William Butler Yeats nem csak személyes
nagyravágyásból határozta el már igen
fiatalon, hogy nemzetének nagy költõje lesz. Ambícióinak
ennél fontosabb indíttatása volt: nem kisebb feladatot
tûzött maga elé, mint hogy költészetében
megteremtse Írországot. Némiképp túlzó
igény, gondolhatnánk. Yeats számára azonban
semmi abszurd nem volt ebben a törekvésben – nem azért,
mert önjelölt próféta lett volna, hanem mert kulturális
hovatartozása, személyes és mûvészi integritása
múlott ezen a feladaton. Pályájának indulásakor
Írország még nem volt független nemzet, és
ezért a nyelvétõl és így saját
kulturális örökségétõl is megfosztott
írség számára közel sem volt egyértelmû,
miben áll saját „írsége”. Az angolul író
költõ számára költõvé lenni,
illetve ír költõvé lenni egyazon feladat két
elválaszthatatlan része: Yeatsnek meg kellett találnia
azt a hagyományt, amelybe költészete illeszkedik, amelybõl
táplálkozik, és ehhez elsõ lépésben
el kellett döntenie, hogy ír vagy angol költõ legyen.
Amihez persze nem árt elõbb
tudni, hogy az ember ír avagy angol-e
– ez pedig egy anglo-ír számára
nem feltétlenül egyértelmû. Yeats annak ellenére,
hogy például írül soha nem tanult meg, magától
értetõdõen írnek tekintette magát, mivel
azonban a modern ír nemzet formálódásának
idõszakában maga az írség mibenléte
nem volt magától értetõdõ, meg kellett
teremtenie azt az írséget, ami õt írként
határozza meg, és azt a hagyományt, amelyben õ
ír költõ lehet. Némi egyszerûsítéssel
azt mondhatnánk, meg kellett teremtenie énjét ahhoz,
hogy költõ lehessen és Írországot ahhoz,
hogy ír költõ lehessen. Yeatset gyakorta érte-éri
a modoroskodás vádja: hogy magánéletében
is Költõként pózolt, hogy idejétmúlt
prófétaszerepben tetszelgett. Yeats valóban roppant
tudatosan formálta önmagát költõvé,
ez azonban nem valamiféle jellemhiba, hanem életmûvének
egyik lényegi vonása, ami értelmezést követel.
Költészetében az önteremtés és a
nemzetteremtés nemcsak egymást feltételezõ
mozzanatok, de szorosan összefüggnek mind a yeatsi modorral,
mind azzal a költészetfelfogással is, amelybõl
„modorossága” táplálkozik. Úgy gondolom továbbá,
hogy ezeknek az összefüggéseknek a fényében
válhat világossá az is, miféle örökséget
hagyott hátra Yeats a kortárs irodalom számára,
miért hatalmasodhat alakja még ma is a modern költészet
fölé, ha az egyetlen hagyomány, amelyet meg kívánt
teremteni, mint önéletrajzában írja, „önmagam
hagyománya”.1
Alkotói útja arra az
idõszakra esik, mikor a függetlenség kivívásával
párhuzamosan Írországnak nemzeti identitását
is meg kellett formálnia. A függetlenedési folyamat
tétje nemcsak egy új állam, hanem egy új nemzet
létrehozása is volt, így nem meglepõ, hogy
az „írség” meghatározása politikai kérdéssé,
sõt politikai fegyverré lett. A formálódó
nemzet számára az „otthon” fogalmának, és ezáltal
létének a megteremtése azt a kínos kérdést
kényszerítette ki, hogy pontosan ki is az az ír, akinek
otthonáért a küzdelem folyik. A dolog közel sem
intézhetõ el annyival, hogy Írország természetesen
a kelta õslakosság leszármazottjainak otthona, mert
azok, akik bár az angolok leszármazottjai, de évszázadok
óta lakják a szigetet, szintén Írországot
tekintik otthonuknak.
A kelta írek és az angol
írek szembenállását elmélyítette,
hogy az elõbbiek katolikusokká lettek, míg az utóbbiak
az elnyomó Anglia protestantizmusát hozták magukkal.
Mi több, az angol gyarmatosítás eredményeképpen
Írország uralkodó osztálya gyakorlatilag azonos
volt az anglo-ír protestánsokkal. A javarészt elszegényedett
katolikusok úgy érezhették, hogy nemcsak az angolok
igáját kell lerázniuk, hanem az anglo-ír arisztokrácia
politikai és gazdasági uralmát is meg kell dönteniük
ahhoz, hogy Írország az ír nemzet otthona lehessen.
Az anglo-ír réteg ugyanakkor semmivel nem érezte magát
kevésbé írnek, az ír ügy az õ ügyük
is volt, és mert az ír szellemi élet sok jelentõs
alakja ebbõl a rétegbõl került ki, úgy
tekinthettek magukra, mint akik az írség zászlóvivõi,
Írországnak nem elnyomói, hanem szabadságharcosai.
A kérdés csak az, hogy
melyik Írországnak. Amennyire nem volt ugyanis világos,
hogy ki az „igazi” ír, annyira nem volt magától értetõdõ
az sem, hogy mi az, hogy „Írország”. Írországot
nem csak felszabadítani kellett: meg is kellett formálni,
ki is kellett találni. Ennek a folyamatnak a során az „írség”
számos fikciója jött létre és feszült
egymásnak. Az önazonosság meghatározásának
legkézenfekvõbb eszköze mindig a másiktól
való elkülönülés; az írek esetében
ez természetszerûleg az angolokkal való szembenállást
jelentette: ír az, aki nem angol. Ha pedig az angol urbánus,
anyagias, keresztény és modern ember, akkor az ír
népies, spirituális, pogány és hagyományõrzõ.
A tizenkilencedik század végi kulturális nacionalizmus
számára az ír identitás legfõbb emblémájává
a kelta parasztság vált. Az identitás mítoszainak
persze kevés köze van a tényekhez, és így
megértésükhöz sem igazságtartalmukat kell
firtatnunk. A „kelta paraszt” fikciójának tartalma is az
adott politikai céloknak megfelelõen váltakozott,
és sokáig azt a szerepet töltötte be, hogy az angol
pragmatizmus ellenpontjaként egy olyan „Írországot”
testesítsen meg, amely a modern világban is megmarad a legendák,
a költészet és az õsi istenek földjének.
Yeats korai mûveinek (a fontos elõzmények ellenére
is) nagy szerepe volt abban, hogy az írségnek ez a képe
spirituális tartalmak hordozójává formálódjék.
Yeats és Írország
viszonyának elhidegülését nem annyira a költõ
anglo-ír öröksége, mint inkább az írség
fikcióinak háborúja magyarázhatja. A kelta
parasztság számára ugyanis idõvel sokkal fontosabb
lett földhöz jutni, mint a költõk spirituális
értékeit hordozni. Mikor pedig a gazdagodásért
folytatott politikai küzdelmük már nem volt összeegyeztethetõ
az ír identitás rájuk ruházott fikciójával,
a londoni kiadók irodáiban hivatásos keltaként
pózoló, az ír parasztság egyszerûségét
és mesevilágát ünneplõ és misztikus
ködbe borító Yeatsbõl az ír nacionalisták
szemében a nemzeti kultúra vezéregyénisége
helyett egyszerre csak az íreket „leparasztozó” angol lett.2
Yeats elképzelt Írországából nézve
az ír politika pragmatizmusa annyit jelentett, hogy az írek
a pénzt, a tömegkultúrát és a modern demokráciát
választják az õsi hagyományok, a kelta mítoszok
és a mûvészetek társadalomszervezõ és
identitásteremtõ ereje helyett. Yeats féltette az
írség emelkedett, romantikus fikcióját a nacionalista
politikától, így saját „Írországába”
ekkor beledolgozta az anglo-ír arisztokráciát. A hagyományos
értékek és a kultúra letéteményesének,
a modern világ kicsinyességében bukásra ítélt
étosz hordozójának tette meg az arisztokráciát,
s annak az „írségnek” utolsó õrzõjét
látta benne, amely az új nemzetnek példát és
irányt mutathat. Ellenfelei szemében ezzel azonban csak bevallotta,
hogy az elnyomó anglo-ír osztályhoz tartozik: az arisztokráciához
való vonzalma sokak szemében Yeats anglo-ír elitizmusát
mutatta meg, mellyel ugyanúgy ellensége az ír ügynek,
mint misztikus kelticizmusával. A támadások, melyek
a kelta paraszt és az anglo-ír arisztokrata alakjain nyugvó
fikcióit érték, Yeats „romantikus Írországában”
azt jelentették, hogy a középosztály hordái,
akiknek egyetlen hagyománya a pénz, készek a kultúra
utolsó fellegvárait is romba dönteni. Yeats temperamentumának
persze semmi nem felelt meg jobban, mint a vesztes oldalon állni:
ha Írország a hõsök földje, az ír
költõ is a hõsi étosz megéneklõje,
ennek az étosznak pedig lényegi eleme a hõsies bukás.
Yeats „Írországának” politikailag megvalósíthatatlannak
kellett lennie ahhoz, hogy az „írség,” amelynek õ
a Bárdja, megmaradhasson magasztosnak és hõsiesnek.
Az írség fikcióinak
csatájában azonban volt egy fontos különbség
Yeats és ellenfelei között. A költõt csak
akkor érheti az a vád, hogy a politikai valóságtól
teljesen független idealizmusban fogant Írországot propagált,
ha nem értjük meg, hogy számára a „parasztság”
vagy az „arisztokrácia” nem társadalmi osztályokat
jelentettek, hanem többé-kevésbé meghatározott
szellemi tartalmakat megjelenítõ formákat, mûvészi
képeket. Yeats önéletrajzi írásaiból
világosan kiderül, mennyire tisztában volt azzal, hogy
a nemzet identitása fikció, egy megkomponált jelrendszer
terméke. Ellenfeleitõl egyrészt abban a tisztánlátásban
különbözött, hogy velük szemben õ az írség
mítoszát nem történelemként, hanem a történelem
identitásteremtõ mítoszaként kínálta
fel. Másrészt, bár tudta, hogy tömegek mozgatására
minél egyszerûbb, bárdolatlanabb és butább
fikciók alkalmasak, úgy gondolta, hogy ezek bárdolatlanná
teszik a nemzetet, s ezért saját fikcióinak mércéjévé
mindig a mûvészi megformáltságot tette. Hasonló
megfontolásból nem volt hajlandó arra sem, hogy politikai
célok mentén formálja meg saját Írországát.
Pontosabb azonban talán úgy fogalmazni, hogy Yeats politikai
célja is az volt, hogy „Írország” egy olyan fikcióját
vigye diadalra, amely az õ mûvészi ideáljainak
megfelelõ hagyományokból táplálkozó,
költõileg megformált képet ad a nemzetnek önmagáról,
vagyis amit nem olcsó retorika, hanem a költészet stiláris
tökélye formál.
A reálpolitikától
ennyire távol álló idealizmus persze veszélyes
is lehet
– a nacionalizmus agresszívabb formáiban
is fellelhetõ a spirituális hagyományra való
hivatkozás vagy valamiféle eszményi kulturális
állapot megteremtésére való törekvés.
Az agresszív nacionalizmus azonban sokkal durvábban tudja
a maga igazát, mint a mûvészet: a gondolat formája
az elõbbi számára eszköz egy már elõre
meghatározott cél elérésére, egy cáfolhatatlannak
vélt igazság propagálására. Ezzel szemben
a mûvészet soha nem eszköz; Yeats számára
a gondolat mindig a gondolat formáján múlik, az igazság
soha nem adott, hanem a formálásban kell kiküzdeni.
Elgondolásait ezért nem lehet a vért követelõ
nacionalizmussal rokonítani, és költészetét
is csak akkor ítélhetjük politikailag veszedelmes idealizmusnak,
ha nem értjük meg azt a folyamatot, amelyben Yeats a mûvészet
nemzetteremtõ szerepét látta.
Természetesen ez a folyamat
nem azon az egyszerû, és önmagában bizonyára
téves nézeten alapul, hogy a gondolat attól válna
igazabbá, hogy mûvészileg megformált. Yeats
számára a mûalkotás eleve nem gondolatokat formál.
A századforduló körül írt esszéiben
a vers lényegi mozzanataként a „hangulatot” jelöli meg.3
A „hangulat” abban különbözik az érzelemtõl,
hogy gondolati szerkezete van, és abban különbözik
a gondolattól, hogy soha nem anynyira kikristályosodott,
rögzült, hogy véleménnyé vagy hitté
alakulhatna
– más szóval, valami olyasmi,
ami gondolat és érzelem között lebeg. A költõ
feladata ezen „hangulatok” megragadása. Mindez persze nem különösebben
meglepõ, és felismerhetjük benne a szimbolizmus poétikájának
egyes elemeit, az egyértelmûen nem megragadható tartalmak
szuggesztív megidézését. Yeats azonban nyíltan
felvállalja a szimbolizmusban implicit mágikus-misztikus
elgondolásokat is.4 Errõl árulkodik az, hogy a szimbólumokat
az emberiség kollektív emlékezetébõl
származó képeknek tekintette, valamint az is, ahogyan
a „hangulatok” eredetét próbálta feltárni.
Yeats a „hangulatokat” hol testetlen lelkeknek, hol démonoknak és
istenségeknek, hol egyszerûen csak erõknek nevezi,
melyek a különbözõ szimbólumokban vagy mûalkotásokban
öltenek formát. Csakhogy a formáról magáról
ugyanakkor úgy beszél, mint ami elõhívja az
istenségeket, „kiknek szívünkön hagyott lábnyomait
nevezzük érzelmeknek”. Igen lényeges az itt tetten érhetõ
ellentmondás: a mûvészi formát ugyan istenek
hozzák létre, ám ezek az istenek nem léteznek,
amíg a költõ formába nem öntötte õket.
Hogyan tapasztalhatjuk, hogyan gondolhatjuk egyáltalán el
akkor azt, ami elindítja a formálást, ha ez a valami
nincs, amíg a formálás be nem fejezõdött
– hogyan önthetünk formába olyan érzelmeket, melyek
nem léteznek, amíg formába nem öntöttük
õket? A Yeats által leírt, misztikus kontempláción
alapuló alkotási folyamatnak a kezdetén mindig valami
nem létezõ áll. Ha ezoterikus megfogalmazásaiban
felismerjük ezt a problémát, egyre világosabbá
válhat, hogy miféle létezõként kell
a költõ fik-
cióira tekintenünk.
Annak a kijelentésnek, hogy
egyrészt a formák érzelmeket ébresztenek, másrészt
pedig az érzelmek formákat hoznak létre, egyik oldala
sem különösebben meglepõ. Mivel azonban az „érzelem”
Yeats számára a „hangulatokból” táplálkozik,
ezek pedig istenségek megjelenései, és ezért
a versben megformált érzelem nem pusztán pillanatnyi
emóció, hanem az istenségekkel való találkozás,
az érzékileg tapasztalt világ mögötti valóság
feltárulkozásának pillanatai, nem lényegtelen,
hogy az istenséget megidézõ forma, avagy a formát
megteremtõ istenség áll-e az alkotói folyamat
kezdetén. Ha ugyanis a mûvészi formálás
istenségeket kelt életre, megengedjük annak a lehetõségét,
hogy mi teremtjük az isteneket; ha pedig a formát valóban
nem a mûvész hozza létre, hanem istenségek kényszerítik
ki benne létüket, és õk diktálják
a formálást, a mûvész nem autonóm alkotó,
hanem öntudatlan mágus, az istenek játékszere.
Yeats mindig elkerüli annak a kérdésnek a megválaszolását,
hogy létezik-e tõlünk független és felfedezésünkre
váró igazság, avagy isteneink csak elménk szüleményei-e.
Tudatosan hagyja nyitva ezt a kérdést, részben azért,
mert minden misztikus rajongása mellett egész életében
megmaradt szkeptikusnak. „Tele vagyok bizonytalansággal – írja
–, mert nem tudom, az agyag vagyok-e, vagy a kéz, ami formálja.”5
Yeats azonban nem vált szkepszisének
áldozatává, hanem affirmatív formaelvvé
tudta alakítani kételyeit. Ehhez a hagyomány, és
ami valamivel talán meglepõbb, a stílus nyújtott
neki segítséget. Kezdve az elsõvel: az alkotási
folyamat kezdetén tátongó ûrt számára
korábbi mûalkotások töltik be. Az az egész
irodalmi, mitológiai vagy okkult hagyomány lényegében
azoknak a formáknak a tárháza, amelyekben az istenek
lábnyomait viselõ érzelmek már alakot öltöttek.
Blake költészete és az ír tündérmesék,
Plótinosz vagy Nietzsche filozófiája, az alkimista
szimbólumok, vagy a mítoszok Yeats számára
mind ilyen formák, ilyen alkotások. A filozófia, a
mûvészetek, az okkult tudományok, a mitológia,
illetve az ezekben ismétlõdõ szimbólumok mind
az érzelmi tapasztalás olyan formái, melyekben az
emberiség számára már mindig eleve létezik
az a tapasztalati valóságon túli valóság,
ami csak a formában nyeri el létét. Ezért van,
hogy Yeats a kultúrtörténet minden mûvészi
és gondolati megnyilvánulásában a szimbolizmus
egységes nyelvét keresi és találja meg, és
hogy a legkülönbözõbbnek tûnõ forrásaira
egységes hagyományként gondol. A még nem létezõ
érzelem kifejezéséhez úgy lehet hozzákezdeni,
hogy a költõ a mitológiai, okkult vagy irodalmi hagyományok
szimbólumait hívja segítségül, s így
saját élményeit nemcsak egyszeri ötletként
vagy érzelemkitörésként, hanem a spirituális
valóság szerkezetének egy mozzanataként értelmezheti
és dolgozhatja fel. „Még amit megváltoztatok – írja
századunk egyik legeredetibb költõje –, annak is hagyományosnak
kell tûnnie. (...) Ha eredetiségrõl beszélsz
nekem, dühödten fordulok ellened.”6
Ez a kijelentés arról
tanúskodik, hogy Yeats hogyan igyekszik kikerülni elméleteinek
azt a lehetséges következményét, hogy az egész
univerzumot az egyes elme termékének tekintse. A szolipszizmus
veszélyét soha nem a kül- vagy a túlvilág
objektív létébe vetett hitével védi
ki, hanem azzal, hogy az önkényesség mozzanatának
helyére a vizionárius költõi hagyományt
és annak szimbólumait helyezi. Ebbõl az elgondolásból
következik Yeats szimbolizmusának az a sajátossága
is, hogy nem a külvilág jelenségeit ruházza fel
szimbolikus tartalmakkal, nem a dolgokban vél felfedezni isteni
jelentéseket, hanem azokban a „nyelvi” jelenségekben – mítoszokban,
mûalkotásokban –, amelyekben az istenségeket megtestesítõ
érzelmek formát öltenek. Yeats hitét elsõsorban
a szavakba veti, és az isteni valóság megtapasztalását
elsõsorban a nyelv, a jelek világában tartja lehetségesnek.7
Már csak ezért sem volt számára mindegy, hogy
milyen fikcióra is alapozódjék az új Írország,
s az ember spirituális és saját valós otthonát
próbálta eggyé kovácsolni, mikor ezoterikus
költészetét kínálta föl a nemzet
fikciójaként.
A szavakra tehát Yeats hatalmas
terhet ró, s ha szimbolizmus-elméletébõl az
következik, hogy a nyelv szinte isteni rangot kap, akkor már
kevésbé meglepõ, hogy ennek az istenségnek
egyetlen igaz prófétája a stílus. Ha az alkotási
folyamat elején valami nem létezõ áll, akkor
a vers sem törekedhet egy már elõre meghatározott
tartalom kifejezése felé – Yeats versei a formába
öntés elõtt még nem létezõ tartalmakat
akarnak megragadni, mely tartalmak így csak a formálás
folyamatában jöhetnek létre. A kifejezés nála
mindig megelõzi annak tartalmát, a tartalmat kizárólag
az a forma határozza meg, amelyben megjelenik, s a gondolat is csak
abban a pillanatban születik meg, mikor formát öltött.
Ezért van, hogy a mû morális tartalma is kizárólag
stílusán múlik: sem erkölcs, sem személyes
meggyõzõdés, sem hit, semmi, ami dogmává
merevedhet, nem elõzheti meg a mûvészi formálást,
mert amint ez megtörténne, az alkotás valami mûvészeten
kívüli cél eszközévé válna.
Mindebbõl kiviláglik,
miért ítélte el Yeats olyan élesen a nacionalista
propaganda eszközévé tett irodalmat: számára
az ilyesmi egyenesen erkölcstelenség, ami ráadásul
azzal a veszéllyel fenyeget, hogy stiláris tökéletlensége
révén tökéletlen tartalmakat hoz létre,
és a sárba rántja a nemzetet, amelynek nevében
íródik. A hagyománynak tulajdonított szerep
pedig azt magyarázza, miért tartotta annyira elítélendõnek
az individualizmus azon megnyilvánulásait, melyeket a modern
demokráciában és annak anyagias szemléletében
és mechanikus mûködésében látott
megjelenni: mindezek ugyanis annak a hagyománynak fordítanak
hátat, mely nélkül nem jöhet létre olyan
mûalkotás, ami nemcsak egy esetleges érzelem, hanem
a spirituális valóság kifejezõdése.
Ezek az elgondolások magukban
hordják annak a veszélyét, hogy ha a forma nem talál
tartalmat, a tökéletesre csiszolt mû üresen hullhat
a semmibe. Erre reagált Yeats, mikor korai illékony költészetét
egyre masszívabbá formálta, szimbólumait szisztematizálta,
és misztikus álmodozásai és mitikus hõsei
mellett egyre nagyobb teret engedett mûveiben az e világi,
hús-vér valóság szereplõinek. Ezeknél
azonban mélyrehatóbban változtatta meg költészetét
az, hogy stílusa mögött felismerhetõvé akarta
tenni az egyedi elme alkotó energiáját, egy személyiséget,
akiben a formában kialakított tartalmak megtestesülhetnek.
Csakhogy a tartalomhoz hasonlóan ez a személyiség
sem lehet már eleve adott, és így a verset elõre
meghatározó, sem pedig az alkotás végcélja,
ami a cél elérésének eszközévé
tenné a mûvet; nem lehet továbbá a költõ
hétköznapi személyisége sem, mert az szükségképpen
csak esetleges, s kijelentései nem tarthatnak számot általános
érvényességre. A személyiségnek is a
formálás folyamatában, magában az alkotásban
kell tehát megszületnie. Ennyiben a Yeats késõbbi
mûveiben egyre gyakrabban elõkerülõ „maszkok”
is a korai szimbolizmuselmélethez vezethetõk vissza. A Maszk
alatt Yeats azt az ént érti, amely különbözik
az esetleges, hétköznapi személyiségünktõl,
azt, amelyet alkotóerõnkkel formálunk meg. Mivel azonban
ez az én is csak az alkotás folyamatában jöhet
létre, az alkotásba belefogó személy sem létezik
– ugyanazt a problémát ismerhetjük itt fel, mint mikor
a költõnek még nem létezõ érzelmet
kell megfogalmaznia. Ahogyan ott Yeats a mûvészi hagyományt
illeszti az így keletkezõ ûrbe, a személyiség
megformálásakor is a mitikus-költõi hagyományokhoz
nyúl vissza. Vak költõk, tornyukba zárkózó
okkultisták, próféták, koldusok, bohócok,
mitikus hõsök, hagyományõrzõ és
kultúrafenntartó arisztokraták – mindezek az alakok
a személyiség szimbólumai, a költõ maszkjai
lesznek: az én fikciói, az alkotó képzelet
azon képei, melyek a versben formára találva életre
kelnek a vers írójában.
Miközben tehát Yeats
mûveiben álarcokat ölt, a maszkkal való eggyé
válás során végig önmaga megteremtésén
dolgozik. A legmegfelelõbb Maszk pedig mindig önmagunk ellentettje,
mert azzal eggyé válni mindig konfliktust jelent, a konfliktus
pedig mozgásban tudja tartani az alkotás folyamatát.
Egy másik yeatsi kifejezéssel élve, a konfliktus feltétele
az „aktív erénynek”, melylyel képesek vagyunk önmagunkat
formálni ahelyett, hogy meghajolnánk készen kapott
elvek elõtt. Többek között ezen a mozzanaton keresztül
válik Yeats korai, törékeny, bensõ tartalmakra
koncentráló lírája egyre dramatikusabbá,
a konfliktus hideg, teátrális formájává.
Kései költészetének félreismerhetetlen
retorikussága, pózai és szerepjátékai
mind az önteremtés ezen folyamatának stiláris
megjelenései. Pózai azok a formák, melyek tartalma
végül a mûben létrehozott személyiség
lesz, az az én, amely a profetikus költészet spirituális
hagyományából lép elénk és abban
talál otthont.
Yeats mûvészetének
és költõi hivatástudatának leggrandiózusabb
mozzanata az, hogy úgy próbálta megformálni
Írországot, hogy ezt az otthont ott találhassa meg.
Saját életét, saját személyiségét
formálta mûveiben, hogy létrehozza azt az ír
költõt, aki megteremtheti az általa elképzelt
Írországot. Lényegében saját énjének
formálását adta mintául Írország
megformálásához. Angol-ír otthontalanságában
úgy próbált az ingatag, alakuló Írországból
új nemzetet teremteni, hogy az ne csak nemzete, de szellemi otthona
is lehessen. És mert Yeats szellemi otthonának elsõsorban
a mûvészet spirituális hagyományát tekintette,
Írországot ennek a hagyománynak az otthonává
kívánta tenni. Az önteremtés és a nemzetteremtés
elméleti analógiája pedig magában a versírásban
válik egyazon gesztussá: a költészet úgy
teremtheti meg a nemzetet, ahogyan a mû a mûvet író
költõ énjét.
Az angol romantikus lírában
modellszerûnek tekinthetõ az a szerkezet, amelyben a vers
három szinten tételezi az ént: a költõ
múltbéli (a vers írása elõtti) énje
az egyik, a versben éppen beszélõ én a másik,
a harmadik pedig az, akivé a költõ a vers írásának
folyamatában válik. Ebben a szerkezetben az „én” éppen
olyan ingatag, mint Írország nemzeti identitása volt
Yeats életében, ám a lírai mû éppen
az identitás megteremtése felé halad. Az identitás
nem nyerhet tehát meghatározást, amíg a vers
be nem fejezõdik.8 Csakhogy mert a kiküzdött identitás
egyedül a mû formájában létezik, a formálás
soha nem érhet véget – a lezárt mû kijelentéssé,
a végleg definiált nemzetfogalom kirekesztõvé
válik, a formából dogma lesz. Yeats a tartalmat megelõzõ
formát a mûben megteremtett énjével tölti
meg, ám ez az én csak addig azonos önmagával,
amíg az alkotás tart. Ezért írja naplójában,
hogy mindig csak munkája folytatásával alkothatja
meg „az embert a már megírt sorok mögött”. Saját
énjének példájával Yeats azt sugallja,
hogy a mûvészetben létrehozott nemzet formálása
sem érhet véget soha. Éppen mivel a mû nem egy
kész „ént” fejez ki, a kifejezés lesz az elsõdleges
– a kifejezés berekesztõdésével pedig ahogyan
az én- és nemzetteremtés mûvészi folyamata
véget ér, megszûnik a csak a formálásban
létezõ én és nemzet. A történelem
bõséggel szolgál példával arra, hogy
a nemzet, amely identitását nem jelenbéli kreativitására,
hanem mondjuk csak múltjára alapozza, mennyire hajlamos mások
vagy önmaga ellen fegyvert ragadni; a jelenség annak a gondolatnak
az analógiája, ami saját formájába merevedve
irt minden tõle különbözõt. Ezért jellemzi
Yeats gondolkodását az a kettõsség, hogy, mint
láttuk, a hagyomány hiányában ugyan fikciói
fantazmagóriává zsugorodnának, ám a
hagyomány folyamatos megújítása, az alkotóerõ
általi mozgásban tartása, a jelenben való újrateremtése
nélkül ugyanezek a fikciók értéktelen
vagy veszedelmes dogmákká züllenének. Nem véletlen,
hogy Yeats olyan sokszor ült neki átírni szinte egész
életmûvét. Verseinek minden újabb kiadása
alkalom volt számára arra, hogy lezárt költõi
kijelentéseit újra mozgásba hozza, mozgásban
tartva ezzel az önteremtés folyamatát. E folyamat lezárulása
óhatatlanul befagyasztaná az alkotás forrásait,
és befejezett kijelentésként állítana
elénk egy ént és egy nemzetet, dogmává
merevítve azt, ami csak folyamatában létezhet, mert
dogmaként mûvészetellenessé és ezáltal
szellemileg és spirituálisan regresszívvé válik.
A végsõ, „ideális” én és nemzet csak
abban a hatalmas mûvészi képben valósulhat meg,
amivé a költõ egész életmûvével
önmagát fejleszti. Nem eszméi, hanem alkotói
élete és léte állnak jót az én
és a nemzet ideális formájáért.
Egy három héttel a
halála elõtt kelt levelében Yeats így ír:
„Úgy tûnik, megtaláltam, amit kerestem. Mikor egy mondatban
akarom összefoglalni, azt mondom, ‘Az ember megtestesítheti
az igazságot, de meg nem ismerheti.’
E megtestesítést életem
beteljesítésével kell megvalósítanom.”9
Yeats azért volt kész saját életét is
maszkjaivá alakítani, hogy mûvészetét
életével beteljesítve megtestesíthesse azt,
ami nem tudható – személyiségét és életét
mûalkotássá formálva a nem tudhatónak
akart testet, kifejezést adni. A vallás prófétának,
a mûvészetfilozófia zseninek nevezi azokat, akiknek
szavai és élete egymást értelmezik a mások
számára nem tudható kifejezésében. Yeats
magáénak vallotta a költõzsenik profetikus hagyományát,
sõt talán õ volt az utolsó költõ,
aki sikeresen tudta magára ölteni ezt a szerepet. A huszadik
század közepén ehhez a sikerhez az is kellett, hogy
próféciáit nem tekintette mindenkire érvényes
tudásnak, mint ahogyan a mûveiben felhasznált és
kidolgozott mítoszokat sem tekintette történelemnek
vagy politikának.
Ettõl azonban mit sem veszít
érvényébõl Yeats költészete, hiszen
éppen arra mutat rá, hogy ahogyan a prófécia,
úgy a mûvészet sem mindenkire érvényes
tudás, hanem a valóság formáinak felmutatása.
Yeats nemcsak verseket írt, hanem élet-mûvet hozott
létre, hogy megtestesítse azt, ahogy a mû bár
nem „tanít,” mégis formálja az életet. Mikor
felteszi magának a kérdést, hogy valóban hiszi-e,
amit leírt szellemek diktálta világmagyarázó
mûvében, az A Visionben (Látomás), akkor is
csak azt válaszolja, hogy könyve nem több, mint „a tapasztalat
stiláris elrendezése”.10 Yeatsnek nemcsak költõi
és elméleti mûvei, de önéletrajzai is a
tapasztalat stiláris elrendezései, melyekben, amíg
a kifejezés tart, egy személyiség jöhet létre,
hogy megtestesítse egy élet igazságát. Írországot
ugyanazokból az elgondolásokból, hagyományokból,
szimbólumokból kiindulva, és ugyanakkora mûgonddal
kívánta megformálni, mint saját magát.
Profetikus hangja nem azt hirdette, hogy az õ „Írországa”
volna az egyetlen igaz Írország, hanem fel akart mutatni
egy Írországot, melynek stiláris elrendezése
formálhatja az életet. Az elõbbi ugyanis csak nemzetet
alapozhat meg, az utóbbi azonban olyan nemzetet, amely egyben otthon
is.
Yeats azért nehezen követhetõ
példa, és azért nehéz örökség
az övé, mert az önteremtés nem tanítható,
nem követhetõ szolgaian, és ideológiák
számára nem sajátítható ki. Szellemektõl
származó világmagyarázatai vagy arisztokratikus
és artisztikus ideáljai ugyanolyan kevés haszonnal
kecsegtetik a nacionalista ideológust, mint írásmûvészetének
retorikai ereje a követhetõ mintát keresõ írót.
Mert Yeats saját magát teremti meg mûveiben, követni
õt értelmetlen; követni csak úgy lehet, ahogyan
õ követte a hagyományt: alkotóilag. Yeats ezért
úgy hatalmasodik a modern költészet fölé,
hogy csak önmaga hagyományát testálja rá;
nemzetének pedig olyan ideológusa marad, aki mert nem hitte,
hogy ideológiák otthonná formálhatják
a nemzetet, egyetlen dogmát sem hagyott hátra azon a felszólításon
kívül, hogy a költõk tanulják meg mesterségüket.
Öröksége ezáltal maradhat az alkotóerõ
folyamatos forrása.
1 Yeats: Autobiographies (Macmillan, London,
1955, 462. o.). Yeats prózamûveit saját fordításomban
idézem.
2 A The Leader c. lap szerkesztõje
már 1900-ban azon a véleményen volt, hogy Yeats vezetõ
szerepe az ír kulturális reneszánsz mozgalmában
„a legégbekiáltóbb csalás, amit a hiszékeny
írek valaha elszenvedtek”. A nacionalista D. P. Moran cikkét
G. J. Watson idézi Irish Identity and the Literary Revival c. könyvében
(Croom Helm, London, 1979, 102. o.), amely az itt vázlatosan bemutatott
helyzet egyik legkevésbé pártoskodó és
egyik legvilágosabb elemzését nyújtja.
3 Az itt következõ gondolatmenet
utalásai Yeats: Essays and Introductions (Macmillan, New York, 1961)
c. kötetében megtalálható három esszéjére
– Moods (Hangulatok), 1895; Magic (Mágia), 1900; The Symbolism of
Poetry (A költészet szimbolizmusa), 1901 –, illetve a Rosa
Alchemica c. novellájára (1896) vonatkoznak. A „hangulat”
yeatsi fogalmának máig leghasznosabb elemzését
Richard Ellmann adta The Identity of Yeats c. könyvében (Faber
and Faber, London, 1964, 57–61. o.).
4 A szimbolizmus és a miszticizmus
rokonságáról Yeats kapcsán Frank Kermode ír
Romantic Image c. mûvében (Routledge, London, 1957, 44. o.),
s megjegyzi, hogy a szimbolizmus misztikájának nyílt
kifejtésében Yeats csak néhány francia költõben
talált társra.
5 A mondat Yeats: Per Amica Silentia Lunae
c., okkult filozófiáját elsõ ízben kifejtõ
1917-es könyvébõl származik, ami azért
lényeges, mert jelzi, hogy a bizonytalanságnak ez a mozzanata
Yeats gondolkodásának alapjaiba is beépül. (L.
Yeats: A Vision and Related Writings, szerk. A. N. Jeffares, Arrow Books,
London, 1990, 62. o.)
6 A General Introduction for my Work (Általános
bevezetõ munkáimhoz), 1937. In: Essays and Introductions,
522. o.
7 Yeats szimbolizmusának ezt az
aspektusát, és annak eltéréseit az európai
költészet szimbolista hagyományától Paul
de Man elemzi részletesen The Rhetoric of Romanticism c. mûvében.
(Columbia University Press, New York, 1984, l. különösen
172. o.)
8 Yeats nemzetalkotó törekvésének
ezen összefüggését a romantikus lírai szerkezettel
Declan Kiberd mutatta ki Inventing Ireland. The Literature of the Modern
Nation (Jonathan Cape, London, 1995) c. mûvében (l. különösen
116–117. o.).
9 Allan Wade, szerk. The Letters of W.
B. Yeats. Rupert Hart-Davis, London, 1954, 922. o.
10 Yeats: A Vision (Látomás),
in: A Vision and Related Writings, 86. o.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu