Negyven éves múltam három napja,
most volt a születésnapom. Azt hiszem, tulajdonképpen mindent tudok a betegségemről.
Az elején kierőszakoltam magamnak, és azt hiszem, azóta az orvosok ehhez
tartják magukat, és nem titkolnak el információkat. De ezt nekem kellett
kiharcolni.
Nagyon nehezen vették észre, hogy
mi a bajom, pedig én tudtam, azért mentem orvoshoz. Az első orvos nem hitte
el, akkor egy másikhoz mentem, aztán sorba-sorba, és amikor már kiderült,
hogy itt nagy baj van, és hasi műtétet javasoltak, addigra már nagyon rosszul
voltam. És csak akkor mondták meg, hogy rákos vagyok, amikor kijött a szövettan
eredménye. Pedig én ezt természetesen a dokumentációkból már az első nap
tudtam. Négyen voltunk egy szobában, mindenki hasonló problémával feküdt
ott. S a szobatársaimhoz jöttek gratulálni, hogy nagyszerűen sikerült a
műtét, s a szövettant ugyan megcsinálták a bizonyosság kedvéért, de mindenki
biztos volt benne, hogy úgysincs semmi. Engem viszont mindenki borzasztóan
került, még a saját orvosom is, aki pedig egy barátom volt. Akkor még nem
a professzor operált. És hát ebből az ember egyértelműen észreveszi, hogy
mi a helyzet. A többiek a második-harmadik nap felkeltek, futkostak, jól
érezték magukat, engem meg piszkáltak, hogy elhagyom magam, hogy túl sok
a látogatóm, meg hogy miért nem kelek fel és a többi. Szóval jöttek ezek
a szokásos szövegek a betegtársak részéről, és én éreztem, mivel egyértelműen
látszott, hogy mennyire más a velem való bánásmód. Még a nem tudom, hányadik
napon is lázas voltam, meg infúziókat kaptam, és semmi sem stimmelt, semmilyen
értékem nem volt megfelelő, pocsék volt a közérzetem, nem tudtam semmit
se enni, és amikorra közölték velem a műtét után egy héttel a diagnózist,
akkorra én már teljesen biztos voltam benne.
Nekem egészségügyi főiskolai végzettségem
van, nem is akármilyen, védőnői, tehát nálunk a szülészet és a gyerekgyógyászat
– ha szabad ezt ilyen nagyképűen mondani – erősebb volt, mint az orvosi
egyetemen. Az orvosi egyetemen ez csupán egy tantárgy a sok közül, nálunk
viszont erre készítettek fel. Én még előtte egy csecsemő- és gyermekápolónő-képzőt
is végeztem, ahol szintén a szülészeten és a gyerekgyógyászaton volt a
hangsúly, ezért én ezt elég jól megtanultam. Ráadásul dolgoztam is védőnőként,
s mindig figyeltem a szaklapokat, folyamatosan képeztem magam. Aztán szociológus
lettem, s ebbéli minőségemben is a csecsemőhalandósággal foglalkoztam.
Rendszeresen olvastam a nőgyógyász szakfolyóiratokat is, szóval szakmailag
is felkészült voltam arra, hogy követhessem a betegségemmel kapcsolatos
dolgokat. Emellett viszonylag logikus gondolkodású nőnek is tartom magam.
Tehát tudtam is, amit tudással meg lehet szerezni, elég logikusan következtettem
is, meg aztán mindig nagyon érzékeny voltam a kommunikációs és metakommunikációs
formák iránt, így összeállt ez a kép. S talán az sem elhanyagolható, hogy
egy idő után nagyon megtanultam a testemre is figyelni. Erre egyébként
ma már egészen különös képességem van. Ezt a betegséggel együtt kellett
megtanulni. Ma már az ultrahangnál vagy a CT-nél és mindennél előbb érzem
meg, hogy egy recidívám, azaz betegségkiújulásom van.
Ez tavaly is így volt, és az idén
is. Kétszer volt kiújulásom, és mindkétszer előbb éreztem, mint bármilyen
korszerű diagnosztikai eljárás vagy tumormarker. A múltkor egyébként összefutottam
azzal az orvossal, aki nagyon régóta az orvosom volt, és én nagyon bíztam
benne. Ő volt az, aki hónapokig nem vette észre, hogy mi is a bajom. Beszéltem
vele, de hallottam is innen-onnan, hogy ő akkor azért volt nagyon feszült
és ideges, mert a feleségével is valami hasonló probléma volt abban az
időben. Korábban mindig meghallgatott, odafigyelt, de akkor nagyon ideges
volt. Én ennek tudom be, hogy valahogy elromlott a kapcsolatunk. Ő a feszültségét
rám vetítette. Engem okolt, hogy rosszul viselem a banális panaszokat.
Meg is fogalmazta, hogy egy hisztérika vagyok, meg hogy járjak kevesebbet
orvoshoz, és még mit tudom én, mi mindent mondott. Én csak erősködtem,
hogy a petefészkemnél érzem, hogy fáj, erre ő megvizsgált, és közölte,
hogy semmi bajom nincs. Tehát valahogy elromlott a viszony köztünk, pedig,
állítom, ő volt idegességében figyelmetlen, s közben azt hitte, hogy én
túlzok, én vagyok ideges, és nem figyelt oda rám.
Egyébként magának a diagnózisnak
a közlése nagyon kulturált módon történt. Behívatták a férjemet, s amikor
ő bejött a kórterembe, együtt az orvosokkal, rögtön tudtam, mi a helyzet,
mert rajta ezek a dolgok rettentően látszanak. Mondtam is nekik: “mi van,
fiúk, rossz a szövettan?” Aztán utána bementünk a szobába, és úgy, ahogy
kell, elmondták nekem, hogy mi van. Persze csak részigazságokat közöltek.
Magát azt, hogy rákos vagyok, és hogy kezelésre szorulok. Azt, hogy a petefészekrák
nagyon veszélyes, azt én a tanulmányaimból tudtam, de akkor még, amikor
én ezt tanultam, szinte kezelhetetlennek tartották, annyira rosszindulatú
volt. Ma már sokkal jobbak a túlélési arányok. De nem mondták meg azt,
amit később a papíromra ráírtak, hogy májáttét, meg nem mondták meg azt,
hogy majdnem meg kellett csinálni akkor azt a műtétet, amit végül most
csináltak meg nálam. Nem mondták meg, hogy mennyire rossz képet találtak
a műtétnél, és nem mondták meg azt, amit aztán később elmondtak, hogy maguk
se hitték el, hogy én akár egy fél évig is még életben maradhatok.
Persze, azt gondolom, ezt talán
nem is kellett volna nekik megmondani. Csak aztán történt egy malőr, ami
teljesen természetes a mai hazai egészségügyi rendszerben. Egyszer beküldtek
valami vizsgálatra, és a kezembe nyomták az egész paksamétát, a műtéti
leírásommal együtt, amiből én, hiába volt latinul, természetesen mindent
megértettem, a májáttétemtől kezdve végig az egészet, aztán ezeket úgy
szépen megkérdeztem az orvostól. Ő elhárító válaszokat adott, aztán rettenetesen
leszúrta azt a nővért, aki akkor éppen ügyeletes volt, és rá volt bízva,
egyes egyedül rá, harminc vagy negyven ember, akik, mondjuk, kapták az
infúziót. Még szép, hogy nem tudott engem felkísérni. Tehát erről senki
sem tehetett, csak éppen így működött a kórházi hierarchia, hogy aki a
legalsó fokon volt, azt jól leszúrták. Tehát én igazából így tudtam meg,
már a leletekből, hogy milyen komoly a baj. És akkor megkértem az orvosokat,
és attól fogva ragaszkodtam ahhoz, hogy minden leletet lássak, és mindent
megmagyarázzanak nekem.
Azt hiszem egyébként, hogy ehhez
állampolgári jogom is van, de mégis ki kellett harcolnom magamnak. És ezt
ők attól fogva tudomásul vették és tiszteletben tartották. Talán az én
szempontomból ez jobb is volt így, csak hát én olyan állapotba kerültem
attól, hogy rákos vagyok, úgy megváltozott az egész világképem, jövőképem
és testképem, hogy mégis azt mondom, nem így kellett volna minden
információt a nyakamba zúdítani. Nem lett volna szabad a kezembe adni ezt
a szörnyű papírt. Attól ugyanis teljesen sokkos állapotba kerültem, hogy
ráírták: májáttét. Fél évig úgy éltem, hogy májáttétes vagyok. És a májáttét
a ráknál, az a vége. És az egy iszonyú halál, mert az ember bűzössé válik,
gusztustalanná válik, és rengeteget szenved. Szóval a májáttét valami egészen
borzalmas dolog. Aztán, persze, bebizonyosodott, hogy nincs májáttétem.
Nemhogy akkor nem volt, hanem azóta sincs, és valahogy úgy néz ki, hogy
ezt megúszni látszom. Azt mondta az orvos, hogy ha két év alatt nem volt
májáttétképződés, akkor nem is nagyon lesz már. De azért az egy óriási
sokk volt…
És végig az volt az érdekes, és
onnan tudtam, hogy valami nagy baj van velem, hogy az orvosok teljesen
elkerültek. A vizit is formálissá vált, nem rendesen viziteltek, csak álltak
ott, és engem meg se kérdeztek, nem mertek megszólítani úgy, mint a többi
beteget. Én meg persze, kérdéseket tettem fel, hogy mi a helyzet, hogy
vagyok, mik a kilátásaim. Végig az volt a benyomásom, hogy az orvosok nincsenek
fölkészülve arra, hogy ilyenkor hogyan viselkedjenek. És nemcsak hogy eszükbe
sem jutott, hogy a beteg, ha elég intelligens, egyértelműen leveszi a jelzéseket
az ő mismásoló kommunikációjukból, hanem attól félek, ez nem is nagyon
érdekelte őket. Kevés az olyan orvos, aki megtartotta emberi érzékenységét.
Amikor például az Uzsokiba jártam
sugárterápiára, ott találkoztam egy ilyen orvossal. És itt a Péterfyben
a mostani kezelőorvosom is olyan, akiben ez az érzékenység megvan. De a
többség megpróbál hárítani. Nincsenek is erre fölkészülve.
Természetesen egyáltalán nem volt
könnyű kiharcolni, hogy mindig mindent közöljenek velem. A klinikán az
onkológust nehéz volt meggyőznöm, hogy társként bánjon velem, de aztán
végül sikerült. Neki tettem föl először ezeket az állati kemény kérdéseket.
Megnéztem a lapomat, belekukucskáltam, és kérdeztem és kérdeztem, és ő
látta, hogy nincs más út: mindent el kell magyaráznia. Aztán a többi helyre
úgy kerültem, hogy közöltem: az anyósom régi osztálya volt az, ahol most
fekszem, meg hogy egy régi barátunk volt az, aki korábban kezelt. Tehát
az egészségügyis múltam, a rokonságomban található orvosok és az én erőszakosságom
kellett ahhoz, hogy kivívjam: felnőttként kezeljenek.
Más betegtársaimat is próbálom az
erőszakosságra ránevelni. Csak éppen, ha a betegnek nincs meg a szükséges
tudása a betegségét illetően, akkor nemigen alakulhat ki megfelelő kapcsolat
közte és az orvos között. Sajnos, az orvosok nem rendelkeznek egy olyan
hétköznapi nyelvezettel, hogy egy akármilyen iskolázottságú betegnek elmagyarázzák
a maga szintjén a baját. A betegnek kellene igazodni az orvosi zsargonhoz.
Ez viszont képtelenség. Szerintem mindez az orvosképzés és az orvostovábbképzés
hibája. Az egyetemen mindent latinul meg görögül tanulnak, s mire betegközelbe
kerülnek, sokan elfelejtik e szavak magyar jelentését.
Pedig akkor már tudtam, mi bajom
van, csak ők nem hitték el. Egyszer egy olyan orvos ügyelt, akivel korábban
együtt szerepeltem egy konferencián, amelyet a Magzatvédő Társaság szervezett.
Ezen a konferencián, ha szabad így mondani, a liberálisabb oldalt képviseltem.
És amikor a klinikára bekerültem, ez az orvos hosszas anamnézist vett fel,
és amikor arra a kérdésre került sor, hogy hány művi vetélésem volt, és
mondtam neki, hogy három, akkor tudtam, hogy eláztattam magamat nála. És
így is volt, mert utána szörnyen viselkedett velem, lebaszott, hogy valamelyik
ezeréves zárójelentésemet nem hoztam el, és már nem is tudom, mi mindennel
kellemetlenkedett még nekem. Szóval, ez egy érdekes élmény volt. Tehát
egy csomó orvossal nem tudtam a klinikán kommunikálni. Persze, voltak kivételek:
az onkológus főorvos meg néhány, általában semmit nem tudó, de rendes,
az orvosegyetemről éppen kikerült fiatal orvos.
Itt, ezen a helyen, ahol most vagyok,
meg a sebészeten, mindenkivel tudtam kommunikálni. De hát itt ezek úgy
is működtek, mint a normális kórházi osztályok, ahol van, mondjuk, tíz
orvos, és mindenki tudja, mi a betegnek a baja. Egy klinika nem így működik.
Ott van rengeteg orvos és rengeteg osztály, és ott a betegnek nincs igazán
gazdája. Pedig a gyógyító folyamat nagyon is személyes kontaktust igénylő
dolog. És az is döbbenetes, hogy egy orvos morálisan ítélkezhet a betege
fölött, holott neki alapvetően semlegesnek kellene lennie, ha gyógyítani
akar. És ha az orvos politikai vagy szakmapolitikai nézete más, mint a
betegé, akkor a beteg bekerülhet egy skatulyába, aminek következtében aztán
a gyógyulási esélyei is csökkenhetnek. És akkor éjjel, amikor ez az orvos
volt ügyeletes, pechem volt. Hála istennek viszont a legjobb nővér volt
vele, aki aztán mindent megadott nekem, amit kellett.
Egyébként Magyarországon nagyon
függ az emberek élete attól, hogy éppen ki van aznap ügyeletben a kórházban,
vagy hogy szombaton vagy vasárnap beteg-e valaki, vagy hétköznap. Mint
ahogy az én esetemben is voltak problémák az első kemoterápiánál. Csináltak
nekem egy olyan kanülbeültetést, hogy maga a méreg ment belém és terjedt
szét a testemben. Tehát akkor azt gyorsan ki kellett húzni, máshova bekötni,
nagyon kínos volt az egész, a legjobb orvosok éppen valahol vidéken voltak
továbbképzésen, és egy szuper fiatal orvos ügyelt, és a nővérek is nagyon
fiatalok voltak. És az egyik nővér, akinek kettőkor el kellett volna mennie,
hatig bent maradt miattam. Szóval, ilyen is van.
Talán az eddigiekből is kiderült,
hogy én rendkívül fontosnak tartom a betegek megfelelő tájékoztatását.
Ebből a szempontból nagyon jónak találom azt a kiadványt a kemoterápiáról,
ami a betegek nyelvén, betegeknek szólt. Csak úgy gondolom, ha ezt egyszer
megcsinálták, akkor mindenhova el kellene jutnia. Én a rákos betegek szövetségének
egyik rendezvényén szereztem meg, de más rákbeteg kezében még nem láttam.
Egyes kórházaknak, mint például a nőgyógyászati klinikának is, nagyon jó
tájékoztatói vannak úgy általában a szülésről, az abortuszról, meg mit
tudom én, miről. Csak éppen a nőgyógyászati onkológiát valahogy kifelejtették
belőle…
Például senki nem mondja meg, hogyan
éljen a beteg a kemoterápia alatt. Még csak azt se mondja senki, hogy sok
folyadékot kell inni. Arról meg végképp nem esik szó, hogy mit nem szabad,
illetve mit szabad enni. Hogy például együnk könnyű ételeket, vagy ne együnk
húst. Semmilyen információ nincs. Semmi! Én már minden ezzel kapcsolatos
irodalmat ismerek. Van egy rakás könyv, melyekből én már összeszedtem mindenféle
információkat. Mert a Forrás Alapítvány is kiad, meg a “Rák ellen az emberért”
is, meg a rákbetegek szövetsége is. De nem hiszem, hogy a nyugdíjas nénikék
meg tudják venni, pláne összeszedni belőlük, a sok baromság közül, hogy
mi a fontos, és mi a jó. Nagyon-nagyon szükséges lenne egy ilyen könyv.
És ismétlem, ezeket a könyveket én nem mint beteg, hanem mint kutató és
konferenciák résztvevője tudtam beszerezni. Pedig mindez nagyon fontos
lenne. De semmi, semmi, nulla a tudás és a segítség! Se az étkezésről,
se az életmódról! Semmi arról például, hogy a parókát mivel lehet helyettesíteni
és egyáltalán, ehhez hasonló praktikus információkról. Egyébként nem biztos,
hogy ezt az egészségügynek kellene felvállalnia. Sokkal inkább a civil
szervezeteknek kellene tenniük valamit.
A betegségem alatt lassan megváltoztam.
Megváltozott a lelkem, a pszichém, és változott a figyelmem iránya is a
világra. Tudom, hogy ha engem leszázalékolnának, és úgy-ahogy nyugalomba
kerülne a betegségem állapota, és anyagilag megengedhetném magamnak, akkor
semmi mást nem csinálnék szívesebben, mint azt, hogy amit tudok, amire
rájöttem, azt átadjam. Hogy erősítsem a tapasztalatommal a civil szervezeteket.
Ez egy lelki késztetés. Így is nagyon sokan hívnak telefonon, olyanok,
akiknek petefészekrákjuk van, hogy legalább telefonon mondjam el a tapasztalataimat.
Ez az önsegítő hálózat még úgy-ahogy működik a mellrákosoknál, de hát ennek
is az az oka, hogy a mellrák nagyon jól gyógyítható. De a petefészekrákba
még mindig sorban halnak bele a betegtársaim. Hatan feküdtünk együtt a
klinikán. Már csak ketten élünk.
Asorstárs bizonyos dolgokban többet
tud segíteni, mint az orvos vagy az ápolónő, mivel ő szintén átélte ugyanazt.
Ha mondom az orvosnak, hogy ilyen panaszom van, olyan panaszom van – s
ez velem is számtalanszor előfordult már –, azt válaszolja, ne törődjek
vele. És aztán később kiderül, hogy mégis kellene vele törődni. Persze
belátom, az orvosnak is nagyon nehéz, hiszen hogyan állapítsa meg, ki a
hipochonder, meg nem is törődhetnek minden panasszal, meg bizonyos panaszokat
nem is ismernek. Sok orvos nem eléggé informált a betegek szenvedéseiről,
bajairól, tényleges panaszairól. Van sok olyan panasz, melyekre a szerencsétlen
beteg nem is gondol, mert lényegtelennek hiszi, pedig jelzésértékű. Ha
azt előre tudná a beteg, akkor nem ijedne meg. Én igazából magamon észlelem,
és megkérdezem az orvos anyósomat, aki belgyógyász, de most általam igencsak
beletanult a nőgyógyászati onkológiába. Meg hát én merek kérdezni, és bármikor
fölhívhatom otthon a kezelőorvosomat. De a betegek nagy része nem így van,
hanem szorong, egy csomó kérdése van, és éppen akkor felejti el a kérdését,
amikor az orvossal ott van négyszemközt, mert egy szót sem mer szólni.
Vagy itt van például a diéta problémája.
Sok helyen a takarítónő osztja a kaját. Ha valaki kemoterápiát kap, ugyanúgy
odahozzák neki a zsírral készült káposztás cvekedlit ebédre. Pedig számos
rákdiéta létezik. Vannak olyanok, hogy zsírszegény, vöröshúsmentes, állatifehérje-szegény,
rostban dús, gabonafélékben dús, teljes kiőrlésű dolgokból készült, ami
elfogadott szerte a világon, meg szakmai lapokban le van írva, csak éppen
erről az orvosok nem akarnak tudomást venni. Néhány diétásnővér próbál
kitörni ebből, például az ortopédiai klinikán van egy diétásnővér, aki
nagyon próbálja ezt erőltetni, nagyon ügyes, okos lány, de hát ő a diétásnővér,
ő az orvosokkal nem szállhat harcba, és az első, amin tudnak spórolni –
gondolják tévesen az orvosok –, az a beteg kajája. Pedig, túl azon, hogy
a gyógyulást is elősegíti a helyes diéta, a beteg közérzete sem egy elhanyagolandó
szempont. Csakhogy számtalanszor olyan kajákat hoznak oda a kemoterápia
után, hogy ha én azt megeszem, akkor biztosan hányok. Pörkölt nokedlivel
meg ilyenek. No, mondjuk, ezeket mint orvos-hozzátartozó, magam is csaknem
szakmabeli, kivédtem a Péterfyben. Csak hát mások nem rendelkeznek ugyanezzel
az előnnyel, és azt hiszem, maga az a fogalom, hogy “rákos diéta”, nem
is szerepel a kórházak diétásnővéri szótárában. És nyilvánvaló, hogy ez
nem a diétásnővéreken múlik, hanem az orvosokon, a mentalitásukon, a figyelmükön.
Ha az orvos nem fordít kellő figyelmet
a beteg lelki problémáira, ha nem tudnak egymással kommunikálni, az előbb-utóbb
kölcsönösen növekvő bizalmatlanságot okoz. Végül is ennek a növekvő bizalmatlanságnak
köszönhető, hogy én is más helyet kerestem. Ez nem volt könnyű döntés,
hiszen az ember megszokta a betegtársakat, megszokta a körülményeket, és
a beteg ember még nehezebben alkalmazkodik újabb körülményekhez, mint egy
egészséges. De ha azt látom, hogy az orvos nem hisz az én gyógyulásomban,
akkor az a saját hitemet is gyengíti. És a családom orvos tagjai is megerősítettek
ebben a döntésben. Tehát nagyon nehéz döntés volt, de mégis eljöttem.
A ráknak négy stádiuma van, én a
kettes vagy hármas stádiumba sorolnám magam, de ez teljesen az én következtetésem,
és egyáltalán nem tudom, hogy ez mennyire igaz, mert ahány papír, annyiféleképpen
volt ez fölírva, különös tekintettel arra a tényezőre, hogy az elején beírták,
hogy májáttétem van, az pedig már a végstádiumnak a vége. Tehát ezek az
áttétek más elbírálás alá esnek. Ami nőgyógyászati jellegű, azaz a kiindulási
ponthoz közel van, azt, ha jól tudom, “A-áttétnek” nevezik. Ami távolibb,
az a B meg a C. És a ráknál a távoli áttétek az igazán veszélyesek, amikor
már szórva van az egész szervezetben, és megállíthatatlan a folyamat. De
hogy én pontosan ezen belül hol tartok most, arról fogalmam sincs, mert
ezt nem közlik a beteggel. Olyat soha nem közöltek, hogy milyen életkilátásaim
vannak. Ezekre én mindig rákérdeztem, de hárították, mondván, hogy “manapság
ezt nem lehet tudni már, amikor ilyen korszerű gyógyszerek vannak”, meg
főleg, hogy “ahány beteg, annyi eset”.
Jellemző dolog, hogy ha valami egyszer
rákerül egy papírra, akkor milyen nehezen kerül le róla. Erre mondanék
egy példát. Amikor tavasszal jártam az Uzsokiba sugárkezelésre, akkor a
lapomra ráírták, hogy 3/C stádium. Nézegettem, hogy mi ez a 3/C. Én nem
gondoltam magamról, hogy én 3/C-s állapotú beteg vagyok. És akkor a férjem
rákérdezett az orvosnál, aki mondta neki, hogy szó sincs róla. És akkor
kiderítették, hogy biztos a régi májáttétem szerint valaki automatikusan
ráírta. De ezek érzékeny dolgok, mert ennyit általában a betegek is tudnak,
hogy milyen stádiumok vannak, ezt nem csak én tudom. Ezeket a stádiumfokozatokat
a nálam kevésbé művelt betegek is ismerik. És hát ez teljesen abszurdumnak
tűnik, hogy miközben titkolóznak, nem avatják be a pácienst, ugyanakkor
egy ilyen banális hiba folytán a kezébe kerülhet az anyaga, és akkor így
tudhat meg esetleg egy hamis diagnózist. Ez egy egészen kafkai helyzet…
Ezért úgy gondolom, hogy az orvosi
egyetemen és különösen az onkológiai képzés és továbbképzés során a pszichológiának
sokkal nagyobb teret kellene adni, hiszen bizony az orvosoknak is szükségük
lenne ilyen továbbképzésre, sőt, még mentálhigiénés tanfolyamokra is, merthogy
végső soron ők is védtelenek ezzel a sokféle ártalommal szemben. Felkészületlenek
e tekintetben. Mert végül is ez nagy-nagy lelki feszültség egy orvosnak
is, hogy nap mint nap súlyos vagy végstádiumbeli betegekkel foglalkozik.
Ez olyan nagy lelki megterhelés, amiben segítség kellene az orvosoknak
is. Meg kellene szabadítani az orvost is a rettenetes feszültségtől. Ezt
ők nem tudják kezelni – tisztelet a kivételnek –, akármennyire is szakemberek.
Egyszer az onkológiai intézet nőgyógyászati
osztályának a vezetőjével is találkoztam egy konferencián, aki a nemzetközi
szakirodalomból naprakész fölkészültséggel rendelkező, kiváló szakember.
Ő azt mondta, hogy el sem tudja képzelni, hogy egy onkológiai nőgyógyászati
osztályon mit is tudna csinálni egy pszichológus. Pedig ő és a hozzá hasonló
szakemberek nem ilyen hentes fazonú nőgyógyászok, mint amilyeneket minden
nő ismer, hanem ez egy elit csapat. És ők komolyan hiszik, hogy már annyi
mindent tudnak… Ez az a magabiztos, patriarchális szemlélet, amely kizárja
az eltérő tudást képviselő más szakmák képviselőit vagy a civil szervezeteket.
Az a véleményem, hogy az orvosláshoz
nélkülözhetetlen volna egyfajta holisztikus szemlélet, melynek révén az
emberi test és lélek egészét együttesen veszik figyelembe. Sajnos, ez a
nőgyógyászok túlnyomó többségéből teljesen hiányzik. Ennek szerintem az
lehet az oka, hogy nem a legokosabb és legfelkészültebb orvosok mennek
nőgyógyásznak. Általában, az ember egész, testi-lelki működésének ismeretét
tekintve, sajnos, ez egy igen fölkészületlen, gyenge társaság – tisztelet
a kivételeknek. Ez egészségügyi berkekben köztudott, és könnyen igazolhatnánk,
ha megnéznénk, hogy az egyetemen milyen eredményeket értek el, vagy csinálnánk
velük egy intelligenciatesztet. A legtöbben közülük nem látnak túl a saját
területükön. Csak a sajátjukra képesek koncentrálni, és ami odébb van,
azt szakmailag általában már nem tudják, nem merik vállalni, ezért inkább
becsukják a szemüket.
Még egy dolgot nagyon fontosnak
tartok megemlíteni. Kevés olyan terület van, ahol ennyire jelen van az
orvos–beteg viszonyban a férfi–nő kapcsolat, hiszen a nőgyógyászoknak még
mindig a kilencven százaléka férfi. Elmondom a személyes tapasztalataimat
arról, hogy milyen helyzetekkel kell szembesülniük a súlyos nőgyógyászati
bajokkal küszködő nőknek, ez talán megvilágítja, hogy ez a “férfi orvos–női
beteg” helyzet miért fontos. Egyszer bevittek kórházba, nem volt máshol
hely, bekerültem egy hatágyasba, nagyon helyes, ötven-hatvan éves parasztnénik
közé. Tájszólásban beszéltek, én nagyon rosszul voltam, és ők sokat segítettek,
ajnároztak engem, kedvesek voltak. És egyik reggel, amikor még úgy félálomban
voltam, és maguk közt beszélgettek, kiderült, hogy daganatos nőt nem vállalnak
fel otthon, mert “üres nő nem kell”. Szóval, falun ez még ma is egy általánosan
elfogadott nézet, hogy akit kipakolnak, az már nem nő. Tehát hiába lenne
a szexuális élete sokkal zavartalanabb, akit kipakolnak, az nem jó. És
akkor megszűnik a házasélet, és még a kocsmában is kibeszélik, hogy az
üres nő nem kell. Nem sokkal később feküdtem egy másik kórteremben egy
fiatalabb nővel, és mondta, hogy ő is egyszerű családból származik, és
ahogy az anyját kipakolták, az apja elment otthonról. És ezt ma, 1996-ban
mesélték. Sőt, olyat is hallottam, hogy a polgármester feleségéről kiderült,
hogy rákos, nagyműtétet kéne csinálni, ám mivel ő az első embernek a felesége,
nem merte vállalni, merthogy ez akkora szégyen lett volna a férjére nézve,
és inkább meghalt. Belehalt, és az egész falu tudta, hogy ebbe halt bele!
De inkább meghalt, mintsem hogy megműtesse magát! Szóval, ez azért döbbenetes!
Szociológusként ezt vizsgálni nem
akármi, hogy még micsoda előítéletek élnek falun, és hogy mivel kell szembenéznie
egy nőnek, és hogy mindez milyen dilemma elé állítja a nőgyógyászt. Mert
ha jószándékú, akkor belemegy egy hamis zárójelentésbe. Kérdés persze,
hogy ez jószándékként értelmezhető-e. Vagy azt mondja, hogy nem érdekel
engem, oldja meg a beteg, vagy éppen konzíliumot kér egy pszichológustól,
hogy ilyenkor mit csináljon. Ha elmaradottabb a vidék, akkor ott valahogy
a nőgyógyászok is másképp viselkednek. Az ilyen “üres” nők az ő szemükben
is leértékelődnek. Minél inkább a centrum felé haladunk, annál inkább megváltozni
látszik ez az attitűd. Meg a sugárkezeléshez szükséges jó gép van, mondjuk,
három helyen az országban, a citosztatikum, a kemoterápia drága, hozzá
se jutnak, nem aszerint megy a kezelés, hogy kinek mire van szüksége, hanem
sokszor az számít, melyik gyógyszer az olcsóbb. Szóval, sok külső feltétel
is megköti az orvosok kezét. Arról nem is beszélve, vajon bírja-e a nő
fizikailag az utazást a megyeszékhelyre a sugárkezelésre, amire harmincszor
kell elmennie. Bírja-e a család anyagilag meg ilyenek, szóval, még annyi
minden nehézség adódik vidéken, ami Pesten kevésbé merül föl. Csak meg
kell nézni a térképen az ellátóhelyeket: mikor juthat el egy vidéki nő
CT-re vagy mágneses rezonancia-vizsgálatra?
És eszembe jut egy másik szobatársam
is, aki arra panaszkodott, hogy korábban hiába csinálták meg a nagyműtétet
nála valamelyik vidéki kórházban, ugyanúgy vérzett utána, ami hát nonszensz,
és hogy az orvos nagyon arrogánsan, gorombán elküldte. Fölírt neki valami
kis gyógyszert, és nem javult az állapota… De hát az orvos is nehéz helyzetben
van, nem bírja megoldani, mert nincs eszköze hozzá, felszerelése, és visszalöki
a feszültséget, a tehetetlensége dühét a betegre. És a szerencsétlen asszony
szenved, és nem orvosolják a baját.
Ha már ilyen nyomorult helyzetben
van az egészségügy, legalább a betegtájékoztatáson kellene változtatni,
hiszen ehhez nem kell olyan borzasztóan sok pénz. Nekem is sokat segített
volna korábban, ha lett volna a közelben valaki, aki ugyanezen a betegségen
már átesett. Ez piciben működött is, hiszen azok a betegek, akik szintén
bent feküdtek, de már előrébb tartottak, s már túl voltak egy csomó dolgon,
elmondták, hogy ez így lesz, az nem fáj, az fáj, de ne félj tőle, ez és
ez fog történni. Nekem nagyon kellett volna látnom egy jó karban lévő civil
beteget, akinek már kinőtt a haja és dolgozik, és olyan állapotban van,
mint én tavaly vagy tavalyelőtt fél évig – hogy lám, lám, hát azért érdemes.
Ez nekem nagyon hiányzott. Erre nem gondolunk. Hiányzik a figyelem az ilyen
segítségre. Azt tudom, hogy Nyugat-Európában ez sokkal jobban működik.
Sajnos, nálunk a legtöbb kórházba be sem engedik az öntevékeny, civil betegsegítőket.
Pedig az ilyen önsegítő csoportoknak pontosan azt a céljuk, hogy megosszák
a saját élményt, hogy a beteg lássa az alagút végét. Csak sajnos, nálunk
rettentően érvényes mindaz, s különösen a nőgyógyászat területén, amit
úgy hív a szakirodalom, hogy patriarchális orvoslás. Amikor az orvos azt
hiszi, ő tud mindent, illetve mindent ő tud, ami kell a betegnek, a beteg
csak ne okoskodjon. Sok helyről hallottam, hogy ilyen civil szervezetek
plakátokat helyeztek el, aztán az onkológiai intézetben össze is szedették,
le is tépették. Úgyhogy itt borzasztó dolgok vannak. Volt egy újság, a
Napforduló, nagyon szép, színvonalas újság volt, négy jelent meg
belőle korábban. Úgy tudom, most megint kaptak pénzt arra, hogy megjelenjenek.
Remélem, sikerül nekik.
Budapest, 1996. július.
*Sáfár Gyöngyi: védőnő, ápolónő, szociológus. Született 1956-ban. Élt 40 évet