JEANETTE WINTERSON

Mûtárgyak

---

 Elolvastam Ruskin Modern festõkjét és Pater tanulmányait A reneszánsz történetérõl. Olvastam Joshua Reynold Értekezéseit, Bernard Berensont, Kenneth Clarkot, Sickertet, Whistler Tízórai elõadásait, Vasarit, Michael Leveyt, William Morrist. Dante példáján okulva vezetõt kerestem magamnak, olyasvalakit, aki éles eszû és bölcs, akivel van bennem valami közös, hasonlóan gondolkodunk. Egy élõ vagy holt személyt, hogy átbeszélhessem vele a dolgokat. Olyasvalaki kellett, akiben megbízhattam: elkísér a tõlem még elzárt területek fenséges magaslataira és emésztõgödreibe egyaránt. Valaki, aki beszéli ezt a különös nyelvet és a helyi dialektusokat, aki sok évet töltött abban az idegen városban, és bemutatná nekem a lakókat összes furcsaságukkal együtt. A mûvészet különös, és a megszokott módszerek, amelyekkel be akarják illeszteni a mindennap használatos sémákba, akár úgy, hogy megszelídítik, akár úgy, hogy megtörik, nem járhatnak sikerrel. Ki érti meg az oroszlánt az állatkertben?

 Végül, már otthon, ahogy átkutattam az antikváriumok polcait, rátaláltam Roger Fryra.
 Talán reménytelenül ódivatúnak tûnik, hogy a Bloomsburyhez tértem vissza, de engem nem érdekel a divat, csak az állandóságok, és ha a könyvek, a zene és a képek boldogok tudnak lenni az idõ iránti közönyükben, hát én is az vagyok.

 Fry volt az, akire szükségem volt. Nekem legalábbis tökéletes kalauz: szellemében közel áll Walter Paterhez, de a szükséges mértékben szilárdabb. Jobb, ha most õszintén bevallom, nem hiszek abban, hogy a mûvészet (bármilyen mûvészet) és a szépség valaha is elválasztható volna, és abban sem hiszek, hogy a mûvészet és a szépség nem szükségszerû egy épeszû társadalomban. Ennyiben elfogadom, amit Harold Bloom „a kivételes pillanat eksztázisának” nevez. A mûvészet, minden mûvészet bepillantás, gyönyör, átalakulás, élvezet. Viszont Harold Bloommal ellentétben hiszek abban, hogy minden emberi lény megtanulhatja szeretni, amit még nem szeret, és hogy a kivételes pillanat mindannyiunk számára létezik, ha hagyjuk létrejönni. Hagyni a mûvészetet az aktív önfeladás paradoxona. Meg kell dolgoznom a mûvészetért, ha azt akarom, hogy a mûvészet megdolgozzon engem.
 Tudtam már Roger Fryról, mert olvastam Virginia Woolf életrajzát róla, és mert mindenki, akit érdekel a modern mûvészet, találkozik a nevével.
Õ adta nekünk a „posztimpresszionista” terminust, anélkül, hogy tudta volna, a késõ huszadik század posztdolgokkal bástyázza körül magát.
 Roger Fry, aki kvéker volt, tudósnak tanult, és szenvedélyesen foglalkoztatta a festészet, többet tett bárkinél Nagy-Britanniában, hogy hirdesse és megvédelmezze a század elsõ harminc évében létrejött új mûveket. Írásainak alaptulajdonsága a lelkesültség. Számára semmi nem unalmas. Éppen egy ilyen életvidító, mûvészetvidító megközelítésre volt szükségem, ami nem szégyelli az érzelmeket, nem szégyelli a szépséget.
 Elhatároztam, hogy önként vállalt tanulmányaimmal nyolcas alakban haladok. Olvasmányaimban a múlt papjaira és prófétáira koncentrálok, míg tekintetemet modern festményekre irányítom. Ez megmentett a Nagy Mesterünk szindrómától, és hagyta, hogy átérezetlen tisztelet vagy érdemtelen önelégültség nélkül közelítsek egy-egy festményhez. Ugyanakkor ki tudtam próbálni azoknak az íróknak az elméleteit és feltevéseit, akikkel az idõmet töltöttem. Nekem ez az oda-vissza lemniszkáta bizonyult a legmegfelelõbb módszernek. Még mindig sokkal-sokkal kevesebbet tudok a festményekrõl, mint a könyvekrõl, és ez így is marad. A látásmódom változott meg. Tanulom, hogyan kell egy képre nézni. A képességem változott meg, hogy érezni tudjak. A mûvészet megnyitja a szívet.

 A mûvészet idõigényes. Viszont nehéz egy teljes órát egy kép szemlélésével tölteni. A kiállítások mintha csak arra buzdítanák az embert, hogy ügetésben élvezze a képeket. Ott vannak a festmények, a csodálatos beszélõ mûvek, határozottak, függetlenek, olyan Énje van mindnek, amit lehetetlen volna nem észrevenni, ha... ha... ha lehetne látni. Nemcsak a tömegre, az õrökre, a rossz megvilágításra és a kötelekre gondolok, amitõl olyan az egész, mint egy hangos vásári jelenet, hanem a festményt a nézõtõl elválasztó irreleváns dolgok vastag rétegére. Egyre több galéria tesz bejelentést, amikor beszerez egy képet, és azt hangoztatja leginkább, mennyibe került...
 Milliókba! A nézõ nem is a színeket látja a vásznon, hanem a pénz
színét.
 Híres egy festmény? Igen! Gondoljuk csak el, hányan szántak gondosan egy percet az életükbõl arra, hogy megálljanak elõtte.
 Autoritással bír? Benne van az útikönyvben, hogy a Kánon része? Ha igen, akkor a nézõk fele elvbõl csodálni fogja, a másik fele meg elvbõl elveti.
 Ki festette? Mit tudunk a szexuális életérõl, és láttuk már a tévében? Ha nem, akkor a múzeumban vetítenek róla videofilmet, válogatott iskoláskönyv-tényt és pletykalap-anyagot.
 Hol van a kávézó/mosdó/ajándékbolt?
 Hol van mindezek között a festmény?

 Ha a festményeket mozgóképként, kontextusukból kiszakítva, összezsúfolva, túlírva látjuk, végtelen magyarázószövegekkel ellátott, zsúfolt szobákban, egyiket a másik után, nem könnyû beléjük szeretni. A szerelem idõigényes. Ha valakinek olyan rossz a viszonya a múzeumokkal, mint nekem, talán csak úgy tud betekinteni a képek különös életébe, ha annyi kortárs mûvészeti alkotást néz meg, amennyit csak tud, amíg talál valamit, bármit, amit újra meg újra meg kell néznie, visszajárni hozzá, és nagy áldozatok árán meg is venni aztán. Ez elkerülhetetlen: aki megszereti a képeket, az venni is fog. Idõt és pénzt is lehet találni rá, és aki ezt elitistának tartja, csak számolja ki, menynyi idõt tölt a tévé elõtt, az önkiszolgáló áruházban, és mennyibe került a mûholdas antenna meg az új számítógép.
 Mióta a festmények számítanak nekem, a nyilvános galériák sem riasztanak annyira. Megtanultam nem odafigyelni másra, mint arra az egy vagy két képre, amelyekkel a délutánt tölteni jöttem.

 Tegyük fel, hogy megegyeztünk egy képpel: leülünk és nézzük, magunkban, semmitõl nem zavartatva, egy órán át. A képnek eredetinek kell lennie, nem reprodukciónak, és annyi elõnnyel kell nekivágnunk, hogy szeretjük, legalább egy kicsit. Mire jutnánk?

 Egyre kényelmetlenebb a dolog. Mikor néztünk utoljára valamire így, kizárólagosan, koncentrálva, és csak önmagáért? A mindennapi élet jelenetei szinte összefolynak, úgy telnek el. Ha színházba vagy moziba megyünk, a képek állandóan változnak a szemünk elõtt, és a nyelv is leköti a figyelmünket.
A szeretteinket úgy ismerjük, hogy rájuk se kell nézni, és a házasélet egyik kedves tréfája, hogy tényleg nem nézünk rájuk. De most itt van egy festmény, és belementünk, hogy egy órán át nézzük. Rájövünk, hogy nem vagyunk olyan jó nézõk.

 Egyre többször elkalandozunk. Az történik-e, hogy közben az eszem a munkámon jár, vagy a focimeccsen, azon, hogy mit fõzzek vacsorára, a szexen, vagy bármin, amin lehet, hogy ne a képet kelljen néznem?

 Egyre találékonyabbak leszünk. Egy kis ábrándozás után a bûntudatos és kötelességtudó nézõ talán újra tud a festményre figyelni.
 Mit ábrázol? Tájkép? Figuratív? Vagy ami még ígéretesebb, akt? Ha a kép maga kínál kivezetõ utat, ez az alkalmas pillanat, hogy éljünk vele. Kitalálhatok történeteket a vásznon szereplõkrõl, pont ahogy a mûvészettörténészek szeretik azonosítani az alakokat Rembrandt Éjjeli õrjáratán. Most legalább magabiztosabb vagyok, mert tényleg a képpel foglalkozom. A kép az, amit ábrázol, nem? Jaj istenem, egy absztrakt festményt választottam. Nem baj, az a rózsaszín jól állna nekem?

 Egyre ingerültebbek. Miért nem csinál már valamit ez a kép? Mit lóg ott és bámul rám? Minek ez a kép? A festmények arra vannak, hogy tetsszenek, ez meg idegesít. Miért kellene csodálnom? Õ bezzeg nem csodál engem...

 Sok nézésünknek ez a csodálj engem az alapja; annak a mûvészettel szembeni követelésnek is, hogy a nézõ valóságát kellene tükröznie. Az igazi festmény makacsul független és képtelen ilyesmire, vagy legfeljebb véletlenül teszi meg. Valósága képzeletbeli, nem e világi.
 Amikor a vastag gátló rétegek, az elõítéletek, az autoritás és a jelentéktelen részletek rétegei lebomlanak, még a legismertebb festmény is meg tudja mutatni az erejét. Nagyon kevés ember van, aki egy órát egyedül tudna tölteni a Mona Lisával.
 De a szerencsétlen mûvészetszeretõ az õ esztétikai laboratóriumában azért nem szabadult meg az önteltség rétegétõl. Azt találta, hogy a festmény tiltakozik koncentrálóképessége hiányosságai ellen; hogy képtelen az intenzitásra intenzitással felelni. Még mindig nem fedezett fel semmit a képrõl, de a kép sok mindent felfedezett róla. Mindjárt azt, hogy elégtelen, és ezt meg is mondta neki.
 Az egész nem olyan reménytelen, amilyennek látszik. Ha meg tudom gyõzni magam, hogy újra (és újra meg újra) megcsináljam a kísérletet, valami nagyon különbözõ is lehet az eredménye az elsõ sokk után, hogy azt sem tudom, hogy kell képeket nézni, nemhogy szeretni tudnám õket.

 Az egyik kedvenc íróm, amerikai, állatidomár, yale-i filozófus, Vicki Hearne írt arról az átható zavarról és feszélyezettségrõl, ami a nagy állatokkal dolgozókat lepi meg, mikor a végsõ elszámolás pillanatával találkoznak azokban a mély és bonyolult szemekben. A mûvészetnek is mély és bonyolult szeme van, és túl erõs a tekintete. Könnyebb azt színlelni, hogy a mûvészet néma, vagy legalábbis nem mond semmit, ami nekünk érthetõ volna. Ha a mûvészetet, bármiféle mûvészet legyen is, az igazság érdekli, akkor egy tagadásra épülõ társadalom nem sok hasznát veszi.
 Nyugaton úgy kerüljük el a mûvészettel való fájdalmas találkozásokat, hogy vagy elcsépeljük, vagy tanítjuk. A múltban való elmerülésünknek kettõs elõnye van: az új munkák elnagyoltnak és durvának tûnnek a hagyomány megszokott patinájával szemben, és azt sem kell látnunk, hogy a hagyomány milyen élõ kapcsolatban áll azzal, ami ma történik. Ha az emberi kreativitás eltéphetetlen láncából különálló darabkákat szakítunk ki, sikerülhet hamis öszszehasonlításokat és hamis elvárásokat gyártanunk, míg egyfolytában azon siránkozunk, hogy a Most zenéje, költészete, festészete, prózája és elõadó-mûvészete nem ér fel az Akkor mûvészetével, és ez az oka, mondjuk, hogy nincs ránk hatással. A valóságban az általunk folyamatosan és buzgón kitalált múlt sem hat meg minket jobban, mint a folyamatosan és buzgón tagadott jelen. Ha valaki szeret egy Cézanne-t, tud szeretni egy Hockneyt, Boydot vagy Raót is. Ha tényleg szeret egy Cézanne-t, és nem csak színleli.

 Furcsa népség vagyunk: a lehetõ legjobban megnehezítjük a mûvészeink munkáját, amíg élnek; vagy nem adunk nekik pénzt, vagy elárasztjuk õket pénzzel; vagy agyondicsérjük õket, vagy agyonra sebezzük, és amikor már túlságosan öregek, vagy túlságosan halottak, vagy túlságosan vitán felül állnak, kanonizáljuk õket, úgyhogy a vad megszelídül, ami ellenállt, abból Autoritás lesz. A festmények kanonizálása megölésük egyik módja. Amikor valami túlságosan ismerõsnek tetszik, a történelem, a népszerûség, az asszociációk mind-mind a nézõ és a festmény közé tolakodnak, és láthatatlanná teszik. Nemcsak a festmények szenvedik el ezt, hanem minden mûvészet.
 Ez az egyik oka annak, hogy a mûvész hivatása minden mûvészeti ágban megújítani a területét. Nem arra gondolok, hogy az új munkák megtagadják a múltat; épp ellenkezõleg, visszakövetelik. Bennük a múlt még nem vész el az autoritásban, nem nyeli el az ismertség. Az új mûvészet újraállítja és újra jogaiba helyezi a régit, eredeti életerejében. Cézanne-ban jelen van Leonardo, Michelangelo átfolyik Picassón és tovább, Hockneyig. Ez nem az õsök imádása, hanem a mûvészet genealógiája. Nem annyira hatás, mint inkább kapcsolat.
 Itt nem akarok a nagy mûvészekrõl érvelni, az igazi mûvészekre akarok koncentrálni, nagyobbakra és kisebbekre, akik a múlthoz kapcsolódnak és maguk alkotják a kapcsolatot a jövõvel. Az igazi mûvész kapcsolatban áll. Az igazi mûvész tanulja a múltat, de nem úgy, ahogy a másoló vagy a utánzatgyártó tanulja, õket csak a végtermék érdekli, a mûtárgy, az aláírt, lepecsételt, reprodukciókkal kábított közönségnek kiszállított objektum. Az igazi mûvészt a mûtárgy mûvészi folyamatként érdekli, a meglevõ dolog, a dolog megléte, a küzdelem, az izgalom, az energia, amely mind a neki megfelelõ kifejezésre talált. Az igazi mûvész problémát keres. A hamis mûvész meg akarja oldani (vagy inkább megoldatni valakivel).

 Ha az igazi mûvész kapcsolatban áll, akkor sokat tud adni nekünk, mert leginkább kapcsolatokat keresünk. Kapcsolatot a múlttal, egymással, a fizikai világgal, és ez még mindig sürgetõ vágyunk, a technológia pusztításai ellenére. Egy kép, egy könyv vagy egy zene olyan érzésekre, gondolatokra emlékeztet, amelyekrõl már azt sem tudtam, hogy elfelejtettem õket. Hogy a mûvészet a tudatalatti mélyrétegeibe fúr alagutat vagy saját invenciójából hoz létre egy fordított invenciót, amit emlékezetnek nevezünk, nem tudom. Azt tudom, hogy a mûvészet folyamata lökéssorozat, vagy talán áramátvitel, mert a mûvészet hihetetlenül jó vezetõ. A mi dolgunk meg az, hogy a vevõkészülékeinket rendben tartsuk.

 Hogyan?

 Az ízlést nem lehet törvényekkel szabályozni, és rettenetes is volna, ha lehetne. A mûvészetben nincsenek Parancsolatok, és nincsenek könnyû alapigazságok az értékelés megkönnyítésére. „Tetszik?” – ez az a kérdés, amit mindenkinek fel kellene tennie, amikor szembekerül egy képpel. De ha „igen”, miért „igen”? és miért „nem”, ha „nem”? A nyilvánvaló és közvetlen érzelmi válasz soha nem egyszerû, és százból kilencvenkilencszer az „igennek” vagy a „nemnek” semmi köze magához a képhez.
 „Nem értem ezt a verset”
 „Sose hallgatok komolyzenét”
 „Nem szeretem ezt a képet”
– ezek elég gyakran hangoztatott állítások, de semmit nem mondanak a könyvekrõl, a festészetrõl vagy a zenérõl. A beszélõrõl mondanak valamit. Ennek nyilvánvalónak kellene lennie, csakhogy gyakran a mûvészet kritikájaként, bizonyítékként használják õket, nem utolsósorban azért, mert a buták, lusták vagy csak megzavarodottak általában nem akarják elismerni, hogy azok. Sokszor hallunk a mûvész önteltségérõl, de soha nem beszélnek a közönségérõl. A közönségérõl, amely nem csinálta meg a rábízott munkát, nem vállalt kockázatot, akinek az élete és megélhetése nem függ minden pillanatban attól, amit csinál, aki nem gondolkozik a médiumon vagy a módszeren, aki felpillant, átfut, átcsacsogja a kezdõütemeket, aztán csettint egyet az ujjával és elsétál, mint egy rettenetes római uralkodó. Ez ugye nem önteltség; persze hogy magukba tudják fogadni pár pillanat alatt és minden erõfeszítés nélkül az egész mûvészt és a mûvészetét.
 Ha a nyilvánvaló és közvetlen érzelmi válasznak bármilyen jelentést szánunk, akkor a „Tetszik?” kérdés nyitány kell, hogy legyen, és nem végsõ ítélet. Érzéseink megvizsgálása után át kell térnünk az alkotás vizsgálatára. Ez jár a munkának, és a saját érzéseink természetét is segít tisztázni; felszínre hozni az elõítéleteket, a véleményeket, a szorongást, még a nap hangulatát is. Jó dolog bízni az érzéseinkben, de az sem árt, ha próbára tesszük õket. Ha azok, aminek látszanak, kiállják a próbát, ha meg nem, legalább kevésbé leszünk õszintétlenek. De itt visszaérünk a mûvészet élvezésének elsõ akadályához, és ez jó magas akadály; hogy leleplez minket.
 Amikor valaki azt mondja, „Ennek a mûnek semmi köze hozzám”; vagy „Ez a mû unalmas/értelmetlen/hülye/homályos/elitista stb.”, lehet, hogy igaza van, mert egy divathóbort termékére néz, de lehet, hogy téved, csak éppen a mû annyira kívül esik saját tapasztalata biztonságán, hogy ha meg akarja õrizni saját világa érintetlenségét, meg kell tagadnia a kép másik világát. A képzeletbeli tapasztalatnak ez a megtagadása mélyebb szinten történik, mint mindennapi világunk állítása. Minden áldott nap számtalan módon gyõzzük meg magunkat önmagunkról. Az igazi mûvészet, amikor megesik velünk, kétségbe vonja azt az „ént”, akik vagyunk.
 A szerelem párhuzam illik ide; a szerelem kétségbe vonja azt a valóságot, amihez tartani akarjuk magunkat, a szerelemben éppen az a jó és a félelmetes is, hogy a világ a feje tetejére áll. Akarjuk is meg nem is a metszõ élt, a felindultságot, az új nézeteket. Legtöbbször azon igyekszünk, hogy megszelídítsük érzelmi környezetünket, és ugyanígy vagyunk esztétikai környezetünkkel is. Fizikai környezetünket már megszelídítettük. És vajon boldogok vagyunk ezzel a sok szelídséggel? Ön boldog?

 A mûvészetet nem lehet megszelídíteni, de a rá adott válaszainkat igen, és amint elkezdünk iskolába járni, válaszainkat a Kánon határozza meg. A frissesség, amellyel a mindennapi ember kérkedik, a tanítatlan „tudom, mit szeretek” megközelítés, amelyet a média is bátorít, se nem friss, se nem tanítatlan. Csak az osztályterem meddõ sületlensége, nagy adag popkultúrával leöntve.
 A média kirabolja a mûvészeteket: a hirdetések, a másolatok, a zsurnaliszta zsargon, a reklámok, a rigmusok és dalocskák állandóan az igazi zene, az igazi festmények, az igazi szavak formáinak és találmányainak halvány árnyékát ajánlják. Mindannyiunkat ezzel bombáznak, és ez egyrészt megöli az érzékenységünket, másrészt félelmet gerjeszt mindennel szemben, ami nem instant, könnyen megközelíthetõ, fogyasztható. A mûvészet szilárd jelenléte jelentõs erõfeszítést kíván, olyan erõfeszítést, amitõl a popkultúra iszonyodik. Az idõ erõfeszítése, a pénzé, a tanulásé, az alázaté és a képzelõerõé – ezeket a mûvész mind belecsomagolja a mûvészetébe. Olyan lehetetlen elvárás a töredéküket kérni tõlünk viszonzásképpen? Aggaszt, hogy erõfeszítést kérni sokak számára elitizmust jelent, és hogy a mûvészet elleni vád, hogy elitista volna, nagyon gyakran a vádló védekezése saját zavara ellen. Nagyon is közel áll ahhoz a megjegyzéshez, hogy „Miért nem beszélnek angolul?” – talán ezért van, hogy az elitizmus a britek és az amerikaiak kedvenc sértése.

 De, kérdezhetik, honnan tudhatom, mi jó és mi nem jó? Lehet, hogy összerándulok a kandalló fölé akasztott olcsó tengeri tájképtõl, de ez miért jelentené mindjárt azt, hogy el kell mennem a Tate Galériába és egy festett rizszsel teliszórt padlót csodálni?
 Évekkel ezelõtt, amikor rövid ideig egy tõzsdeügynökkel éltem együtt, akinek volt egy nagyon jó pincére, megkérdeztem, hogyan tudhatnék meg többet a borokról.
 – Igyad õket – mondta.

 Igaz. Az ízlést csak úgy lehet fejleszteni, ha fejlesztjük. Ezért volt, hogy amikor a festményekrõl akartam többet tudni, elindultam megnézni, amenynyit csak tudtam, mindig kipróbált mintákat követve, de folyamatosan próbára bocsátva õket. Tudatlanságból is lehet szeretni valamit, és talán áldás, hogy az ilyen naivitás halálunkig velünk marad. Még most sem vagyunk olyan bezártak és elszigeteltek, mint ahogy a mûvészet-pesszimisták feltételezik, még mindig bele tudunk szeretni valamibe elsõ látásra. És ez nagyon jól van így, de a divat, hogy tudatlanságból utasítsunk el valamit, gonoszul terjed. Valójában nem feltétlenül szükséges szeretnünk valamit, hogy felismerjük az értékét, de az öntudatosságnak és kifinomultságnak erre a fokára eljutni több évnyi kitartó munkát igényel.
 Legtöbbünknek a „Tetszik ez nekem?” kérdés örökre formatív marad. Így aztán létfontosságú, hogy az „ént”, akik vagyunk, a lehetõ legjobban kiszélesítsük. Létfontosságú, hogy felismerjük: a „Tetszik ez nekem?” kérdés magában foglal egy független tárgyat is a saját szubjektivitásunk mellett.
 Biztos vagyok benne, hogy ha a társadalmunk komolyan venné a mûvészetet, nem puszta dekorációnak vagy szórakoztatásnak tekintené, hanem élõ szellemnek, nagyon hamar megtanulnánk, mi mûvészet és mi nem az. Muriel Rukeyser, az amerikai költõ azt mondta:

 Van mûvészet, és van nem mûvészet; ezek két külön univerzumot alkotnak (az algebrai értelemben), amelyek kölcsönösen kizárják egymást... Szerintem egy megvalósított munkát „jó mûvészetnek”, egy meg nem valósítottat pedig „rossz mûvészetnek” nevezni olyan, mintha egy színt „jó pirosnak”, egy másikat meg „rossz pirosnak” hívnánk, amikor a második zöld.

 Ha ezt elfogadjuk, az nem azt jelenti, hogy meg kellene alapítanunk a Jóízlés Akadémiáját, és kidobni összes kedvenc vízfestményünket, diákposztereinket és a családi portrékat. Hadd maradjanak, de tudjuk, hogy mik, vagy ami talán még fontosabb, mik nem. Ha élesítenénk az érzékenységünket, az nem azt jelentené, hogy minden felõl egyetértenénk, vagy hogy hirtelen ugyanazokat éreznénk egy-egy kép elõtt (vagy egy-egy könyvet olvasva), hanem hogy vitáink és véleményeink igazi esztétikai megfontolásokból következnének, és nem a politikából, az elõítéleteinkbõl és a divatból... És a szívünkbõl? A mûvészet torna.
 És megdöbbentõ is. A legkonzervatívabb és legkevésbé érdeklõdõ ember valószínûleg azt mondja, hogy szereti Constable-t. De szerette volna-e vajon oszlopos tagunk Constable-t 1824-ben, amikor a Párizsi Szalonban megrendezett kiállításából botrány lett? Elfeledjük, hogy minden igazán megdöbbentõ a mûvészetben, legyen az könyv, festmény vagy zene, végül közhelyként végzi, sõt mérce lesz a következõ generációk számára. Nem arról van szó, hogy ezek a mûvek kifáradnak és nincs már mit nyújtaniuk, hanem hogy felfedezéseiket fokozatosan felhígítják a kisebb mûvészek, akik csak másolni tudnak, de azt értik, hogyan kell valamit befogadhatóvá és csábítóvá tenni. A végén az egykor új dolog olyan ismert lesz, hogy nem tudjuk elválasztani kulturális asszociációitól és hagyományos értékeitõl. Az átlagos szemnek ma Constable csak egy kis tájképfestõ, nem forradalmár, aki fény-árny átmenetek nélkül mázolt egymás mellé erõs színeket. Volt százötven évünk, hogy hozzászokjunk ahhoz az alakhoz, aki hátat fordított a mûtermi festészetnek, kivitte festõállványát a szabadba, és fényárban festett. Constable-t könnyû utánozni. Constable-nek lenni nem volt könnyû.

 Nem engedhetek meg magamnak egy Constable-t, egy Picassót vagy egy Leonardót, de azt állítani, hogy valaki szereti a festészetet és nem birtokolni semmi eredetit éppolyan furcsa, mint egy könyvrajongó üres polcokkal. Nem tudom, hogy a múzeumlátogatók tömege miért nem támogatja az új munkákat. Szerelemrõl van szó, vagy peep-show-ról?
 Óvatosan mozgok a saját képeim között, mert tudom, hogy éppolyan alaposan néznek végig rajtam, mint én rajtuk. Állandó érzelemáramlás van közöttünk, ez tart össze hármunkat; a mûvészt, akit talán sose láttam, a képet önmagában és engem, aki szereti és aki nem élhet többé tõle függetlenül. A háromszögben álló erõk változnak, az egész folyékony, mozgékony, mély és egyike azoknak a bizonyíthatatlan tényeknek, amelyeket mindenki felfedez, akit érdekel a festészet. A kép a falamon, a mûtárgy és a mûfolyamat egyetlen élõ mozgássor, egy színhullám, amely behatol a testembe, átszínezi, és átszínezi az új jelent, a jövõt, de még a múltat is, amelyre nem lehet most már a festmény fényén kívül gondolni. Az eszembe jut valami a múltamból, a kép megfog, hozzáadódik a gondolathoz, megváltoztatja a jelentését gondolatnak is, múltnak is. A kép egésze annak az egészérõl beszél, ami én vagyok. Minél nagyobb a kép, annál teljesebb ez a folyamat.
 A folyamat, a létezõ energia, a végesség elutasítása, ami nem a teljesség elvetése, elválasztja a mûvészetet, minden mûvészetet a végállomás-világtól, amely mindig azt kiabálja: „Siessünk, lejárt az idõ!”.
 Tudjuk, hogy a világegyetem végtelen, tágul és különös módon teljes, hogy nem hiányzik belõle semmi, amire szükségünk van, de ennek ellenére az emberi élet paradigmája a hiány, a veszteség, a végesség, a primitív végítélet, amelyet nem hatálytalanított sem a technológia, sem az orvostudomány. A mûvészetek ennek a végítéletnek szegülnek ellen. Mûtárgyak. A fõnevek aktív erõvé válnak, nem egy gyûjtõ számozott cikkeivé. Mûtárgyak.
 A lascaux-i barlangfestmények, a Sixtusi Kápolna mennyezete, Picasso hatalmas igazsága, Vanessa Bell csendesebb igazsága a mûvészet részei: ellenállnak annak az élet- és szellemellenes hazugságnak, amely értelmetlennek és szegényesnek mondja õket. Az idõ színezte üzenet nem a hiányról szól, hanem a bõségrõl. Nem a csendrõl, hanem hangok sokaságáról. A mûvészet, minden mûvészet a kommunikációnak az a fonala, amelyet nem vághat ketté a közömbösség vagy a szerencsétlenség. A mindennapi meghalással szemben nem hal meg.

 Minden festészet barlangfestészet; festés alacsony, sötét falainkra, a nagyság megsejtése. A kifestett templom Krisztus tetovált teste, amelyet nem a vallás köt gúzsba, hanem a szeretet szabadít meg. A szeretet, a szépséges kézírás, amely elfedi a szükséges és láthatatlan hitet és optimizmust, humort és nagylelkûséget, az ember fensége, amelyet a mûvészet tesz láthatóvá.
 Meztelenül érkeztem erre a világra, de ecsetvonások befednek, a nyelv fölemel, a zene ringat. A mûvészet a pálcám és a köpönyegem, nyugvóhelyem és páncélzatom, és nem csak az enyém, mert a mûvészet senkit nem hagy ki. Még azok is, akiktõl a zsarnokság vagy a szegénység elvette a mûvészetet, elkezdik újra csinálni. Ha a mûvészetek nem léteznének, valaki minden pillanatban elkezdené megteremteni õket, dalban, porból és sárból, és bár a mûveket el lehetne pusztítani, az õket teremtõ energia soha nem pusztul el. Ha itt a kényelmes Nyugaton úgy döntöttünk, hogy ezeket az energiákat gyanakvással és megvetéssel kezeljük, annál rosszabb nekünk. A mûvészet nem evolúciótörténeti tény, amely nélkül a késõ huszadik századi városlakók kényelmesen meglehetnek. A mûvészet nem is tartozik szigorúan véve az evolúciós fejlõdésünkhöz. Biológiailag nem szükségszerû. Ami idõt ráfordítottunk, azt a vadászattól, a gyûjtögetéstõl, a párzástól, a felfedezéstõl, az építéstõl, a túléléstõl, a gyarapodástól vontuk el. Furcsa, hogy amikor a mindennapos fizikai fenyegetés magunk és a fajtánk ellen már megszûnt, azt mondjuk, nincs idõnk rá.
 Ha azt mondjuk, hogy a mûvészet, mindenfajta mûvészet többé nem fontos az életünkhöz, akkor legalábbis meg kell kockáztatnunk a kérdést: „Mi lett az életünkbõl?” A szokásos kérdés, hogy „Mi lett a mûvészetbõl?” túl könnyû menekvés volna.

 Én nem menekültem meg. Egy amszterdami galériában leültem és sírtam.
 Amikor eladtam egy könyvet, vettem egy Massimo Raót. Attól a naptól fogva új fénnyel árasztom el a falaimat.