PAVICSICS MLÁDEN

Kajetan Kovic

---

Nyomok szerteszét a földön,
nyomok futnak szét a hóban.
Tudja ég, ki járt elõttem,
ki követ majd, tudja ég.

Minden csapás örök-õsi,
mind-mind a halál felé tart.
Mind elõtt egy születés van,
sose-volt-új mindenik.

Nyomok szerteszét a földön,
nyomok futnak szét a hóban.
Ott van köztük az enyém is,
esik, esik rá a hó.

 1953-ban a fenti verssel lépett a szlovén irodalom porondjára a huszonkét éves Kajetan Koviè. Egy évvel korábban Miroslav Krleža a jugoszláv írók kongresszusán tartott híres beszédében bejelentette, hogy véget ért a „csákányok és lapátok” költészetének korszaka, ahogy Szlovéniában a szocialista realizmust elõszeretettel nevezik, és az irodalom ismét az embert helyezi figyelmének középpontjába. Az új program jegyében a következõ két évben két válogatás is megjelent a legígéretesebb fiatal szerzõk mûveibõl, a Négy költõ versei és a Novellák címû kötet, ez utóbbit szintén négy író jegyezte (akik közül a negyedik a kötet megjelenése elõtt nem sokkal külföldre szökött, ezért a semmitmondó cím). A Négy költõ versei a szlovén irodalomban egy új korszak kezdetét jelölik, amelyet az irodalomtörténet jobb kifejezés híján intimizmusnak nevez, ezzel is hangsúlyozva az elõzõ korszakkal való szembenállását.
 Kajetan Koviè verseit olvasva éppen ez a személyesség és intimitás az, ami már az elsõ pillanatban szembetûnik. A lírai én minden erejét megfeszítve veszi fel a harcot a nyomasztó hétköznapokkal, a természetet dicsõíti a modern civilizáció embertelenségével szemben. Metaforái idõvel egyre elvontabbak lesznek, hogy aztán a végén mégiscsak elnyerjék konkrét jelentésüket. Így történhet meg, hogy a melankólia, lemondás és reménytelenség érzésével kitöltött belsõ valóság a végén legtöbbször mégiscsak valaminõ optimizmusba fordul át, ha nem egyetlen versben, akkor egy versciklusban, s ha nem egy ciklusban, akkor egy adott köteten belül. A széttöredezett világot és a benne való létezés módozatait kifejezõ ellentétek mesteri ötvözésérõl sokat mondanak a hatvanas években megjelent verseskötetek címei: A szél gyökerei és Tûzvíz. Koviè kedveli a klasszikus formákat, de gyakran fordul a szabadabb, kötetlenebb versbeszédhez is. Az irodalom tudósai Koviè korai költészetét gyakran illetik az „újromantikus” jelzõvel, egyesek a szimbolizmussal is összefüggésbe hozzák, a késõbbiekben pedig a modernebb irányzatok, legtöbbször a neoexpresszionizmus címszava alatt szokás emlegetni. Abban mindannyian egyetértenek, hogy Koviè a mai szlovén líra egyik legfontosabb, meghatározó egyénisége.
 Különös, hogy Koviè költészetébõl magyarul csak egy kis kötet jelent meg (Kajetan Koviè versei, válogatta, fordította és az utószót írta Lator László, Európa, 1979.), míg az Európa Kiadó mindhárom regényét kiadta.
 Az elsõ regény, a Sem isten, sem állat, a szlovén irodalomban ritka szerelmi regény példája, Szlovéniában 1965-ben, magyarul hét évvel késõbb jelent meg. A történet egyszerû: a regény elején az elbeszélés én-hõse, az építész Andrej egy mozi elõtt várja a lányt, akivel elõzõ este ismerkedett meg, és hamarosan csókolózott is vele, a regény végén pedig rájön, hogy köztük mindennek vége, mert a lány egy jelentéktelen esemény miatt hisztérikus rohamot kapott, és minden bajáért a fiút hibáztatta, aki a veszekedés után elõször leitta magát, majd makacsságból nem ment el a lányhoz, késõbb pedig azért nem, mert közben már túl sok idõ telt el. Megismerkedünk Andrej elõzõ szerelmével, akirõl minden lényegeset megtudhatunk, s az is kiderül, hogy Andrej a tökéletes szerelemre vágyik, ami természetesen elérhetetlen. A recenzensek ezért a regénnyel kapcsolatban gyakran emlegették álom és valóság romantikus kettõsségét. A könyvbõl áradó melankólia az érzékenyebb olvasót pedig arra indítja, hogy a regény hõseivel együtt felhajtson egy pohár konyakot, ha másért nem, akkor afölötti szomorúságában, hogy már nincsenek meg a kávéházak, ahol õk ültek. A regény olvasása közben javaslom, hallgassák az Egy férfi és egy nõ címû Lelouche-film zenéjét, amely a könyv megjelenése utáni évben született. A regény fõhõse az én-elbeszélõ, s a szövegalkotás módjából számunkra gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy ez a próza néhány évvel a szlovén elbeszélõmûvészetet megrázó modern földrengést megelõzõen született.
 Koviè második regénye, a Verseny, avagy hogyan töltötte Nikolaj építészmérnök a hétvégét, öt évvel késõbb, a szlovén próza modern fordulata után született. Az áttörés egyik képviselõje a szlovén prózában Rudi Šeligo volt, akire a francia újregény volt elementáris hatással. Koviè regényében a cselekmény ideje összeszûkül, a helyszín azonban ugyanaz marad, mint az elsõ regényben: Ljubljana belvárosa, amelyet itt is, ott is konkrét utcanevek, bárok és más helyszínek jeleznek. Az elõzõ regénybõl megmarad a fõhõs foglalkozása is, csak a neve változik meg, itt Nikolajnak hívják. A szerelmi történetbõl itt már csak a jelzésszerûen ábrázolt szex maradt, a hangsúly a társadalmi kérdéseken, konformizmus és nonkonformizmus ellentétén, az emberi lét értelmének örök kovièi dilemmáján van. A történet elején Nikolaj egy szombat reggel az újságból tudja meg, hogy a városközpont rendezésére kiírt pályázatot az ismert udvari építész, Brejc nyerte meg, egykori professzora, aki a politikusok szemének kedves tervvel pályázott, míg õ, többi társával együtt, akik a jobb s szakmailag igényesebb tervet nyújtották be, nem kapott semmit. A regény végén Brejc professzor tervezõirodájában állást ajánl Nikolajnak, aki visszautasítja az ajánlatot. Elõtte együtt hál Brejc feleségével, és saját húgától megtudja, hogy évekkel ezelõtt Brejc vette el az ártatlanságát.
 A harmadik regény, a magyarul most megjelent Utazás Trentóba a Fehér mese témáját folytatja. Itt ugyan nem a hóban hagyott nyomokról van szó, hanem a szerzõ (bocsánat: elbeszélõ) egy rokonának, Franc M.-nek az életútjáról (ha hiszünk az elbeszélõnek, hogy azonos a szerzõvel). Franc M. fiatalemberként az elsõ világháborút megelõzõ években nagy nõcsábász volt, ami szüntelenül újabb és újabb veszélybe sodorta, ezért állandó költözködésnek volt kitéve az akkori Stíria területén, s még Bécsig is eljutott. Ténykedését katonaruhában is folytatja, amit Mariborban ölt elõször magára, majd a nagy háború kitörésekor Galíciába vezénylik, onnan pedig az olasz hadszíntérre. Itt egy darabig a front mögött szolgál hadtápos tiszti küldöncként, és életében elõször igazán szerelmes lesz. Késõbb áthelyezik az isonzói frontra, ahol nem sokkal azután elszabadul a történelem elsõ villámháborújának pokla. Társaival együtt elfoglalja a Rombont, a híres hegyet, amely a csata elõtt néhány méterrel magasabb volt, mint utána, majd a Piave partján magasodó hegy, a Monte Tomba elleni rohamban megsebesül. Sebesült lábát az utolsó pillanatban Prágában mentik meg az amputációtól. A hazai Radgonában lábadozik. Leszerelése után nem sokkal véget ér a háború, a Monarchia végnapjait éli, s a teljes széthullás után megalakul a déli szlávok állama. Franc borkereskedõ lesz, beleszeret egy vendéglõsné lányába, beköltözik választottja házába, s a lány hamarosan teherbe esik tõle, ám közben kiderül, hogy egy másik nõ is az õ gyerekét várja. Mire a nõkkel sikerül egyezségre jutnia, leég a vendéglõje. Szorgalmas munkával, hitelekbõl felépíti a házat, de mire tíz év múltán végre kezdi magát összeszedni, ismét tûzvész martaléka lesz minden ingósága. Ekkor családostul átköltözik a Mura túlpartjára, Muraszombatba, és kereskedelmi ügynökként keresi kenyerét. Békésen telnek napjai, csak amikor felönt a garatra, akkor mesél háborús élményeirõl. A második világháborúban a Mura határfolyó lett a jobb gazdasági helyzetben levõ Magyarország és a Birodalom között, ahol nagy volt az ínség, nem volt elég élelem, fõleg a hús hiányzott. Így válik Franc alkalmi csempésszé, s amikor egyszer elkapják, a bíróságon valahogy kimagyarázza magát elsõ világháborús kitüntetéseivel. A háború után nyugdíjasként még a földmûveléssel is megpróbálkozik. Betegségek következnek, özvegység, ivászatok a cimborákkal a Hadirokkantak Szövetségébõl, s a végén – a halál.
 És hogyan állnak elénk a „Franc M. egyszerû életébõl” vett jelenetek?
A könyvet a Prológussal kezdi és az Epilógussal zárja az egyes szám elsõ személyû elbeszélõ, aki magát Írónak nevezi, és igyekszik azonosulni a szerzõvel: írástudó, nyugdíjas szerkesztõ, Jurij fiának apja stb. Elbeszélését a Prológusban azzal indokolja, hogy Franc nagybátyja õt szemelte ki krónikásául. Itt szerzünk tudomást Franc születési helyérõl és idejérõl, gyerekkorának fõbb eseményeirõl. Érdekes Franc születési helye: az ószövetségi ház, mely a regényben ismét visszatér. A kurzivált betûk felhívják az olvasó figyelmét, hogy ez nem akármilyen ház, és valóban nem az: Koviè költészetének olvasói már ismerik a Ház címû versbõl (a Szélkakasok címû kötetben jelent meg 1970-ben), amelyben Koviè (bocsánat: a lírai én) elõdeinek házáról beszél. A Prológusban találjuk annak az útnak rövid leírását is, melynek során Trentóban hiába kereste Franc egykori szerelme, Enrica nyomát. Az Epilógusban megható leírását olvashatjuk a nagybácsi háborús nyomain tett második útnak, amely ismét Trentóba vezet, s ezúttal sikerrel jár, megtalálja Enricát, és ezzel gondoskodik a könyv érzelmes befejezésérõl. Közben a regényben itt-ott felbukkan az Író, és kommentálja az elbeszélést. Ebbõl a szempontból a legérdekesebb az elsõ fejezet, amely Franc ifjú éveirõl számol be.
 Itt az Író Franc „személyes archívumából” származó dokumentumokat felhasználva elõször egy magánnyomozó feljegyzéseit idézi, aki megbízását annak felderítésére kapta, hogy lopott-e Franc M. Bécsben, de csak a lányokkal véghezvitt hõstettek nyomaira bukkant, minek következtében lassanként elborult az elméje, és elmegyógyintézetben végezte, ahol valószínûleg a kézirat is keletkezett, amit az Író lefordított és gondozott - legalábbis ezt állítja a következõ elbeszélõ, aki a magánnyomozó lelkét gyógyította. A harmadik elbeszélõ egy pszichiáter, akivé a magánnyomozó betegségében „átvedlik”. Ezekkel az elbeszélõi mûveletekkel sikerül a könyv legvalószínûtlenebb részéhez – a fõhõs szexuális hiperaktivitásához – a kellõ távolságtartást megteremteni, ami a nehezen hihetõ események regénybe emelésének apológiája. Az ezt követõ fejezetek földközelibbek, az elbeszélõ szép sorjában elmeséli Franc életének állomásait, mígnem a negyedik fejezet közepén – Az ószövetségi ház címû alfejezetben – meg nem jelenik ismét az én-elbeszélõ, aki a Prológusra hivatkozva saját gyerekkoráról kezd mesélni, amelyben természetesen jelen van a nagybácsi is, majd az ötödik fejezet végén, Franc temetésének leírásakor találkozunk vele utoljára. (Érdemes megjegyeznünk, hogy az ószövetségi házban történt események leírása nagyban hasonlít az Õsök címû versben foglaltakra, amely szintén a Szélkakasok címû kötetben jelent meg.)
 A szellemes, szórakoztató s olykor megható elbeszélés, amely egy régen letûnt világot varázsol elénk, és egy személyes történeten keresztül újraéli Közép-Európa huszadik századi történetét, megható befejezésével ismét rámutat Koviè lírájának és prózájának rejtett összefüggéseire, hiszen nem nehéz felfedeznünk a hasonlóságot az egyik legismertebb Koviè-vers, a Délsziget (a Labrador címû kötet záróverse) utolsó sorával: a délsziget van.

 A könyv biztató fogadtatásáról érkezõ hírek talán további Koviè-mûvek kiadására bátoríthatják a magyar kiadókat. Mindenképpen érdemes volna megfontolni egy újabb Koviè-verseskötet kiadását, hiszen a régi kis kötet ma már hozzáférhetetlen, és a szerzõnek még számtalan jó verse van. És mindenképpen ki kellene adni azt a könyvet, amit a legjobban szeretek, a már nagyon sok nyelvre lefordított gyerekkönyvet, Muri macska történetét, amely egyszerûen zseniális...