A „másik” Franciaország

Regionális és transznacionális etnikai identitások*

Paul A. Silverstein

---

Európa kérdése e századvégi pillanatban különös paradoxon felismerését teszi szükségessé: nevezetesen, hogy miközben az egységes blokk megteremtésérõl szõtt álmok éppen megvalósulnak, a kontinenst egyre növekvõ mértékben osztják meg az etnikai és regionális nacionalista mozgalmak.1 Ennél is meglepõbb, hogy ezek a „kisebbségi” csoportok éppen az Európai Közösség által létrehozott intézményekben és ezek segítségével legitimálták magukat, miközben igényeiket Európa területi határain kívüli események alapján formálták meg. Hogy azért ne fogjon el bennünket a spengleri szorongás, e helyzet nem szükségképpen a „Nyugat” alkonyát avagy megszüntetve megõrzését (Aufhebung) jelenti, hanem inkább még mélyebb beágyazottságát egy globalizálódó világba, melyet át- meg átszõ az információk, az áruk és az emberek szabad áramlása. A Franciaországban élõ posztkoloniális algériai közösség esetében például világos, hogy az utóbbi évek során a Marseille-t Algírtól elválasztó százhatvan tengeri mérföld áthidalhatóbbá vált, mint az az alig harminc kilométer, amely a külvárosi Sarcelles és Párizs belvárosa között húzódik. A külsõ határok eme (a szigorodó biztonsági intézkedések ellenére) növekvõ átjárhatóságát  a belsõ etnikai és vallási frontvonalak nagyrészt ellensúlyozzák.
Az Európán belüli központ-periféria viszonyok újraalakításának gyökerénél a munkaerõ vándorlásának hosszú történetére lelhetünk, mind az egykori gyarmatokból és befolyási övezetekbõl az anyaország felé, mind pedig az anyaországon belül, a vidéki Franciaországból a központi városi területek felé. Algéria esetében például, miközben a gazdasági célú bevándorlásnak 1973-ban hivatalosan véget vetettek, 1996-ra becslések szerint 1,5 millió algériai bevándorló és gyermekeik váltak a Hexagonálé állandó lakosaivá, ha nem éppen aktív állampolgáraivá. Hasonlóképpen, a Földközi-tenger másik oldaláról érkezõ vendégmunkások és hazatelepülõ gyarmatosítók ellenére Franciaország sok déli, okszitán nyelvû vidéke migrációs hiányt könyvelhet el az 1962-ben véget ért algériai háború óta (Alcouffe és mtársai 1979: 43–48).2 Míg az efféle migráció jellemzõen körben forgó, önmagát újratermelõ és rövid távú, az utóbbi idõben tartósabb jelleget öltött, és sokgenerációs családok települtek a francia nagyvárosokba: Párizsba, Marseille-be, Lyonba és a környezõ lakótelepekre. Mindennek eredményeként megszaporodtak a jól felismerhetõ etnikai és nyelvi közösségek, amelyek meghatározott társadalmi-gazdasági és foglalkoztatási kategóriákkal jellemezhetõek, belsõ társadalmi kohéziójukat pedig a kulturális társulások, önsegélyezõ csoportok és a szolgáltatóipar (kávéházak, élelmiszerüzletek és könyvesboltok) hálózatain keresztül tartják fenn. Ugyanakkor e városi csoportok szoros társadalmi és gazdasági kapcsolatokat szõttek származási országukkal a bevételek hazautalása, családlátogatások, és mind a kérdéses régióban, mind pedig a diaszpóraközösségekben jelenlévõ kulturális és politikai aktivista csoportok révén. Ekképp a francia szubnacionális különbözõség felépítése ironikus módon éppen a transzregionális, ha nem éppen transznacionális szálak útján történik.
1995 márciusa és 1996 novembere között folytatott etnográfiai kutatásom célja az volt, hogy megvizsgáljam egy ilyen diaszpóraközösség, az algériai berberek (vagy imazighenek) és a már Franciaországban született gyermekeik csoportjának felépítését. Feltételezve, hogy a súlypont a közösségen belüli dinamikára, illetve a bevándorlók kulturális közösségeinek és az állami bevándorlási hivataloknak a kapcsolatára esik majd, fõként politikai vezetõkkel és tudósokkal folytattam beszélgetéseket, genealógiájukat és politikai aktivitásuk történetét részletezve. E sajátos kulturális és politikai történet feldolgozásának folyamata során azonban számos jelentõs esemény arra késztetett, hogy kutatásom kizárólagos irányát újraértékeljem. Ezen események közül az elsõ a metróállomások és közterek elleni 1995. nyári terrortámadások voltak, amelyeket utóbb az Algériában éppen polgárháborút vívó Fegyveres Iszlám Csoport (GIA) számlájára írtak. E felkavaró esemény a megfigyelõkbõl három különféle történelmi emléket és hivatkozást csalt elõ: elsõként az 1954–62 közötti algériai háború esetét, amelynek során a forradalmi Nemzeti Felszabadítási Front (FNL) a gerilla-hadviselés iskolapéldáját adta. Másodszor a jóval késõbbi, egy libanoni fegyveres csoport által 1986-ban Párizsban végrehajtott terrortámadásokat, végül pedig, meglepõ módon, egy nem arab esetet – a breton nacionalisták 1968-as kormányzati célpontok elleni támadássorozatát.
Eme utolsó történeti kapcsolat felidézése megismétlõdött még egy, általam megfigyelt esemény, a francia közalkalmazottak általános sztrájkja során 1995–96. év telén.  Miközben a sztrájkolók elsõsorban az Alain Juppé miniszterelnök által javasolt „megszorító” gazdasági intézkedésekre feleltek, egy látszólag teljesen független csoport, a breton nacionalisták mozgalma csatlakozott a tüntetõ szakszervezetekhez. A mozgalom a széles körû kormányellenes tiltakozást fórumként használta arra, hogy a kormány legújabb nyelvi és politikai központosító intézkedéseit denunciálja. S végül a francia regionalizmus szelleme egy harmadik eseménnyel összefüggésben kísértette kutatásaimat: nevezetesen a modern Berber Kulturális Mozgalmat életre hívó 1980-as „Berber Tavasz” évfordulóját övezõ ünnepségek és viták kapcsán. Ezek az évenkénti, világszerte megtartott rendezvények többnyire az algériai belsõ ügyekre összpontosítanak, esetleg kiegészülnek az Észak-Afrika-szerte dúló berber küzdelmekre tett utalásokkal. Az 1996-os rendezvény a korábbiaktól eltért azáltal, hogy a militáns okszitánokat is meghívták, tegyék meg észrevételeiket a berberek ügyével kapcsolatban.
Látszólag tehát mindhárom esetben kulturális jelentõséget nyertek az állambiztonsággal, a gazdasággal vagy a külpolitikával kapcsolatos ügyek, mivel résztvevõik és megfigyelõik az etnikai különbségek legitimációját illetõ francia belvitává változtatták õket. Kutatásaim során világossá vált, hogy a francia nemzetállam ma olyan kultúrharcon megy keresztül, mint soha korábban, s melyben a többségi frankofon népesség, a regionális etnikai és nyelvi kisebbségek és a posztkoloniális bevándorló közösségek számára egyaránt hatalmas a tét. Eme általános kontextus felismerése után egy sor kérdést kellett feltennem magamnak: miért kapcsolódik újra és újra egymáshoz a bevándorlók és a régiók ügye? Mit sugallnak a fent részletezett esetek a franciaországi kulturális-politikai küzdelmek természetrajzával kapcsolatban e késõ modern történelmi pillanatban? A szubnacionális különbségek különféle kategóriái miképp artikulálódtak egyfelõl  a sosem látott mértékben centralizált Franciaországban, másfelõl a globalizálódó európai térben?
Cikkemben közvetlenül tárgyalom e kérdéseket, különös tekintettel arra a problémára, hogy a Franciaországban élõ algériai berberek mozgalmának erõsödése miképp függ össze a francia nemzeti identitás belsõ átalakulásával (a „Birodalom”-tól „Európá”-ig) és a nemzetállamot ért egyidejû algériai és franciaországi regionalista kihívásokkal. Különös figyelmet fordítok arra a kérdésre, hogy az állami diskurzusok és központosító, integráló és ellenõrzõ törekvések miképp hozták létre – ahelyett, hogy eltörölték volna – a nem nemzeti különbségek bizonyos kategóriáit, amelyeket a bevándorló és etnikai csoportok magukévá tettek és mozgósítottak a szub- és transznacionális identitás alternatív elbeszéléseinek megkonstruálására. Összpontosítva a transznacionális algériai-berber kulturális mozgalom és a lokális breton és okszitán militáns szervezetek közötti kapcsolatokra, tanulmányom feltárja, miként szövetkeztek e csoportok az egyenlõ nyelvi és kulturális kifejezés igényének érdekében (melyet „egyetemes jog”-ként követeltek), s egyesülve milyen petíciókkal fordultak az európai végrehajtó szervekhez. A tanulmány megvizsgálja: a francia nemzetállamot a bevándorlással összefüggésben ért kihívások miként kapcsolódtak szorosan egy Franciaország és Algéria közötti transznacionális tevékenységi szférához, valamint az Európai Unióhoz. Mivel ez a helyzet igen jól illusztrálja a posztkoloniális népvándorlás más eseteit is, melyek szintén összekötik az észak-európai metropoliszokat a jelenleg forrongó déli perifériákkal (vö. a brit esetet illetõen Gilroy 1991; a német esetrõl Fijulkowski 1993), a megfigyelések és következtetések a jelenkori Európa egészére nézve relevánsnak bizonyulhatnak.
 

Etnicitás és nemzetállam

A mai Franciaországban a bevándorló és regionalista kulturális mozgalmakat hallgatólagosan egyesítõ kultúrharc tárgyalásakor fontos kiindulópont lehet bizonyos etnikai kategóriák gyarmatosítás korabeli megteremtése, amely kategóriákat mozgósítják ma mind a francia nemzetállam mellett, mind pedig ellene. A nacionalizmus történeti és politikatudományi elméletei hagyományosan a modern nemzetállamra mint bizonyos nagy hatású diskurzusok és társadalmi gyakorlatok végtermékére összpontosítottak, amely a francia forradalom hajnalán tûnt fel és változatos formákban sebesen elterjedt szerte a világon, mígnem mára a szuverenitás uralkodó formájává vált a geopolitikában. Ezek az elméletek – „konstruktivista” megközelítésbõl kiindulva – sikeresen terjesztették el azt a nézetet, hogy a nemzet kitalált entitás, az egymástól nagy távolságra élõ, a többiek fizikai létezésérõl mit sem sejtõ honfitársak újmódi „elképzelt közössége”, amelyet a modern hétköznapok közös rituáléja egyesít (vö. Anderson 1983). Mi több, a nemzet eme konstrukciója az eredendõ autenticitással felruházott etnikai csoportokkal (amiket Anthony D. Smith terminológiája [1986] ethnie-nek nevez) szemben jut érvényre. Az Ernest Gellnerhez és Eric Hobsbawmhoz hasonló teoretikusok szerint az ethnie-k csak a nemzetépítés anyagát adják. Ugyanakkor, mivel a nemzetépítés egyik fontos összetevõje az egységes nyelvhasználat, a „lakosok homogenizációja és egységesítése, alapvetõen egy írott »nemzeti nyelv« megteremtésével történik” (Hobsbawm 1990: 93), az efféle elsõdleges kötõdéseket gyakorta föl kell számolni. „A nemzet mint az emberek osztályozásának természeti, istentõl adott módja, mint inherens politikai végzet, nem egyéb, mint mítosz; ezzel szemben a valóság az a nacionalizmus, amely olykor korábban létezõ kultúrákat változtat át nemzetté, máskor meg egyenesen kitalál nemzeteket és eltöröl korábban létezõ kultúrákat” (Gellner 1983: 48–49). Az etnicitás, vallás, lakhely és nyelvjárás õsi kötelékei leginkább a nacionalista mozgalmak útjában állnak, s így a „tribalizmus” a modernség anatémájává válik.
Érdekes, hogy gyakran a kulturális aktivisták is a primordializmus (az õsiségre, az elsõdleges identitásra való hivatkozás) ugyane feltevéseivel élnek, hogy igazolják eredetiségigényüket és hírt adjanak a nemzetállamokban tapasztalt elnyomásról. Az algériai berber mozgalmon belül számos elkötelezett értelmiségi tett összehangolt erõfeszítéseket arra, hogy a berberséget mint Algéria, a Maghreb és a déli mediterráneum egészének igaz, eredendõ identitásaként mutassa be. A korai római földrajztudósok (Sallustius, Procopius) írásaiban kerestek történeti bizonyítékokat, s nyelvészeti elméleteket alkottak annak bizonyítására, hogy a berber nyelv és kultúra megelõzte az arabok észak-afrikai megtelepedését a hetedik (iszlám hadseregek), valamint a tizenegyedik (Benu Hillal) században. Az algériai forradalmi pártoknak azon erõfeszítései, melyekkel az 1920-as és 1960-as évek közötti idõszakban az arab nacionalizmus és az iszlám hathatós antikolonialista jelszavaival egyesíteni igyekeztek a gyarmatok bennszülött lakosságát, a hû berber aktivisták szemében az algériai nép lényegi berber identitásának megtagadásával értek föl – az összes algériai igaz identitásának megtagadásával, függetlenül attól, hogy az egyes algériaiak a berber dialektust beszélik-e, vagy sem, és hogy magukat berber eredetûnek vallják-e, vagy sem. Algéria megbomlott egységének legkiáltóbb következménye a most is zajló, s az elmúlt öt évben hetvenezernél több életet követelõ polgárháború. Az identitás eme válsága súlyosan dezorientálta globalizálódó világunkban az algériai népet, amely így kapva kap az elsõ útjába kerülõ hathatós szervezõelven – ebben az esetben az iszlám fundamentalizmuson. Az Algéria alapvetõ identitásához, a berberséghez való visszatérés tehát a szükséges megoldásként tûnik fel.
S bár polgárháború nem ütött ki sem Bretagne-ban, sem pedig Okszitániában, a kulturális aktivisták hasonló követelésekkel álltak elõ, bírálva a francia nemzetállamot, amiért elnyomja regionális örökségüket (patrimoine). Arra hivatkozva, hogy a francia nyelvet a forradalom után csupán az állam központosító törekvései és nemzeti közoktatási gyakorlata kényszerítette a francia vidékre, valamint arra, hogy a breton és az okszitán nyelvek a franciánál is õsibb kelta, illetve latin eredetre tekintenek vissza, sikerrel legitimálták mai igényüket a multikulturális közoktatás hívei. Vidékük mostani gazdasági kizsákmányolását és ökológiai rombolását kétszáz esztendõ kulturális és nyelvi homogenizációja elõzte meg. Akárcsak az algériai berber kulturális mozgalom esetében, az okszitán és breton militánsok szerint is primordiális etnikai és nyelvi identitások újraélesztése lehetne a nemzetállami modellt érõ globális kihívások hathatós ellensúlya. Nézetük szerint, ha a francia állam felkarolná regionális kultúráit, fenntarthatná kulturális egyéniségét a német és amerikai imperializmussal szemben.

Gyarmatosítás és nemzeti integráció

Csakhogy a primordializmusra vonatkozó, a nacionalizmus teoretikusai és kritikusai által is osztott feltevések elsiklanak az etnikai kategóriák történetisége és a nacionalista diskurzusoknak a felépítésükben játszott szerepe felett. Elõször is, a gyarmatosítás korát mint a nemzeti és etnikai társadalmi alakzatok kialakulása szempontjából meghatározó pillanatot kell újratárgyalni. Benedict Anderson által a nacionalizmus kreol úttörõirõl mondottakon (Anderson 1983) túlmenõen Ashis Nandyt kell követnünk, aki az európai nacionalizmus kialakulását magával a gyarmatosítás folyamatával hozta összefüggésbe. Nagy-Britannia a különféle gyarmatosító diskurzusok révén, amelyek például az indiaiakat a gyermekekhez hasonlítják (közöttük Marxnak „Az indiai gyarmatosításról” szóló cikkével [Marx 1978]) alakította ki az önmagáról, mint „fejlett kultúráról” szóló képet, ahol az emberi értelemnek és a civilizált normáknak a legnagyobb a hatásuk, és az állam a legközelebb áll a forradalmi önmegvalósításhoz” (Nandy 1983: 35). Franciaország esetében ugyanezt a szerepet a mission civilisatrice, eme öndicsõítõ ideologikus formula játszotta, amely egyidejûleg szolgált a gyarmatosító expanzió és az asszimilációs önértelmezés igazolásául. A felsõbbrendûség eme képzete nacionalizmusba torkollott, melyet a gyarmatosítás homogenizáló mechanizmusa részben már elõkészített. „A gyarmatosítás elmosta a társadalmi választóvonalakat, mivel a társadalmi mobilitás új csatornáit nyitotta meg a gyarmatokon, és mivel a gyarmati háborúk, illetve a gyarmati dicsõségre törõ más európai hatalmakkal vívott háborúk a nacionalista érzületet táplálták” (Nandy 1983: 33).
Az anyaország és a gyarmat közötti viszonynak a szuverenitás nemzetállami megalapozásában és az osztály- és kulturális kötõdésekbõl fakadó társadalmi feszültségek vélelmezett felszámolásában játszott szerepét kellõképpen megvilágítják azok az események, melyek Louis Napóleon birodalmának a beözönlõ porosz seregek által elõidézett 1870-es bukását követték. E vereséget követõen az európai hatalmak lehetõvé tették, hogy a francia gyarmatosítás változatlan ütemben folytatódjék annak érdekében, hogy a franciák figyelmét eltereljék az elvesztett Elzászról és Lotaringiáról (Cobban 1955: 91). Valójában ez az expanzió nagyban szolgálta a születõben lévõ Harmadik Köztársaság abbéli érdekeit, hogy eloszlassa azokat a városi társadalmi feszültségeket, amelyek például az 1871-es párizsi kommün idején látványosan felszínre törtek. Isaac Crémieux ideiglenes miniszter 1870. októberi rendelete jogerõsen pótolta a két keleti tartomány elvesztését az algériai hadigyarmat Franciaországba három körzet formájában történõ közigazgatási bekebelezése, valamint az összes európai telepes, s nemkülönben a bennszülött zsidók (de nem a muszlimok) számára biztosított teljes állampolgárság révén. Nagymértékben ezekre az új intézkedésekre (köztük egy, a muszlim nem polgárokra kivetett kifejezetten „arab adó”-ra) felelt számos kabyliai törzs – mintegy 200000 fegyveresre rúgó – tagjainak a gyarmati kormányzat elleni elkeseredett, tizennégy hónapig tartó felkelése 1871 januárjában. Végezetül a francia gyarmati hadsereg 1872 februárjában teljes határozottsággal letörte a felkelést, egyedül Nagy-Kabyliában mintegy 574000 hektárnyi földet kobozva el. Ezen belül a katonai kormányzat az elkobzott földbõl 100000 hektárnyit bevándorlási ösztönzésként szétosztott 1183 elzászi család között, akik a beözönlõ porosz csapatok elõl menekültek, és csatlakoztak ama burjánzó munka nélküli városi tömeghez, amely néhány hónappal korábban nagyban hozzájárult a párizsi kommünhöz (Julien 1963: 65; Talha 1989: 31). A kabil vezetõk és családtagjaik a kommünárokat követték Új-Kaledóniába (ez volt Franciaország egyik újonnan szerzett csendes-óceáni gyarmata) a számûzetésbe, miközben ezrek kényszerültek vándormunkára, hogy Tunéziába, Algériába, és végül Franciaországba menjenek munkát keresni.
A Harmadik Köztársaság, miután uralmát mind Párizsban, mind pedig Kabyliában megerõsítette, a gyarmatot a nemzeti integrációs politika terepasztalaként kezdte hasznosítani, s eközben folytatta az anyaországba való beolvasztását. Az 1881–82-es évek során Jules Ferry francia miniszterelnök számos törvényt hozott, amelyek az algériai közszolgálatokat az illetékes francia minisztérium felügyelete alá helyezték, és a belsõ közigazgatást inkább a francia polgári, semmint a háborús szabályok szerint szervezték meg (Collot 1987: 10–11). Ezek az intézkedések valójában megelõzték az önkormányzatokról hozott 1884-es – a helyi polgármestereknek mint az állam képviselõinek szabad megválasztását lehetõvé tevõ – törvényt, amely ugyanazokkal a következményekkel járt az anyaországon belül a periferikus régiókra nézve. Kabyliát különösképpen érzékenyen érintette ez a bekebelezés. 1874-ben eltörölték a kabil falvak (helyi, szóbeli törvényekkel avagy qanoun-ok által szabályozott) autonóm igazságszolgáltatási rendszerét, és regionális törvényszékeket állítottak fel. Továbbá 1881-ben Ferry nyolc – az általa oktatási miniszterként két évvel korábban megalkotott, majd Algéria és Franciaország egészében érvényre juttatott – szekuláris, a nemzeti közoktatás normáinak megfelelõ iskolát hozott létre Kabyliában (Lorcin 1995: 190). Ekképp a gyarmatok, nagyobb mértékben, mint a periferikus vidékek, ahová az országos normákat exportálták, egy köztársasági nemzeti kormány konszolidációjának integráns elemeként mûködtek. Eme integritás központi jelentõsége nyolcvan évvel késõbb került napvilágra, a dekolonizációs háborúk okozta nemzeti zavargások során. Mint alább tárgyalni fogom, ez a veszteség nem csupán egy alkotmányos kormány bukását jelentette Franciaország számára, hanem a francia nemzeti identitás alapvetõ átalakulását is birodalmiból európai hatalommá.
 

Az etnikai különállás megteremtése: a kabil mítosz

A francia nemzetállam tizenkilencedik századi megalkotása azonban többet jelentett, mint periferikus népességek integrációját a feltételezett etnikai vagy nyelvi különbségek konstituálta autonóm régiók (a kabilok, okszitánok, bretonok stb.) eltörlése révén. Sõt ezen intézkedések nemritkán a különbségek e kategóriáinak eldologiasodásához vezettek. A Birodalom egészében az uralom megszilárdítására és az igazgatás központosítására bevetett különféle számlálási és osztályozási technikák (térképek, kataszterfelmérések stb.) hierarchikus sémákat eredményeztek, s a különbözõ népcsoportokat ezek megfelelõ rekeszeibe illesztették. A Herbert Spencerhez hasonló századközepi társadalmi evolucionisták és az Arthur de Gobineau-t követõ faji teoretikusok filozófiai modelljeire alapozva, amelyek a fontos párizsi kutatási intézményekben (különösen az École Polytechnique-ben) központi jelentõségre tettek szert, haditérképészek, nyelvészek és etnológusok felmérték mindazokat a faji jegyeket, nyelvi formákat, társadalmi-politikai hagyományokat és vallási szertartásokat, amelyeket a vadságtól a civilizációig terjedõ kontinuumban megfigyeltek a meghódított népek körében (Lorcin 1995). S míg a gyarmatosító mission civilisatrice arra törekedett, hogy az efféle „természeti”, összeférhetetlen különbségeket a modern társadalom puszta folklorisztikus függelékeivé változtassa, a hierarchikus sémák folytonos kormányzati célú felhasználása (szövetségkötésekre, oszd meg és uralkodj taktikákra stb.) a szubnacionális kategóriáknak – mint a csoportazonosítás eszközeinek – elõre nem látott általánosításához és eldologiasodásához vezetett.
Eme ellentmondás világos példája figyelhetõ meg a „Kabil Mítosz” esetében Algériában. Az algériai gyarmati korszak egésze (1830–1962) alatt az etnológiai és katonai jelentések különleges figyelmet fordítottak Kabylia berber nyelvû népcsoportjaira, szembeállítva õket arab szomszédaikkal.3 Mind Maghrebben, mind pedig Franciaországban a berber nyelv és kultúra tudományos tanulmányozásának szentelt kutatási hálózatot, levéltárakat és kiadványokat hoztak létre, hogy megállapítsák a két csoport közötti etnikai választóvonalat, és hogy ezt a megkülönböztetést a gazdaság- és szociálpolitika igazolására használják.4 E tanulmányok egyfelõl úgy jellemezték a berbereket, mint civilizálatlan harcosokat, akik hegyvidéki állásaikat vadul védelmezik bármiféle megszállókkal (föníciaiakkal, rómaiakkal, arabokkal és franciákkal) szemben.5 Míg az arabok elfogadták az iszlám kalifák gyámkodását, a „harcosan független” berberek a beszámolók szerint a központi hatalom puszta gondolatától is elborzadtak, és csorbítatlan szabadságukat készek voltak mindhalálig védelmezni (Guernier 1950: 171–172). Másfelõl viszont e barbárokat az európai civilizációhoz viszonylag közel állónak tekintették, mint akik természettõl fogva fel vannak ruházva a „Szabadság, Egyenlõség, Testvériség”-hez hasonlatos eszmékkel. Ez a vallás vonatkozásában azt jelentette, hogy nem tekintették õket fanatikus iszlámhívõknek, mivel õk – Daumas tábornok, a francia kormány algériai ügyosztályának feje szerint – „elfogadták ugyan a Koránt, de nem ölelték keblükre” (Daumas 1855). A mítosz szerint a kabilok nagy becsben tartották asszonyaikat: más arab városokkal ellentétben a kabil nõk a háztartás urai voltak, és a földeken fátyol nélkül dolgoztak.6 Gazdasági tekintetben a berbereket természettõl fogva takarékosnak írták le, mint akik „kereskedõi ösztön”-nel bírnak, s ez világosan szembeállította õket a könnyelmû arabokkal (Démontes 1922: 9). E „puritán üzletemberek” (Chevrillon 1927: 84) szemében, amint Daumas megjegyezte, „a lustaság szégyenteljes”-nek számított (Daumas 1855: 178). Végezetül, politikai értelemben a berberek természetes „anarchiá”-ját a társadalmuk alapjául szolgáló demokrácia kifejezõdésének vélték, amit a falutanács vagy tajmaât jelképezett. „E köztársaságban az uralkodó eszme a republikánus egyenlõség” (Guernier 1950: 172).
A kabilokat tehát a francia gyarmatosító megfigyelõk a lusta és zsarnoki arabok pontos ellentéteként sztereotipizálták, olyanoknak, mint akik csaknem európai természetûek. Ezenfelül azt is állították, hogy eme õslakosok folytonos konfliktusban és ellentétben álltak az arabokkal. „Emberünk vitathatatlanul nyugati mediterrán, vagy még pontosabban, nyugati õ. A berberek a racionális Nyugat részei, teljes ellentétben az arabokkal, akik félreismerhetetlenül a képzelgõ Kelet képviselõi” (Gurnier 1950: 173). Egy sor hipotézist dolgoztak ki nyelvi, régészeti és pszichológiai összevetések alapján, s a berber törzsek õsi származása mellett érveltek. Míg néhány kutató Ibn Khaldún tizennegyedik századi megfigyelései nyomán a korai izraeliták által a Szentföldrõl kiûzött kánaániták leszármazottaiként sémi eredetet tulajdonított a berber törzseknek (Mercier 1871; Odinot 1924; Tauxier 1862–1863), addig mások ahhoz tartották magukat, hogy az észak-afrikai berberek egyik vagy másik európai fajhoz tartoznak (Brémond 1942; Guernier 1950; Rinn 1889). „Berberföld európai ország” alcímû munkájában Edouard Brémond tábornok definitíve arra következtetett: „Semmiféle kétség nem lehet aziránt, hogy Észak-Afrika [berber] népcsoportjai eredetileg mediterrániak avagy észak-európaiak voltak, és azóta sem változtak meg” (Brémond 1942: 114). Valójában az õshonos európai népekkel, akár baszkokkal vagy katalánokkal, akár gaelekkel vagy keltákkal fennálló rokonság vélelmezése általában az arab/berber megosztottság megértését célzó heurisztikus kísérletekkel párosult más, Európában ténylegesen létezõ etnikai vagy nyelvi megosztottságokkal való összehasonlítás révén. Kabyliáról szóló korai etnológiai tanulmányában Ernest Carette a tizenkilencedik századi Algériát a középkori Franciaországhoz hasonlította, különös tekintettel az északi langue d’oil és a déli langue d’oc közötti regionális/nyelvi megosztottságra (Carette 1848: 60–70; vö. Lorcin 1995: 43–45).7
S bár Carette a kabil kultúrát az északi langue d’oil szellemével rokonította, a rákövetkezõ etnológiai vizsgálódások ezzel ellentétes következtetésre jutottak (vö. Busset és mtársai 1929).
A fenti összehasonlítások jól mutatják a gyarmatosítás strukturális ambivalenciáját, amely egyidejûleg történik tudományos és katonai eszközökkel. Az európai múlthoz való társításuk révén a berbereket az algériai gyarmati terv kedvezményezett végrehajtóinak, a mission civilisatrice kiváltságos alanyainak szemelték ki: „Könnyen fognak hasonulni eszméinkhez és munkamódszereinkhez” (Démontes 1930: 360). S míg Algériában, szemben Marokkóval,8 sosem volt külön „berber politika”, Kabylia, mint azt már az oktatáspolitika esetében láthattuk, aránytalanul nagy figyelmet kapott a nemzeti törvények végrehajtásakor. És bár bizonyosan nem teremtették meg az arabellenes évolué-ket, amiben a francia hivatalnokok talán reménykedtek, ezen etnikai preferenciának kettõs hatása volt. Elõször a Franciaországba irányuló bevándorlás széles csatornáit nyitotta meg. Mivel a gyarmati földtörvények gyakorta kisajátították családi földbirtokukat és az iskolában a francia nyelvet és kultúrát ismerték meg, a kabil férfiak (katonaként vagy gyári munkásként) a kormányzati és magántoborzás elsõ számú célpontjaivá váltak a francia hadigépezet feltöltésére tett kísérleteknél a két világháború során.9 Bár e vándorlási folyam fokozatosan átterjedt arab-Algériára is, az algériai háború elõestéjén a franciaországi algériai bevándorlók még több mint hatvan százaléka a kabyliai tartományokból érkezett, és a kabil családok csaknem egynegyedének legalább egy tagja Franciaországban dolgozott (Khellil 1994: 14). Másfelõl ez a gyarmati figyelem megalapozta a késõbbi, a függetlenség elnyerését követõ berber kulturális mozgalom fejlõdését. A berber kulturális és politikai társulások, gyakran átvéve a „Kabil Mítosz” retorikáját, mint látni fogjuk, fenntartották ama asszimilációellenes állításukat, hogy egyszerre eredendõbbek (arab elõttiek) és európaiak (vagy legalábbis a Kelet és a Nyugat szintézisét alkotják, hidat képeznek a Földközi-tengeren), amikor az európai kormányokhoz fordultak gazdasági és politikai támogatásért. Hasonlóképpen, az õshonos francia kisebbségekkel (az auvergne-iekkel, baszkokkal és keltákkal) való vélelmezett õsi rokonságuk szolgáltatta az alapját a regionális kulturális mozgalmakkal való jelenlegi szövetségüknek.
 

A regionalizmus és a francia központosítás

Hozzá kell tennünk, a Franciaországon belüli etnikai különbségekre történõ, meg-megújuló gyarmati utalások a periferikus népcsoportoknak a Harmadik Köztársaság nemzeti projektumába történõ integrálásával kapcsolatos késõ tizenkilencedik századi aggodalmakról tanúskodnak.  Miközben az ebben a korszakban született francia történelemkönyvek (amelyek némelyike még ma is használatban van ilyen vagy olyan formában) francia etnikai gyökereket tulajdonítottak „õseinknek, a galloknak”, és a francia nemzet meglétét az 1789-es forradalommal befejezett ténynek tekintették, azalatt változatlan ütemben folytatódtak a tudós viták e gyökerekrõl és egységekrõl.10 Amint Eugen Weber érzékletesen bemutatta, a francia nemzetépítés jócskán belenyúlt a huszadik századba, hiszen a kulturális és politikai hatalmat csak lépésenként vették át a helyi klérustól és notabilitásoktól az államilag kinevezett és választott iskolamesterek és prefektusok (Weber 1976). E fokozatos átalakulásban különleges jelentõsége volt annak a szerepnek, amelyet a helyi nyelvek játszottak a nemzeti közoktatási rendszerben. Sok esetben, és különösen Bretagne-ban a nyelvi homogenizáció kérdése szorosan összekapcsolódott a szekularizáció problémájával. Itt az 1789-es forradalom után létrehozott négy körzetet (département) pontosan a korábbi tartomány négy történeti katolikus egyházmegyéje vagy püspöksége alapján jelölték ki, amelyek maguk is négy különálló nyelvterületnek feleltek meg, s amelyekben a breton nyelv eltérõ dialektusait beszélték. Napóleonnak a katolikus egyházzal kötött 1801-es konkordátuma után a klérus tagjai nagyobb beleszólást kaptak az iskolai adminisztrációba és a mindennapi oktatásba. Az iskolák mindenekelõtt a vallási katekizmusokat tanító intézményekké váltak, és a törvénykezés kétértelmûségei miatt a tanítás a megfelelõ breton dialektusokban zajlott (McDonald 1989: 37). Ekképpen a breton kulturális identitás újratermelését az egyház közvetítésével az iskolarendszer végezte el.
Az etnikai-nyelvi identitás újratermelésének éppen ezeket a mechanizmusait kívánták eltörölni a Ferry-törvények az 1880-as évek elején. Az 1882. március 28-i törvény az elemi oktatás egészét kötelezõvé és szekulárissá tette, megszabadítva az iskolarendszert a klérus minden befolyásától. 1887-ben aztán egy jogszabály a franciát tette az egyetlen elfogadható nyelvvé az iskolákban, törvénnyé változtatva egy korábbi, 1880. június 6-i, Jules Ferry oktatási miniszter által kiadott rendeletet (McDonald 1989: 39–40). E központosító intézkedések a periferikus vidékeken igyekeztek körülbástyázni a francia nemzeti jelenlétet. A nemzeti közoktatási rendszer felett visszanyert uralom révén a Harmadik Köztársaság a fenyegetett nemzeti egység és hûség helyreállítására törekedett, s eközben a szubnacionális identitás nevében fellépõ mozgalmaknak igyekezett elejét venni. A párizsi kommün és a nagy-kabyliai felkelés mellett az 1870–71-es évek a délkeleti, okszitán nyelvû régiók szeparatista mozgalmainak felemelkedését hozták. 1870 szeptemberében tizenhárom département mezõgazdasági és gyári munkásait képviselõ társulás egy csoportja megalakította a Ligue du Midit, amely a nyilvánosság elé tárta a nagyobb állásbiztonságtól az autonóm önkormányzatig terjedõ követelései sorát, ám a mozgalmat a párizsi kommün utórezgéseként leverték. A Harmadik Köztársaság végnapjaiban a francia kormány olyan törvényeket fogadtatott el, amelyek formálisan kizárták az efféle szeparatizmust.11
E gyakorlati intézkedések azonban, akárcsak Algéria esetében, nem törölték el a Franciaországon belüli kulturális különbségeket, hanem inkább a különféle etnikai és nyelvi kategóriák kikristályosodásával társultak. A tizenkilencedik század etnológusaira és nyelvészeire Kabyliához hasonlatos vonzerõt gyakoroltak a rurális, periferikus vidékek, mint például Finistère (Bretagne-ban) vagy Auvergne (Okszitániában), ahol – feltevésük szerint – az õsi, romlatlan kultúrát a modernségtõl és az iparosodástól érintetlen állapotában figyelhették meg. E Harmadik Köztársaság-beli tudósok etnográfiákat adtak ki (Chevallier 1934, Le Goffic 1902), hagyományos dalokat és táncokat gyûjtöttek (Quellien 1889) és szótárakat kompiláltak (Vallée 1980). E vállalkozások nagyban hozzájárultak a kérdéses régiók lakóinak közösen birtokolt alapvetõ kulturális sajátosságainak felvázolásához, és ahhoz, hogy e különbségeket természeti faji kategóriák vagy „szellemiség”-ek számlájára írják (génie d’oc szemben a génie d’oil-lal). Mi több, e folklorisztikus beszámolókat azonnal magába habzsolta az a késõ tizenkilencedik századi párizsi elit, amelynek romantikus mûvészeti forradalma közepette az okszitán/provanszál irodalmi reneszánsz és különösképpen Frédéric Mistral versei amúgy is nagy népszerûségnek örvendtek. A kulturális különbségek romantikus magasztalását nem szabad a francia modernizációval ellentmondásban állónak tekinteni, hanem inkább az asszimiláció determinált ellenpontjának, a „modernség ambivalenciája” részének (vö. Bauman 1991). Sõt; a kabil esethez hasonlóan az etnikai különbségek véget nem érõ diskurzusát késõbb maguk a regionalista mozgalmak mozgósították.
Ekképp megállapíthatjuk, hogy egyértelmû korreláció áll fenn az anyaországon belüli, illetve a gyarmati (különösen az algériai) asszimilációs kísérletek között. Olyan folytonosság, amelyet a mai etnikai aktivisták, akik elítélik a Harmadik Köztársaság „belsõ gyarmatosítás”-át, sosem tévesztettek szem elõl (vö. Sibé 1988).12 Cikkem hátralévõ részében a francia nemzetállammal szemben megfogalmazott hasonló álláspont és a közös politikai program kialakításának három döntõ momentumát fogom tárgyalni. A dekolonizáció korszakát, a korai nyolcvanas évek multikulturális kísérleteit és a globalizációtól való félelmet meglovagoló szélsõjobb kilencvenes évekbeli felemelkedését vizsgálva a bevándorló és a regionalista mozgalmak közötti konvergencia fõbb pontjait fogom megvilágítani, valamint e mozgalmak sajátos viszonyát az egységesülõ Európához.
 

Európa és kisebbségei

Az elõzõ részben a késõ tizenkilencedik századhoz nyúltam vissza annak igazolására, hogy a nemzeti integráció inkább elõsegítette, semmint elnyomta az identitás szubnacionális kategóriáinak kikristályosodását. Ebben a részben azt kísérelem meg demonstrálni, hogy e folyamatok miként maradtak befejezetlenül az elmúlt negyven évben, illetve miként alakultak át egy harmadik, szupranacionális entitással, tudniillik Európával való összefüggésükben. Mint egy nagymértékben a gyarmati birodalmak megszüntetésére alapozott második világháború utáni képzõdmény, az európai integráció gyökeresen átalakította a társadalmi szervezõdések nemzeti és regionális, etnikai vagy nyelvi modelljeinek mûködését. Az integráció helyi következményeinek – csakúgy, mint az európai és antikolonialista nacionalizmusok hatásainak – megvan a maguk sajátos története, amelynek feldolgozása eddig még éppen csak megkezdõdött (vö. Darian-Smith 1994). Az itt következõ rész a különféle Franciaországon belüli kisebbségi eltérések – az összetartozás más politikai kategóriáival összefüggésben történõ – nyilvános megmutatkozásainak mozzanatait megvilágítva bemutatja, hogy a szupranacionális Európa miként tagozódott be a helyi kulturális és politikai vitákba.
 

Felszabadítás és nemzeti identitás: az algériai háború

Az algériai háború jelentõs mértékben átalakította mind a francia, mind pedig az algériai nemzetállam belsõ szervezõdését. Az 1954–62-es háború, amely még azelõtt kezdõdött, hogy elült volna a por a Dien Bien Phu-i csatamezõn, nem csupán Algéria nemzeti felszabadító háborúja volt, de úgy is tekintették, mint valódi, Franciaországon belüli polgárháborút.13 Néhány röpke év elteltével Franciaország elvesztette területe négyötödét, a Negyedik Köztársaság csaknem teljes államszervezete megdõlt és (a visszatérõ Charles de Gaulle által) kicserélõdött, majd kis híján ez is megdõlt Franciaország saját haderejének egy ultrakonzervatív frakciója, az OAS (Titkos Véderõ Szervezete) által végrehajtott, de elvetélt államcsínyben.
A gyarmati Dél elszakadása a nemzeti identitás szintjén két fontos következménnyel járt. Elõször is, a francia kormányzat és a lakosság aktívan részt vett a háború és általában a gyarmati korszak hivatalos amnéziájában.14 Nem sokkal ezelõttig a háborúról nem emlékeztek meg hivatalosan, és veteránjai nem kapták meg az ancien combattant státusát az összes vele járó kiváltsággal. A háború után született francia fiatalok körében végzett egyik friss felmérés jól jelzi eme „emlékezethiány” mértékét: a fiatalok háromnegyede nem tudta megadni a háború idõtartamát vagy megnevezni az algériai ellenállás akár egyetlen vezetõjét (Manceron és Remaoun 1993: 82). A forradalmi FLN és a reakciós OAS háborús bûnösei részére megítélt amnesztiák sorával az Ötödik Köztársaság mindent megtett, hogy történetének gyarmati korszakát elfeledje. Másodszor, e Renan-féle felejtés egy új nemzeti vállalkozás aktív megformálásával társult. De Gaulle irányításával Franciaország politikai orientációja száznyolcvan fokos fordulatot vett észak, egy integrált és egyesített Európa megalkotása felé (amelynek alapjait éppen akkor vetették meg az 1958-as Római Szerzõdésben) (Fabre 1992). A NATO-ból való kivonulás és a québeci frankofon szeparatista mozgalmak támogatása útján Franciaország új, posztkolonialista pályára lépett, mint a bipoláris geopolitikai rendszer önálló szereplõje. Ebben a tekintetben nem volna túlzás azt állítani, hogy a dekolonializáció nem csupán egy, de két új nemzetet teremtett.
A kérdés azonban továbbra is fennáll: e fölfordulás nyomán miféle új nemzeti entitás alkotható? Miféle egyesítõ mítoszt gondolhat ki és sugallhat polgárainak és a regionális világnak a nemzetállam? Algériában a Nemzeti Felszabadítási Front az új államot arra az ideológiai alapvetésre építette, hogy Algéria történetileg arab és természettõl fogva iszlám állam, ennélfogva a forradalom az egyesített muszlimoknak a keresztények ellen vívott fegyveres harcaként volt elképzelhetõ.15 A mára híressé vált csatakiáltással, az „Egy hõs, a nép”-pel felfegyverkezve az algériai állam a háború hõsies képei révén igyekezett nemzeti konszenzust kialakítani önmaga, mint a forradalmi vezetés természetes örököse köré. Ennek során az állam arra törekedett, hogy a forradalmi fronton belüli ellentétes erõk emlékét kitörölje, az Abadane Ramdane, Krim Belkacem, Mohammed Boudiaf vagy Hocine Ait-Ahmedhez hasonló kivégzett vagy számûzött vezetõktõl a konfliktus során kivándorolt algériaiakig (jelesül Messali Hadj-ig, akit a tudósok az algériai nacionalizmus „igazi” atyjának tekintenek) és az FLN és riválisa, a Messalista Nemzeti Algériai Mozgalom (MNA) közötti belháborúig (Stora 1995, 1991).
A felejtés folyamata összefüggött továbbá a belsõ etnikai és regionális különbségek sajátos rendezésével. Az 1940-es évek során a párizsi algériai bevándorló közösség nacionalista vitái az eljövendõ ország két ellentétes formulája köré szervezõdtek: az Algérie arabe (arab Algéria) illetve az Algérie algérienne (algériai Algéria) jelszavai köré. Az elsõ az Egyiptomban és Libanonban születõben lévõ muszlim arab nacionalista mozgalomban látta az európai gyarmatosítás valódi vetélytársát, és a forradalmi megmozdulás szövetségét kereste saját ideológiai meghatározásaihoz és gazdasági megsegítéséhez. A második nagyobb hangsúlyt fektetett az algériai lakosság sajátosságaira, többvallásúságára (tekintettel az õslakos keresztényekre és zsidókra csakúgy, mint a síita és szunnita muszlimokra) és többetnikumúságára (tekintettel a berberül beszélõ népcsoportok különféle változataira: kabilok, chaouik, mzabok és tuaregek). Mivel ezen utolsó csoport jórészt bevándorló kabil autógyári munkásokból állt, „berber válság”-ként hivatkoztak rá, és tagjait 1949-ben kizárták Messali FLN elõtti pártjából, a Demokratikus Szabadság Gyõzelméért Mozgalomból (MTLD). A rákövetkezõ években más kabil forradalmi vezetõket – mint például Hocine Ait-Ahmedet és Abane Ramdanét – szisztematikusan marginalizálták vagy merényletet követtek el ellenük, amiért túlságosan nyíltan vallották meg regionális kötõdéseiket. E feszültségek akkor kerültek legközvetlenebbül felszínre, amikor, rögtön a függetlenség elnyerése után, Ait-Ahmed a Szocialista Erõk Frontja (FFS) néven rivális pártot alapított, és nyílt felkelést vezetett Kabyliában Ahmed Ben Bella FLN-ének etnikai „fasizmus”-a ellen. S bár a felkelés nem tett szert olyan széles körû támogatásra, mint az 1871-es megmozdulás, az FFS az algériai rezsim erõs (bár fegyvertelen) ellenzéki ereje maradt mind Kabyliában, mind pedig Franciaországban, még Ait-Ahmed letartóztatása és Európába történõ 1965-ös menekülése után is.
Az algériai konfliktusnak egyidejû és hasonló jellegû kihatásai voltak a Franciaországon belüli regionalista mozgalmakra. Már 1920-ban, amikor a párizsi Renault- és Citroën-gyárakban az algériai nacionalista mozgalom éppen megszületett, a korai breton szeparatista mozgalom, a Breiz Atao (Mindörökké Bretagne) nyílt támogatását fejezte ki a francia gyarmatok – különösen Algéria – õslakosainak felszabadító mozgalmai mellett, küzdelmüket egynek és azonosnak tekintve. A harmincas évekre azonban vezetõi mind közelebb kerültek Németország diadalmas Nemzetiszocialista Pártjához, autonómiaképük egyre rasszistább lett, és arab „fertõzöttség”-tõl mentes kizárólagos kelta államról álmodtak (McDonald 1989: 122–123). Franciaország náci megszállása idején a mozgalom a német és a vichyi vezetés nyílt támogatását élvezte, és a Breton Nemzeti Tanács formájában bizonyos fokú autonómiára tett szert – német egyenruhát viselõ csapatok felállítása ellenében. A háború után a mozgalmat feloszlatták, és több mint nyolcszáz tagját kollaboráció miatt kivégezték (Beer 1980: 14).
A faji esszencializmus azonban inkább kivétel volt, mint szabály a franciaországi regionalista mozgalmak körében. Jellemzõbb volt, hogy a regionális mozgalmak nyíltan marxista retorikát alkalmaztak a francia nemzetállam belsõ gyarmatosítása (colonialisme interieur) elleni bírálatukban (vö. Sibé 1988). Sok breton és okszitán harcos politikai nézeteinek radikalizálódásában az algériai háború szolgált döntõ momentumként (vö. Martin 1975: 70). Az algériai gyõzelem és a Negyedik Köztársaság bukásának hajnalán Franciaország-szerte számos regionális nacionalista mozgalom alakult a Mouvement pour l’Organisation de la Bretagne-tól a Comité Occitan d’Études et d’Action-on keresztül a Comité Corse pour l’Indépendance-ig, s mind az FLN példáját követték: eltöltötte õket a lehetséges párizsi hatalmi vákuum elõérzete. Ne hárítsuk azonban a felelõsség egészét a háborúra. A Negyedik Köztársaság az 1951-es Loi Deixonne révén már tett bizonyos engedményeket a Franciaországon belüli kisebbségek elismerése terén, amikor lehetõvé tette a regionális dialektusok tanítását az egyetemi tanterv keretében, s e nyelvek használatát a francia nyelv oktatása során. A potenciális diák aktivisták számára tehát már létezett egy intézményes fórum, ahol összegyûlhettek, vitázhattak és támogatókat toborozhattak. Sõt az etnikai mozgalmak egyes értelmiségi tagjai, mint például az okszitán tudós Robert Lafont, felismerték, hogy a gyarmatosított muszlim algériaiak és a franciaországi bretonok nehéz helyzete között jelentõs különbségek vannak, amennyiben az utóbbiak maradéktalanul élvezhették politikai és állampolgári jogaikat (Lafont 1967: 141). Végezetül, az etnikai mozgalmak tényleges radikalizálódására nyilvános sztájkok, demonstrációk és bombarobbantások bevetésével (különösen a bretonok és a korzikaiak esetében) döntõen az 1968. májusi, diákok vezette „események” után került sor. Ezzel együtt kijelenthetõ, hogy nagy részben az algériai háború hatásának következtében a dekolonializáció lett az a lencse, amelyen keresztül a Franciaországon belüli etnikai mozgalmak saját küzdelmüket szemlélték.
A háború tehát a Földközi-tenger mindkét oldalán vitákat provokált a nemzetállamon belüli etnikai-nyelvi heterogenitás lehetséges szerepét illetõen. Algériához hasonlóan a francia Ötödik Köztársaság is kereste azokat a motívumokat, amelyek révén birodalom utáni identitását megjeleníthette. De Gaulle nyílt Európa felé való fordulása, az Európai Szén- és Acélközösségnek, illetve késõbb a Közös Piacnak nyújtott támogatása és a Németországgal megújított szövetség újrarendezést jelentett, bár a québeci felszabadító mozgalom támogatása ellentmondott ennek a tendenciának. A regionális integráció és a nemzeti meghatározottság közötti ilyetén ambivalencia nyilvánult meg a Loi Deixonne és a regionális nyelvjárások tantervi oktatásának ingadozó támogatásában is. Mindezzel együtt ezek a dekolonizációt követõ évek azok, amelyeket a tudósok egybehangzóan az etnikai aktivizmus „újjáéledésé”-vel jellemeztek.
 

Az 1980-as évek elejének multikulturális kísérletei

A francia nemzetállamnak az egység és sokféleség, univerzalizmus és partikularizmus között ingadozó gyakorlata a nyolcvanas évek elején a szocialista kormány multikulturális kísérletei folytán változni kezdett. Mandátumának elsõ néhány évében a francia szocialista párt számos – a kisebbségi és regionalista kultúrákat bátorító és támogató – decentralizációs tervet dolgozott ki. Lorient-i beszédében, közvetlenül az elnökválasztás elõtt, François Mitterrand a „különbözõség jogá”-t mint egyetemes emberi jogot védelmezte (Giordan 1982: 7). Ez nem kevesebbet jelentett, mint a francia nemzeti egység újrafogalmazását a kulturális és nyelvi sokféleség jegyében. A La France au pluriel („A pluralista Franciaország”) címû programhoz írott elõszavában Mitterrand megjegyezte: „mély meggyõzõdésünk, miszerint ha Franciaországnak egységesnek kell lennie, akkor egyszersmind különbözõségekben gazdagnak is. Egysége naggyá tette országunkat; sokféleségének tiszteletben tartása meg fogja akadályozni felbomlását. Egységes és sokféle: ez Franciaország” (Parti Socialiste 1981: 10).16 Ezalatt a kormány továbbra is fenntartotta egységes nemzeti közoktatási rendszerét, kiterjesztette a Loi Deixonne-t, és megnövelt pénzügyi támogatást adott a független kulturális szervezeteknek, legyenek bár bevándorló vagy regionális gyökerûek.
Ezen átalakulást legközvetlenebbül a „beur mozgalom” esetében figyelhetjük meg. 1981-ben Mitterrand eltörölte az 1930-as évek antifasiszta és antiszeparatista törvényeire visszanyúló, a bevándorlók társulásait sújtó korlátozást. E reform nyomán a második generációs észak-afrikai bevándorlók nagy számban kezdeményeztek kulturális tevékenységeket és társulásokat a rádióállomásoktól, zenekaroktól, újságoktól és önéletrajzi regényektõl kezdve egészen az alsóbb osztályok szervezeteiig. E próbálkozások jó része a külvárosi gettóélet gyakorlati problémáival – a leromlott lakótelepek újjáépítésével vagy a helyi fiatalok iskola utáni felügyeletével – igyekezett megbirkózni, ám mások közvetlenül a francia egység hivatalos változataiban marginalizált bevándorlók kultúrtörténetének felelevenítését célozták. E tevékenységek nem csupán a rugalmas finanszírozás formájában megnyilvánuló nyílt kormányzati támogatást kapták, de bõségesen szerepeltek fotókiállításaikkal és élõ elõadásaikkal a Georges Pompidou párizsi kulturális központban is 1983-ban (CCI 1984).
A beur mozgalom azonban nem korlátozódott a multikulturalizmus liberális teóriáiba könnyûszerrel bevonható mûvészeti és fejlesztési tevékenységekre, hanem a francia „integráció motorjá”-nak aprólékos bírálatára is kiterjedt. Az 1983–86 közötti idõszakban a „beur-ök”17 nagy számban szerveztek és vettek részt antirasszista politikai felvonulásokon és faji egyenlõséget, valamint állampolgári jogokat követelõ tüntetéseken, amely jogokat szerintük de facto megtagadtak tõlük a meritokratikus francia elvek. Számos beur szerzõ pedig önéletrajzi regényében fejezte ki mély megvetését ama kulturális ellentmondást illetõen, hogy bár az iskolarendszerben kételyektõl mentes „francia” identitásra tanították õket, a mindennapi rasszista attitûdök azt tudatosították bennük, hogy szükségszerûen idegenek (étranger) vagy „arabok” õk. A szerzõk egybehangzóan (bár eltérõ módokon) azt állították, hogy õk valamiképpen egyszerre voltak mindkettõ és egyik sem: „valahol két kultúra, két történelem, két bõrszín között, sem fekete, sem fehér, maguk találják ki [saját] gyökereiket…” (Charef 1983: 17).18 E hibriditást ábrázolva jelentette ki Nacer Kettane, az 1985-ös polgárjogi tüntetés szervezõje és a Radio Beur elnöke, hogy: „A »McDonald’s kuszkusz-sültkrumpli társadalom« mutánsai vagyunk, és itt maradunk, akár tetszik ez nektek, akár nem!” (Kettane 1986: 19.)
Bár e tüntetések és nyilatkozatok elsõsorban a hibriditást, a mind Észak-Afrikától, mind pedig Franciaországtól való távolságtartást tették meg a beur identitás központi elemének, a beur mozgalom ezzel együtt mindig szoros kapcsolatban maradt az ugyanebben az idõszakban Algériában és Franciaországban is lábra kapó berber kulturális mozgalommal. 1980 tavaszán az algériai hatóságok betiltottak a Tizi-Ouzou Egyetemen (Kabyliában) egy, a korai berber költészetrõl tartandó elõadást, s ez hónapokon át tartó diáklázadásokhoz és általános sztrájkokhoz vezetett Algériától Párizsig. Akárcsak a beur esetben, a tiltakozók itt is azt követelték, hogy a kormány új modernizációs programja ismerje el a berberek nyelvi és kulturális különbözõségét. E társadalmi mozgalom óriási hatással volt a tágabban értett algériai bevándorló közösségen belüli kabil többségi népességre, és nyomában számos kulturális társaságot alapítottak. Berber tánccsoportok, színházi együttesek és nyelviskolák alapítása révén e társulások elérték azokat a második generációs bevándorlókat is, akik fizikailag el voltak választva Kabyliától és sajátos kulturális-politikai helyzetétõl. E transznacionális mozgalom azon kitelepült kabil értelmiségiek politikai aktivitásán alapult, akik Párizsban a hatvanas évek vége óta kulturális és irodalmi tevékenyéget folytattak, és onnan az algériai kormányra nyomást gyakoroltak. A kiterjedettebb beur mozgalommal való összeérése folytán azonban olyan szélesebb és fiatalabb népcsoportokhoz is eljutott, amellyekkel ügyük azonossága kapcsolta össze. A beurökhöz hasonlóan a berber aktivisták is hibrid, köztes kulturális identitást hirdettek, amely átfogóan mediterrán volt, valahol az arab és a francia között, a kabil mítosz faji sémáinak megfelelõen. Az informátorok közül sokan valójában azt állítják, hogy maga a „beur” megnevezés is részben a „Berberes d’Europe” terminus összevonásából származik (Silverstein 1996). Ebben a tekintetben tehát az etnikai és nyelvi különbözõség nyilvános kifejezésének a szocialista törvénykezés által Franciaországban megnyitott csatornái nem eredményezték szükségszerûen a bevándorló lakosság teljesebb integrációját a francia nemzetállamba, hanem sok esetben inkább az állam területi és képzeletbeli határain kívül esõ közösségekhez való erõsebb kötõdéshez vezettek.
Hasonlóképpen, bár a breton és okszitán aktivisták szintén élvezték a multikulturalizmus ideiglenes kormányzati támogatását, továbbra is élesen bírálták a francia nemzetállamot, és más nyelvi vagy etnikai kisebbségi csoportokkal kerestek közvetlen kapcsolatot a burjánzó európai szupranacionális testületeken keresztül. E regionalista csoportok viszonya az európai intézményekhez történetileg ambivalens volt. Egyfelõl e testületek a kérdéses csoport számára a kapitalista fejlõdés kvintesszenciáját jelentették, amennyiben a külsõ és belsõ versenytársakkal szemben általában az államok gazdasági érdekeit védték. Sok militáns szemében a francia gazdaság beillesztése a Közös Piacba a kis üzletek és farmok pusztulását jelentette, mivel a Brüsszelben hozott technokrata döntéseket nem igazították a helyi gazdaságok érdekeihez, például Okszitánia borgazdálkodásához (Touraine és mtársai 1981: 103). Másfelõl viszont a francia nacionalizmus és neokolonializmus ellensúlyaként az Európába való betagolódás a regionális fejlõdés reménységét jelentette (Alcouffe és mtársai 1979: 7). Az Európai Parlament a fejletlen régiók ipari beruházásainak elõsegítésére 1974-ben létrehozta az Európai Regionális Fejlesztési Alapot (FEDER). S bár eredetileg a pénzeket egy kvótarendszer szerint a tagállamok kapták meg, akik aztán tetszésük szerint oszthatták el az összeget, az 1984/85-ös reformsorozat nagyobb teret adott a helyi közösségeknek, hogy javaslataikat a pénzalapok közvetlenül vizsgálják meg. Csak Bretagne egymaga több mint 1,7 milliárd frankot kapott 1974 és 1984 között mintegy ötszáz különbözõ vállalkozásra (Quéméré 1986: 63).
Az 1980-as évek elejének francia szocialista törvényeit valójában már megelõzte egy sor, a tagállamok kisebbségeinek nyelvi és kulturális jogait megerõsítõ európai végzés. Az Európa Tanács már 1961-ben ajánlást fogadott el arra nézve, hogy az Európai Emberi Jogi Konvencióhoz csatoljanak egy kiegészítõ cikkelyt, amely kimondaná: „A kisebbségekhez tartozó személyeket … nem lehet megfosztani azon joguktól …, hogy saját kulturális életük legyen, saját nyelvüket használják, saját iskolákat nyissanak, és hogy az általuk megválasztott nyelven tanítsák õket” (idézi Giordan 1982: 14) E szándékokat megerõsítette a rákövetkezõ években a Helsinki Egyezmény (1975), valamint az európai kulturális miniszterek elsõ oslói konferenciája (1976). Végezetül pedig, amikor a szocialista reformok Franciaországban már kezdtek formát ölteni, 1981 októberében az Európai Parlament egy hasonló végzést fogadott el arra nézve, hogy az EK adjon ki egy chartát a regionális nyelvekrõl és kultúrákról, valamint a kisebbségi jogokról (Giordan 1982: 24). Mitterrand nyilatkozatai tulajdonképpen nagyrészben egy magasabb, szupranacionális szinten kezdeményezett reformmozgalomra adott helyi válaszként értelmezhetõk, semmint a francia helyzet sajátságai által életre hívott újításokként.
A franciaországi regionális csoportok e deklarációkra válaszként széles körû konferenciákat szerveztek az 1980–81-es idõszakban, a társulások pluralitását hozva létre Franciaország mind a hat nagy õshonos kulturális régiójában: Bretagne-ban, Okszitániában, Katalóniában, Elzászban, Flandriában és Baszkföldön. E találkozók további Franciaország- és Európa-szerte tartott interregionális kongresszusokkal egészültek ki, amelyek a különbözõ „kisebbségek”-hez tartozó etnikai aktivistákat egyesítették abbéli erõfeszítésükben, hogy igényeiket egységes módon jelenítsék meg. A kongresszusok a korábbi, fõként a baszk és breton kulturális társulások között az 1970-es évek elején tartott találkozókból merítettek inspirációt (Sibé 1988: 148). Az interregionális támogatás eme megnyilvánulásai gyakran a vélt rokonság nyomvonalait követték, miként a bretagne-i, cornwalli, északír, skót és walesi csoportok részvételével rendszeresen megtartott pánkelta konferenciák, vagy a határokon átnyúló etnikai mozgalmakét, például a katalánok és a baszkok esetében. Mindenesetre az európai intézmények kiépülése és ezeknek a kulturális jogokat támogató nyilatkozatai tették lehetõvé, hogy a követeléseket nemzetközi szinten egységesítsék, és hogy az egyes követelésekkel az európai testületekhez forduljanak (mint például az okszitán csoportok esetében, akik közvetlenül az Európai Parlamenthez nyújtottak be petíciót nyelvük hivatalos elismeréséért). E fejlemény, amelyet csak erõsített a francia államférfiak aktív szerepe az államközi gazdasági és politikai kapcsolatok kiépítésében, voltaképpen leértékelte a francia nemzetállam szerepét saját belsõ sokféleségének szabályozásában, és lehetõvé tette a szubnacionális csoportoknak, hogy tartós transznacionális kapcsolatokat hozzanak létre. Amint Robert Lafont 1978-ban megjegyezte: „Mostanra világossá vált, hogy [Okszitánia jövõje] többé nem regionális ügy, sõt nem is francia, hanem éppenséggel európai kérdés” (Alcouffe és mások 1979: 199).19
 

Globalizáció és terrorizmus

Amint a legutóbbi részben említettem, a szocialista kormány kísérletei a francia nemzeti jelképrendszer multikulturális elvek szerinti megújítására hozzájárultak a nemzetállam territoriális határait semmibe vevõ transzregionális és transznacionális egység csatornáinak megnyílásához. A Franciaországon kívüli és belüli kulturális-politikai események jóvoltából a következõ tizenöt évben e kapcsolatok egyre jobban elmélyültek. Míg az 1980-as években Franciaországban a bevándorló és regionális közösségek a térben távoli, fiktív vagy valóságos rokon csoportokkal (a beur-ök a berberekkel, a bretonok a walesiekkel) építettek ki kapcsolatokat, addig a kilencvenes évek közepére a kapcsolatépítés túlhaladta az ilyen megfontolásokat, s az egymástól igencsak különbözõ bevándorló- és regionális közösségek egyesítették erõfeszítéseiket az extrém nacionalista törekvésekkel szemben. Ebben a részben azt igyekszem bemutatni, hogy ez az egység közvetlen összefüggésben állt azzal a diskurzusváltással, amely az univerzális jogok nyelvezetérõl átállt a francia nemzetállamnak mint a szuverenitás hegemón formájának explicit bírálatára.
Elõször, ezt az átalakulást tanúsítja a szocialista Beur Mozgalom összeomlása. Az utóbbi tíz évben ez a színes társadalmi mozgalom erõteljesebben etnikai és vallási jelleget öltött a Földközi-tenger túloldalán fellelhetõ pártviszonyoknak megfelelõen. E változást két jelentõs esemény adja hírül. Ezek közül az elsõ az antirasszista „jogot a különbözõségnek” diskurzus kisajátítása szélsõjobboldali xenofób csoportok által. A „differencialista rasszizmus”-nak vagy „neorasszizmus”-nak nevezett irányzat (Balibar 1991; Gilroy 1990), például a Nemzeti Fronthoz hasonló csoportok, az apartheid olyan változatát tették magukévá, amely relativizálta a kulturális különbségeket, közben azt állítván, hogy a közöttük lévõ határok bármiféle megsértése ellenséges etnikai konfliktusokhoz vezetne. A seuil de tolérance (toleranciaküszöb)20 pszeudotudományos fogalmát alkalmazva Jean-Marie Le Pen nyíltan úgy kommentált egy antirasszista plakátot („Az integráció olyan, mint egy motorkerékpár, az [üzemanyagok] keverékére van szüksége”), hogy: „Igen, de [a keverék] öt százalék felett tönkreteszi a motort” (Le Monde, január 22., 1992: 6). A differencialista logika végkövetkeztetése minden egyes bevándorlócsoport saját „természetes miliõ”-jébe történõ visszatelepítését jelentette volna, mivel ez érvelésük szerint sokkal méltányosabb és elfogadhatóbb lenne számukra, mint idegen környezetben maradni, a „természetes”, elkerülhetetlen rasszista erõszaknak kitéve. Vagy pedig, ha a hazatelepítés nem lehetséges, mint például a beur-ök esetében, akkor kötelezõ a francia nemzeten belüli radikális elkülönítés.
A „különbözés jogá”-nak eme kisajátítása tehát a Beur Mozgalom egyik legfõbb tételét kérdõjelezte meg.  A beur vezetõk különféle módon reagáltak erre a problémára. A szocialista párthoz különösképpen közel állók, mint például Harlem Désir, az SOS-Racisme vezetõje, a „hasonlóság jogá”-t (droit à la ressemblance) kezdték követelni, és az azonosság egészében asszimiláns modelljét tették magukévá (Désir 1987). Az olyan szervezetek, mint az SOS-Racisme, a France-Plus, a Rasszizmus Elleni Mozgalom a Népek Barátságáért (MRAP), a Culture et Liberté Ile-de-France, az Új Bevándorló Nemzedék Szövetsége (ANGI) és mások, amelyek sértetlenül kerültek ki a Beur Mozgalomból, ma is az „itt-és-most” gyakorlatias ideológiája alapján mûködnek. Bár e csoportok tagsága soketnikumú, és igencsak szemben állnak az idegengyûlölõ szélsõjobboldallal, jellegük szerint továbbra is apolitikusak, és jobbára közvetlenül az állami és önkormányzati szervekkel (mint például a Tárcaközi Városi Bizottsággal) mûködnek együtt, hogy a lakás- és foglalkoztatási szektorokban elõsegítsék a bevándorló fiatalok esélyegyenlõségét. Az e csoportok vezetõivel folytatott beszélgetéseim során arról tájékoztattak, hogy õk távol tartják magukat minden olyan kulturális politikától, amely a bevándorló népcsoportoknak a francia nemzetállamtól való elszakadását implikálná, és hogy a „kultúrá”-t illetõ támogatásuk jobbára a folklór és a népmûvészet területére szorítkozik.
Másfelõl, a régebbi beur vezetõk egy része az ezzel ellentétes taktikát választotta: az identitás esszencialista értelmezését alkalmazza, és a határokon túli politikai helyzettel szorosabb összefüggésben álló terveket szõ. Sokak, akikkel szót váltottam, árulást emlegettek a beur vezetõkkel kapcsolatban, akik antirasszista tevékenységüket saját politikai és kereskedelmi céljaik támogatására használták. Számukra a Beur Mozgalom multikulturalizmusa cselnek bizonyult, amely a létezõ intézményesített rasszizmussal szemben a francia-algériaiakat kulturálisan csak még skizofrénebbé, és társadalmilag-gazdaságilag még kivetettebbé tette. A vereség eme érzetére válaszul a francia nagyvárosokban sok iszlám vagy berber társulás jött létre az elmúlt öt évben, s ezek a csoportok sikerrel toboroztak tagokat a második és harmadik generációs francia-algériaiak soraiból (Pujadas és Salam 1995; Silverstein 1996). Egy személyiség, Toumi Djaidjáé, a lyoni közösség szervezõjéé és az 1983-as Marche de Beurs jelképes vezetõjéé nemzeti szimbólummá és e pályaív gyakorta hivatkozott példájává vált, amikor formálisan is ultrakonzervatív iszlám nézeteket tett magáévá egy rövid 1993-as börtönbüntetést követõen.
A beur mozgalom ilyetén elfordulása a multikulturális hitvallásoktól az esszencialista etnikai-vallási kategóriák felé ráadásul nagy vonalakban megfelelt az algériai helyzet radikalizálódásának és az iszlám és berber identitások növekvõ algériai politizálódásának. A rendkívüli állapot 1992-es bevezetése óta Algéria pusztító polgárháborún ment keresztül, amelynek során a felfegyverzett iszlamista csoportok és a kormányzati fegyveres erõk közötti harcokban legkevesebb 70000 ember meghalt. A berber csoportok ezen felül harmadik erõként határozták meg magukat, a viszonylagos politikai vákuumot arra használva, hogy a falvak önvédelmi erõivel kiteljesedett virtuális autonómiát harcoljanak ki Kabyliában, és hogy a berber nyelv standardizált változatának (tamazight) az arabbal egyenértékû hivatalos nyelvként történõ elismerését követeljék. A nyugati hatalmak kedvét keresve a kabil mítosz kedvezõ sztereotípiáit is felhasználták, hogy önmagukat nemcsak eredendõnek és iszlám elõttinek, de demokratikusnak és ennélfogva iszlámellenesnek is láttassák (mivel az iszlám politikát Európában egyre inkább a fasizmussal és a terrorizmussal hozták összefüggésbe). Franciaországban a berber szervezetek éppen azon az alapon érvelnek a kormányzati szervek pénzügyi támogatása mellett, hogy õk a vallási helyett a kulturális identitásra helyezik a hangsúlyt, ezért a szavazati jog nélküli fiatalok egy részét eltéríthetik arról a pályáról, amely sokakat, például Toumi Djaidját, a fundamentalizmushoz vezetett. Mantes-la-Jolie-ban egy berber kulturális társulás egyik alapító tagja elmondta nekem, a szervezet alapítására éppen az adta az ötletet, hogy hirtelen tudatára ébredtek: számos fiatal észak-afrikai barátjuk és ismerõsük iszlamista szervezeteket kezdett látogatni, amelyek bérkaszárnyák pincéinek imatermeiben vertek tanyát.
Két esemény különösen éles fényt vet arra, hogy az algériai küzdelem miként jelent meg a Földközi-tenger túloldalán is. Elõször is, az algériai ügyekkel kapcsolatos tüntetések, választási viták és politikai küzdelmek kezdtek nagyobb nyilvános támogatást szerezni a bevándorló közösségen belül, mint a sajátosan „francia”-ként érzékelt regionális és országos ügyek. Különösen jól látható ez az 1995. áprilisi francia elnökválasztás és az 1995. novemberi algériai választások részvételi arányának különbségében. Az utóbbi esetben megfigyelhetõ magas bevándorlói részvétel nagyrészt az összes fontosabb algériai politikai párt aktív franciaországi jelenlétének köszönhetõ, s egyre szorosabb kapcsolatuknak a bevándorlók kulturális szervezeteivel. A berberek esetében például a két nagy párizsi kabil egyesület, az Association de Culture Berbere (ACB) és a Tamazgha közvetlen kapcsolatban állt azzal a két rivális politikai párttal, amelyek választóikat zömmel Kabyliából toborozzák – azaz a Kultúráért és Demokráciáért Egyesülettel (RCD) és a Szocialista Erõk Frontjával (FFS), amelyekkel Franciaországot és Algériát illetõen hasonló politikai nézeteket vallanak (Silverstein 1996). A választások elõestéjén a közösségek szervezõivel és a párttagokkal folytatott beszélgetéseim arról gyõztek meg, hogy a bevándorlók szavazatai létfontosságúak Algéria és a Franciaországban élõ algériaiak jövõje szempontjából. Az ACB/RCD vezetõk számára a választások arra adtak esélyt, hogy az összes algériai (akár kabil, akár arab) kemény, „irtó” álláspontot foglaljon el az iszlám fundamentalizmussal szemben, amely, ha ellenõrizetlenül hagyják, világszerte felszámolná a politikai és kulturális szabadságot. A Tamazgha/FFS támogatói szerint a választás egyszerû csalás volt, amely csupán egy olyan katonai diktátor hatalmának törvényesítését fogja elérni, aki nyíltan ellenzi a kisebbségi jogokat.21
Másfelõl, az algériai kulturális politika transznacionalizációja erõszakosabb formákat is öltött, jelesül a párizsi és lyoni vasútállomások és iskolák elleni robbantások során 1995 nyarán és õszén. Bár ezen erõszakos tettektõl nyíltan elhatárolódott a francia algériaiak és muzulmánok döntõ többsége, ezek igenis kaptak logisztikai támogatást kisebb franciaországi militáns csoportoktól, amelyek az algériai Fegyveres Iszlám Csoport (GIA) radikális iszlamista tételeit követik, beleértve egy „beur”-t, Khaled Kelkalt is Lyon egyik külvárosából, Vaulx-en-Velinbõl. A francia sajtó és a kormány számára mindez azt bizonyította, hogy létezik az iszlamista szélsõségesek egy kiterjedt nemzetközi hálózata, amely vélhetõleg Algériától a francia külvárosok bevándorlóin keresztül Kölnig, Szarajevóig és Kabulig ér. Az állambiztonság e feltételezett fenyegetésének elhárítására a francia kormány sürgõsségi intézkedéseket hozott (a „Vigipirate”-tervet) a belsõ és külsõ határok biztonságának helyreállítása érdekében, s ezzel elhalasztotta a schengeni egyezmény és a transznacionális európai politikai (vagy rendõri) tér megteremtésének életbeléptetését. E terv továbbá katonai legénységgel erõsítette meg a már korábban is felduzzasztott rendõri erõket – amelyek az elkövetkezõ három hónap során több mint hárommillió igazoltatást hajtottak végre –, egy sor rendõri razziát feltételezett iszlamista szimpatizánsok ellen, valamint kényszer-hazatelepítések hosszú sorát illegális bevándorlókkal szemben. E lépések eredménye a bevándorlás, az iszlám és a terrorizmus kategóriáinak populáris és intézményes összeolvasztása volt.
Eme intézkedések paradoxona, hogy ellentmondanak a francia nemzetállam kulturális újrateremtésére irányuló republikánus ideológiának és politikának, és aláássák azt, amennyiben, mint láttuk, a második generációs bevándorlók körében felerõsítik az összetartozásnak a közvetlenül Algériából származó formáit. A jelenlegi antiterrorista intézkedések, ahelyett, hogy elõmozdították volna a kommunális integrációt és az asszimilációt, vagy elõsegítették volna a multikulturális „új állampolgárság”-ot (nouvelle citoyennité) (vö. Wihtol de Wenden 1988), új kirekesztéshez vezettek. A nemzeti összetartozás belsõ határainak kirajzolásához, amely határokok mentén hatékonyan szegezték szembe a muszlim hitet a katolikus többség saját vallásos eszményeivel, amelyeket az állami szekularizmus leple alatt védelmeztek. A breton aktivizmus történetébõl láttuk, hogy a republikánus állam egy évszázad konfliktusait és kompromisszumait követõen csupán a közeli múltban szakított véglegesen a katolikus egyházzal.22 Az állami szekularizmus általánosságban a magánszférába utalja a vallásos megnyilvánulásokat, bár a gyakorlatban a nyilvános intézményekben, mint például az iskolákban, megtûri az egyéni hit jeleit. Azáltal, hogy az 1995-ös robbantásokat egy vallása által definiált csoportnak tulajdonította, a francia állam tulajdonképpen egységes egészként ítélte el a francia iszlámot, amiért megszegte ezt az új, burkolt konkordátumot, és nézeteit a nyilvános szférára erõltette. A mecsetépítés és a fejkendõ iskolai viselése oly módon vált gyanú tárgyává, amiként a templomemelés vagy a kereszt viselése sosem.23 E különbségtétel révén a konzervatív kormány voltaképpen rasszista elvek szerint definiálta újra a francia nemzetállamot, a nem katolikus és nem gall belsõ (vallási vagy regionális) különbözõségeket inherensen fenyegetõként kezelve, mint amelyek a felforgatás vagy a terrorizmus lehetõségét rejtik magukban.
A francia nemzeti identitás visszaágyazása ilyen egyszólamú etnokulturalista narratívákba összefüggésben áll az Európai Közösségbe történõ francia gazdasági és politikai integrációt övezõ szélesebb körû vitákkal is. Az erõsödõ franciaországi nacionalista érzületnek ugyanis legalább annyi köze van a bevándorló „másiktól” való gazdasági, politikai és kulturális félelmekhez, mint a Franciaország szerepére vonatkozó általánosabb bizonytalansághoz a határok nélküli Európában. Ez bizonyosan igaz a bevándorlástól kevésbé zavart vidékeken lakó farmerekre és kiskereskedõkre, akiknek a francia protekcionizmus felszámolása után feltehetõen fel kell hagyniuk megszokott életmódjukkal. E társadalmi szereplõk számára az elsõdleges veszélyforrás nem a Földközi-tengertõl dél felõl, hanem a Rajnától keletrõl érkezik. Mindenesetre azáltal, hogy hallgatólagosan vagy szavazati voksukkal is támogatják a Nemzeti Fronthoz hasonló euroszkeptikus pártokat, hitelt kölcsönöznek a bevándorlóellenes politikának, és közvetve annak az identitáspolitikának a radikalizálását szolgálják, amely ma a francia nemzetállam szuverén integritására nézve az elsõdleges kihívást jelenti.
Az egységesülõ Európa és a posztkoloniális bevándorlás közötti kapcsolat azonban nem kell, hogy következményeiben feltétlenül ellentmondásos legyen. Mert igaz ugyan, hogy Európa belsõ határainak gyengülése a külsõ határok megerõsítéséhez vezetett, az Európai Bírósághoz vagy az Európai Parlamenthez hasonló szupranacionális európai testületek párhuzamos megerõsödése azonban sok esetben a bevándorló- és menekültcsoportok jogainak védelmét szolgálta. Ez egyfelõl az állampolgársági és honosítási törvények közötti nemzeti különbségek eltörlésére vonatkozó egyezmény formájában jelent meg, amely a szigorúbban ius sanguinis nemzeteket, mint például Németország, arra bátorította, hogy megengedõbb ius solis-gyakorlatot vezessenek be (vö. Brubaker 1992). Másfelõl ezek az európai intézmények maguknak a bevándorlócsoportoknak is fórumokat biztosítottak, hogy azok változásokat kezdeményezhessenek. Már 1994-ben a „13. Nemzet” leple alatt a nem európai bevándorlócsoportok együttesen önálló képviseletért fellebbeztek az Európai Parlamenthez (Kastroyano 1994).
Nemrégiben pedig az Európában élõ berber csoportok az észak-afrikai és a diaszpórabeli népcsoportok képviseletében szintén leveleket, petíciókat és beszédeket intéztek az ENSZ-hez, az UNESCO-hoz és az Európai Parlamenthez azért, hogy hivatalosan ismerjék el és tanítsák a berber kultúrát egyes olyan országokban, mint Algéria és Franciaország. Egy esetben a granadai telephelyû esernyõszervezet, a „Mediterranean” elérte, hogy 1997. június 11-én az Európai Parlament rendkívüli ülést tartson a berber kultúráról. Az erre az ülésre történõ felkészülés jegyében a szervezõk számos javaslatot készítettek, felhasználva a különféle internetes beszélgetõcsoportokat is, mint például az Amazigh-Net és a Soc.Cult.Berber, amelyek az elmúlt öt év során a világban szétszóródott berber népcsoportok közötti politikai és kulturális viták fórumaként szolgáltak. Egy másik párizsi csoportnak a publikációk hasonló eszközeit igénybe véve sikerült európai pénzügyi támogatást szereznie az elsõ Amazigh Világkonferencia megszervezéséhez, amelyet 1997 augusztusában a Kanári-szigeteken tartottak. Arra számítottak, hogy a konferencián részt vesznek a világ minden tájáról érkezõ berber társulások Észak-Afrikától Franciaországig és Svédországtól Észak-Amerikáig, amelyek közül sokan már korábban is aktívan részt vállaltak a tervezésben és a kivitelezésben.
Ha úgy tûnik, hogy az európai bevándorlócsoportok a regionalista mozgalmak inspirációját követték abbéli törekvésükben, hogy Európát mint fellebbviteli bíróságot használják az egyes nemzetállamokkal szemben, akkor elmondható, hogy e taktikai átfedés esetében szó sincsen véletlen egybeesésrõl. Az elmúlt néhány év során Franciaországban a bevándorlókérdést közvetlenül összekötötték a kisebbségi népcsoportok tágabb európai kérdésével. A Breton Demokratikus Unió (UDB) szervezésében a nyolcvanas évektõl évente megrendezésre kerülõ zenei „Fête du Peuple Breton” (A Breton Nép Fesztiválja) mindig is meghívott más francia régiókból, a La Manche-csatornán túlról és az egykori észak-afrikai gyarmatokról származó mûvészeket és kézmûveseket is. E nyitás ellenére azonban a szervezõk a hangsúlyt most is a breton kultúrára helyezik (McDonald 1989: 151). E hangsúly azonban módosult a kapcsolódó Douarnez Filmfesztivál esetében, amelyet szintén évente tartanak Bretagne-ban. E fesztivál 1978 óta évrõl évre egy vagy több regionális európai nyelvi vagy etnikai csoportot állít a középpontba, és az 1994-es és 1996-os rendezvényeken a berberek, illetve a bevándorlóközösségek voltak a fõszereplõk. E tavalyi fesztivál olyan filmeknek adott helyet, amiket algériaiak forgattak Franciaországban, törökök Németországban és pakisztániak Nagy-Britanniában. Emellett a megfelelõ csoportok prominens vezetõinek részvételével zajló elõadások és viták is helyet kaptak, amelyek során a bevándorlószervezetek propagálhatták ügyüket és kapcsolatba léphettek egymással. S bár breton filmeket is vetítettek e fesztiválokon, a fókuszcsoport bemutatóihoz képest periferikus szerep jutott csak nekik.
A franciaországi bevándorlócsoportok pedig, mint e tanulmány bevezetõjében említettem, szintén megnyitották konferenciáikat és fesztiváljaikat az európai regionális kisebbségi csoportok elõtt. A Berber Tavaszra történõ 1996-os megemlékezése során a párizsi külvárosokban mûködõ, jobbára a húszas éveikben járó második generációs frankokabilok alkotta berber csoport, a Berber Kulturális Mozgalom – Franciaország (MCB–France) meghívott két okszitán tudóst, illetve aktivistát, hogy vegyenek részt az „Amazigh-kérdés 1996-ban” elnevezésû kerekasztal-beszélgetésen. Bár a termet kabil zászlók és térképek díszítették, és a felszólalások többsége a berber identitás és a tamazight (a berber nyelv) franciaországi és algériai szerepének kérdését érintette, az okszitánok kísérletet tettek arra, hogy e problémákat összefüggésbe hozzák az anyaország más kisebbségi nyelveinek ügyével. Jean-François Blanc például, az egyik legrégebbi okszitán kulturális szervezet, az 1944-ben alapított Okszitán Tanulmányok Intézetének igazgatója hozzászólását a nemzetállam, mint a homogenizáció eszköze bírálata köré szervezte. A berber aktivistákat az ügyvivõ algériai kormánynak a tamazight nyelv tanítását illetõ kezdeti támogatásának példájára intve Blanc arra a következtetésre jutott, hogy „a központi államot illetõ [okszitán] tapasztalat megmutatta, hogy nem számíthatunk rá [ti. a központi államra]”. Csakúgy, ahogy az okszitán aktivisták tanultak az algériai forradalmárok példájából a gyarmatosítás elleni háborúk idején, most a posztkolonialista idõszakban õk adják át tapasztalataikat.
Ekként a franciaországi nem összemérhetõ „kisebbségi” csoportok együttes akciója nagyrészt a nemzetállamnak, mint a homogenizáció és a kulturális rombolás eszköze kritikájának szentelte magát. A konferencia után öt hónappal, az algériai alkotmányról tartandó népszavazás elõestéjén (amely alkotmány, mint azt Blanc megjósolta, az „Algéria, Arab, Iszlám” nemzeti triádjának helyreállításával ismét elárulta a berber népet) az MCB–France kiadványában megfogalmazta a hagyományos állami struktúrákkal szembeni végleges elutasítását: „A nemzetállam fogalmával, az »egy nyelv, egy kultúra, egy iskola« felfogásával való szakítás, amelyet mostanáig paradox módon a militánsok nagy száma védelmezett, mára szükségszerûséggé vált.”24 Ehelyett az maradt, hogy nagyobb, decentralizáltabb területeken, mint például az elképzelt Tamazghá-n (Berberföld)25 vagy a kézzelfoghatóbb Európán keresztül kell az erõfeszítéseket kifejteni. De melyik Európán keresztül? A „Régiók Európájá”-n keresztül, feleli az okszitán harcos Robert Lafont, mivel az „Államok Európája” csak segítette a tagállamokat a felforgatással vádolt regionális csoportok üldözésében, mint például az EK által a „baszk probléma” rendezésére Spanyolországnak adott támogatás alkalmával (Alcouffe 1979: 102). Európa korábbi népszerû meghatározása ígéret marad: „A mai Európa valósága megváltoztatta geopolitikai helyzetünket. A periférián voltunk. Ha akarunk, a tengellyé, kulcsrégiókká válhatunk” (Sibé 1988).26
 

Konklúzió

Ebben a tanulmányban arra tettem kísérletet, hogy bemutassam a francia nemzetállam ambivalenciáját az etnikai-faji és nyelvi különbözõségek kezelésében, és hogy miként karolta fel és utasította el egyidejûleg mind a gyarmati, mind pedig a posztkolonialista idõszakban az identitás szubnacionális kategóriáit. Azáltal, hogy az állami szereplõknek és az alárendelt vezetõknek az etnikai sztereotípiák és mítoszok kidolgozásában megfigyelhetõ együttes szerepvállalására összpontosítottam figyelmemet, igyekeztem aláásni a nemzetállamra, illetve hiányosságaira vonatkozó strukturalista-funkcionalista megközelítésekben jelentkezõ, a primordialitást illetõ feltevéseket (vö. Beer 1980: 42). E tanulmány továbbá megkísérelte bizonyítani az efféle kulturális tevékenység és a politikai küzdelem változó formáinak összefüggését. Saját korszakunk szempontjából döntõ fontosságú, hogy a belsõ és külsõ határokat illetõ képzeteink módosulások során mentek át, amint a francia politikai jelképrendszer váltakozva hol kiterjed, hol pedig összehúzódik, hogy magába foglaljon egy gyarmati birodalmat vagy egy egységes Európát. E fejlemények mind az algériai bevándorló közösség, mind pedig a regionális csoportok számára a civil társadalom megteremtésének új lehetõségeit nyitották meg. A „kisebbségi” nyelvi vagy etnikai eredetû francia állampolgárok a választási küzdelmektõl az Európa Tanácshoz intézett petíciókig terjedõ eszközrendszer révén képesekké váltak egy olyan identitáspolitika artikulálására, amely túlnyúlik a francia republikánus normákhoz történõ „asszimiláció”-n. S bár e transznacionalizáció alkalmanként a vallási és etnikai szélsõségek megerõsödéséhez vezetett, gyakrabban segítette elõ a kisebbségi jogok védelmének és a toleranciának az elterjedését.

Miklósi Zoltán fordítása
 
 

Hivatkozott irodalom
 
 

Alcouffe, Alain, Pierre Lagarde és Robert Lafont (1979): Por l’Occitanie. Toulouse: Domaine Occitan Privat.
Anderson, Benedict (1983): Imagined Communities. London: Verso.
Auslander, Leora (1997): Bavarian Crucifixes and French Headscarves: Religious Practices and the Postmodern European State. Az Anthropology of Europe Workshopban tartott elõadás. University of Chicago, 1997. május 15.
Balibar, Etienne (1991): Is There a Neo-Racism? In Race, Nation, Class. Ambiguous Identities. Etienne Balibar és Immanuel Wallerstein (szerk.), 18–28. London: Verso.
Bauman, Zygmunt (1991): Modernity and Ambivalence. Ithaca: Cornell University Press.
Beer, William R. (1980): The Unexpected Rebellion: Ethnic Activism in Contemporary France. New York: New York University Press.
Begag, Azouz (1986): La gône du Châaba. Párizs: Seuil.
Beriss, David (1990): Scarves, Schools and Segregation: The Foulard Affair. In French Politics and Society, 8(1): 1–13.
Boukhedenna, Sakinna (1987): Journal. „Nationalité: immigré(e)”. Párizs: Harmattan.
Bourdieu, Pierre és Abdelmalek Sayad (1964): Le déracinement. Párizs: Minuit.
Brémond, Général Edouard (1942): Berbères et Arabes. La Berberie est une pays européen. Párizs: Payot.
Brubaker, Rogers (1992): Citizenship and Nationhood in France and Germany. Cambridge, MA: Harvard University Press.
Busset, Maurice és mtársai (1929): Maroc et l’Auvergne. Párizs: Imprimerie Nationale.
Carette, Antoine (1848): Études sur la Kabylie proprement dite. Párizs: Imprimerie Nationale.
CCI/Georges Pompidou (1984): Enfants d’immigrés maghrébins. Párizs: CCI.
Charef, Mehdi (1983): Le thé au harem d’Archi Ahmed. Párizs: Mercure de France.
Chevallier, Gabriel (1934): Clochemerle. Párizs: Presses Universitaires de France.
Chevrillon, André (1927): Les Puritains du désert. Párizs: Plon.
Citron, Suzanne (1994): Imaginaire de la Nation français, xénophobie et racisme. In L’immigration américaine. Exemple ou contre-exemple pour la France. Sylvio Ullmo (szerk.), 55–63. Párizs: Harmattan.
Cobban, Alfred (1955): A History of Modern France. 3. kötet: 1871–1962. New York: Penguin Books.
Collot, Claude (1987): Les institutions de l’Algérie durant la périod coloniale (1830–1962). Párizs: CNRS.
Darian-Smith, Eve (1994): Law in Place: Legal Mediations of National Identity and State Territory in Europe. Nationalism, Racism and the Rule of Law. P. Fitzpatrick (szerk.) Aldershot: Dartmouth.
Daumas, General E. (1855): Mouers et coutumes d’Algérie. Párizs: Hachette.
Démontes, Victor (1922–30): L’Algérie économique. 1–3. kötet. Algiers: Gouvernement Général d’Algérie, Direction de l’Agriculture, du Commerce, et de la Colonisation.
Désir, Harlem (1987): SOS-Désirs. Párizs: Calmann–Lévy.
Fabre, Thierry (1992): France-Algérie: Questions de mémoire. In Le maghreb, l’Europe et la France. Kacem Basfao és Jean-Robert Henry (szerk.), 353–360. Párizs: CNRS.
Fijulkowski, Juergen (1993): Aggressive Nationalism, Immigration Pressure and Asylum Policy Organization in Contemporary Germany. Washington: German Historical Institute.
Gellner, Ernest (1983): Nations and Nationalism. Ithaca: Cornell University Press.
Gilroy, Paul (1990): The End of Anti-Racism. In New Community, 17(1): 71–83.
Gilroy, Paul (1991): „There Ain’t No Black in the Union Jack”. The Cultural Politics of Race and Nation. Chicago: Chicago University Press.
Giordan, Henri (1982): Démocratie culturelle et droit à la différence. Rapport présenté a Jack lang, ministre de la Culture. Párizs: La Documentation Française.
Guernier, Eugène (1950): La Berbérie, l’Islam, et la France. Párizs: Editions de l’Union Française.
Hannoteau, Louis és Aristide Letourneux (1871): La Kabylie et les coutumes kabyles. Párizs: Imprimerie Nationale.
Hobsbawm, Eric J. (1990): Nations and Nationalism since 1780. Programme, Myth, Reality. Cambridge, Cambridge: University Press.
Julien, Charles-André (1963): L’insurrection de Kabylie (1870–1871). In Preuves (December): 60–66.
Kastoryano, Riva (1994): Mobilisations des migrants en Europe: du national au transitional. In Revue Européenne des Migrations Internationales, 10(1): 169–180.
Kettane, Nacer (1986): Droit de réponse à la démocratie française. Párizs: La Découverte.
Khellil, Mohand (1979): L’exil kabyle. Párizs: Harmattan.
Khellil, Mohand (1994): Kabyles en France. Un apperçu historique. In Hommes et Migrations. 1179: 12–18.
Lafont, Robert (1967): La révolution régionaliste. Párizs: Gallimard.
Le Goffic, Charles (1902): L’âme bretonne. Párizs: Honoré Champion.
Lorcin, Patricia M. E. (1995): Imperial Identites. Stereotyping, Prejudice and Race in Colonial Algeria. London: I. B. Tauris.
Manceron, Gilles és Hassan Remaoun (1993): D’une rive l’autre. La guerre d’Algérie de la mémoire a l’histoire. Párizs: Syros.
Martin, Claude (1975): Homme d’Oc. Párizs: Stock.
Marx, Karl (1978 [1853]): On Imperialism in India. In The Marx–Engels Reader. Robert C. Tucker (szerk.), 653–664. New York: W. W. Norton.
McDonald, Maryon (1989): „We are not French!” Language, Culture and Identity in Brittany. London: Routledge.
Mercier, Ernest (1871): Ethnographie de l’Afrique septentrionale. Notes sur l’origine de peuple berbère. In Revue Africaine, 40: 420–433.
Nandy, Ashis (1983): The Intimate Enemy. Loss and Recovery of Self Under Colonialism. Delhi: Oxford University Press.
Odinot, Paul (1924): Les Berbères. In La Géographie, 41(2): 137–149.
Parti Socialiste (1981): La France au pluriel. Párizs: Editions Entente.
Pujadas, David és Ahmed Salam (1995): La tentation du Jihad. L’Islam radical en France. Párizs: JC Lattès.
Quellien, Narcisse (1889): Chansons et danses des Bretons. Párizs: Maisonneuve & Leclerc.
Quéméré, Jean-Marc (1986): Les interventions des Fonds européens de développement régional en Bretagne. In Bretagne 2000. Fañch Elegeot (szerk.), 61–74. Plabennec (France): Tud Ha Bro.
Rinn, Louis (1889): Les origines berbères. Etudes linguistique at ethnologique. Algiers: Adolphe Jourdan.
Sibé, Alain (1988): Nations dépandantes, France métropolitaine. Biarritz: J&D Editions.
Silverstein, Paul (1996): Realizing Myth: Berbers in France and Algeria. In Middle East Report, 26(3): 11–15.
Stora, Benjamin (1991): La gangrène et l’oubli. La mémoire de la guerre d’Algérie. Párizs: La Découverte.
Stora, Benjamin (1995): Algérie: absence et surabondance de mémoire. In Esprit 1: 62–67.
Talha, Larbi (1989): Le salariat immigré devant la crise. Párizs: CNRS.
Tauxier, Henri (1862–1863): Études sur les migrations des nations berbères avant l’islamisme. In Revue Africaine, 18: 35–37.
Touraine, Alain, François Dubet, Zsuzsa Hegedûs és Michel Wievorka (1981): Le pays contre l’État. Luttes occitanes. Párizs: Seuil.
Vallée, Fransz (1980 [1931]): Grand Dictionnaire Français-Breton. St. Brieuc: Les Presses Bretonnes.
Weber, Eugen (1976): Peasants into Frenchmen. Stanford: Stanford University Press.
Wihtol de Wenden, Catherine (1988): Une citoyennité concrète. In Cahiers de l’Orient, 11: 115–135.
 
 

Jegyzetek
 

* Paul A. Silverstein (1997): French Alterity. Articulating Intra-National Difference in the New Europe. In Ambiguous Identities in the New Europe. Replika Special Issue. Miklós Hadas és Miklós Vörös (szerk.), 13–37. Budapest: Replika Kör.
1 E tanulmányt az Egyesült Államok Béke Intézetének Jennings–Randolph Programja és a Nemzeti Tudományos Alapítvány által támogatott kutatások tették lehetõvé. Szeretnék köszönetet mondani Brian Axelnek, Lisa Hajjarnak, Seteney Shaminak és Vörös Miklósnak a cikk különféle változataihoz és vázlataihoz fûzött megjegyzéseikért és javaslataikért.
2 Hasonlóak az adatok Bretagne-ban is. E demográfiai változások akkor szignifikánsak, ha a népesedési statisztikákat globálisan szemléljük. Miközben Franciaország népessége 1851 és 1975 között negyvennégy százalékkal (2. folyt.) nõtt, öt délnyugati körzet épphogy csak megtartotta lakosainak számát. Összességében Franciaország népessége az okszitán nyelvû régióban öt százalékkal csökkent ebben az idõszakban. E statisztikák alapján az okszitán aktivisták egy csoportja a helyzetet „belsõ gyarmatosítás”-ként jellemezte. (Alcouffe és mtársai 1979: 47–48; vö. Sibé 1988: 11; Touraine és mtársai 1988: 81.)
3 E megkülönböztetés leghíresebb példája Hannoteau és Letourneux 1871-es tanulmányában bukkan fel: La Kabylia et les coutumes kabyles.
4 A gyarmatosító vállalkozás apológiájával és racionalizációjával ért fel, hogy e tanulmányok egyik fontos célkitûzése gyakran a változatos berber dialektusok rendszeres grammatikájának és átírási rendszerének megteremtése volt (vö. Carette 1848; Rinn 1889).
5 A „berber” szó gyökere azonos a görög „barbár”-éval, bár arab használatát általában a berber dialektusok lenézõ félreértésének (ti. hogy „brbr”-nek hangzik) tulajdonítják.
6 Etnográfiai adatokat mozgósítottak annak bizonyítására, hogy a berber kultúra eredendõen matriarchális volt, és hogy az iszlám megszállók patriarchalizmusa csupán a kultúra felszínét érintette.
7 Az „oil” és az „oc” az „igen” szó alternatív kifejezései a francia elõtti latin nyelvekben. Az „oil”-ból alakult ki a modern francia „oui”, míg a langue d’oc a mai délfrancia okszitán nyelvjárások közeli õse.
8 Marokkóban a gyarmati kormányzat 1930-ban bevezette a hírhedt berber „dahir”-t, amely a berber népcsoportokat adminisztratív úton különválasztotta az araboktól, és megengedte nekik, hogy saját, szokásjogon alapuló törvényszékeik és fellebbviteli bíróságaik irányítsák õket az iszlám saria-bíróságok helyett. A kabyliai berbereket tehát éppen az ellentétes értelemben választották ki, mint lehetséges francia állampolgárokat.
9 Vö. Bourdieu és Sayad 1964-et a gyarmati földkisajátítások tárgyalásához; vö. Khellil 1979: 72–77-et a gyarmati iskolarendszer és a gyarmati toborzók hatásáról a kabil kivándorlásra.
10 A francia forradalom korai rasszista értelmezése például – Sièyes abbé tollából – a harmadik rendet az árja frank arisztokráciát megdöntõ bibliai gallokkal hozta összefüggésbe. Franciaország gall avagy frank eredete csaknem egy évszázadig széles körû akadémiai vita tárgya lett. Késõbb Jules Michelet, a romantikus történetíró Franciaország eredetiségét éppen e fajok másokkal való keveredésének tulajdonította (vö. Citron 1994).
11 Az 1938. május 23-i törvény megtiltotta „mindenkinek, hogy bármi módon aláássa a nemzeti terület integritását, vagy hogy Franciaország fennhatósága alól kivonjon bármely területet, ahol ez a fennhatóság érvényesül”.
12 Alain Sibé, okszitán aktivista és harcos marxista azt hangsúlyozta, hogy „Fontos a [Ferry] élénk de – nacionalizációs és gyarmati politikája közötti egybeesést aláhúzni”. (Sibé 1988: 34)
13 Az akkori belügyminiszter, François Mitterrand 1954. november 5-én Aurès-ban (Algéria) tartott beszédében leszögezte: „Algéria Franciaország [része]. És Franciaország a sajátján kívül nem fog semmiféle fennhatóságot elismerni itt” (idézi Manceron és Remaoun 1993: 24).
14 Benjamin Stora (1991) nagy részletességgel dolgozta fel a felejtés e folyamatát s következményeit Franciaország ifjabb nemzedékeire nézve.
15 Az 1964-es Nemzeti Charta az iszlámot nemzeti vallásnak és az arabot nemzeti nyelvnek nyilvánította. E megfogalmazás a rákövetkezõ alkotmányokban is megismétlõdött, a kisebbségi nyelvek (tamazight) tanítására vonatkozó apróbb engedmények ellenére. Ezen identitás eredeti megfogalmazása a harmincas évek pronacionalista mozgalmának, a Jama’at al-’Ulamá’-nak gyakran idézett jelszavából ered: „Az iszlám a vallásom, Algéria a hazám és arab a nyelvem”.
16 „Nous croyons profondément que si la France doit être unie, elle est aussi riche de ses différences. Son unités a fait notre pays, le respect de sa diversité emêchera a qu’il se défasse. Une et diverse, voici la France.”
17 Ez a második generációs észak-afrikai bevándorlók korabeli önmegjelölése. Feltehetõleg az „arab” szó egy idiomatikus átalakításából ered.
18 „Entre deux cultures, deux histoires, deux couleurs de peau, ni blanc ni noir, à s’inventer ses propres racines…” Hasonló megfogalmazásokat l. Begag 1986; Boukhedenna 1987.
19 „Il devient maintenant clair qu’elle n’est plus une affair de régions seulement, ni même de France, mais de l’Europe.”
20 Ezt a fogalmat absztrakt általánosításként eredetileg a University of Chicago szociológusai alkották meg a hatvanas években. Különféle, fajilag és szocioökonómiailag vegyes csoportok nagyvárosi és életkörnyezeti interakcióinak megfigyelése során felállítottak egy tízszázalékos „töréspont”-ot, amely felett nézetük szerint a relatív kisebbségben lévõ csoport gyakran nyílt konfliktusban végzõdõ negatív lélektani reakciókat váltott ki a többségi csoportból.
21 Az FFS korábban Saint-Egidióban (Olaszországban) egyezményt írt alá az FLN-nel és az Iszlám Megmentési Fronttal (FIS) a választások bojkottálásáról. Végül Liamine Zeroual katonai tábornokot választották meg a szavazatok 65%-ával (több mint 70%-os részvétel mellett). Míg Zeroual korábban tett gesztusokat a berberek jogainak és a tamazight (a berber nyelv) tanításának támogatása mellett, késõbb megszegte ígéreteit, és megerõsítette az arabnak mint az egyetlen Algériában hivatalos és nemzeti nyelvnek a szerepét.
22 Az 1905. december 9-i törvény hivatalosan felmondta Napóleon híres konkordátumát a klérussal, visszavonva minden állami támogatást a vallási intézményektõl.
23 Az utóbbi tíz évben mind a mecsetek, mind a fejkendõk heves politikai viták tárgyává váltak. A „fejkendõaffér” részleteirõl l. Auslander 1997; Beriss 1990.
24 „La rupture avec la concept de l’Etat-Nation: »une langue, une culture, une école…« par ailleurs paradoxalement défendu jusqu’… présent par un grand nombre de militants, est aujourd’hui une nécessité.”
25 E név a történeti berber nyelvû világ maximalista felfogására utal, amely magába foglalja Líbiát és a Kanári-szigeteket, s az összes jelentõs mai berberül beszélõ csoportot (Párizs, Québec stb.).
26 „À la réalité de l’Europe d’ aujourd’hui a transformé notre situation géopolitique. Nous étions la périphérie, nous pouvons être, si nous le voulons, des axes, des régions charnières.”