A hetvennégy éves Attilio Fossadoro grófot, a Fellebbviteli Bíróság nyugalmazott osztályvezetõjét, aki módfelett testes ember volt, egy éjjel rosszullét fogta el. Talán túlságosan sokat evett-ivott.
– Mintha egy kõ lenne a gyomromban – mondta, amikor lefeküdt.
– Azt meghiszem – válaszolta a felesége, Eloisa. – Sejtettem, hogy ez lesz. Maga rosszabb, mint egy gyerek!
A neves bíró hirtelen hanyatt zuhant az ágyon, szája nyitva maradt, és senkinek sem válaszolt többet.
Vajon csak a vörösbor volt az oka, hogy nehéz álomba merült, vagy valami betegség tört ki rajta? Félrebeszélt. Szólongatták, rázogatták, vizet fröcsköltek az arcába. Hiába.
Ekkor már a legrosszabbra gondoltak. Eloisa asszony felhívta a kezelõorvosát, Albrizzi doktort.
A doktor éjjel fél egykor érkezett meg. Megnézte a beteget, meghallgatta a szívét, bizonytalannak tûnt, szelíd volt és diplomatikus, ami orvosok esetében nem sok jót sejtet.
A szomszédos szalonban a doktor, Eloisa asszony és a két gyerek, Ennio és Martina, akiket rögtön odahívtak, halk tanácskozásba fogott.
A helyzet egyre súlyosabbnak tûnt. Elhatározták, hogy a legfõbb szaktekintélyhez, a világhírû öreg professzorhoz fordulnak. Sergio Leprani profeszszor, noha már nyolcvanhárom éves is elmúlt, még mindig a legnagyobb tekintélynek örvendett, következésképpen vizitje sokba is került. De az efféle kiadások a legkevésbé sem rendítették meg a Fossadoro családot.
– Hogy mikor hívjuk el? Micsoda kérdés! Most rögtön! – adta ki a parancsot Eloisa asszony.
– Szó sem lehet róla, ilyen késõn egy lépést sem tesz, ezt verje ki a fejébõl!
– Márpedig Fossadoro gróf kedvéért eljön, az biztos! Akár fogadhatunk is, kedves Albrizzi.
S valóban, Eloisa asszony olyan határozottan beszélt a telefonba, hogy sikerült felborítania a Mester szent és sérthetetlen szokásait.
A professzor két óra körül érkezett meg, elsõ asszisztense, Giuseppe Marasca kísérte, vagy inkább támogatta.
Amikor a nagy ember belépett a szobába, Fossadoro kábulata szemmel láthatóan még mélyebb volt, és még aggasztóbban félrebeszélt.
A professzor leült az ágy végébe, Albrizzi és Marasca pedig minden adatot felsorolt neki: az anamnézist, a hõmérsékletet, a szív állapotát, a vérnyomást, a reflexeket és így tovább.
Leprani szenvtelenül hallgatta õket, szemhéja az erõs koncentrálástól (vagy talán az álmosságtól?) lassan lecsukódott, meg sem mozdult.
Végül Marasca lehajolt hozzá, s a helyhez, a körülményekhez és a késõi idõponthoz legkevésbé sem illõen belekiabált a fülébe: – Mester!
Leprani összerándult. A három orvos ekkor azt kérte, hagyják õket magukra.
A konzílium mindössze három percig tartott. A grófné aggodalmasan érdeklõdött: – Nos, Mester?
Leprani így felelt: – Asszonyom, legyen türelemmel. Mindent megtud idõben a kezelõorvosától – s ezzel betámolygott a liftbe.
Albrizzi legalább nem kérette magát. Kellõ körültekintéssel, de határozottan közölte a nagy tudású orvos véleményét: agyembólia, kedvezõtlen prognózis, felépülésre semmi remény, a betegnek legfeljebb egy hete van hátra.

Annál jobban meglepõdött Albrizzi másnap reggel, amikor megjelent a Fossadoro-palotában, hogy megérdeklõdje, mi újság.
Ida, a házvezetõnõ boldog mosollyal fogadta:
– Remekül van a gróf úr, majd’  kicsattan az egészségtõl! Sejtettem én már az elején is, de mit mondhattam volna a nagy hírû professzorok elõtt? Csak alaposan felöntött a garatra, ennyi az egész.
E pillanatban feltûnt a haldokló joviális alakja is.
– Köszönöm, kedves Albrizzi, hogy tegnap este idefáradt miattam. Igazán sajnálom. Tudom, tudom, nem kellene ilyeneket csinálni az én koromban.
– És hogy érzi magát, most, hogy felkelt?
– Nos, egy kissé még szédülök. Egyébként semmi bajom. Ilyen esetekben nincs gyógymód, ami felérne egy jó alvással.
Csoda. De botrány is. Amint Marasca, a Mester elsõ asszisztense értesült Albrizzitõl Fossadoro „feltámadásáról”, szörnyen feldühödött:
– Ez képtelenség! Hallatlan! Leprani professzor nem hibázik, sohasem téved! Felfogtad, Albrizzi, mi lehet ebbõl? A Mester a múlt hónapban egyszer már felsült. Csoda, hogy nem kapott infarktust. Hat napig ágyban feküdt. Egy újabb kudarc végzetes lenne. Megértetted? Egyébként meg te is milyen ökör vagy! Nem jöttél rá, hogy csak jól berúgott?
– Hát te?
– Nekem voltak kétségeim. De próbálj csak ellentmondani a Mesternek! Tudod, milyen átkozott természete van. Mostanra meg már mindenhol elhíresztelte, hogy Fossadoro halott.
– A fenébe. Most mit csináljunk?
– Nézd, a Mestert mindenáron meg kell kímélni ettõl, érted? Mindenáron! Majd én beszélek a grófnéval.
– És mit mondasz neki?
– Bízd csak rám. Ne izgulj, majd én elintézem a dolgot.
Az egyetemi szamárlétrán rendíthetetlenül lépkedõ Marasca világosan beszélt Eloisa asszonnyal:
– Itt igen súlyos dolog történt. Leprani professzor hamarosan bekövetkezõ halált prognosztizált, a páciens pedig úgy jár-kel, mintha kutya baja sem lenne. Remélem, az utcára nem ment ki!
– Hát, ami azt illeti...
– Uramisten, micsoda borzalom! Így kockára tenni egy nagyszerû, messze földön híres orvos hírnevét! Ez megengedhetetlen!
– Mit tanácsol, doktor úr?
– Elõször is rá kell venni a gróf urat, hogy feküdjön le. El kell hitetni vele, hogy beteg, súlyos beteg.
– De hiszen jól érzi magát!
– Grófné, ezt az ellenvetést nem vártam öntõl. Nem érti, milyen kényes a helyzet? Képes lenne sárba tiporni egy hosszú, dolgos, a szenvedõ emberiségért feláldozott élet munkáját?
– De nem lenne ésszerûbb, ha a férjemmel beszélne?
– Isten õrizz! Az õ korában az ember nagyon ragaszkodik az élethez. És aztán gondolnia kell a Fossadoro család hírnevére is. Ha kiderülne az igazság, a feddhetetlen bírón, a jó nevû nemesi család sarján nevetne az egész világ. Részeges vén bolondnak tartanák.
– Doktor  úr, megtiltom, hogy...
– Bocsásson meg, grófné, de ebben a helyzetben nincs helye finomkodásnak. Leprani professzort bármi áron meg kell menteni.
– És a férjemnek mit kell tennie? Tûnjön el? Legyen öngyilkos?
– Ezt már önökre bízom, grófné. A magam részérõl csak annyit mondhatok: Leprani sohasem téved, most sem tévedhetett. Ugyan már, igazán tekintettel lehetnek egy ilyen nagy tudósra!
– Hát nem is tudom, doktor úr... Nekem személyesen semmi kifogásom az ellen, hogy kövessem a tanácsait...
– Remek, grófné! Ezt vártam öntõl. Tudom, milyen magasztosan gondolkodik a család tekintélyérõl, a méltóságról. Egyébként meg igen egyszerû dolga lesz. Csak a megfelelõ ételeket kell tálalni például... A férje, a gróf úr biztosan nem kéreti majd magát...
– És mi lesz a vége?
– Leprani professzort senki sem hazudtolhatja meg. Egy hetet mondott. Nem bánom, hosszabbítsuk meg egy kicsit. Látja, alapjában véve megértõ vagyok. De két héten belül meg kell lenni a temetésnek.
A klinikai becsület gépezete hamar mozgásba lendült.
Leprani megkérdezte elsõ asszisztensét:
– Mi hír az öreg grófról? Elpatkolt már?
Az asszisztens pedig így felelt:
– Megmondta, Mester. Minden úgy történik, ahogy jósolta. A gróf már fél lábbal a sírban van.
A Fossadoro-palotába, ahol a grófot a legkülönfélébb kifogásokkal – a hideg, a szél, a nedves levegõ, a szmog, a kezdõdõ megfázás ürügyén – tartották bezárva, özönlöttek a telefonhívások. Leprani diagnózisa elterjedt az egész városban.
Telefonált a temetkezési vállalkozó a koporsó kiválasztása, a holttest elõkészítése és a dekoráció miatt, a körorvos a halotti bizonyítvánnyal kapcsolatban, a plébános, aki alig várta, hogy feladhassa az utolsó kenetet, az Árvák Intézete a temetés miatt, a virágos pedig a koszorúk ügyében. A gróf pedig még mindig olyan fürge volt, mint a csík.
A második hét végén Leprani professzor idegeskedni kezdett:
– Az az átkozott vénember még mindig él? – kérdezte.
Marasca doktor vérben forgó szemmel jelent meg aznap délután a Fossadoro-palotában. Vele volt két fiatal asszisztense szakácsnak öltözve, s birtokukba vették a konyhát. Este nagyszabású családi vacsorát tartottak: az egyik unoka névnapját ünnepelték. A meghívottak között ott volt a kíméletlen Marasca is.
Azt el kell ismerni, hogy remek munkát végzett. A lehetõ legkevesebb izgalom és rendbontás. Amint a vacsora végén Attilio gróf lenyelte az elsõ falat tortát, holtan esett össze. Az arcán még ott ült a boldog mosoly.
Marasca azonnal telefonált a professzornak.
– Ismét csak gratulálhatok, Mester. A gróf az imént kilehelte a lelkét. 

Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta