Reisinger János
Platón: Csillagok

Csillagokat nézel, szép csillagom. Ég ha lehetnék,
Két szemedet nézném, csillagom ezreivel.

(Szabó Lõrinc fordítása)
A világirodalom nincs híján a szerelmes verseknek. Csaknem ellenkezõleg: az irodalom harminc-negyven alapvetõ témája közül jó néhányat foglal le a szerelem, a társkeresés, a házasság, de a szétkülönbözés, „ama harmadik” az elárvulás stb. témája is. A szép és igen szép szerelmes versekbõl hadd emeljünk ki egy egészen rendkívülit: Platón epigrammáját, egyetlen disztichonba foglalva.
A szerelmi költészetnek mindmáig egyik fõ-fõ éltetõ elemei a természeti hasonlatok. Már az egyik elsõ nagyívû és többszólamú költemény, a csaknem 3000 évvel ezelõtti bibliai Énekek éneke pazar bõséggel ontja a hasonlatokat, amidõn a szeretett kedvest „liliom a tövisek között”, „Sáron rózsája”, a „mezõk lilioma”, a „bepecsételt forrás” kifejezésekkel illeti. A szeretett lény felidézése a legeslegszebb természeti tájak mikro- és makrovilágát csalja a költõ tollára, az ember elámul a bõségnek ezen a zûrzavarán, miként az utódköltõk, a legjobb kritikusok is, akikrõl méltán állapíthatta meg egy tudós, hogy a Jeromos-féle Vulgata latin kifejezéseit ismételték évszázadokon át a trubadúr-lírától a lovagköltészeten át a précieux-irodalomig, a romantikáig, vagy azon is túl, a máig elnyúló utóromantikáig. A szerelmi líra eszköztára Orpheusz halottakat felidézõ énekétõl a sablonokig végtelenül tág, s ha valamire a költészetbõl mondhatjuk, hogy nagyjában-egészében közismert, akkor erre minden bizonnyal igaz ez az állítás.
Azaz... Gyakran az ismertnek vélt dolgok szégyenítenek meg ismeretlenségükkel. Nem õk járnak rosszul ezzel, hanem mi. Egy remekmû – szokta gyakran ismételni Pilinszky – remekmû marad akkor is, ha befalaznák vagy a földbe rejtenék.
Ilyen Platónak ez a kis verse is.
Ne tagadjuk: ilyennek bizonyult Platón gondolkodása is a mai nemzedékek számára. Mit tanultunk róla? Az ideatant, s azt is olyan beállításban, hogy már a gimnazistának elment a kedve tõle, s magától a filozófiától is. Hogy mindennek ideája van, s a ló ideája valahol ott lakozik a fellegekben? Az élettelen idealizmus vagy éppen a „plátói szerelem”? Ugyan kit lelkesített? Platón néhány eszméjét árusították ki nevetségesen alacsony áron, úgy, hogy senki sem akarta megvenni...
Az eszmék nem közönséges gyümölcsei a filozófiatörténet hatalmas fájának. De csak az eszmékbõl vagy azoknak mégoly mesteri összefércelésébõl aligha lehet nagy gondolkodókat megérteni. Az eszmékhez út vezet: a gondolatok, mi több, a gondolkodás útja. Aki nem ezen az úton közelít hozzájuk, legfeljebb ragadományként szaggathatja le, és sosem ízlelheti a gondolatok beérlelõdéseként õket.
Pedig mennyien keresik az élet legfõbb ajándékát: a helyes gondolkodást, a józan bölcsességhez elirányító eszmékkel együtt! Emlékszem, amikor egyetemi tanulmányaim idején a fõvárosba kerültem, Platón mûveinek megszerzéséért valóságos háborút kellett vívni: az akkor – az 1970-es években – egyetlen elérhetõ, 1942-es, kétkötetes kiadás a Széchényi Könyvtárban hol volt, hol nem volt... Hol kikölcsönözhetted, hol meg visszajött a kérõlap: „ismeretlen helyen”. A ronggyá olvasott példányt olykor a könyvtárosok eldugták, hétvégeken szárnyra röpítették, vagy éppen egymásnak adogatták.
Platón a gondolkodás történetének fejedelme. Nagy igazságot fejez ki Emerson csattanós retorikája: „Platón a filozófia, s a filozófia Platón.” Kevés gondolat vagy eszme létezik, mely nem az õ „köpönyegébõl bújt volna elõ”. Szókratészi indíttatású gondolkodása rendszerhez, sõt iskolához, diszciplínák sokaságához vezetett, melyet mindmáig õriz Akadémiájának neve. S hiába vádolja a platóni iskolát Heidegger, hogy az ismeretek szétparcellázása a létrõl való gondolkodás fokozatos megszûnéséhez vezetett: ha igaz is a Holzwege egyik-másik minõsítése, Platón aligha tehetõ felelõssé  az utódok bûneiért, akik között egyre kevésbé akadtak valódi bölcsesség-szeretõk, annál inkább bölcselkedõk, tudományoskodók vagy éppen a mára maradt „kutatók”.
Hatalmas kérdéseket vet fel, hatalmas problémákat görget szinte lankadatlan erõvel az õ életmûve. Szerencsés gondolkodó persze, s fõleg az ókorból, akinek minden mûve ránk maradt! Míg a kortárs Szophoklésznek mindössze hét drámája áll rendelkezésünkre, s az ellenségévé vált utód filozófus, Arisztotelész is mindössze életmûvének alig felével írta be nevét Európa mûvelõdéstörténetébe, Platón teljes terítéket rak elénk oly bõséges tálalásban, hogy az eltelt 2300–2400 évben megemésztéséig kevesen jutottak el, igen-igen kevesen!
Platón a lelkiismeret mindenekfelett való megbecsülését örökölte halálra ítélt mesterétõl. Szókratész szellemujja mindvégig tapintotta ütõerét. „Ami testnek az egészség, az a léleknek az igazságosság” – mindkettejük jelszava lehetne a platóni megfogalmazás. Jól tudták, hogy „nem maga az élet a legfõbb érték, hanem a jó élet”. Honnan tudjuk azonban, hogy mi az igazság és a jóság? Megvan-e bennünk vagy a világban, amit annyira keresünk? Ha bennünk lenne, nem kellene erõfeszítéseket tennünk megszerzésére; ha a világban rejlenék, nyomára akadhatna bárki. Nincsenek ezek sem bennünk, sem körülöttünk, hanem egyedül Istenben, akinek szava hol érvényesülhet (daimónon), hol viszont becsukjuk elõtte lelkünket.
Platón hívja fel elõször a figyelmet a gondolkodás legszebb gyermekére, az emlékezésre. Mert az isteni keresés nem csupán kívülrõl közelít hozzánk; mint a levegõ – az evangéliumi hasonlat pneumája –, szinte észrevétlenül beszökik belsõ világunkba is. Az ember emlékezik és emlékezetébõl tudja, hogy nem így kellene élnie, nem a moslékos vályú mellett, amikor viszszavárja a tékozló fiú atyai háza. Az emlékezés is a Lélek eszköze és egyben a mennyei otthonba való visszairányításé. Önkéntelenül is bibliai hasonlatok jutnak eszünkbe, s hisszük, hogy ezekhez valamiképp Platónnak is több a köze, mint az orfikusokhoz, püthagoreusokhoz, akiknek halhatatlanságtana kétségkívül nyomot hagyott a lelkén, de annak legmélyebb sugalmaiban túlgyökerezett rajtuk. Platónnak nem csupán anamnészisz-tanítása van, hanem elemi vágya Isten és az elveszített Éden megtalálására. Nem csupán fronészisz-tanítása, hanem elementáris, hétköznapi szükséglete arra, hogy az emberek által lekezelt lelkiismeretet mint isteni szót a tudás, a belátás gyámpilléreivel is erõsítse.
Hogy „a tudás hatalom”, vagy hogy „minden méltóságunk a gondolkodásban van” – azt Francis Bacon és Blaise Pascal elõtt csaknem két évezreddel Platón már erõteljesen hirdette. A lelkiismeret filozófusa egyben az értelem és az ész filozófusa is. Szókratész, a mestere csak az elõbbi filozófusa volt, s egyben kiváló esztéta is, ahogyan azt a Prótagórász-dialógus tanúsítja. Platón két pilléren – de nem egészen a mítoszén és logoszén – kívánja felépíteni a házát, s I. levelében egy számukra ismeretlen szerzõt idézve költõi szárnyalással tesz hitet az „igaz emberek egyetértõ gondolkodása” mellett:
 

Sem sárarany,
a satnyareményû halandók
életében ritka kincs,
sem briliáns,
sem dús ezüst ágy,
drága jószág ember elõtt,
minekünk úgy nem ragyognak,
s tágterû föld másra sosem szoruló,
magától kövér szántói sem,
mint igaz emberek
egyetértõ gondolkodása.
        (Ritoók Zsigmond fordítása)

Nem biztos, hogy e gyönyörû vers vagy verstöredék nem Platóntól
való. Egész életmûvére is líra, vagyis a lélek legmélyebb rétegeinek, a nyelv legnagyobb lehetõségeinek mozgósítása jellemzõ. Páratlan életmû, nemcsak a gondolkodás, hanem az esztétika szempontjából is. Pilinszky János ezért sorolta legfõbb olvasmányai közé, s csodálta Bach zenéjével, Rembrandt festészetével együtt a legnagyobb lelki-szellemi üzeneteknek kijáró tisztelettel.
Így érthetjük meg azt is, miért volt Platón „mûvészetellenes”. Azaz pontosítsunk: nem õ volt mûvészetellenes, hanem a rossz mûvek csodálatát tagadta meg bátran. Nem is felejtik el neki soha. A gondolkodás nélküli mûvészet nem bocsátott meg és vélhetõen sose fog megbocsátani ezért Platónnak. Ma is találva érzik magukat, midõn a barlang falára bevetült árnykép árnyképét „alkotják meg”. A mûvésznek nevelt emberek nagy része „szellemi parazita” (Hamvas Béla), akik utánérzésektõl, ötletekbõl eszkábálják össze „alkotásaikat”. Ha egy-egy bértollnok jót írna róluk, már többet jelent nekik, mint a Platónt követõk súlyos, de igaz feddése Pascaltól Kierkegaardig, Tolsztojig, Dosztojevszkijig, Simone Weilig, akiket talán hírbõl sem ismernek. Platón nem alacsonyítja le a mûvészetet, ezért mondhat lesújtót a mûvészekrõl. Napjainkban viszont egyre inkább az vált szokássá, hogy szinte ajnározzák a mûvészeket és ezzel lealacsonyítják a mûvészetet.
Mindez kikívánkozott az irodalomtörténészbõl, aki Platón összes mû-
veit egynéhányszor végigolvasta, róla elõadásokat is tartott a legkülönbözõbb korosztályok és néprétegek számára. Kikívánkozott – de nem egészen céltalanul. Hogy ezek után kevés szóval adózhasson a Csillagok kevés szavának.
Lélegzetelállítóan egyszerû, gyengéd és ezáltal gyönyörû ez a vers. Már elsõ olvasásra az lehet az érzésünk, mint a Mikszáthot lefitymáló szakácsnénak: „Író úr, ezt én is meg tudtam volna írni” – és ezzel mondta ki a legnagyobb dicséretet, öntudatlanul.
A hétköznapok nyelvén is „csillagom”-nak szokták szólítani egymást a boldog szerelmesek. Ezt a beszédhelyzetet veszi fel Platón is. A csillagokat nézõ, szemlélõ lány földi alakjától messze eltávolodva „ég” szeretne lenni a férfi, de a paradoxon gyors feloldásával: csak azért, hogy még inkább, még teljesebben szerethessen.
Mindez a közelítés – távolodás – még inkább közelítés mozgásában oly finom és tapintatos, hogy az ember szinte csodálkozik, miért kellett olyan sokat hallania Catullus Lesbiájáról, az Odi et amóról, miért a minõsíthetetlen Janus Pannoniusról, de éppen Ady keserves „héjanászairól” is, amikor a magyar költészetben is létezik a szerelmi költészetnek egy berzsenyies–aranyos–
babitsos–radnótis vonulata is. Õsképként a bibliai szerelmi költészet mellé
Platónt állítanám.
E Platón-vers mélyére azonban csak akkor jutunk, ha engedelmeskedve a kozmikus távlatnak, elhallgatunk egy kicsit és beleéljük magunkat a vers világába. Miért vonzóbb és szebb egy szempár, mint a csillagok ezrei? Nem túlhajtás-e ez? A szerelmesekre jellemzõ végletekig csigázottság, költõi nagyotmondás?
A világokat átölelõ távlatnak van egy rejtett, mély mondanivalója. A szerelem, a szeretet, a boldogság, de a gondolkodás végsõ summája is ez egyúttal. A Biblia úgy kezdõdik: hogy Isten „jó”-nak látja minden teremtményét, de „igen jó”-nak az embert (Gen. 1:31). Az Isten képére és hasonlatosságára megalkotott lény végtelen felfedezésekre vár. Személyiségének szépsége kimeríthetetlen. A csillagos égbolt megszámlálhatatlan csodája is kevés annak érzékeltetésére, mennyi-mennyi szépség van az emberben, ha a szeretet pillantásával nézzük. E vers olvastán joggal kérdezhetjük: vajon nem puszta tárgyat, kívánságai kivetített célpontját (azaz önmagát) szerette-e csupán a legtöbb szerelmes vers költõje? Hol maradt a másiknak és a szeretetnek idõben is hosszúra nyúló felfedezése? Hol maradt akár csak az a dantei „szeretet, mely mozgat minden napot és csillagot”? A szeretett lénynek mint „élõ léleknek” nem egykönnyen elszakadó „hármas kötésben” – a szerelmes, a szeretett és a szeretetet adó Isten – való szemlélete, melyrõl a Genezistõl a Prédikátorig, Sofóniástól Máté evangéliumáig oly igaz szépséggel értesülhetünk?

Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta

C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/