Umberto Saba költészetére
jellemzõ, hogy a történelem medrébõl kilépve,
már-már rítust teremtve belõle, a hétköznapokra
esõ „ünnepeket” üli meg. Poézisének tiszta
forrása az a szinte misztikus rajongás és gyengéd
szeretet, amit Umberto Saba családja és mindenekfelett szülõvárosa
iránt érzett. Ha tehát meg akarjuk ismerni költészetének
alapelemeit, meg kell ismerkednünk a költõ életét
formáló fõbb eseményekkel is, hiszen õt
méltán tarthatjuk az itáliai modern költõk
közül leginkább “önéletrajzi” poétának.
Költõnk 1883. március
9-én született Triesztben. Édesapja német, édesanyja
zsidó volt. Az apa a gyermek születése után elhagyta
családját. (Umberto Saba húszéves korában
találkozott elõször édesapjával.) A költõ
gyermekkorára a folyamatos családi konfliktusok árnya
vetõdött. Mégis, amikor gyermekkorát idézte
az 1924-ben írt verses Önéletrajzának negyedik
szonettjében, akkori „kisvilágát” összetetten
ilyennek láttatja:
Gyermekkorom kisszámú pajtikái
s pár állata közt boldogan,
szegényen
éltem; volt még egy áldott
lelkü néni,
a második anyám, s Isten
az égben.
(Önéletrajz. Simon Gyula
fordítása)
A „jótét lélek
nagynéni”, anyai nagynénje segítsége kellett
hozzá, hogy a kis Umberto középiskolai tanulmányokat
folytathasson, majd beiratkozzon a Kereskedelmi és Tengerészeti
Fõiskolára, amit azonban édesanyja kívánságára
nem végzett el.
Umberto Saba 1907-ben önkéntes
katonaként Firenzében szolgált. Élményeit
tükrözik a Katona-versek. Salernóban, egysége itt
is állomásozott, egyik fiatalkori versében így
látta elveszett önmagát:
Ott voltam újdonsült bajtársaimmal;
megrakott asztalt ültünk körül
együtt,
mikor egyszerre feltûnt
bennem egy árny,
mely távoli jövõmet,
minden zordságát, fájdalmát kitárva,
mutatta fel a kavargó sötétbõl.
Döbbenten kortyoltam két garasos
ára
borom a képtõl.
Nem voltam költõ, mint katona
tengtem,
elveszett állapotban,
s a bolond világ felé sandítottam,
némán és meglepetten,
kinek, mint annyi másnak,
mélyvörös borra ment kevéske
pénze,
mit anyja küldött, csókokkal
tetézve,
s nem lett búsabb s vidámabb;
(Egy
újonc álma. Hárs Ernõ fordítása)
Apai neve, a Poli helyett felveszi
a Saba írói nevet, ami héberül kenyeret jelent,
és kapcsolatba lép firenzei irodalmi körökkel.
Umberto Saba az igen jelentõs firenzei irodalmi folyóirat,
a La Voce munkatársa lesz. 1913-ban lát napvilágot
gyûjteménye, a Trieszt és egy asszony (igaz, ekkor
a címe még Szememmel).
Regina nagynénje segíti
hozzá, hogy a fiatalon, huszonöt éves korában
nõsülõ költõ szülõvárosában
kicsiny antikváriumot nyisson, amely szerény körülmények
között, de lehetõvé teszi számára
a független írói létet. A könyvkereskedés
az idõk során valódi intellektuális körré
növi ki magát. A trieszti kulturális élet szereplõi
sokszor és szívesen adnak találkozót itt egymásnak.
Umberto Saba az elsõ világháború
idején – akárcsak az olaszok többsége – helyesli
a hadba lépést az antant oldalán. Behívják
katonának, és rövidesen a fronton találja magát.
Élményeit versekben örökíti meg: megszületik
Háborús versek ciklusa, mely egyáltalán nem
ünnepli a széltében-hosszában népszerûsített
„olasz hõsi erényeket”, de igaz szolidaritás fejeznek
ki az egyszerû népi alakok iránt. A versek hangulata
éppenséggel antiheroikus, mint például azé
a versé is, amely a karján megsebesült parasztkatona,
Zaccaria sorsáról szól, aki „parasztból munkás
akart lenni végre”:
Most – más sebesültek között
– a béke
boldog korára emlékszik;
darútoll
fityeg csákóján honfiúi-hetykén.
(Zaccaria. Majtényi Zoltán
fordítása)
1921-ben jelenik meg a Daloskönyv,
válogatott verseinek elsõ változata, míg az
1922–23-as termékeny években születnek a Preludiumok
és dalok címû kötet versei.
1928-ban a Solaria címû
folyóirat országos figyelem középpontjába
állítja, de a hermetikus költészet évadjának
idején a kritika hallgat Umberto Saba költészetérõl.
A hermetizmus valamilyen mértékben a hatalomra jutott fasizmussal
való szembenállás módja lesz.
Umberto Saba más dolgokat
akart volna írni és megjelentetni azokban a kemény
években, melyek az etiópiai háborútól
(1936), a Hitler–Mussolini-szövetségen át, az 1943.
szeptember 8-án bejelentett fegyverszünetig és az azt
követõen Itália német megszállásáig
tartottak. Olyan dolgok voltak azonban, melyeket nemhogy megjelentetni
nem lehetett, hanem még az is veszélyes volt, hogy a költõ
rejtekhelyen tartotta õket.
A fasiszta hatalom „fajvédelmi”
törvényei arra kényszerítik, hogy elhagyja Itáliát,
de rövid párizsi tartózkodás után visszatér
hazájába. Umberto Saba számára 1944 lesz a
legnehezebb és legfájdalmasabb év. Mivel a németek
Trieszt minden talpalatnyi földjét ellenõrzésük
alá vonják, a költõ illegalitásban Firenze
és Róma között bujdosik, „mint szegény állat,
kinek a halál jár a sarkában”. Életének
erre a tragikus idõszakára késõbb Daloskönyve
1944 címû ciklusában így emlékszik:
Volt egykor temetõm is, hol anyácskám
pihen az apja, anyja sírja mellett.
Akár a kert, oly szép. E
drága kertet
én gondolatban hányszor fölkerestem,
és most lelkemben újra fölidézik
a kétségek, gyötrelmek,
szenvedések.
Elrabolták a fasiszta pribékek
még a sírt is – a német
martalócok.
(Volt egykor. Zsámboki Zoltán
fordítása)
Itália felszabadulása
után Triesztbe tér vissza. 1948-ban jelenteti meg a mértékadó
Mondadori kiadó A Daloskönyv története és
idõrendje címû tanulmánykötetét.
1953-ban a római egyetem díszdoktorrá avatja. Mindkét
esemény termékeny költõi korszakát jelzi,
valamint annak elismerését, hogy Umberto Saba az olasz kultúrát
jelentékeny alkotásokkal gazdagította.
1957-ben jelenik meg a Daloskönyv
harmadik, végleges változata.
Umberto Saba ugyanebben az évben
hunyt el Goriziában augusztus 25-én.
„Umberto Saba élete – jegyzi
meg Giuliano Manacorda, a XX. századi olasz irodalom jeles történésze
– és költészete régóta szintézist
alkot.” Valóban, a Daloskönyv az önéletrajzi költészet
példája, amelyben a világ és a köznapiság
objektív látásmóddal, az események történelmi
kapaszkodók nélkül, de mélyen átélve
kapják meg poétikai formájukat.
Trieszt
Umberto Saba költészetének
alapelemeit abból a környezetbõl merítette, melyben
életét élte.
Trieszt, amely Itália részévé
csak 1918 novemberében vált, „szerepe Itália keleti
kapujában – ahogy Italo Svevo írta Önéletrajzában
– abban az asszimilációs képességben van, mely
a kereskedelmet és az idegen hatalmat összhangba tudja hozni
a régi római város, Tergeste szellemével.”
Trieszt, az Osztrák–Magyar
Monarchia kikötõvárosa csodálatos változatosságáról
volt híres. Az emberi fajták, nyelvek és szokások
sokasága kavargott a város falai között. A latin,
a német és a szláv kultúra adott itt egymásnak
találkozót, s itt vert gyökeret néhány
olyan kisebbség is, mint a zsidó, a görög, a magyar
és a török. Trieszt egyedi világa jelentõs
hatást tett Umberto Saba költõi sorsára, melynek
a modernsége mindent összevéve természetes és
bensõséges volt. Finom hajszálerekkel kapcsolódott
ahhoz a közép-európai szellemiséghez, amelynek
kialakításában részt vett Italo Svevo, Scipio
Slataper, Michelstaedter, de amely ma is nyomot hagy például
Pier Antonio Quarantotti-Gambini mûvein (például A
cirkáló hulláma játékos és ragyogó
lapjain), valamint Tomizza munkásságán. Talán
más esztétikai és ideológiai alapvetéssel
ugyan, de ennek a szellemiségnek a fényében magyarázhatók
Pier Paolo Pasolini fiatalkori mûvei is, például az
Egy dolog álma.
Kisebb szerepet játszott azonban
Umberto Saba költészetében zsidó származása.
Hiábavalónak bizonyultak az anyai ösztönzések,
nem lett példaképe Samuele Davide Luzzato, a megbecsült
„haham”, a kelet-kutató és költõ, az anyai nagybácsi.
Alakját, mely addigra elvesztette élénk vonásait,
abba a családi gettólétbe számûzte, amelybõl
õ éppen kiszakadni vágyott. Ebben a tekintetben Umberto
Saba nagyon különbözött például Giorgio
Bassanitól, akinek zsidó és arisztokrata származása
legjobb mûveinek tematikai alapja.
Umberto Sabánál a vallási
élmény is mélyen átélt fájdalmas
válságként jelentkezett. Az élet középpontjába
a közvetítõk nélküli Istenimádást
helyezte; az emberekrõl azt tartotta:
mind-mind az élet és a bánat
szülötte itten,
s mint bennem, az Úr lobog a szivükben.
Rajtuk, rajta is, felismerhetõ
az Úr arcvonása. Fontos azonban az élet: mert csak
az életben és nem rajta kívül van titok és
csoda.
Jól látható,
hogy ebben a vonatkozásban Umberto Saba költészetére
hatást tett Giovanni Pascoli poézise, amelynek legfõbb
mondanivalóit a titkok kutatása és a létezés
fölötti metafizikai elmélkedések adják.
Lényegesebb azonban, ha Umberto
Saba a költõi szövegeit gondos tanulmányozásnak
vetjük alá, hogy kiviláglik: a trieszti poétát
nem sodorták magukkal a kor leghevesebb költészeti áramlatai
sem.
Umberto Saba nem került D’Annunzio
mítoszainak kereke alá, és nem követte azon az
úton, mely a költõt istenség trónjára
emelte, bár D’Annunzio örökösének bizonyult
a szuggesztív szavak kiválasztásának szenvedélyében.
Igaz, Umberto Saba ezt a törekvését is a konkrétság
és valóság szolgálatába állította.
Ugyanakkor idegen volt tõle a futuristák zajgása is.
Neki hiába szavalta Filippo Tommaso Marinetti A háborús
légi költõk géptörzsében: „szabad
versekben és szabad szavakban a gép, a sebesség, a
repülés és új technikák fialta háborúnak
költõi értéke” van. De Umberto Saba kívül
maradt a hermetizmus áramlatán is. Õt nem elégítette
ki, hogy a végtelenül pontosra és különlegesre
csiszolt homályos szavak értelmét csak az a ritka
bennfentes tudja megfejteni, aki rendelkezik a fordításhoz
szükséges kódtáblázattal.
Umberto Saba, a való élet
szerelmese, halkan és a beszélt nyelv elemeibõl építkezve
magasztalja a szeretett családot, az õt körülvevõ
világot, de mindenek felett, városát.
Hazamenet gyakorta ejtem útba
az Óváros egy-egy sötét
utcáját.
Tócsákban sárgán
tükröznek a lámpák
imitt-amott, s csak úgy nyüzsög
az utca.
Itt, ahol kavarog, jön-megy a nép,
kocsmából haza vagy a bordélyházba,
hol áruk és emberek áradatja
egy nagy kikötõ hordaléka,
találom én meg, áthaladva,
az alázatosság végtelenét.
Az utcalány, a matróz, átkozódó
vénember és perlekedõ
fehérnép,
a dragonyos, ki ott lógatja térdét
a lacikonyhán,
a szerelemtõl kerege, lázadt
fiatal lány,
mind-mind az élet és a bánat
szülötte itten,
s mint bennem, az Úr lobog a szivükben.
S gondolatom e megtörtek körében,
minél rútabb az utca,
annál tisztábbnak érzem.
(Óváros. Jékely
Zoltán fordítása)
Nem lehet nem észrevenni, azzal,
hogy Umberto Saba a valóság szerény és köznapi
oldalára állt, tematikailag igen közel került az
„alkonyi” költõk verseihez. Guido Gozzano is szól, igaz,
távolságtartással és némi gunyorossággal
a „jó dolgokról”, melyek, sajnálatosan, „rossz ízlést”
tükröznek, míg a kétségbeesett és
magányos Sergio Corazzini fáradt hangon monologizálva
idézi fel fájdalmait és árnyalatos bánatait.
Umberto Saba költõi optikája,
ha kísérletképpen megpróbáljuk poézisét
a crepuscolarizmus keretei közé helyezni, ellenáll a
torzításnak. Jól látható ugyanis, hogy
teljes és átélt érzelmi tapadása a valósághoz
bármennyire is tartalmaz olyan motívumokat, melyekben a fájdalmas
emberi életkörülmények legaprólékosabb
részletei tárulnak fel, sohasem hangolódik el a „siránkozás”
önsajnálata felé. Íme a bizonyíték:
Trieszti köz, hol a szomorúságnak
hosszu napjain nézelõdnöm
oly jó,
a Lazzaretto Vecchio út. A házak
között – mind mint egyforma ósdi
menhely –
az egyetlen víg folt a betorkolló
utcák végének legmélyén
a tenger.
Rozzant külsejü butikokból
fûszer-
s kátrányszag árad;
hajókötelekre
és hálókra alkudoznak;
egy mûhely
fölött zászló a
cégér: bent, a boltból
kifelé a járókelõkre
lesve,
kik egy pillantásra méltatják
olykor
õket, vértelen arccal rágörnyedve
a mindenféle nemzeti színekre,
munkásnõk töltik a lét
büntetését,
életfogytiglan: ártatlan
rabok vad
komor sora varr vidám lobogókat.
Trieszben, hol oly sok a tájban s
égben
a szépség, s szomorúság,
van a Via
del Monte, egy kaptatós meredélyen.
Elején egy zsinagóga, a végén
egy klastrom, félúton kápolna;
itt a
rétekrõl fürkészõn
a mélybe nézvén
egyszerre látod az élet sötét,
vad
nyüzsgését körben:
hajókat, a tengert,
partfokot, tömeget, árusbódékat…
Ám a partján e hirtelen meredeknek
van egy kihalt temetõ, hová
nem ment
szent menet régen, s ahol nem temetnek,
mióta eszemet tudom: a régi
zsidótemetõ ez; lelkem becézi,
ha egyarcú s –lelkû öregjeimre
emlékszem, kik aprócska üzleteknek
s nagy kínoknak múltán,
most itt pihennek.
A Via del Monte szentelt érzéssel
telt utca – az öröm s szerelem
mindig
a Rosetti Domonkos utcán lépdel.
E széles, zöld kültelki
út, mely színét
napról napra mindig jobban veszti,
s így
mindinkább város s mind kevésbé
vidék,
õrzi még elmúlt szép
évei báját,
az elsõ szétszórt
villácskák, s a ritka
csemete-fasorok üde varázsát.
Ki ott sétál, e késõ
nyári este
(mikor minden ablak sarkig kinyitva
nyit szép kilátást,
s bennük kötögetve,
olvasgatva ülnek), úgy véli:
újra
élet s szerelem örömére
gyúlna
itt a kedvese, s õt, csak õt
szeretné;
meg hogy e tájon kisfiának
arca
is egészségesebb rózsákra
kapna.
(Három utca. Maróti
Lajos fordítása)
Umberto Saba, fõként a fiatal költõ – és ezért a felületesen ítélkezõ kritikusok többször „vidéki” költõnek tartották – sohasem fogyott ki városa dicséretébõl. Ha azonban a szerencsés hangvételû, pontos és mértékletes rajzolatú versek felszíne mögé pillantunk, észre kell vennünk, az élet és a mindennapok elfogadásának költõi folyamata szinte misztikus mélységû medrekbe ágyazódik.
Nincs a világon ennél kedvesebb
hely
mint a San Carlo móló, s
a világon
hol lenne tökéletesebb magányom,
s mi lenne szebb, mint a lidó s
a tenger?
Innen hajók hosszú sorára
látok
– ifjú emlékek. – Lomposan,
soványan,
lehet, hogy a berakodásra várnak
–
kamaszhad cselleng; a hajók farában
azok a ládák ott, s azok
a zsákok
egykor mily szédítõ
vagyont igértek,
ha egyszer én is a tengerre szállnék.
Mily tömeg várna, mikor visszatérek…
Barátaimnak gazdag, szép
ajándék…
De már San Carlo mólóját
talán még
ezért sem hagynám el; Itáliának
e végsõ partját, ahol
harc az élet;
nem tudnék élni így
az alkotásnak
s szép emlékeimnek sehol,
hiába:
gyökereim e tájnak talajában
túl mélyre értek.
Ne csodálkozz, drágám,
hogy soha innen
el nem kívánkozom, s szemem
e tájon
oly szeretettel nyugszik: a világon
nincs nyüzsgõbb kikötõ
- csak szíveinkben.
(A móló. Lothár
László fordítása)
Ha az „alkonyi” poétáknál bánat és pusztulás fájdalma jellemzi és fejezi ki a költõi üzenetet, addig Umberto Sabát megóvja ettõl, hogy az életet minden pillanatában, mint életet fogadja el. Ezt az életet nála öröm és optimizmus hatja át, ami azt jelenti, hogy lelket lehel „mindenki forró életébe”, még a legegyszerûbb emberekébe és a legegyszerûbb dolgokéba is. Umberto Saba olykor olyan motívumokkal él, melyek bizonyos tekintetben lehetnének akár absztraktak és naturalisztikusak is. De nem. A vers élettel telítõdik meg és színekben pompázik, és az egyszerû emberek a szent stigmák hordozóivá lesznek.
Éjjel, képzeletem hogy elcsitítsa
a fájó kínt, mely
belül egyre éget,
más csatákat vetít
elémbe: Lissa,
a Balkán s Trieszt tájaira
szállok,
a vén gettóhoz, és
végül betérek
egy kocsmába, s várom, várom
az álmot.
Nappal, amilyen hosszú, olyan árva.
Halak raja, smaragdzöld színü
tenger,
s egy kis sziget van festve a falára.
De éjszaka itt füstölnek
s kacagnak;
matróz itt találkozik a szirénnel,
– egy dalmát kapta a legborzasabbat.
Hallgatok hát, s a társaságnak
újra
örvend szívem, mert nincs más
semmi éden,
mely ily rekedten dalol, s igy kigyujtja
az arcokat a vidámság tüzében.
(Vendéglõ „A kis sziget”-hez.
Lothár László fordítása)
Az önéletrajzi elemektõl
elevenednek meg „ezek a reszketõ kézzel színezett
vásznak, ez a szentség és a festészetnek ez
a kivívott tisztasága” – jegyzi meg Claudio Varese az Alkalmak
és értékek a mai irodalomban címû könyvében,
majd így folytatja: „mindez arra szolgál, hogy a régi
vágy titkos és elhallgatott hatalmát fejezzék
ki, ami éppen ebben a távolságban kap értelmet”.
A költõ megrendítõ
ragaszkodása az élet tényeihez megtalálható
abban a pontos metszetben is, mely átlelkesíti három
városról (Milánó, Torino, Firenze) írt
sorait. Az önéletrajzi utalások ezekbõl a versekbõl
sem hiányoznak, hiszen mintha, mit lába érint, minden
kõ az úton az õ „szíve” lenne, s „régi
sok bánata”. Fontos vers a Firenze, hiszen a a költõ
barát Eugenio Montale látogatására érkezett
Umberto Saba ex pressis verbis fordít hátat a múltnak,
s fordítja arcát az új idõk felé.
Hogy átöleljem Montalét,
a költõt
– szomorusága oly nemes –, e régtõl
kedves városba jöttem újra.
Mintha,
mit lábam érint, minden kõ
az úton,
a szívem volna, régi
sok bánatom. Nem sírok vissza
semmit.
Új csillagállás, új
idõ köszönt.
(Firenze. Takács Zsuzsanna
fordítása)
Montale kapcsán elmondható,
hogy van, aki úgy gondolja, hogy hatott Umberto Saba utolsó
verseire. Carlo Muscetta a Válogatás a Daloskönyvbõl
címû kötet bevezetõ tanulmányában
megjegyzi, hogy talán „helyesebb lenne a két költõ
közötti kölcsönhatásról beszélni
(ami nem veszélyeztette egyikõjük eredetiségét
sem), a témák természetes találkozásából
fakadó cserefolyamatról a liguriai költõ már-már
sivár stílusa és Saba helyzetének kétségbeesett
hangjai között”.
Madarak, érzelmek
„A madarak – írja Umberto Saba a
hasoncímû 1948-as gyûjtemény elõszavában
– a megtestesült csodák. Nem akarok a szépségrõl
szólni, vagy, valamiféle irodalmi értékrõl
(ezek olyan dolgok, melyeket az olvasónak kell szabadon megítélni
lelke szerint). A meztelen tény azonban az, hogy a madarak nélkül
nem írhattam volna meg a költeményeket.”
A Madarak minden motívuma
mögött szárnyas figurák bukkannak fel:
Szárnyas népek,
õket imádom – sok van belõlük
a földön! –
mennyi féle s fajta, élettõl
megittasultak,
dalukra ébredek.
„Régen kezdtem figyelni a madarakat
– folytatja Umberto Saba elõszavában –, azt a néhányat,
akik a városban élve egyáltalán láthatók
és megfigyelhetõk voltak. Feltétlenül meg kell
emlékeznem, szenvedélyes intenzitással, egy feketerigóról
és még néhány más szárnyas lényrõl,
akiket gyerek koromban és még jóval azután
is kalitkában tartottam vagy zárt ablak mögött,
hogy legalább a szobában szabadon érezzék magukat.
Emlékek és a jelen
világ tényei ideiglenes boldogságom idején
egymásba fonódtak, és ebbõl születtek
a versek…”
Ezt a gyöngéd és
szándékoltan naiv tematikát a költõ többnyire
epigrammatikus tömörséggel és klasszikus atmoszféra
aurájával csendíti ki. Különösen érdekes
lesz a Firenze sorai után erre a versre ráirányítani
figyelmünket:
A verebek nem félnek tõlem.
Egyre
jönnek-mennek az ablakban, s nem ûzi
el õket nyugalmas szöszmötölésem.
Kölest, morzsát találnak:
bõkezûen
szórta ki egy rokon, én megtetéztem,
és most csendesdeden figyelem õket,
(cseppet se félnek) s úgy
tûnik: szemükben,
(mindegy: képzelgés vagy
való) sötétlõ
tekintetükben, hogyha rám figyelnek,
valamiféle hála van.
Fiacskám,
vagy bárki légy, ki hallasz,
s élj nyomorban
vagy boldogságban (sõt :
nyomorban inkább),
tanuld meg tõlem, ki sok kínt
kiálltam:
hogy van jóság, s mindenkinek
e földön
– MINDENKINEK – szüksége van
barátra.
(Majdnem tanmese. Tellér Gyula
fordítása)
A költõ halála
után tizennyolc évvel, pontosan 1975-ben jelent meg az Ernesto
címû kisregény, amelynek vannak életrajzi vonatkozásai.
A téma „kényes”. Egy trieszti munkásban a serdülõkorú
Ernesto iránt homoszexuális érzelmek sarjadnak. A
kényes téma méregfogát Umberto Saba a halk
és a beszédhez közelálló hangvétellel
húzza ki, valamint a párbeszédekben különlegesen
használt trieszti tájnyelv érzékeny megszólaltatásával.
Ez a „trieszti
dialektus – amint Giuseppe Savarese megfigyeli
– meglepõen gazdag, és különösen akkor, amikor
Ernesto és a munkás kapcsolatát ábrázolja,
s amikor az anyag mondhatni a sejtetések és az álszemérem
görcsei között bukdácsolva általában
»kényes« lesz, nos ekkor ez a könyv ismét
bizonyítja, hogy Umberto Saba embersége meg tudja találni
azt a tisztaságot, »ahol az ocsmányságon túl
fölfénylik az élet«.”
A feleség, Lina, akit Umberto
Saba az 1909–10-ben írt Ház és vidék kötetben
a Feleségemhez címû verssel köszöntött,
a költemények vissza-visszatérõ szereplõje.
A költõ sajátos módon hasonlította õt
„fehér jércéhez”, “hasas kancához”, „karcsú
nõstény kutyához”, „tavasszal visszatérõ
fecskéhez” és „elõrelátó hangyához”.
Umberto Saba azonban ezt a sajátos zoomorf megjelenítést
õsi, már-már bibliai vallásossággal
képes felruházni: mintha a teremtés könyvébõl
éppen az állatok megszületését lapozná.
A „csodálatos Lina” lengi át az Égbolt címû
verset is:
A csodálatos, drága jó
Linácska
az ablakot kitárja, hogy a roppant
égboltra lásson.
Én meg a rámközelgõ
elmúláson
elmélkedem, s e csendes nyugalomban
még meghittebb az ég, szebbek
a fecskék
s a felhõk. Más se kell.
Csak csendesedve
szívhassam el pipám, mint
egy kivénhedt
tengeri medve.
(Égbolt. Tellér Gyula
fordítása)
Itt, a „roppant égbolt” örömteli
víziójában Umberto Saba már rádöbbent
arra, hogy életének órája lejárt, hiszen
akarva-akaratlanul „az elmúláson elmélkedik”; az elmúlást
azonban nem botrányként éli meg. Ekkor is megtalálja
a köznapokban az örömet, hiszen úgy találja:
„még meghittebb az ég, szebbek a fecskék s a felhõk”.
Semmit sem siettet, semmi elõl sem akar kitérni, csak – váratlan
metaforával élve – csendesedve szívja pipáját,
mint egy kivénhedt tengeri medve. Õ, az antikvárius.
A hasonlat értelme azonban világos: az õselem, a tenger
dörgõ hullámai lendítik át õt majd
az öröklét „végtelen birodalmába”.
Antológiánk utolsó
darabja legyen Umberto Saba egyik legnevezetesebb költeménye,
A kecse. Az állat ebben a versben a fájdalom és szenvedés
szimbólumává emelkedik. Nem csak a költõ
fájdalmát és szenvedését reprezentálja,
de még csak nem is a faji elnyomásét, amint azt könnyen
hinni lehetne a szegény állat sémita képe alapján
ítélve. Ez a fájdalom és szenvedés kozmikus
méretû, és Umberto Saba magára veszi a mindenség
fájdalmát, éppen azért, mert „a fájdalom
örök, s ily monoton, fakó hangon üzenget”.
Egy kecskéhez beszéltem.
Láncra kötve egyedül volt
a réten.
Jóllakott fûvel – közben
bõrig ázott
az esõben. És mekegve állt
ott.
Ez az egyhangú mekegés fülemnek
testvéri hang volt. S feleltem rá,
elõbb
tréfából, aztán
mert a fájdalom örök,
s ily monoton, fakó hangon üzenget.
Egy magános kecskébõl
akkor
ez a bánat nyögött.
Egy sémita képü kecske
bús, rekedt
hangja elpanaszolt minden más bánatot,
minden más életet.
(A kecske. Képes Géza
fordítása)
Egy feljegyzésében,
amit lánya, Linuccia talált meg édesapja halála
után, Umberto Saba így adott számot irodalmi mûködése
hajtórúgóiról: „A költõben egy
gyermek és egy érett férfi ölt egy személyben
testet: a gyermek, aki rácsodálkozik mindazokon dolgokra,
melyek megesnek vele, miközben felnõtt lesz. Amikor aztán,
évek múltán, amikor a felnõtt ereje megfogyatkozik,
csak a gyermek marad ébren. A gyermek szólítja anyját.
És csak egy anya van (csak egy asszony, aki az öregembert megszánja),
a Földanya.
„A közösség és
a saját életében mindig hõsiesen élt
az utolsó napig, az utolsó óráig” – mondhatta
róla Pier Paolo Pasolini abban a tanulmányában, melyet
Umberto Saba hetvenedik születésnapja tiszteletére írt
(megjelent a Szenvedély és ideológia címû
esszékötetében).
Umberto Saba azonban tudatában
volt annak, retorikus fordulatok nélkül, hogy amit érzett,
„az élet fájdalommal telt szerelme” (Ulisses). A Mediterrán
versek között Triesztrõl is már úgy írt,
hogy „kis kikötõ volt, kis kapú, hatalmas / álmokra
tárva”. Bölcs ember búcsúzott – gyermeki gesztusokkal
– a Madarak záróversében élettõl, mint
élete egyik színterétõl:
Holtak kérnek holt könyvet egy halottól.
Illúzió már nem vigasztal
ott, hol
a jó Carletto vígan él,
e mélyen
bús és sötét
zúgban, mely menedékem
volt egykor, a kor minden iszonyában.
De már letûnt e kor, s vele
az élet,
mit úgy szerettem. S most íme,
kitiltva,
sírok, ahogy te sírtál
hajdan ottan,
mikor elvesztetted gyerekkorodban
anyádat a vásári tömkelegben.
(Antikvárium. Somlyó
György fordítása)
MARX JÓZSEF fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu