A magyar szociológiának az elmúlt évtizedek megértéséhez legalább annyit kellett volna foglalkoznia a mindennapokkal, az értékekkel, a mintakövetéssel, a motivációkkal, az életforma-módosulásokkal, mint a gazdasági és politikai szerkezetváltozásokkal. De nem tette: a számos kísérlet ellenére mindig is túlsúlyban voltak a makroelemzések, és periférikusnak minősültek a másféle kezdeményezések. Pedig e kezdeményezések megkésve ugyan, de jelezték, hogy a hetvenes években a társadalom életmód- és életformaváltása, ill. értékszemlélet-módosulása a fogyasztói magatartás irányába történik, és az értékhierarchiában a tulajdon és az anyagi javak árfolyama igen magas. Ennek ellenére meglehetősen keveset tudunk a fogyasztásra serkentő vágyak és ízlések eredetéről és természetéről, valamint arról, mi és hogyan történt abban a körülbelül tizenöt évben, amikor kétségtelenül lezajlott a nagy tömegeket érintő életstílusváltás.
  A korszakot, igen találóan, gulyáskommunizmusnak és frizsiderszocializmusnak nevezték – hiszen a hatvanas években, amikor a fő fogyasztási cikk az étel volt, csaknem mindenki jóllakhatott, míg a hetvenes években, melyre a lakberendezési tárgyak fogyasztása volt jellemző, csaknem mindenki vásárolhatott frizsidert, televíziót, és fölhalmozhatott dísztárgygyűjteményt. E termelői-fogyasztói mentalitás kialakulásának folyamatát számos szerző – köztük Juhász Pál, Manchin Róbert és Szelényi Iván – “szocialista polgárosodásnak” nevezi. A folyamat hátterében a második gazdaság felfutása áll, melynek köszönhetően megteremtődött annak lehetősége, hogy a korábban csak ipari vagy mezőgazdasági keresők – legálisan vagy feketén – részidős vállalkozókká váljanak. Arra nem volt mód, hogy az emberek komolyabb termelőeszközöket (földet, gyárat stb.) vásároljanak, így a megtermelt javak nyomán fölhalmozott pénz egy részét irracionális fogyasztásra költötték.
  1956 előtt az egypárti hatalom még erőteljesen korlátozza a személyes fogyasztást, az iparfejlesztési céloknak és bizonyos antikapitalista ideológiáknak megfelelően. 1961–1975 között azonban már körülbelül egymillió új lakás épül (több mint fele a fővárosban és városokban). A hetvenes években megközelítően húszezer lakás épül évente. Budapesten négy, a vidéki városokban hat házgyár biztosítja az ipari méretű lakásépítést. A lakótelepi életforma alapvető változásokat jelent igen nagy tömegek hétköznapi életvezetésében, lakásmódjában, lakáskultúrájában. A lakosság egyharmada költözik korszerűbb, a Habitat európai lakásnormái szerint megfelelő civilizációs ellátottságú lakásba.¹ E is folyamatnak köszönhető, hogy a hetvenes évekre egy sajátos, hallgatólagos alku jön létre a politikai vezetés és a társadalom között, melynek eredményeként az emberek, részben állami támogatással, viszonylag stabilizálódott életformát alakíthatnak ki, cserébe azért, hogy egy szűk érdekcsoport javára lemondanak a politikai döntésmechanizmusokban való részvételről, a társadalmi nyilvánosság intézményeinek ellenőrzéséről.
  A hetvenes években – miközben milliók élete még a tradicionális paraszti létforma keretei között zajlik – a lakótelep, a társasház, az újonnan épült családi ház egyre több családot sarkall új lakókörnyezet megteremtésére. Be kell rendezni a teret, dönteni kell annak új arculatáról, a lakás és a család összehangolásáról, és mindehhez tárgyakat kell választani és vásárolni. A faluról városba költözöttek elhagyják régi tárgyaikat, nem kívánják szüleik életmódmintáit követni. A hetvenes évek elején a falusi kockaházakba költözők is kidobálják a régi paraszti tárgyakat. Fiatalok tömegei szakítanak ekkor a családi hagyományokkal, és létrehozzák a pszeudomodern “variabútorokból” összeállított egyenlakásbelsőket.
  Ugyanakkor ezzel ellentétes tendenciák is észlelhetők. A hatvanas-hetvenes évek fordulójától kezdve a budapesti és vidéki nagyvárosi értelmiségi lakásokban fölbukkannak az eldobott tárgyak, s kialakulnak a “népművészeti” magángyűjtemények. E divat elterjedésének köszönhetően a lakótelepi lakások és az újonnan épült vidéki családi házak egy része is megtelik a sokszor iparilag előállított, sorozatgyártott ál-népművészeti tányér- vagy köcsöggyűjteményekkel. “Fölösleges” tárgyak tömege halmozódik föl a lakásokban. Sorozatgyártott dísztárgyak, ritka reprezentatív alkalmakkor használt pohárkészletek, kis üveg italok, külföldi cigarettásdobozok, sörösdoboz-gyűjtemények, képcsarnoki festmények és poszterek, ülőbútornak használt dupla rekamiék, funkciótlan dohányzóasztalok, hálószobában elhelyezett étkezőasztalok és fotelek stb. lepik el a lakásokat. A tér szűkös, a rendelkezésre álló falmennyiség, a mindennapi élet funkcióinak kielégítése korlátozott. Mégis megéri emberek millióinak, mert a sok-sok tárgy életformájuk stabilitását, biztonságát, tehetősségüket jelképezi.
  A magyar lakások diszfunkcionális túlzsúfoltságának kompenzatorikus jellege nyilvánvalónak tűnik. A lakberendező és lakásdíszítő tárgyak iránti vágy, a fogyasztói kereslet elburjánzása mindenekelőtt a megelőző két évtized korlátozott tárgykínálatának eredménye. A használati és dísztárgyak iránti igények a hetvenes években kielégíthetőkké válnak, annak ellenére, hogy az ipar és a kereskedelem (a hiánygazdaság következményeként) nem kínál megfelelően széles és főleg a funkcionális szempontokat is figyelembe vevő áruválasztékot. Az emberek jelentős része a nehézkes beszerzés és a szűkös (bár a korábbi évtizedekhez viszonyítva bőségesnek tűnő) kínálat ellenére úgy érezheti, végre jómódot, tehetősebb környezetet teremthet maga köré: fogyaszthat ételt, italt, tárgyakat, kiskocsit, s vásárolhat kistelket kis hétvégi házzal.
  Ahhoz, hogy a fogyasztás mértékében bekövetkezett változások érthetővé váljanak, azt a tömeges életmódváltást kell megérteni, mely a hatvanas évek vége és a nyolcvanas évek eleje között zajlott le. Volt körülbelül tizenöt olyan esztendő, amikor a magyar társadalomnak nemcsak a politikai és értelmiségi elithez tartozó rétegei, hanem a szélesedő középrétegei² is komfort életformát alakíthattak ki. Javult ekkor a lakások civilizációs fölszereltsége, nő a szobaszám és némileg még az alapterület is. Addig megszerezhetetlen tárgyak sokaságát lehet birtokolni. A külföldi kozmetikumok, italok, ajándéktárgyak előbb csak státusszimbólumokként, majd dísztárgyakként jelennek meg, később gyűjteménnyé állnak össze, végül pedig a nyolcvanas évek elején helyükre kerülve használati tárgyakká, illetve kiegészítőkké “fokozódnak le”.
  A tömegesen épülő lakótelepek és a nekilendülő magánerős építkezések (városi társasházak és falusi családi házak) rendkívül sok háztartást kényszerítenek bele a jellegzetesen “szocialista” társasjátékba: mikor, hol, mit lehet éppen kapni, és a beszerezhetetlent hogyan lehet “fusiban”, műhelyekben (természetesen gyári, azaz állami tulajdonból) előállítani, illetve külföldről becsempészni. Fokozatosan kialakul egy olyan fogyasztói stratégia, mely a lakberendezési tárgyak beszerezhetőségének, illetve előállításának ismeretén alapul.
  A televízió és a tömeglapok (mindenekelőtt a milliósnál nagyobb példányszámú Nők Lapja) a tömegfogyasztásra serkentenek. A fogyasztást elősegítik az áruvásárlási kölcsönök is. Azaz: piacgazdaság nélkül is megteremtődnek az árufogyasztásnak a posztindusztriális társadalmakban föllelhető manipulátorai. A tömegkommunikáció és a részletre vásárlás ugyanazt sugallja, mint Nyugaton: a fogyasztás által válik az ember a modern ipari társadalommal azonosuló lénnyé. A hivatalos ideológia, persze, másról szól. Vannak értelmiségellenes megnyilvánulások is: így például a hírhedt “kesudió” vagy “poszter”-vita során az Élet és Irodalomban írók és publicisták féltik a “népet” a “fogyasztói társadalom”, azaz a Nyugat romboló hatásától. A kesudióban és a poszterben a kapitalizmus megtestesítőjét látják, a nem hivatalos nyugati életforma megjelenése ellen tiltakoznak ezen ártalmatlan tárgyak ürügyén.
  A fogyasztásra serkentő manipulátorok ízlése nélkülözi a hagyományos értelmiségi tájékozottságot, az úgynevezett közmegegyezés szerinti értelmiségi “jó ízlést”, értékőrző habitust. A televízióban az építészeti, képzőművészeti vagy iparművészeti műsorok készítői, a hasonló témájú híreket közlő híradósok és a vitaműsorok, ismeretterjesztő műsorok berendezéséért felelősök között szinte alig találhatunk szakirányú képzettséggel rendelkező szakértőt. A kulturális témákkal foglalkozó újságírók között pedig még kevesebb akad.³ A tárgytervezők, a gyártmányfejlesztésért, terméktervezésért felelős ipari vezetők és a tárgyakat megrendelő kereskedők többsége még a nyolcvanas években sem rendelkezik – nemhogy szakirányú felsőfokú végzettséggel, de más felsőfokú végzettséggel sem. Pedig az értékek, beállítottságok változásában ugyanúgy meghatározó szereppel bírnak, mint a fogyasztói ízlés és szokások ki- és átalakításában. A rossz ízlésű kereskedők a tömegek ízlésére hivatkozva rendelik a gyáraktól a pszeudomodern tárgyakat, s valójában saját ízlésüket kényszerítik rá a többségre (A “kényszer” szót nem valamiféle értelmiségi ízlésfelsőbbrendűség birtokosaként írom. Több száz interjút készítettünk diploma nélküli gyártmányfejlesztési mérnökökkel, tervezőkkel – közöttük szép számmal olyanokkal, akiknek az érettségin kívül semmilyen más végzettségük nem volt – és kereskedőkkel, akik igen öntudatosan vállalták szerepüket a tárgyak előállításában és forgalmazásában annak bizonyosságával, hogy ők a “jó ízlés letéteményesei”, ők tudják, mi kell a többieknek.)
  Bővül a kínálat is a hetvenes években, de közel sem annyira, hogy kielégíthetné a fogyasztás iránti igényt. A nyugati utazások – melyek háromévenként elvileg mindenki számára elérhetők – és a háromnapos társasutak tárgyak és holmik beszerzésére irányulnak. A nyugati jóléti társadalmakban megvalósult életkörülményekről és életvitelről csaknem két évtizedes elzártság után lassan, korlátozottan beszivárgó ismereteket, valamint a nyugati utakon egyre többek által szerzett személyes tapasztalatokat önmagukban is keresletnövelő és fogyasztási vágyakat alakító erőknek tekinthetjük, melyek lassan kikényszerítik a kínálat bővülését. Az állami ipar nemcsak a nagyberuházásokat vagy a lakótelepek fölépítését végzi, hanem a csecsebecsék, lakberendezési tárgyak előállítását is. És mivel nem képes rugalmasan kielégíteni a fogyasztói igényeket, kénytelen eltűrni a bújtatott formában megjelenő magánkezdeményeket (például a géemkákat). A magánszféra kényszeríti ki a “maszekok” árutermelő, kínálatbővítő tevékenységének megjelenését. Ebben élenjárnak a lakást fölszerelők, a tárgyelőállítók, azaz a magánszférát, az individuális igényeket kiszolgálók. A mindenáron való beszerzés, megszerzés, fogyasztás vágya kikezdi a két évtizedig megváltoztathatatlannak hirdetett és az ideológia által egyedül üdvözítőnek tartott tulajdonviszonyokat (miszerint a szocializmusban fölösleges a magántulajdon, mivel az állami tulajdon “mindenkié”). A korábbi középszerű, szürke egyenéletforma helyett a “maszekolás”, a “gebin”, a “másodállás”, a “bedolgozás” stb. összetettebb életstílus-variációkat hoz létre.
  Mindenekelőtt az elsőgenerációs városlakók lakótelepi lakásaiban, a második gazdaságba és a szolgáltatási szférába bekapcsolódó kisvállalkozó középrétegbeliek falusi reprezentatív, diszfunkcionális lakóterekkel teli házaiban és a polgári mintakövetést elutasító elsőgenerációs értelmiségiek lakótelepi vagy társasházbeli otthonaiban jelennek meg a vebleni értelemben vett hivalkodó fogyasztás kellékei, a gazdagságot fitogtató tárgyak, tárgyegyüttesek, gyűjtemények – a “lássátok, megengedhetem magamnak” típusú magatartás eredményeként. Szegényesebb, hiányokkal küszködő környezetben is megfigyelhetjük a “hivalkodó” tárgyak meglétét és az irántuk érzett igen erős ragaszkodást. Az ilyen tárgyak jelzik, hogy a család még nem adta föl, még reménykedik a megkapaszkodásban, sőt, egy-egy ilyen tárgy – például blondelkeretes olajfestmény, kelim asztalterítő, herendi porcelán – bizonyíthatja, hogy még fölfelé törekszenek egy konform életforma felé, csatlakozni szeretnének a normaként ismert lakásmódokhoz.
  A hagyományos életformakereteket őrző lakásokban a közegben idegen elemként megjelenő, a korszakra jellemző hivalkodó fogyasztás kellékei is a csatlakozás, azonosulás bizonyítékai. Ha az emberek nem képesek is külső és/vagy belső adottságok (például betegség, külön jövedelmekhez szükséges kapcsolatok stb.) hiányában arra, hogy a mintának tekintett lakásbelsők szerint teljesen átalakítsák a környezetüket, legalább néhány föltűnő tárgy révén jelzik a vágyott csoporttal és értékeivel való azonosulást. E tárgyak rendszerint nagyon mások, mint a lakás egyéb díszítőelemei és bútorai. A “csatlakozási hatás” mellett ezt talán “sznob hatásnak” is nevezhetjük. A “sznob” attitűd természetesen pozitív kulturális serkentő, valami felé való kimozdulás, még ha felületi is.
  A reprezentáció, a presztízs iránti szükséglet nem lebecsülendő. A reprezentációt, presztízst, státuszt szimbolizáló tárgyakért gyakorta több energiát, időt, anyagi és szellemi ráfordítást képesek emberek mozgósítani, mint az elsődlegesen biológiai vagy ezekre ráépülő szükségletek kielégítésére szolgáló dolgokért. A lakásbelső a fiziológiai alapú szükségleteken, védelmen, biztonságon, családi funkciókon túl az önmegvalósítás, a vágyteljesítések, a magamutogatás színhelye is. A fölhalmozott tárgyak leginkább a társadalmi státuszról és presztízsről, a másoktól várt megbecsülésről, elismertetésről, a többiekkel való lépéstartásról, netán megelőzni vágyásról, röviden: a vágyott társadalmi státusról szólnak. Az azonosulás, a másoknak való megfelelés, a másoktól – a saját közvetlen emberi környezetből – elnyerhető elismerés legalább annyira fontos motívum, mint a különbözés vagy a másokkal való versengés. A lakás arculatának kialakításában az emberek számára általában a velük azonos helyzetű, szemléletű, életvezetésű csoportoknak van meghatározó szerepe. A tárgyak megszerzésére és lakótérbe illesztésére sok munkát, időt, figyelmet fordítanak. A hetvenes években a magyar családok többségének szinte központi életcélja a lakás megteremtése és berendezése. Fontossá válik a referenciacsoport utánzása. Ennek következtében szinte egyenlakásbelsők alakulnak ki az anyagi javakra, tárgyszerzésre orientált életvitellel. Az élet maga elsődlegesen a privátszféra értékei mentén szerveződik.
  A hetvenes évek a többgenerációs, nagycsaládos életforma eltűnésének, a válások és ezzel együtt a csonka, egyszülős családok megnövekedésének, a magányosan élők száma megemelkedésének is az ideje. És mégis: épp akkoriban alapozódik meg az “otthonközpontú” társadalom, s válik rendezőelvvé a személyes, individuális tér javakkal való túlterhelése. Épp akkor alakul át a család, amikor megfogalmazódik a lakások komfortossága iránti igény. Az otthon vizuális üzenete gyakran a teljes család ideálját közvetíti, holott a benne élők csonka családok, elváltak, elözvegyültek, gyermektelenek stb. Érzelmileg önmaguk számára is a hagyományos család képét igyekeznek fenntartani, biztosítani – innen az emléktárgyak, családi fényképek hangsúlyos, demonstratív elhelyezése.
  Az érzelmek szerepének növekedéséről vallanak a színek. A hetvenes években az újonnan kialakított lakásbelsők változatos színűek, és hatásukra még a kispolgári és polgár-paraszti otthonok is színesebbekké válnak. Ahogy a modern festészet megtagadta a 19. századi akadémizmus, naturalizmus színvilágát, a modern – illetve modernnek hitt – lakásbelsőkben is a színek fölszabadítása, sőt tobzódása regisztrálható. A polgári lakáskultúrára jellemző barna, vöröses árnyalatok helyett a legkülönfélébb rikító színek jelennek meg a tárgyegyüttesekben (s nemcsak a textíliákban). Ebben a kidobott paraszti tárgyak helyett divatba jött, iparilag előállított, túlszínezett pszeudo-népművészeti tárgyaknak is jelentős a szerepe, de a saját készítésű díszpárnák, terítők, dísztárgyak is kiszínesednek.
  A lakások díszítésében igen sok öröm, szenvedély nyilvánul meg. Abban, ahogy a lakást – főként a nők – otthonossá igyekeznek formálni, rendkívül fontos szerepe van az érzelmi motívumoknak. A dísztárgyakkal túlzsúfolt lakások túlfűtött érzelmekről árulkodnak (a szociológiai ízléstesztek mellett ezt a vizsgált lakásokban élő gyerekek rajzai is alátámasztják). Ha a weberi kritériumokat fogadjuk el a polgárosodás föltételeiként, akkor azt kell mondanunk, hogy a fölhalmozás ellenére sem a polgárosodás megindulása felé mutat a lakások összképe, látványa. Úgy tűnik, nagy tömegek átugranak azon a másutt történetileg létező szakaszon, amelyet a 17–18. századi holland és angol polgárság életkerete, életstílusa jellemez ideáltipikusan. Az államszocializmus keretei között az emberek a 20. századi fogyasztói társadalom polgáraihoz illeszkedve fogyasztáscentrikusan, örömelvűen, érzelmileg motiváltan igyekeznek berendezni személyes terüket. Nem a polgári puritán, célszerű, takarékos lakásmintát követik, hanem a modern fogyasztói társadalom tárgyhalmozó lakásmintáját.
  A hetvenes években átalakuló magyar lakáskultúra, a belső berendezés megváltozása, a tárgyak zsúfolása nemcsak az értékek és normák (Weber) mindennapi környezetet és életstílust alakító hatásáról, nemcsak attitűdváltásról, hanem a kulturális tradíciók belső átrendeződéséről (Campbell) és a nyugati új fogyasztói társadalommal való azonosulás vágyáról is tanúskodik. Azt tapasztalhattuk az igen nagy és dokumentumértékű empirikus anyag (alaprajzok, fotók, inventáriumok) alapján, hogy az az individualizálódás és önmegvalósítás, amely a polgári létforma föltétele, nem valósul meg a lakásbelsők átalakulása, a privátszférára, az otthonteremtésre koncentráló életforma általánossá válása során, így nálunk a fogyasztói magatartás gyökere nem kereshető azokban a polgári értékekben és életformatípusokban, amelyekből a modern nyugati fogyasztói társadalmak kialakultak.
  Az önmegvalósítás kísérleteként a “fölösleges tárgyak” sorában növekszik a személyes tárgyak aránya (toll, hamutartó, öngyújtó, karóra, emléktárgyak stb.), melyeknek látszólag alig van szerepük a lakberendezés stabilabb, statikusabb tárgyaihoz képest. Azonban nagyon is fontos a jelentőségük a személyes tér alakításában és a lakáson belüli elkülönülés, individualizálódás lehetőségében. Ezek a tárgyak nemcsak az életfeltételek javulását jelzik, hanem a személyességet és a privát lét fontosságát is, az igényt a személyes tér kiterjesztésére. E tárgyak biztonságnövelő hatása közismert, sokan az otthonosság kritériumának épp e tárgyak meglétét, jelenlétét tartják. Meglepő ugyanakkor, hogy milyen kevés lakásban találkozhatunk csak a polgárosodás e nyilvánvaló jeleivel.
  Vizsgálatunk idején a lakások szobaszáma szerint még az európai szocialista országok között is az utolsó helyen álltunk. A hetvenes években a lakásállomány szobaszám szerinti összetétele kedvezőtlen volt, és a belső tér megosztása sem tette lehetővé az individuális tevékenységformákat. A fekvőhelyet leszámítva a lakások túlnyomó többségében nem volt lehetőség az elkülönülésre, márpedig a polgári lakáskultúra alapvető jellemzője a funkcionális és szimbolikus elkülönülési igény kielégítése (külön hálószobák, dolgozószoba stb.). A szobaszám, a térelosztás önmagában is gátolta a polgárosodó életforma kialakulását. Ám az életmód megváltoztatását a rögzült hagyományok is akadályozták. Olyan otthonokban is találtunk használaton kívüli szobákat, ahol ezt a család nagysága nem indokolta. Ugyanakkor gyakori volt, hogy a kevés szobaszámból adódóan minden szobában volt fekhely, vagyis a másfél-kétszobás lakások alapvetően hálószobák voltak, és gátolták a többi lakófunkciót: mind a családi együttlétet, mind az elkülönülés lehetőségét. Többnyire a lakószobákban alakították ki a kisgyerekek hálóhelyét. A lakószobák fekvőhelysűrűsége még közép-európai viszonylatban is kiemelkedően magas volt a magyar lakásokban. A fekhelyek között viszont egyre több lett az egyszemélyes, már csak a térbeli szűkösség kényszeréből is, ami ellene hatott az együttalvás szokásának.
  Reims, Abraham Moles és mások adatai mellett a korabeli festmények is bizonyítják, hogy a polgári szalonokban és a falusi háztartásokban egyaránt igen sok volt a “nélkülözhetetlen” tárgy. Kutatásunk szerint a hetvenes évek magyarországi lakásaiban látható tárgyak száma messze meghaladja a történetileg ismert adatokat. Jóllehet hasonló állításokat fogalmaztak meg német és lengyel szociológusok is a hetvenes-nyolcvanas évekre vonatkozóan, úgy tűnik, hogy a magyar lakásbelsőkben fölhalmozott tárgyak mennyisége meghaladja a közép-európai átlagot, miközben a szobák száma kevesebb, és az alapterület kisebb.
  A lakberendezésben – így a hetvenes évekre jellemző tárgyhalmozásban, tárgyzsúfolásban is – kiemelkedő szerepe volt a nőknek (a mai fogyasztáscentrikus huszonévesek anyáinak). Baudrillard szerint a fogyasztói forradalomban a nők általában főszerepet játszanak. A hetvenes években átalakuló magyar lakáskultúrát illetően e tétel kétségkívül igaznak tűnik. Miképpen az is, hogy a nyolcvanas évek végén hirtelen látványosan megkülönböztethető polgári réteg, melyre napjainkban a luxusfogyasztás jellemző, a hetvenes évek fogyasztási lázában élő családokban szocializálódik. Ami tehát ma zajlik – kevesek túlköltekezése, túlzó fogyasztása, a középrétegek kétségbeesett erőlködése a fogyasztás szintentartására és sokak kihullása a lehetséges fogyasztásból –, az a hetvenes években alapozódott meg.

Felhasznált irodalom

Baudrillard, Jean (1968): Le systčme des objets. Paris.
Braudel, Fernand (1985): Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus a XV–XVIII. században. Budapest: Gondolat.
Campbell, Colin (1987): The Romantic Ethic and the Spirit of Consumerism. Oxford: Blackwell.
Losonczi Ágnes (1977): Az életmód az időben, a tárgyakban és az értékekben. Budapest: Gondolat.
McKendrick, Neil, John Brewer és J. H. Plumb (1982): The Birth of a Consumer Society: The Commercialization of Eighteenth-Century England. London: Europa Publications.
Rheims, Maurice (1959): La vie étrange des objets. Paris.
S. Nagy Katalin (1987): Lakberendezési szokások. Budapest.
S. Nagy Katalin (1993): A tárgyak közvetítette értékekről; A lakásbelsők és az életmód. In A látvány, amelyben élünk. Budapest.
Schama, Simon (1987): The Embarrassement of the Riches. An Interpretation of Dutch Culture in the Golden Age. London: Harper Collins Publishers.
Veblen, Thorstein (1975): A dologtalan osztály elmélete. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Weber, Max (1982): A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Budapest: Gondolat.
.

JEGYZETEK

*1973–1979 között Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, Zala megyében és Budapesten mintegy 20 ezer lakásból választottuk ki azt a háromezret, amelyekben empirikus szociológiai kutatást végeztünk a lakásmódról, lakberendezési szokásokról, életkörülményekről. 1996-ban a Budapesti Műszaki Egyetem Szociológia Tanszékén számítógépbe vittük a két évtizeddel ezelőtt készült alaprajzokat és a több ezer fényképet. Eközben fogalmazódtak meg bennem a Replika fogyasztástanulmányaihoz kapcsolódva az alábbi gondolatok. Írásom azokhoz szól, akik szerint a magyar társadalomban zajló folyamatok nem köthetők politikai időpontokhoz, s akik szerint napjaink történéseinek értelmezéséhez a hetvenes években általánossá váló életforma és életmódváltozások, a mindennapok, a hétköznapi környezet átrendeződésének megismerése elengedhetetlenül szükséges

1 E lakások egy főre jutó alapterülete ugyanakkor kisebb volt, mint amekkorát a húszas években baloldali angol szociológusok normaként állítottak föl. Szerintük – vizesblokk nélkül – minimum 14 négyzetméter lakóterületre van szüksége egy embernek ahhoz, hogy a család számára a lakás ne legyen önmagában neurózisok forrása. Ezzel szemben Magyarországon a hetvenes években épített lakótelepi lakások átlagos mérete 53 négyzetméter volt.
2 A második gazdaságban vállalkozók, a kétlaki munkások: az állami iparban dolgozók és parasztgazdasággal is rendelkezők, a szolgáltatásban a hiányos állami szolgáltatóiparnak eltűrten konkurenciát jelentők, az állami gazdaság mellett magángazdálkodók stb. tartoznak ide.
3 Lásd kutatási zárójelentések: A formatervezett lakáskultúra a tömeges telepszerű lakóházakban, OMFB IFTI, 1977–78. A bútorvásárlás és a tömegkommunikációs eszközök, Magyar Hirdető, 1978–79. A televízió képző- és iparművészeti műsorainak értékstruktúrája, TKK, 1982–85. Az ipariforma-tervezés és a tömegkultúra, OMFB IFTI, 1983–85