megvédeni a politikai és más érdekcsoportok beavatkozásaival szemben; vagy az, ami eddig ment, hogy a politika - a politikai pártok mentén - megosztja a szakmai közvéleményt, és demokrácia helyett protekcionalizmus van, káosz, hülyeség és sértõdöttség.

Jegyzetek

1 A Karnevál legelejérõl.

2 Így a parlamenti képviselõválasztás és a kampány után azt hiszem,

amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy egyetlen olyan politikusi megnyilatkozással sem találkozhattunk, amely legalább érintette volna mindazokat a problémákat, melyek két évvel az ezredforduló elõtt (úgy nagyjából) e bolygó valamennyi lakóját egyformán érintik. Pedig nyilvánvaló, hogy Magyarország esetleges EU-csatlakozását csakis egy olyan perspektívából van értelme mérlegelni, amelyben tudomásul vesszük azokat az ökonómiai és ökológiai problémákat, amelyek egyikét sem lehet nemzeti keretek közt megoldani. Mindebbõl számomra úgy tûnik mintha a jelenlegi parlamenti pártok - épp úgy, ahogy az a NATO népszavazás esetében történt -, nem tartják eléggé érettnek a lakosságot ahhoz, hogy pro és kontra a valóságos premisszákkal szembesítsék, s ne csak üres szlogenekkel. És ez a jobbik feltételezés, mert a rosszabbik az, hogy mindezekkel maguk sincsenek tisztában. Ha ehhez hozzávesszük, hogy idõközben a jövedelemkülönbségek oly mértékben megnõttek, hogy a lakosság közel egyharmada gyakorlatilag már most sincs abban a szociális helyzetben, hogy tájékozódni tudjon tágabb környezete dolgairól - következés-képpen véleményt tudjon formálni és nyilvánítani azokról -, akkor azt hiszem, itt hamarosan egyre problematikusabb lesz demokráciáról beszélni. Fõleg, ha politikusaink a létminimum környékén tengõdõk távolmaradását a parlamenti képviselõválasztás szavazóurnáitól az idõjárással, a szorgos kerti munkával és a strandolással próbálják meg összefüggésbe hozni.

3 Ez volt a Lengyelország/Mûvészet 1945-1996 címû kiállítás.

4 Néray Katalin és Beke László a Hungary: Before and After

(Magyarország: Akkor és Most) címû - 1993-ban Washingtonban, majd késõbb a Kiscelli Múzeumban bemutatott - kiállítás katalógusában teljesen egybehangzóan azt írta, hogy az a fordulat, amit a politikában 1989-90 jelentett, a magyar mûvészetben már "a nyolcvanas évek közepén" (Néray) illetve "1984 körül" (Beke) megtörtént. Ezzel szemben az Artpool Nemzetközi Magyarország címû kiállítását éppen 1984-ben tiltották be; Erdély Miklósnak csak 1986-ban, Hajas Tibornak pedig 1987-ben mutatták be az elsõ olyan kiállítását, ami már nem csak egy szûkebb nyilvánosság számára volt hozzáférhetõ. Elek Is-t egy utcai akciójáért 1988-ban vitték be az V. kerületi Rendõrkapitányságra, ahol azért szabályosan megverték; az Inconnu vagy Szentjóby pedig, tudtommal, egészen a Magyar Népköztársaság megszûnéséig, azaz 1989-ig persona non grata maradt. De mindezen túl - s tényleg csupán egy-két részlettõl eltekintve - a háború utáni magyar mûvészet története egyáltalán nincs feldolgozva.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: balkon@c3.hu