Michael John

A sport az osztrák társadalomban az 1890-es és az 1930-as évek között: a bécsi futball példája*

---

A vasúthálózat kiépülése kínálta új közlekedési lehetõségek és a nagy példányszámban terjesztett regionális és országos napilapok fölgyorsították Nagy-Britanniában a városok, a régiók és a nemzetek közötti versengés kialakulását. A tizenkilencedik század második felére Angliában a modern üdülési és szórakozási formák megjelenésével a sport már készen állt arra, hogy széles társadalmi körben elterjedjen, és tömeges érdeklõdést ébresszen önmaga iránt (Schulze-Marmeling 1992a: 97–102).
 
 
 
 

A középosztály korszaka (1894–1914):

a futball mint angolszász exportcikk
 
 

Közép-Európában jelentõs késéssel köszöntött be általában a modern sport és konkrétan a futball fejlõdésének idõszaka. Ausztriában az 1890-es években tesznek elõször említést egy futballmeccsrõl. A First Vienna Football Clubot, az elsõ hivatalosan is regisztrált ausztriai futballcsapatot 1894-ben jegyezték be – 36 évvel az elsõ angliai (londoni), 18 évvel az elsõ dániai (koppenhágai) és 14 évvel az elsõ németországi (brémai) klub megalapítása után. Másnap viszont a Vienna Crikett and Football Club is benyújtotta egyesületi alapszabályát a városi nyilvántartó hivatalban. Mindkét klubnak szinte kizárólag olyan angolok (vállalkozók, mérnökök, kereskedelmi képviselõk és üzletemberek) voltak a tagjai, akiket a munkájuk vitt Ausztriába. A Viennának a Rotschild bankház lett a szponzora. Az osztrák futball elsõ évtizedére a felsõbb és a középosztálybeliek túlsúlya volt a jellemzõ, így aztán több jeles nagyiparos is pályára lépett a Vienna trikójában, s akkortájt két fõherceget is számon tartottak a sportág leglelkesebb játékosai között.

Kezdetben az alapszabály egy paragrafusa kizárta a játékból a „munkásokat, a kisiparosokat és a napszámosokat". Amikor a bécsi WAC sportklub 1897-ben egy futballprogram bevezetését fontolgatta, a prágai DFC klub rendelkezésére bocsátott egy leírást az új sportágról: „A játéknak, ahogyan azt a DFC leírta, hogy meggyõzzön bennünket a futball társadalmi elfogadhatóságáról, nem sok köze volt a »normális« futballmeccsekhez. A játékosok gáláns elõzékenységgel engedték át egymásnak a labdát, és az a kép, amelyet Strehblow volt szíves lefesteni a futballprogram bevezetésének ajánlásában, sokkal inkább emlékeztet a rokokó éra pásztorainak szelíd játszadozására, mint arra, ami késõbb a Práter legelõin elterjedt" (Schidrowitz 1951: 48). Grazban Janos Ritter von Arvay, Bubi Graf Platen, Dr. Baumgarten és Baron Dr. Arthur Ramberg alkották a csapat magját. 1897-ben, amikor a Habsburg Monarchia magyarországi felében elõször játszott le egy meccset egymással a Budapesti Torna Club két csapata, a Sport-Világ címû újság azt írta, hogy a nagy eseményen „elõkelõ publikum volt jelen. A rossz idõ ellenére is összegyûlt több mint 100 nézõ között ott volt néhány magas rangú arisztokrata, a nemesség számos tagja és bájos hölgyek egész köre." Szintén Budapesten fordult elõ, hogy az exkluzív sportegylet, az MTK eleinte elvetette a futball bevezetését, mondván, hogy ez egy „durva és csúnya" sport. Egy idõ után azonban beindították a futballprogramot, amely nagyon sikeresnek bizonyult (A magyar futball... 1926: 98–99). Az a kisebbségi álláspont, amely a durvaságra hivatkozva ellenezte a futballt, Ausztriában is megjelent, s elérte, hogy például a középiskolákban betiltsák ezt a játékot.

A korai futballozás alapvetõen polgári jellegéhez viszonylag kicsiny és válogatott publikum illett, s a kétszáz-háromszáz fõsnél ritkán népesebb közönség tagjait alkalmilag nyomtatott meghívókon értesítették a meccsekrõl. A Bécsi Sportklub pedig 1897 áprilisában a krikettesek elleni mérkõzésének belépti díját 10-rõl 20 krajcárra emelte föl „a tömeg távoltartásának és a nézõszám minimálisra szorításának céljából" (Schmieger 1925: 23–24).

Akkoriban a nyilvános mérkõzéseken kizárólag felnõtt férfiak játszottak, akiknek életkora a húszas évek közepétõl a jó negyvenesig terjedt. Agresszív nemtörõdömséggel játszottak – ezt tekintették különösen energikusnak, és igyekeztek olyan magasra rúgni a labdát, amilyenre csak tudták – , de a sportot általában az egészség és a szórakozás kedvéért ûzték, azért, hogy jó kondícióban legyenek, s hogy levezessék a fölös energiákat. Az ellenfél fölbuktatása gyakorlatilag ismeretlen volt. A játékosok feltûnõ, sõt hóbortos ruhadarabokkal egészítették ki uniformisukat. Például gyakran kötöttek széles selyemövet a derekukra. Gyakran viseltek sapkát: egy prágai együttes hálósipkaszerûen csúcsos fejfedõben futott ki a pályára; Berlinben lapos vagy tengerészsapka volt a divat, néha svájcisapkát is lehetett látni, két különösen elegáns játékos pedig piros fezben kergette a labdát.

A futball szülõhazája iránti tisztelet fejezõdött ki abban, hogy e sportág nagyrészt a megfelelõ angol szakkifejezéseket vette át, s több klub még speciális angol nyelvtanfolyamot is szervezett a játékosainak. Maguk a csapatok gyakran angol nevet választottak; a Vienna és a Cricket mellett így jelentek meg a Britannia, a Liverpool, Rambler, Blue Star, Nelson és a Crabtree klubnevek (Dürr 1990: 14–15). Akárcsak Angliában, a nemzeti futballszövetség itt is igyekezett akadémikust vagy arisztokratát ültetni az elnöki székbe. Az osztrák futballtörténet korai szakaszára meghatározó befolyást gyakorolt egy sor angol játékos és tréner, például Jimmy Hogan, Percy Lowe, valamint M. D. Nicholson, aki az Osztrák Futballszövetség elsõ elnöke is volt (Kastler 1972: 12–15).

A századforduló után némiképp megkopott a sport polgári kulturális ideálja. 1898-ban alakult meg az Elsõ Bécsi Munkás Futball Klub, amely egy hónappal késõbb az SC Rapid nevet vette föl. 1903-ban ezek a munkások már meg tudták verni a Cricketet, és döntetlent értek el a Viennával. Ennek eredményeképpen fiatalabb játékosok kezdtek érdeklõdni a sportág iránt, és a játékstílus veszíteni kezdett visszafogottságából. Lassan emelkedett a nézõszám is, egy 1906-os meccsre már rekordnagyságú, háromezres tömeg volt kíváncsi, s a növekedési tendencia folytatódott. Ebben az idõszakban már megfigyelhetõk az üzletiesítés elsõ kísérletei s nyomukban a korabeli meccsek körüli ilyen-olyan botrányok, bár a huliganizmus és a rendzavarás általában ismeretlen volt. A futballban az elsõ világháború kitöréséig maradt fenn a polgári-kispolgári dominancia.

A Monarchián belüli ellentétek a korabeli futballban is megmutatkoztak. A nacionalizmus kétségtelenül felfokozta a mérkõzések iránti érdeklõdést. A cseh kérdés például Habsburg Ausztria futballpályáin is színre lépett; a Slavia Praha és a Rapid Wien közötti mérkõzéseken különösen nagy küzdelem folyt. A cseh futballcsapatok, akárcsak a jégkorongozók, igyekeztek önállóan részt venni a nemzetközi bajnokságokon. A feszültségekkel teli kettõs monarchiában azonban kétségtelenül a magyar válogatott volt az osztrák csapat fõ ellenfele. A Magyarország és Budapest elleni meccseket óriási érdeklõdés kísérte.

1867 és 1914 között új nemzeti identitás kialakulásának folyamata zajlott le Magyarországon, melynek a nemzetépítés és a magyarosítás volt a fõ jellemzõje. Budapest fõpolgármestere, a lelkes futballrajongó Bárczy István külön is hangsúlyozta a sport „nemzetfejlesztõ funkcióját" a magyar nemzeti futballszövetség elõtt 1909-ben tartott beszédében. A budapesti futballstadionban játszott nemzetközi mérkõzések alkalmával minden egyes magyar gól hírét, majd aztán a gyõztes meccs végeredményét is postagalambokkal továbbították minden magyar városba, valamint Bécsbe és Prágába is (Kastler 1972: 32–33).

A Ferenc József korabeli Ausztriát – társadalomtörténeti szempontból – a nagyfokú földrajzi mobilitás jellemezte. A nagyvárosokban a bevándoroltak száma meghaladta a helyi születésûekét. 1900 és 1914 között egyre több futballista került ki a különösen mobil diákság soraiból és a katonacsaládokból. Néhány csapatnál pár év leforgása alatt gyakorlatilag az egész játékosállomány kicserélõdött. Például a bécsi SK Slovan 1902. évi, élettörténetében továbbkövethetõ tizenkét játékosából csupán három maradt Bécsben, kilenc pedig visszatért Cseh-, illetve Morvaországba. Az 1913–1914-es szezon tizenegy játékosából 1920-ra már csak kettõ maradt Bécsben. Az osztrák tartományok csapatait megerõsítette ez a mobilitás. A Bécsbõl, Csehországból, Magyarországról és Angliából érkezett játékosok föllendítették a futballsportot Linzben, Grazban, Leobenben, Judenburgban, Innsbruckban és Lustenauban is. Ennek ellenére a sportág aránytalanul nagy mértékben koncentrálódott továbbra is a császári fõvárosban. 1910-ben 75 bejegyzett futballcsapat volt Bécsben, míg a mai Ausztria területére esõ koronabirtokokon összesen csupán tizenegy. A Habsburg Birodalomban a futball alapvetõen városi jelenség volt.

Az elsõ világháború idején a futball a háborús nehézségek ellenére mit sem veszített népszerûségébõl. Az állam szorgalmazta és támogatta a mérkõzéseket, például a bécsi válogatott összecsapásait a budapestivel vagy a berlinivel, de mindenekelõtt az osztrák–magyar válogatott találkozókat, melyek nézõk ezreit vonzották a háborús nyomor közepette is. Ha az alsó-ausztriai és a csehországi válogatott egymás elleni mérkõzéseit is a nemzetközi találkozók közé soroljuk, akkor csupán a négy háborús évben 24 ilyen meccset rendeztek, míg 1910 és 1914 között csak 18-at, s abból is ötöt az olimpiai játékok keretében. Még a háború utolsó hónapjaiban is négy nyilvános meccset játszottak, ezek közül az utolsót 1918. október 6-án, Magyarország ellen, a bécsi stadionban (Kastler 1972: 12–15). Az elsõ világháború után pedig az osztrák futball számára is új korszak kezdõdött.
 
 
 
 

A futball a két világháború közötti idõszakban
 
 

A polgári kisebbségtõl a férfi tömegekig – egy sportág társadalmi

és gazdasági jellegének átalakulása
 
 

Az 1918–1919-es futballidényben a dolgozó osztályok töltötték meg a stadionokat; a bajnokságot záró Rapid Wien–Wien Sport mérkõzést tizenötezer nézõ elõtt játszották (LaBlanc és Henshaw 1994: 330). Az 1921–1922-es idényre több új stadiont építettek Bécsben, s 1923-ban megdõlt egy régóta fennálló rekord: nyolcvanötezer nézõ zsúfolódott össze a hivatalosan csak hetvenezer férõhelyes Hohe Warte Stadionban az osztrák–olasz meccsen. A rendes jegyek már napokkal korábban elkeltek; ezrével kerültek forgalomba hamisítványok, a jegyüzérek pedig vagyonokat kerestek. A stadion körüli utcákon már órákkal a meccs kezdete elõtt szörnyû forgalmi dugók alakultak ki, s több helyen tört ki verekedés is. A stadion túlzsúfoltsága földcsuszamlást okozott, melyben sokan megsebesültek.

Nyilvánvaló lett, fõként ez után a meccs után, hogy a bécsi futball képessé vált a tömegek mozgósítására is (Sport-Tagblatt, 1923: 330). A négy háborús év alatt óriási, elfojtott igény halmozódott föl az osztrák társadalomban a pihenés és a szórakozás iránt; ráadásul megváltozott a társadalom maga is. Csak a mozifilmek tudtak olyan tömeges társadalmi népszerûségi viharokat kavarni, mint amekkorát a futball.

A futballsport tömegáruvá válása párhuzamosan zajlott le a „gazdagok úri sportja" imázs szertefoszlásával. A társasági viselkedés és udvariaskodás konzervatív formáinak ideje lejárt, és nem volt már szükség az arisztokrácia és a pénzvilág prominens tagjainak megjelenésére sem. A pályán fellazultak a fair játéknak még az angoloktól örökölt abszolút érvényû normái. A játéknak most új célja lett: a csapat gyõzelmét hozó teljesítmény; a játékstílus ennek megfelelõen eldurvult, s elterjedt a szándékos szabálytalankodás. Ugyanebben az idõszakban kezdték tízezrek maguk is ûzni ezt a sportágat. A futballklubok környékén tömegével tûntek föl fiatalok, fõként a 16–35 éves korosztályba sorolható fiúk és fiatalemberek, s Bécs parkjaiban, kertjeiben, ligeteiben és külvárosi utcáin rengeteg focizó gyereket lehetett látni. A fiatal játékosok egész generációja számára vált a mindennapi nélkülözés és nyomorúság szimbólumává a drága bõrfocit helyettesítõ, házilag készített rongylabda, a Fetzenlaberl (Horak és Maderthaner 1992: 99–104).

Ausztria gazdasági helyzetét a két világháború közötti idõszak egészében az elhúzódó válság és a szerkezeti válság kategóriáival írhatjuk le. A gazdaságilag majdnem önellátó Habsburg Monarchia kisnemzeti gazdasággá való átalakulása rendkívül nehezen ment végbe. Az 1920-as években a fékeveszett hiperinflációt elhúzódó stabilizációs válság követte, a rövid föllendülésnek pedig az újabb hanyatlást hozó világgazdasági válság vetett véget. A hivatalos munkanélküliségi ráta 1932-ben 20 százalék fölé emelkedett, 1933-ban és 1934-ben meghaladta a 25 százalékot. A valóságban azonban ez az érték még magasabb volt, s ebben az idõszakban az osztrák férfi népességnek több mint egyharmada nem talált munkát (Stiefel 1979: 29).

A sport iránt érdeklõdõk (fõként kamasz fiúk és a fiatal felnõtt férfiak) jelentõs részét közvetlenül érintette a munkanélküliség. A futballt illetõen ez azt jelentette, hogy volt idejük játszani, és megvolt a motiváció is, hogy komolyan vegyék a játékot. A profi, de már a félprofi státus elérése is viszonylag magas jövedelmet és társadalmi presztízst hozott. A futball tehát már ezért is óriási vonzerõt gyakorolt az alsóbb társadalmi osztályokra.

A jó futball iránti tömegigény és a futballban megkereshetõ nagy pénzek életre hívták a megfelelõ szervezeti formát is, így született meg 1923 szeptemberében a profizmus. Ausztria lett tehát az európai kontinensen az elsõ olyan ország, amely bevezette a profi labdarúgást, jóval korábban, mint például Németország, ahol a játékosokat 1949-ben szerzõdtették le elõször (Schulze-Marmeling 1992b: 52). Az amatõrizmus látszatát burkolt juttatási formák, például ebédeltetés, öltöztetés, benzinkút vagy trafik adományozása révén fenntartó Nachtmahlamateurismus ideje lejárt. Komoly sportsikereinek köszönhetõen a bécsi futball nagy nemzetközi hírnévre tett szert. (Lásd még a bécsi futballkultúráról szóló részt.)

Az osztrák profik így exportcikké váltak. Egy idõben osztrák focisták százai kergették a labdát külföldön, egyebek közt Franciaországban, Csehszlovákiában, Olaszországban, Jugoszláviában, Máltán és az Egyesült Államokban. Ezenkívül az osztrák csapatok gyakran kaptak külföldi meghívásokat, ami extra jövedelemhez juttatta õket. A klubokra súlyos adóterhek nehezedtek, és nem volt olcsó mulatság egy profi csapat kiállítása sem (Schidrowitz 1951: 123). Így aztán a játékosok a Rapidból és a Vienna-Simmeringbõl Skandináviába, a WAC-ból Spanyolországba, a Rapidból valamivel késõbb Kairóba, az Admirából Barcelonába, az utóbb Austria Wiennek átkeresztelt Vienna Amateursbõl Bilbaóba, Bariba és Berlinbe szerzõdtek. A statisztikusok még azt is állítják, hogy az osztrák játékosok iránt nagyobb volt a kereslet, mint angol kollégáik iránt. Ausztriában a Favoritner AC, egy külvárosi klub volt a legnépszerûbb. Ez a csapat az 1932–1933-as bajnoki idényben lejátszott 22 mérkõzése mellett még 49 külföldi meccset is játszott, az akkori idõk legerõsebb csapata, az Austria Wien pedig 21 vendégszereplést vállalt. A Nemzetközi Kupát és a külföldi vendégszerepléseket is beleszámítva egy osztrák profi ebben az idõszakban évente 60–70 kemény meccset játszott (Schidrowitz 1951: 123).

Külföldi vendégszereplések révén a legnagyobb nemzetközi hírnévre az elsõ osztrák profi bajnokcsapat (1924–1925), a Hakoah-Wien tett szert. A bécsi csapat 1926-ban és 1927-ben két nagy turnét bonyolított le Amerikában, épp akkortájt, amikor különféle reklámozók igyekeztek népszerûsíteni a futballt az Egyesült Államokban. Ez a sportág ott már 1884-ben megjelent, de igazi népszerûséget nem sikerült kivívnia (LaBlanc és Henshaw 1994: 284–288). A reklámkampányra támaszkodva a Hakoah-Wiennek sikerült elõször tömeges érdeklõdést keltenie a futball iránt az Egyesült Államokban. Az amerikai futballszövetségi válogatott és a Hakoah-Wien egyik 1926-os mérkõzésére 46 ezres tömeg ment ki, s ez szenzációs nézõszám volt az akkori idõk Amerikájában. A New York-i válogatott feletti 4:0-ás gyõzelem után Walker polgármester fogadást rendezett a New York-i Városházán a Hakoah-Wien tiszteletére. Ennek eredményeképpen a Hakoah-bólés Bécsbõl 15 játékost szerzõdtetett le két nagynevû helybéli csapat, a New York Giants és a Brooklyn Wanderers (Kuhn 1994: 84).

Különösen a fent említett két klubbal, az Austria Wiennel és a Hakoah-Wiennel kapcsolatban kell hangsúlyoznunk, hogy a sportág kifejezetten proletár jellege és az iránta megnyilvánuló tömegérdeklõdés dacára a két háború közötti idõszakban a középosztályok még nem vonultak ki teljesen a futball színpadáról. A bécsi középosztályok bizonyos szegmensei nemcsak játékosként és nézõként, hanem finanszírozóként és a klubok tisztviselõiként is komoly szerepet játszottak. Annak ellenére, hogy a Habsburg Monarchia összeomlása a polgárság és a középosztályok hanyatlását is hozta, ezeknek az osztályoknak bizonyos részei mégiscsak fennmaradtak, különösen Bécsben.

A társadalomnak ebbõl a szegmensébõl a futballkultúra is kapott egy sokszínû és számottevõ csapaterõsítést; olyan figurák kerültek így a futball holdudvarába, akik „bohémséggel és kávéházi kultúrával voltak átitatódva", akik szorosan kapcsolódtak a színházhoz, az újságíráshoz és a kultúra egyéb területeihez. Ezek a futballrajongók verseket és esszéket írtak, s sok-sok szellemes mondás fûzõdik a nevükhöz. Az Austria Wiennek különös rangot adott az, hogy az értelmiségiek kedvenc csapata volt. Ez a polgárságon belüli szûk réteg, amely szervezõtehetséggel, kreativitással és még némi pénzforrásokkal is rendelkezett, lélekszámához viszonyítva igen nagy szerepet játszott az ausztriai futballban (Maderthaner 1991: 203–216).
 
 
 
 

Munkásfutball – egy szocialista irányvonal kísérlete a futballban
 
 

Az osztrák politikát és a társadalmi életet 1918 és 1934 között egy befolyásos konzervatív tábor és egy nagy szociáldemokrata frakció irányította. Ezek szemben álltak egymással, és mindegyiküknek megvoltak a paramilitáris segéderõi. S ameddig parlamentáris demokrácia állt fönn Ausztriában (1918–1933/34), ebben a jellegzetesen kisgazda és kiskereskedõ arculatú országban, a kormányzatot a konzervatív oldal uralta. Az ellenzéki szociáldemokrácia bástyái az osztrák népesség több mint negyedét magukban foglaló nagyvárosokban, fõként Bécsben voltak. A városok stratégiája arra irányult, hogy helyhatósági reformok révén alakítsanak ki szocialista rendszereket.

A szociáldemokrata adminisztráció vezetése alatt álló fõvárost a sokat sejtetõ „Új Bécs" vagy „Vörös Bécs" névvel illették. Az itteni szavazók kétharmada a munkások pártját támogatta, a szociáldemokraták ezért elsõsorban itt igyekeztek megteremteni egy szocialista ellenkultúrát, amelyben a sport komoly helyet foglalt el. A szervezett munkássport azonban alá volt rendelve a szocialista eszme ideáljainak; „Mi elõször is szociáldemokraták vagyunk, s csak azután vagyunk atléták" (Der vierte…, 1924: 1).

Az 1920-as évek közepéig egy országos hatáskörû szervezet irányította az osztrák futballt. Ebbe, a politikai táborok határain átnyúló országos szövetségbe egyaránt beletartoztak konzervatívok és szociáldemokraták, profik és amatõrök, de még a vasárnapi focisták is. 1926-ban a profi és félprofi klubok kiléptek a szociáldemokrata ASKÖ csúcsszervezetbõl. Nem került sor többé a megfelelõ csoportok tagjai közötti találkozókra, s még válogatott és barátságos mérkõzéseket sem tudtak rendezni. Az Elsõ Köztársaság rivális politikai táborai közötti polarizálódás elérte a futballsport világát is; más sportágakban már korábban lezajlott ez a megosztódási folyamat a politikai irányvonalak mentén.

A szocialista sportideál most még nagyobb hangsúlyt kapott a munkássportolók között (Marschik 1994: 192–203). Ez a filozófia egyebek közt támogatta a tömegsportot, dicsõítette az egyéni nagy teljesítményt, amelyet a test erõsítésével, s nem pusztán erõinek kihasználásával értek el, és azt hangoztatta, hogy a sportot pusztán az általa nyújtott örömért kell szeretni, s nem szabad pénzszerzési módszernek tekinteni. Mindez olyan sportkultúrát jelentett, amelyben a gyõzelemnél fontosabb volt a hasonló fölfogású sporttársak közötti fair play, s a sztárkultusznál a szolidaritás szelleme; „A sport önmagában és önmagáért, mint egy új életmód új komponense, melyet az emberiség egy új osztálya teremtett meg és harcolt ki – ezt jelenti a siker a szervezett munkássportolók számára." A Szociáldemokrata Párt a mozgalom céljainak elárulását látta abban, hogy a futballisták 1926-ig politikamentesen ûzték ezt a sportot.

A párt számára, legalábbis ideológiai és retorikai szinten, a fizikai erõnlét az elõfeltétele volt egy militáns proletariátus létrejöttének. A pártvezetõk szorgalmazták a szoros kapcsolat megteremtését a sport és a szociáldemokrata párt félkatonai testületében, a Republikanischer Schutzbundban folyó önvédelmi tréning között. Ami pedig konkrétan a futballt illeti, a „munkásfutball" ideológusai ellenezték a játékosok megszámozását, a góllövõ játékos nevének bemondását, valamint a profi mérkõzések látogatását. Keményen bírálták a sztárkultuszt és az individualizmust. A munkássportolók most már lenézték és burzsoának tekintették a profi szervezeteket. Annak ellenére, hogy a szervezett munkássport Ausztriában sohasem volt képes szervezeti vagy ideológiai egyeduralmat elérni, a szervezett „munkásfutball" igazán tömeges jelleget öltött az 1920-as évek második felében.

Kisfiúk, kamaszok és fiatalemberek tízezrei szocializálódtak ebben a szellemben. Minthogy többnyire proletár környezetbõl jöttek, maguk is csatlakoztak a szervezett munkásmozgalomhoz, vagy a szüleik révén kerültek azzal kapcsolatba, s találkoztak annak ideológiai követelményeivel. Az alkalmi utcai focizás közben vagy szabadidõs sportolóként az elõírt ideálok szerint játszottak. Helyi klubok százaiban tevékenykedtek hatalmas lelkesedéssel, maguk gondoskodtak a felszerelésükrõl, több száz munkaórát dolgoztak önkéntesként a pályák építésén. Sokan azonban arról álmodoztak, hogy ifjú tehetségként fölfedezik õket, és nem lesznek többé munkanélküliek, sõt, talán még egy menõ profi csapatba is bekerülnek. S ha ez nem sikerülhetett is, ezek a fiatalok legalább nézõként jelen akartak lenni, amikor mások bemutatták a játéktudásukat. Így aztán szó sem lehetett arról, hogy a kizsákmányoló kapitalista rendszerben való részvétel miatt bármilyen módon is bojkottálják az elsõ osztálybeli profi liga mérkõzéseit, a nemzetközi meccsekrõl nem is beszélve.

Az 1930-as évek elején a „munkásfutball" mély válságba süllyedt. A sportág finanszírozására kétségbeejtõen kevés pénz jutott, a munkásliga meccseit kevesen látogatták, s a tömegsport hívei is megfogyatkoztak. A jelenség párhuzamosan zajlott a szociáldemokrácia egészének válságával. A szociáldemokrata reformpolitika a világgazdasági válság súlyosbodásával egyre inkább defenzívába szorult (Rabinbach 1983; Gruber 1991; Frei 1984). 1934-ben, amikor egy antidemokratikus, autoritárius rezsim törvényen kívül helyezte a szociáldemokrata pártot, és fölszámolta a parlamentáris demokráciát, végül hivatalosan feloszlatták még a munkások futballklubjait is (Marschik 1994: 192–203).

A „munkásfutball"-irányzat végül is nem pusztán az 1934-es diktatórikus betiltás eredményeképpen bukott meg; kudarcában nagyobb szerepet játszottak az általa megfogalmazott ideológiai követelmények és a tényleges társadalmi fejlemények közti ellentmondások. A két háború közötti idõszakban a gazdasági válság ellenére már megjelentek az osztrák társadalomban a fogyasztás és a szórakozás modern formái felé mutató, egyértelmû tendenciák. Ennek a trendnek volt integráns része a sport kommercializálódása is. A munkásság sportprogramjaiban való lelkes, önfeláldozó részvétel ellenére a professzionális ligák, s köztük az osztrák nemzeti tizenegy által nyújtott produkció végeredményben mind a résztvevõk, mind pedig a nézõk számára vonzóbb volt, mint a szocialista sportideológia elõírásai.
 
 

A specifikusan bécsi futballkultúra
 
 

A két háború közötti idõszakban Ausztriában nem létezett szervezett nemzeti futballbajnokság. A bécsi liga volt a nemzeti liga, s a legjobb osztrák csapatok mind bécsiek voltak. Más régiók csapataiból álló országos szövetség csak az 1949–1950-es idényben jött létre. A két háború között a futball nagyon népszerûvé vált más régiókban is, és az 1920-as évek elejétõl minden osztrák tartományban rendeztek bajnokságokat. A regionális szövetségek azonban különbözõ idõpontokban, egyesek pedig csak igen késõn alakultak meg. A burgenlandi szövetség például csak 1945-ben. Ezekben a vidéki ligákban világosan a városoké volt a vezetõ szerep, s a tartományi bajnokságokat is rendszerint a székhelyvárosok csapatai nyerték. Egyes vidékeken (például Burgenlandban és Karintiában) pedig ez idõ tájt a futballt csak alig-alig ismerték falun (Kastler 1972: 334–348). A futball ebben a korban nagyrészt még városi jelenségnek számított. Az angliai, az egyesült államokbeli (baseball!) vagy a németországi helyzettõl eltérõen Ausztriában ebben az idõszakban nem beszélhetünk a tömegsport széles körû elterjedtségérõl.

Bécs, az osztrák sportélet elvitathatatlan fõvárosa az 1920-as és 1930-as években õrizte még különleges pozícióját, amely egyre gyöngült ugyan, de gyakorlatilag érintetlen maradt 1938-ig, amikor is a német csapatok bevonultak Bécsbe. Az Osztrák–Magyar Monarchia multinacionális, kétmilliós metropolisza még e közép-európai birodalom megszûnése után is megõrizte egy kozmopolita világfõváros elemeit. Továbbra is fontos központja volt a kelettel folytatott kereskedelemnek, a bécsi bankok pedig túlsúlyban voltak Kelet-Közép-Európában, legalábbis a világgazdasági válság kitöréséig.

A város ebben az idõszakban is erõs kulturális vonzerõt jelentett a szomszédos országok számára, s a tömegturizmus kibontakozásával, császárvárosi nevezetességeinek is köszönhetõen Európa egyik legnépszerûbb utazási célpontja lett. Egy vonatkozásban azonban mindennél jobban megmaradt a Monarchia öröksége, és ez az etnikai sokszínûség. A két világháború közötti idõszak aktív futballistái közül gyakorlatilag mindenki még a Monarchiában született, és a császárkor migrációs áramlatai a bécsi futball játékosállományának vegyes összetételében is megmutatkoztak.

Így aztán sok olyan játékos volt, akinek a szülei Csehországból, Morvaországból vagy Magyarországról vándoroltak be. A híres csatár, Josef Uridil anyja például a csehországi Libcinben született, Karl Sesztak apja Znaimban, Pepi Smistik anyja a magyarországi Kis-Levardon, apja pedig Hradischban.**

Az 1930-as évek „csodacsapatának" körülbelül a fele bevándorlók gyermeke volt, vagy maga is az akkori osztrák államhatárokon túli vidékeken született (például Cisar, Urbanek, Bican, Karburek).

A „csodacsapatnak" Matthias Šindelar volt a sztárja. 1903-ban született a Morvaországi Iglau melletti Kozlau faluban, ahol apja kõmûves volt. A család nem sokkal ezután Bécsbe költözött, és egy tipikus munkáslakásban élt Favoriten kerületben, a bécsi Ziegel-Behm (csehországi téglagyári munkások) hagyományos lakónegyedében. A Šindelar családban még hosszú évekig csehül beszéltek. Šindelar apja elesett a háborúban, anyja pedig mosónõként dolgozott a háború után, hogy fel tudja nevelni négy gyermekét. 1917 márciusában Motzl Šindelar, ahogy akkor ismerték, már lakatos segédként dolgozott, de ezt az állását a húszas évek elején beköszöntõ válság miatt elveszítette.

Éppen az utcán futballozott, amikor fölfigyeltek rá a tehetségvadászok, és elvitték egy rendes klubhoz. Šindelar a hiányos táplálkozás következtében igen rossz bõrben volt, s föltûnõ soványsága miatt a „Papírember" gúnynevet ragasztották rá. Politikailag nem állt szemben a szociáldemokratákkal, de a szocialista sportpedagógia Šindelarnak nem sok hasznát vette. Megragadta a társadalmi felemelkedés számára adott egyetlen lehetõségét, s az évekig tartó munkanélküliség után úgy döntött, hogy profi játékos lesz (Maderthaner 1991: 204–206).

A bécsi futball, egyedülálló sajátosságaként, etnikai olvasztótégely is volt. Strukturális jellemzõit illetõen jobban emlékeztetett a Budapesten, Prágában vagy Brnóban, mint a Ruhr völgyében vagy Berlinben játszott futballra. A sportvonatkozásban viszonylag jelentéktelen osztrák tartományokkal össze sem lehetett vetni. E közép-európai csapatokban a zsidó játékosok meghatározó szerepet játszottak. Bécsben akkoriban 180 ezer zsidó élt. Több polgári jellegû, fõként amatõr klubnak (Austria, WAC, Cricketer, Vienna stb.) voltak zsidó játékosai. A már említett Hakoah-Wien kifejezetten zsidó csapat volt. 1909-ben alapították a sportprogramok széles választékát kínáló, cionista orientációjú atlétikai egyesületként. Testedzési lehetõséget és önvédelmi tréninget kínált a zsidó fiataloknak azzal a céllal, hogy erõsítse önbizalmukat. A régi elõítéletekkel szembeszállva azt akarták bizonyítani, látványos módon, hogy a testi erõ és a sportteljesítmények tekintetében a zsidók semmiképpen sem maradnak el a népesség más csoportjaitól.

A Hakoah megalapítása válasz volt az akkoriban uralkodó antiszemitizmusra, amely a sportban is masszív diszkriminációval sújtotta a zsidóságot. A legjelentõsebb atlétikai és tornászklubok többsége ebben az idõszakban német nacionalista, populista és antiszemita szervezetekbe tömörült. Ez tette szükségessé egyrészt egy kifejezetten a zsidók számára nyitott sportszervezet létrehozását, másrészt pedig azt, hogy a zsidó sportolók az újfajta sportágak, például vízipóló, a jéghoki, a tenisz és a futball felé orientálódjanak. Ez viszont magyarázatot ad arra is, hogy a zsidók miért mutattak olyan intenzív érdeklõdést a futball iránt. A masszív antiszemitizmus körülményei között nagy erõvel sarkallt kiemelkedõ teljesítményre az a vágy, hogy egy zsidó fiatalember a sportpályán is bizonyítson, és összemérhesse magát a nem zsidó sportolókkal. A zsidó futballcsapat 1926-ban óriási gyõzelmet aratott: megnyerte az elsõ ausztriai professzionális bajnokságot. Szervezeti felépítését és játékstílusát tekintve a Hakoah igazán modern csapat volt (Bunzl 1987: 43–80; Baar 1959; John és Schulze-Marmeling 1993: 133–139).

Az osztrák sport színpadán tehát, egyéb feszültségek mellett fölbukkant a különbözõ és egymással gyakran föltûnõen ellenséges viszonyban álló etnikai és társadalmi csoportok jelenlétébõl fakadó feszültség is. A konfliktusok olykor a nézõk közötti civakodásban vagy a futballisták durva játékában is kifejezésre jutottak. Ez volt a jellemzõ a két háború közötti idõszakban egész Közép-Európában, amelyet mindazonáltal sokrétûen behálózott a sportélet. Bécsben a legnagyobb érdeklõdést a cseh és a magyar klubok elleni mérkõzések váltották ki. Bécsnek nem csak a történelme volt közös Prágával és Budapesttel a belsõ konfliktusokban oly gazdag Habsburg Monarchián belül: rendkívüli hasonlóságot mutatott e városok igen kreatív és egyéni futball-játékstílusa is. Ezt az Ausztriában, Magyarországon és Csehországban kifejlõdött stílust Közép-Európa határain kívül a Donaufußball (dunai stílus, calcio danubiano) összefoglaló jelzõvel illették.

E stílus legfõbb jellemzõje a skót rövidpasszos játéktaktika volt, melyet oly ügyesen alkalmazott az 1931–1932-es osztrák „csodacsapat", hogy nemcsak legfõbb közép-európai riválisát, Magyarországot tudta megverni vele, méghozzá 8:2-re, hanem magukat a skótokat is, e taktika tulajdonképpeni feltalálóit, akik akkoriban az angolok után a világ második legjobb csapatát alkották. Az osztrákok 5:0-ra gyõztek a skótok ellen. A skót stílust tökélyre fejlesztett formában adták elõ, kiegészítve tipikus bécsi elemekkel, szellemességgel, könnyedséggel és ötletességgel. A mérkõzés végén a lázban égõ szurkolók berontottak a pályára, és vállukra emelve vitték körbe hõseiket.

Még az általa burzsoának tartott profi futballra rendszerint ellenségesen tekintõ szociáldemokrata Arbeiter-Zeitung is csak áradozni tudott: „Bármilyen lehangoló élmény volt is, hogy végig kellett néznünk annak a bálványnak a leomlását, amely a skót csapat volt a mi szemünkben egészen tegnapig, mégiscsak sokkal nagyobb élményt jelentett, hogy szemtanúi lehettünk egy igazán mûvészi teljesítménybõl született diadalnak: tizenegy játékos, tizenegy profi – vannak persze fontosabb dolgok is a világon, de ez azért mégiscsak örök emlékmûve a bécsi esztétikának, a bécsi képzelõtehetségnek és a bécsi lelkesedésnek" (Arbeiter-Zeitung, 1931: 7).

Az agresszív és kemény osztrák játékmodor ellenére a legnagyobb sztárok a puszta testi erõnél jóval fontosabbnak tartották a gyorsaságot, az ellenfél kicselezését, az újszerû taktikai megoldásokat, a trükköket, a cseles megoldásokat és mindenekelõtt a rövidpasszos játékot. Míg az angol csapatok bizonyos mértékig, a németek pedig elsõsorban a fizikai erõnlétre, valamint a csapatjátékra és a stratégiai tervezésre helyezték a fõ hangsúlyt, addig az osztrák, a magyar és a cseh futball a virtuóz labdakezelésben és a csiszolt technikában jeleskedett, néha egészen az ellenfél leiskolázásáig. Az akkori idõk osztrák focijának jellemzésére a tudósítók a balett és a bécsi keringõ szótárából kölcsönöztek szakkifejezéseket (Maderthaner 1991: 203–214).

Ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy az osztrák futballisták világra szóló sikereiket az ország legsúlyosabb gazdasági válságának idõszakában érték el, s hogy e siker kulcsszereplõi nagyrészt az egyébként mindenféle diszkriminációval sújtott etnikai kisebbségek tagjai voltak, akkor óhatatlanul is fölmerül a párhuzam az 1920-as és 1930-as évekbeli Bécs és Ausztria, valamint napjaink Brazíliája között – még ha ez az összevetés kissé erõltetettnek tûnik is. E két különbözõ idõszakban mindkét ország nemzetközi futballsikerekkel igyekezett kompenzálni egyebek közt a gazdasági elmaradottságot. Mégsem túlzás azonban kijelenteni, hogy akkoriban Bécs volt a világ egyik futballfõvárosa. A nemzetközi sajtó nem gyõzte magasztalni a játékosok elszántságát, ügyességét és az egész osztrák játékfelfogást. Elmondható tehát, hogy a nélkülözés és a diszkrimináció ott bábáskodott e futballcsoda megszületésénél.
 
 
 
 

Nem (gender)
 
 

„A futball mindig is olyan tablókép volt, amelyen világosan megmutatkoztak a társadalmi, a politikai és a kulturális élet fejleményei..." (Horak és Reiter 1991: 9). A sport, mint a szociokulturális rendszer egyik komponense, mélyen bele van ágyazódva a társadalmi viszonyok és értékképzetek teljes kontextusába. A társadalmi struktúrák és a társadalmi viselkedési szabályok változásai a sport világában is éreztetik hatásukat. A sportot tehát a speciális társadalmi fejlemények általános manifesztációjának is tekinthetjük.

A sporton belüli burzsoá dominancia megtörése kulturális értelemben egybeesett azzal, hogy a nõk szinte teljesen eltûntek a klubok fotóiról és nézõtereirõl. A századforduló táján még lehetett látni kiöltözött-felcicomázott úrhölgyeket a dísztribünön – „hölgyeinknek ugyanúgy kell látogatniuk a futballmeccset, ahogy az angol elõkelõségek látogatják az ascoti lóversenyeket". A két háború közötti idõszakra azonban a futball már erõsen proletár-macho jellegû tömegrendezvénnyé vált. „Egy nõ az csak egy nõ, de a jó foci az az igazi élvezet!" („Ein Weib ist nur ein Weib; aber ein gutes Fußballmatch ist ein Genuß!") – ezt választotta mottójául és írta ki minden számának címlapjára az 1920-as évek egyik vezetõ sportmagazinja (Sport-Papagei, 1922–1926: 1).

A császárkorral összevetve a két háború közötti évek a nõi emancipáció idõszakát is jelentették. A nõk nemcsak a különféle foglalkozási ágakban tûntek föl egyre aktívabban, hanem a politikában és a közéletben, s ezzel együtt a sport világában is. A nõk már a tizenkilencedik század végén megjelentek a tornasportban, a teniszben és a mûkorcsolyában. Részvételi arányuk és jelentõségük az elsõ világháború utáni idõszakra már komolyan megnövekedett. A kor újdonsága volt a nõk fölbukkanása olyan sportágakban, mint a kézilabda, a gyeplabda, az úszás és a vívás (Feuchtner 1991: 145). De a két háború közötti idõszakban a futballpályán nem sikerült megvetniük a lábukat. Erre a tényre nemcsak pszichoanalitikai értelmezési sémákkal, hanem kultúrtörténeti megközelítéssel is igyekeztek magyarázatot keresni. A magyarázatok abból a feltevésbõl indulnak ki, hogy azért nem olyan vonzó a nõk számára a futball, mert e sportág elválaszthatatlan alkotóelemei, a testi erõ érvényre juttatása és nyilvános kifejtése inkább a (fizikailag erõsebb) férfiakat jellemzik, s hogy az erõfeszítés, az erõszakosság és a küzdelem szintén specifikusan maszkulin jellegûek (Weiss 1987: 22–28). Sõt még azt is felvetették, hogy a lábak használata végképp nem nõies; a rugdosás jellegzetesen férfias dolog, és sok kultúrában a „szeplõtelen" láb a nõi szépségideál tartozéka (Marschik 1994: 208). Ezek a magyarázatok azonban aligha kielégítõek. Inkább csak a nemspecifikus klisék újrafogalmazásai, s nem teszik világosabbá az ausztriai fejlemények hátterét.

A szociokulturális tradicionalizmusban találhatunk magyarázatot arra, hogy az 1920-as és 1930-as években miért kellett oly erõs társadalmi ellenkezéssel szembesülniük a futballmeccsekre kijárni vagy a játékban rendszeresen részt venni kívánó hölgyeknek. S hogy egy ellenpéldával kezdjük: jól ismert tény, hogy a brit szigeteken a tizennyolcadik század végén tízezres nézõközönség elõtt rendeztek nõi csapatok közötti futballmérkõzéseket. A tizenkilencedik század végén sok nõi futballklubot alapítottak Angliában és Nagy-Britannia más részein is. A legismertebb angliai csapat a prestoni Dick Kerr’s Eleven volt. A jótékonysági meccsek révén igen népszerûvé vált Dick Kerr’s Eleven 1922-ben az Egyesült Államokban turnézott, ahol férfi csapatok ellen lépett pályára. A turné végül nemcsak sportsikert, hanem anyagi sikert is hozott. Az 1920-as évek elején szintén tízezres tömeget vonzott egy mérkõzés az angol és francia nõi válogatott között.

A reformszellemû húszas évek Ausztriában is olyan idõszakot hoztak, amelyben színre léphettek a társadalmi emancipáció különféle kísérletei. A futballsporton belül a polgári dominancia megszûnése és a sportág ezzel párhuzamos (társadalmi értelemben vett) proletarizálódása éppen azoknak a nõknek a részvételi próbálkozását blokkolta le, akik az emancipációért és az önmegvalósításért küzdöttek: a középosztálybeli nõkét. Ráadásul a munkásosztály számára szervezett sport világában az a kifejezett álláspont uralkodott, hogy a futballpályán nincs helyük a nõknek. Ezt a sportágat túl nehéznek és túl veszélyesnek ítélték a nõk számára; a futball nem illett a nõkhöz (Eder 1994: 69–71). Végül pedig, ami a munkások számára nyitott sportágakban való nõi részvétel elutasítását illeti, arra is rá kell mutatnunk, hogy a bécsi szociáldemokraták családpolitikai programjának szerves része volt az a törekvés, hogy a nõket megtartsa a nukleáris család keretein belül. Az alacsony születési rátára való tekintettel ez a politika egy magasabb „családreprodukciós szint" ösztönzését célozta (Pirhofer és Siedler 1982: 328–334; Sieder 1988: 410–425). Ez az ideológiai irányultság nem igazán tette lehetõvé a nõknek, hogy önállóan elmerüljenek az idõigényes szórakozási formákban.

Végül, az 1930-as évek elején, ahogy a proletár szervezetek és a konzervatív tábor közötti konfliktus már a kritikus pont felé közeledett, a férfi–nõ kérdéseket egyre inkább háttérbe szorították a politikai és az osztályszempontok. A korporatista állam (1934–38) klerikális-autoritárius rendszerében a polgári Ausztriai Nõk Futballegylete jelezte, hogy szeretne bekapcsolódni ebbe a sportágba. Ezt követõen 1936-ban a hivatalos Osztrák Futballszövetség külön rendeletben tiltotta meg a hozzá tartozó kluboknak, hogy pályáikon nõi mérkõzéseket engedélyezzenek. A Hazafias Sport- és Tornafront szintén kinyilvánította, hogy nem tartja nõknek való sportágnak a futballt (Sport-Tagblatt, 1936: 5).

A nemzetiszocializmus idõszakában szóba sem jöhetett a nõk elõretörése a férfiak által uralt sportágakban, s ugyanez volt a helyzet a második világháború utáni, úgynevezett újjáépítési periódus nehéz éveiben. Osztrák csapat az 1957-es berlini, nem hivatalos nõi világbajnokságon szerepelt elõször (LaBlanc és Henshaw 1994: 330). A nõi futball támogatottsága és résztvevõinek száma csak az 1960-as évek végének reformmozgalma következtében kezdett észrevehetõen növekedni, s az elsõ ausztriai nõi bajnokságra 1973-ig kellett várni (Eder 1994: 72). Így tehát ezen a téren Ausztria jellegzetes „kulturális elmaradást" mutat az anglo-amerikai országokkal való összevetésben.
 
 

Kállai Tibor fordítása
 
 
 
 
 
 

Hivatkozott irodalom
 
 
 
 
 
 

A magyar futball és a magyar labdarúgók szövetsége 1897–1901–1925 (1926). Budapest.

Arbeiter-Zeitung (1931. május 17.)

Baar, Arthur (1959): 50 Jahre Hakoah 1909–1959. Tel Aviv.

Bunzl, John (szerk.) (1987): Hoppauf Hakoah. Jüdischer Sport in Österreich. Von den Anfängen bis zur Gegenwart. Wien.

Der vierte Bundestag der Arbeiterfußballer Österreichs. (1924) Beilage zum Arbeirtersport 29–32.

Dürr, Hubert (1990): Die Sozialgeschichte des Fußballsspiels in Österreich (1896–1911). (Egyetemi szakdolgozat.) Wien.

Eder, Christa M. (1994): Motivations- und Einstellungsunterschiede von Frauen und Männern im und zum Sport unter besonderer Berücksichtigung des Fußballspiels. (Egyetemi szakdolgozat.) Wien.

Feuchtner, Carmen (1991): „Jeder Rekord kostet Anmut, meine Damen!" Die Konzeption der Weiblichkeit im Bürgertum am Beispiel der Bewegungskultur und des Sports in Wien (1880–1930). (Egyetemi szakdolgozat.) Innsbruck.

Frei, Alfred G. (1984): Austromarxismus und Arbeiterkultur. Sozialdemokratische Wohnungs- und Kommunalpolitik 1919–1934. Berlin.

Gruber, Helmut (1991): Red Vienna: Experiment in Working-Class Culture 1919–1934. New York.

Horak, Roman és Wolfgang Reiter (1991): Anstoß. In Die Kanten des runden Leders. Beiträge zur europäischen Fußballkultur. Roman Horak és Wolfgang Reiter szerk. Wien.

Horak, Roman és Wolfgang Maderthaner (1992): Vom Fußballspielen in Wien. Überlegungen zu einem popularkulturellen Phänomen der Zwischenkriegszeit. In Philosophie. Psychoanalyse. Emigration. Festschrift für Kurt Rudolf Fischer. Peter Muhr, Paul Feyerabend és Cornelia Wegeler szerk. Wien.

Huber, Jo (1978): Das Neue Austria-Buch. Wien.

John, Michael és Dietrich Schulze-Marmeling (1993): „Hauts die Juden!" Antisemitismus im europäischen Fußball. In Fußball und Rassismus. Göttingen.

Kastler, Karl (1972): Fußballsport in Österreich. Von den Anfängen bis in die Gegenwart. Linz.

Kuhn, Helmut (1994): Fußball in den USA. Bremen.

LaBlanc, Michael és Richard Henshaw (1994): The World Encyclopedia of Soccer. Detroit–Washington–London.

Maderthaner, Wolfgang (1991): Der „papierene" Tänzer. Matthias Šindelar, ein Wiener Fußballmythos. In Die Kanten des runden Leders. Beiträge zur europäischen Fußballkultur. Roman Horak és Wolfgang Reiter szerk. Wien.

Marschik, Matthias (1994): „Wir spielen nicht zum Vergnügen". Arbeiterfußball in der Ersten Republik. Wien.

Pirhofer, Gottfried és Reinhard Sieder (1982): Zur Konstitution der Arbeiterfamilie im Roten Wien. Familienpolitik, Kulturreform, Alltag und Ästhetik. In Historische Familienforschung. Michael Mitterauer és Reinhard Sieder szerk., 328–334. Frankfurt.

Rabinbach, Anson (1983): The Crisis of Austrian Sozialism: From Red Vienna to Civil War 1927–1934. Chicago.

Schidrowitz, Leo (1951): Geschichte des Fußballsportes in Österreich. Wien.

Schmieger, Willi (1925): Der Fußball in Österreich. Wien.

Schulze-Marmeling, Dietrich (1992a): Deutschland und England: Ein Fußball-Vergleich. In Beiträge zur Historischen Sozialkunde, 3: 97–102.

Schulze-Marmeling, Dietrich (1992b): Der gezähmte Fußball. Zur Geschichte eines subversiven Sports. Göttingen.

Sieder, Reinhard (1988): Zur alltäglichen Praxis der Wiener Arbeiterschaft im ersten Drittel des 20. Jahrhunderts. Univ. Habil. Wien.

Sport-Papagei. Kritisch-satyrische Wochenschrift für Fußball. Wien, 1922–1926.

Sport-Tagblatt (1923. április 16.)

Sport-Tagblatt (1936. március 21.)

Stiefel, Dieter (1979): Arbeitslosigkeit. Soziale, politische und wirtschaftliche Auswirkungen – am Beispiel Österreichs 1918–1938. Wien.

Strohmeyer, Hannes (1993): Leibesübungen und Leibeserziehung im Prozeß der Modernisierung. In Beiträge zur historischen Sozialkunde, 1.

Weiss, Ottman és Manfred Russo (1987): Image des Sports. Wien.
 

Jegyzetek

* Sports in Austrian Society 1890s–1930s: The Example of Viennese Football. Megjelent az Urban Space and Identity in the European City 1890–1930s címû kötetben, 133–150. oldal. A kötetet Susan Zimmermann szerkesztette. Budapest: Central European University, 1995.

** Libcin – talán az észak-csehországi város, Liberec; Znaim – Znojmo, dél-morvaországi város. Kis-Levard esetleg Kisleva?, a mai, szlovákiai Illava; Hradisch esetleg Tábor, a Prágától délre fekvõ város, a korábban Hradištìnek nevezett helység elnémetesített változata? (– A szerk.)