SZABÓ ANNA

Egy újjászületés ára

---

A francia regény hosszú évek óta gyengélkedik – legalábbis ez a hír járja. S van is ebben valami. Pedig az írók továbbra is írnak, talán túl sokat is, elég csak egy pillantást vetni a francia könyvesboltok pultjaira. A valóban új, a valóban eredeti, a nagy mû, az igazi átütõ siker azonban várat magára. Vannak jó írók, jó regények, sikerkönyvek is szép számmal, és mégis... Lehet persze, hogy csak a kellõ távlat hiányzik, s hogy az utókor másként ítél majd, esetleg éppen Andreï Makine esetében, aki érezhetõen izgalomba hozta nemcsak az olvasókat, hanem a kritikusokat is. Negyedik regénye, a Francia hagyaték 1995-ben egészen kivételes módon egyszerre kapta meg a két legrangosabb francia irodalmi díjat, a Médicist és a Goncourt-t. Ez természetesen meghozta a piaci sikert is, s korábbi regényeit is fölértékelte, olyannyira hogy 1998-ban Makine már fölkerült a legtöbbet fordított és a legkelendõbb francia szerzõk listájára. Ehhez a statisztikához az AB OVO kiadó is hozzájárult, Makine három regényét is megjelentetve gyors egymásutánban, Szoboszlai Margit fordításában.
Már a szerzõ neve is elárulja, hogy nem tõsgyökeres franciáról van szó. Andreï Makine 1957-ben, Szibériában született, a nyolcvanas évek vége óta él Franciaországban, és csak 1996-ban kapta meg a francia állampolgárságot. Talán nem véletlen, hogy egyik elsõ franciaországi méltatója az a Hector Bianciotti volt, aki maga sem franciának született: õ is a „messzirõl jöttek” egyre népesebb táborához tartozik, azok közé, akik többnyire kényszerbõl cseréltek hazát, s akik immár francia íróként, a magukkal hozott új ízekkel és színekkel, szokatlan zamatokkal gazdagítják, frissítik a francia irodalmat. Bianciotti Argentínából érkezett még a hatvanas évek elején, s azóta sikeres íróvá, emellett rangos kritikussá küzdötte föl magát. Franciául írt elsõ regénye, a Sans la miséricorde du Christ (Krisztus könyörületessége nélkül) 1985-ben jelent meg. Noha más generációhoz tartozó és írói látásmódjukban is különbözõ két íróról van szó, valami nagyon fontos mégis összeköti õket: életük nagy fordulópontja, a szülõföldtõl, az anyanyelvtõl való elszakadás embert próbáló tapasztalása. Közös bennük az is, hogy az õ számukra Franciaország nem a számûzetés földje, hanem menedéket adó új haza, talán a végre megtalált egyetlen, igazi – az az áhított, sokszor megálmodott világ, melyben léteznek még az évszázadok csiszolta olyan értékek nyomai, mint a tapintat, a finomság, az elegancia, a megértés – vagyis mindaz, aminek szülõföldjükön híjával voltak. Így azután ebben a perspektívában az identitás egyébként nagyon is jelen lévõ dilemmáját sem elsõsorban a talajvesztés vagy a gyökértelenség érzése táplálja. Bianciotti Makine esetét jellemezve – s talán saját magára is gondolva – az átültetés metaforájával él, s ezen természetesen sikeres átültetést kell értenünk: jó földbe kerülve a fa új gyökereket ereszt, új hajtásokkal lombosodik, új életre kel...
Makine mindegyik regénye az eredetek könyve s egyszersmind az újjászületésé, oldás és kötés. Ne feledjük, hogy õ nem az anyanyelvén lett íróvá, hanem „nagyanyai nyelvén” – ékes bizonyítékául annak, hogy az író nyelvében teremti újjá önmagát.
A nyugati kultúrához s azon belül is mindenekelõtt a franciához való szenvedélyes vonzódása úgyszólván már a bölcsõben kezdõdött, amikor a sors szövevényes fordulatai révén Oroszországba szakadt nagyanyja, Charlotte francia dalokkal és mesékkel ringatta álomba, késõbb pedig régi fényképek és újságkivágások köré szõtt emlékeit idézve, francia verseket és regényeket olvasva próbálta unokája szemét egy másik világra, egy másféle életre fölnyitni – úgy, ahogyan ezt a Francia hagyatékban meséli el az író, akinek kettõs kötõdése máig nyilvánvaló. Regényei egyszerre mélységesen franciák és eredendõen, letagadhatatlanul oroszok, sõt szibériaiak. Talán éppen ebben rejlik sikerének egyik titka, melyhez valószínûleg a körülmények is hozzájárultak: a berlini fal leomlása után Európa addig jobbára elzárt, sokak számára titokzatos, egzotikumszámba menõ keleti fele – ha csak átmenetileg is – „divatba jött” a nyugati országokban. A Makine-regények magyar olvasata feltehetõen más, mint a francia, a magyar olvasó bizonyára másként és más miatt borzong – mert borzongásra, szorongásra is jócskán van alkalma: a regényvilágban föltáruló nagy orosz valóság az õ számára alig-alig tartogat meglepetést. Jobbára ismerõs világról van szó, amilyenhez valami hasonlóban õ maga is élt – feltéve, hogy túl van már egy bizonyos életkoron.
Makine mindhárom regénye egyszerre önéletírás és fikció, melyben a nyíltan vállalt prousti örökség, mindenekelõtt az emlékezés szövevényes mechanizmusa az elbeszélõmódot is meghatározza. A regényvilágok mindegyike a Kelet és Nyugat, a Rabság és Szabadság, a Barbárság és Civilizáció ellentétpárjai köré szervezõdik. Az Amour-parti szerelmesekben olvassuk:1 „Azon a vidéken, ahol mi születtünk, a legkisebb gond is nagyobb volt a szépségnél. Ott (...) senkinek nem jutott volna eszébe az emberi arc rejtélyes részleteit, sem pedig a test érzéki térképét tanulmányozni. Azon a rideg tájon a szerelem is alig tudott gyökeret verni. Azt hiszem, az emberek egészen egyszerûen elfelejtették, mi a kölcsönös szerelem, kiirtotta a háború vérfürdõje, megfojtotta a közeli büntetõtábor szögesdrótja, megdermesztette a sarki szél.” Maga a nõiség s vele együtt a szépség is tönkrement abban „az örökös küzdelemben, amelyet a hideg, a magány, a változás reménytelensége ellen folytattak”. A szerelemrõl álmodozó kamasz számára a titokzatosan szép nõ izgató ölelése helyett csak egy vörös hajú ringyó rekedt rikácsolása jut, kötött bugyogóba, ormótlan nemezcsizmába, vastag gyapjúkabátba bugyolált, kivörösödött kezû, elnehezült asszonyok látványa. Ebben a világban a szinte már állati létbe kényszerült ember szeretkezése olyan, mint a prostituáltak és kuncsaftjaik, a tehenek, a birkák vagy éppen a lepkék párzása – melynek néhol erõsen naturalisztikus leírásával sem fukarkodik az író. Ebbõl a sivár, reménytelen világból, Ázsia örök teleinek fogságából próbál menekülni a szépségre s „a belõle áradó szenvedésre kárhoztatott” fiú. Innen a messzirõl jövõ és messzire tartó vonat, a legendás transzszibériai expressz igézete, melynek ablakai mögött puha kényelemben nem e világi lények, nyugatiak utaznak...
Egy napon – valamikor a hetvenes évek táján – Belmondo-filmet vetítenek a moziban, s a kisvárosban valóságos Belmondo-láz tör ki. Mint valami varázslat folytán, nemcsak a megbabonázott kamaszok rohanják meg a mozit, hogy újra és újra átéljék a hihetetlen kalandokat, hanem még a szakállas, cserzett bõrû, fásult lelkû, megkérgesedett szívû favágókban és halászokban is megmozdul valami. Miért éppen Belmondo volt képes erre a csodára? Elõször is, mondja az elbeszélõ, mert ez a film a szabadság addig elképzelhetetlen világának a létezését bizonyította csaknem kézzelfoghatóan. Meg azért is, mert a kellõ pillanatban érkezett, akkor, amikor a már-már tudathasadásos embereknek éppen õrá volt szükségük, mert „olyan fenségesen haszontalanok voltak a hõstettei. (...) A világ, amelyben mi éltünk – írja, a ragyogó jövõ nyomasztó céljának súlya alatt roskadozott.” „Megtudtuk, hogy az erõ önmagában is csodálatos, (...) megtudtuk, hogy a feszülõ izmok nem feltétlenül arra valók, hogy termelési rekordokat döntsenek meg velük. Felfedeztük, hogy az ember hús-vér valósága önmagában is szép lehet!” De a varázslat mindennél fontosabb oka mégiscsak a szerelem volt: „Mit tudtam én róla, s mit tudott az öszszes nézõ, mielõtt õ eljött hozzánk? Tudtuk, hogy van a „lefektetni”-féle szerelem. (...) Azután volt az örökké-várlak a kompnál szerelem...” S akkor jött Belmondo, „a szerelem hites szakértõje”, hogy kézen fogja a kamaszokat és elvezesse õket a délvidéki napsütésbe: „És a szerelem félelmetes, elmondhatatlan magmája nyugati világossággal rajzolódott ki: csábítás, vágy, hódítás, szex, erotika, szenvedély.” Belmondo után új idõszámítás veszi kezdetét az Amur partján, a szívekbe valamiféle megmagyarázhatatlan remény költözik. A tél ugyan visszatér, de nem tarthat örökké, és már semmi sem lehet olyan, mint azelõtt... Az ifjú hõst a Belmondo-élmény után – már olvasta Musset-t, Flaubert-t, Zolát és Maupassant-t, sõt hallott már Proustról is –, egy „néma”, „ázsiai” szerelem megtapasztalása döbbenti rá, hogy tovább nem maradhat: „Én szerelemrõl álmodoztam. A nyugati regények minden bonyolultságával. Vallomásokról, kifulladásig szerelmes levelekrõl, hódítási hadjáratokról, szörnyû féltékenységrõl, ármányról. ‘Szerelmes szavakról’ álmodoztam. Szavakról álmodoztam...”
A regényvilág számos eleme, fõként a Belmondo-jelenséggel kapcsolatos kommentárok magukban hordozzák már a nagy sikert hozó Francia hagyaték csíráit. Az intertextuális szövegszervezés, a nyelv és a mögötte rejlõ civilizációs, szemlélet-meghatározó tartalmak és az én-tudat bonyolult kölcsönhatásai, a „francia ojtás” témája és a belõle fakadó „kettõs látás” drámája, az írói hivatás felismerésének katartikus élménye majd ebben a regényben teljesedik ki igazán. Némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy az Amour-parti szerelmesek afféle elsõ változat, elsõ kísérlet az önmagára találás, az íróvá válás történetének a megírására.
A Francia hagyaték Makine legkevésbé regényes, alig-alig leplezetten önéletrajzi mûve. Az elbeszélõ saját gyermekkorát idézi föl s vele együtt egy átlagos orosz család hétköznapjait a „Birodalom” hetvenes-nyolcvanas éveiben. A szinte minden váratlan fordulattól, minden izgalomtól mentes, látszólag egyszerû történet mégis izgalmas regényvilággá szervezõdik, holott nem történik más, mint hogy egy kamaszodó fiú a vakációk idején egy Volga menti iparvárosból a távoli Szibériában élõ francia nagyanyjához utazik. A történet e két világ között õrlõdõ gyermek formálódásáról, emberré válásáról szól. Egyik oldalon a hatalmas birodalom a maga ellentmondásos valóságával: félelmetes seregével, ûrhajóival, atommeghajtású jégtörõivel és nagyüzemeivel, a maga „orosz levegõjével”, a régi, sötét élet, az izbák fanyar, nehéz szagával, mely a „maga õsiségében fogadta a halált, a születést, a szerelmet, a fájdalmat”. A másik oldalon a bábuskáktól olyannyira elütõ nagymama: hihetetlen finomsággal, eleganciával, csöndekkel és fényekkel, harmóniával teli világ, egy emlékekbõl, mesékbõl, szavakból „ködös Atlantiszként” kiemelkedõ Franciaország.
A két világ között ingázó fiú története a magáratalálás, de mindenekelõtt az íróvá válás története, melyet egyébként a regény mindhárom mottója s legelõször is A megtalált idõbõl való idézet elõre is jelez. Az ifjú hõs útja a nyelv, a szavak hatalmának – s ma már kissé anakronisztikusnak ható módon – az irodalom mindenekfölöttiségének felismerésén át vezet el az élet megértéséhez. „A nyelv, ez a titokzatos, láthatatlan és mindenütt jelen való anyag, amelynek zöngés valósága átjárta annak a világnak minden szegletét, amelyet éppen most fedeztünk fel. Ez a nyelv formálta az embereket, alakította a tárgyakat, áradt a versben, zúgott az utcákon, amelyeket elárasztott a tömeg (...) De fõként bennünk lüktetett, mint egy mesés ojtás a szívünkben, amely már kilombosodott és virágba borult, s amely egy egész civilizáció gyümölcsét hordozza magában. Igen, a francia ojtás.” Ennek a „szárbaszökkent ágacskának” köszönheti, hogy már jóval késõbb rátalál az Atlantisz kulcsára... Gyermekként elõször a „nagyanyai nyelv”, a francia szavak különös íze, zamata nyûgözi le, késõbb, amikor olvasni kezd, hamarosan rájön, hogy ez a másik nyelv sokféle, addig ismeretlen érzésre, viselkedésmódra és új szemléletre is megtanította, s egy napon arra is rádöbben, hogy immár franciaként, idegenként kezdi látni Oroszországot. „Úgy gondoltam, talán a két nyelv az oka ennek a kettõs látásnak: való igaz, amikor oroszul ejtettem ki a „ÖAÐÜ” szót, kegyetlen zsarnok állt elõttem; míg a francia „tsar” szó fényt, zsongást, szellõt, csillárragyogást, fel-felvillanó csupasz nõi vállakat, illategyveleget idézett – a mi Atlantiszunk utánozhatatlan levegõjét.”
A „kettõs látás”, a valóság hasadtságának drámai élménye identitás-
válságba sodorja a fiút: kirekesztettnek érzi magát és irigyli társait, akik csak egyféleképpen látják az õ szemében immár „valószínûtlen” orosz valóságot. Andreï Makine, az író ma már úgy érzi, hogy valami megmagyarázhatatlan s egyszersmind nagyon is érthetõ okból éppen a „kettõs látás” állapotában, valahol a két nyelv közötti bizonytalan határon képes csak igazán látni és érezni, a világot megérteni.
A lépten-nyomon tetten érhetõ Proust-hatáson túl, Makine regényének szövegét át- meg átszövik más irodalmi szövegek is: Hugo- és Flaubert-utalások, vissza-visszatérõ Heredia- és Nerval-idézetek, olykor verselemzések is
– mint amilyen Baudelaire Egzotikus illatáé –, melyek a többsíkú emlékezés és a nézõpontok különbözõsége folytán új és új értelmet nyernek. Az irodalom nyelve, vallja az elbeszélõ, az egyedüli egyetemes nyelv, amely képes megidézni a „kivételes”, az „örök pillanatok összecsengését” s „megõrizni örökkévalóságukat”.
Élet és irodalom csaknem tökéletes egységbe forr az elbeszélõ történetében, s ez annál is inkább érthetõ, mivel „a gyöngédség birodalmának” létezésérõl, az élhetõ élet, a szépség, a harmónia lehetõségérõl sokáig csupán könyvekbõl, francia könyvekbõl alkothatott magának fogalmat.
Makine könyve afféle szerelmi vallomás is: Franciaországhoz, a franciasághoz szóló vallomás – olyasvalamihez, ami talán már nem is létezik: „...a szaranzai sztyeppén felbukkanó Franciaország könyveknek köszönheti születését. Igen, lényegében könyvország volt, szóbirodalom, amelynek a folyói mint versszakok hömpölyögtek, amelyben a nõk alexandrinusokban sírtak, a férfiak pedig szirventeszben álltak ki egymás ellen. Gyerekkorunkban így fedeztük fel Franciaországot, irodalmi életét, szonettbe öntött és a szerzõ által cizellált szókincsén keresztül. (...) Franciaország egy volt irodalmával. És az igazi irodalom ez a varázslat volt, amelynek egy szava, egy sora, egy szakasza a szépség örök percét tudta nyújtani nekünk.”
Az elbeszélõ, aki végre eljutott álmai országába, ma már jól tudja, hogy a kilencvenes évek francia valóságának jóformán semmi köze sincs az õ hajdani mitikus Franciaország-képéhez. A vallomás azonban így még szívbe markolóbb és talán még igazabb.
Makine könyve, ahogy Prousté is, a teljes, a végleges elmúlás tagadása, a teremtõ mû születésének a története. Az elbeszélõ immár halott nagyanyjára gondolva, úgy érzi, hogy az õ „tartózkodó, természetes jelenléte (...) olyan nyilvánvaló, mint maga az élet”. Majd hozzáteszi: „Csak meg kellene találni a szavakat, hogy elmondjam.” Az íróvá lett Andreï Makine megtalálta ezeket a szavakat.
Az Olga Arbelina bûne nem unalmas olvasmány, noha kissé lassú és nehézkes talán, életidegenül bonyolult, hatásvadászóan nyomasztó. Makine teljes írói arzenálját fölvonultatja benne, miközben bõven merít a romantikus rémregények kimeríthetetlen tárházából is. Temetõi jelenetek, gyilkosság, meztelen keblû, tépett ruhájú tébolyult asszony, gyógyíthatatlan beteg fiú, bevallhatatlan, bûnös szenvedély, fülledt érzékiség, a végzetes orosz múlt egymásra toluló sötét emlékképei, családi titkok és legendák, erõszak és véres bosszú – jóformán minden megtalálható ebben a lélektani krimiben, amivel a nagyközönség tetszését el lehet nyerni. Makine tehetséges író, ám ez a regény inkább a befutott mesterember munkája, aki mindenekelõtt eladható árut próbál gyártani, s már nem sokat bíbelõdik a mûvészi megújulással... Reméljük, csak átmeneti kifulladásról van szó.
 

Jegyzetek

1 A cím magyar fordítása kommentárt igényel. A regény francia címe, Au temps du fleuve Amour, az Amour  poliszémiájára épül – a franciában azonos módon írják és ejtik a „szerelem” jelentésû szót és a nagy szibériai folyó nevét, amelynek  partján az író kamaszkorát, a szerelemmel való elsõ találkozásait idézõ történet játszódik. A fordító nyilvánvalóan tisztában volt ezzel a problémával, s ezért döntött úgy, hogy a címben s néhány általa jellemzõnek ítélt helyen magában a regény szövegében is (az elején és az utolsó mondatban) a folyó nevét francia helyesírással adja. A látszólag ügyes megoldás mégis megkérdõjelezhetõ, elsõsorban azért, mert a magyar változat, legalábbis a franciául kicsit is tudók számára fölösleges redundanciával terhelõdik. Az Amur-parti szerelmesek talán szerencsésebb megoldás lett volna.