W. B. YEATS

Elhidegülés

I

E feljegyzések csak akkor lesznek természetesek, és csak úgy lehetnek hasznomra, ha megakadályozom, hogy egyik a másikhoz kapcsolódjon, vagyis ha nem adom meg magam az irodalomnak. Mindegyik bejegyzésnek véletlenszerû gondolatként kell elõkerülnie, csak így válhatnak az életemmé. Krisztus, Buddha, vagy Szókratész soha nem írt könyvet, mert a könyvírás logikai folyamattá változtatja az életet.

II

 Tegnap este az Arts Clubban politikai kérdésekrõl támadt vita. Volt egy pillanat, mikor kísértést éreztem, hogy közbeszóljak, és választ adjak az egyik elhangzott véleményre, ám mégsem tettem, és hamarosan arra lettem figyelmes, hogy a vitatkozók elõbb-utóbb az összes érvet felhozzák, amiket én is említeni gondoltam. A logika úgy mûködik, mint egy gépezet, nyugodtan magára lehet hagyni; ha nem avatkozunk bele a mûködésébe, rá fogja kényszeríteni a vitázókat, hogy kimerítsék a kérdést, a bolond és a bölcs ugyanúgy megfelelõ választ tud adni bármelyik kijelentésre, és ha valamelyik lehetséges válasz nem hangzik el, valaki elégedetlenül fog hazatérni. Kirakjuk a pénzünket az asztalra és felmarkoljuk a visszajárót.
 A stílus, a személyiség – amit tudatosan veszünk magunkra, s ami ezért maszk – az egyetlen menekvés a lázasan alkudozó pénzváltók elõl.

III

 Beszélgetésbe elegyedtem egy emberrel, aki tipikus képviselõje a máshol már igen népes, de Írországban még új osztálynak: modoruk gyakran nem kulturálatlan, de ez csak még látványosabbá teszi, hogy elméjük viszont az, minden gondolatuk elõre gyártott, és felismerhetõ rajtuk nagykereskedelmi eredetük jele – ezek a gondolatok jelenlegi formájukban soha nem fogalmazódtak meg egyetlen egyéni elmében sem, személytelen mechanizmus hozza õket létre –, rajtuk az iskolák, a tankönyvek, és legfõképp az újságok tömegtermelésének pecsétje. Beszélgetõtársam olyan magabiztossággal szólt, amilyennel valaminek az elsõ kigondolója soha, mert minden gondolkodó azonos abban, hogy az igazságot kételkedve és tétován közelíti meg. A magabiztosság az ismétlésbõl származik, szájak százainak lehelete lengi be. Az elmének ez a kulturálatlansága sokkal rosszabb, mint a modortalanság, amivel valaki a szõnyegre köp. Nem minden szépség örökletes-e, akár az intellektus, akár a modor, akár a személyiség, akár az irodalom szépségérõl van szó? Egy pompás hölgy ugyanolyan egyszerû, mint a jó költõ. Semmit nem birtokolnak, ami ne lenne õsi és a sajátjuk, és mindkettõ tele van kétellyel mindenrõl, kivéve önmagukat, mindenrõl, ami megváltoztatható, mindenrõl, ami nem több, mint gondolat. A meggyõzõdéseket úgy veszik magukra, mint divatos ruhákat, s amint felöltötték, a divattal együtt minden mást is egy kicsit megváltoztatnak.

(...)

V
 Írország újsütetû kulturálatlanságának, amely néhány év alatt elpusztíthat mindent, amivel ez a föld nevet szerzett magának a világban – „a legbátrabb katonák és a leggyönyörûbb nõk Anyja,” vagy valami ehhez hasonlót kiáltott Borrow, a Biblia terjesztõje, mikor visszaemlékezett a szívélyességre, amivel Spanyolországban az ír szerzetesek fogadták – csak úgy állhatok ellen, ha létrehozom másodlagos vagy bensõ személyiségemet, amit csak önmagam hagyományából alkothatok meg, és ennek a személyiségnek (mely sajnos csak írásaimban lehetséges számomra) mindig tetszetõsnek és egyszerûnek kell lennie. Meg kell tartania azt az enyhe távolságot az érdektõl, ami lehetõvé teszi a szépséget, de elég közel kell maradnia hozzá ahhoz, hogy szenvedélyes lehessen. Hisz nem csak az lehet-e szép, ami megmenekül a mechanikusságtól? A világnak akkora része válik gépiessé, amekkorát az érdekek közötti küzdelem ural. Az újságokból nem hallik más, mint a gép dübörgése. Minden érv, amint diadalának elismerésére vágyik, az érdekek ütközõpontjává lesz. Nem szabad érvelnünk – és különösen nem a könyvekben, amelyek a halhatatlanság után sóhajtanak – ha nem vagyunk készek arra, hogy sikerünk délibábját átengedjük másoknak. A hétköznapi életben is faragatlanná válunk abban a pillanatban, amint irigyelni kezdjük a bohóctól örök diadalát.

VI

 Apám azt mondja, „Az ember nem azért szeret bele egy nõbe, mert okosnak találja vagy mert felnéz rá, hanem mert tetszik neki, ahogyan megvakarja a fejét.”
VII

 Azt hiszem, az igazi szerelem fegyelem, és nagy bölcsességre van szükség hozzá. Salamon és Sheba szerelme is tartós volt, még ha errõl hallgat is az Írás. A szerelmesek felismerik a másik titkos énjét, és mert nem hajlandók hitüket a hétköznapi énbe vetni, tükröt hoznak létre, hogy a hétköznapi életben a tükör képeit másolják; mert a szerelem is Maszkot teremt.

(...)

XVIII

 Ami Kelet-Ázsiában filozófia volt, az a kereszténységben életté, életrajzzá és drámává lett. Egy színdarab a megírás folyamatában ugyanezt az utat járja be. Elõször, ha a darab pszichológiailag árnyalt, csak egy sor gondolat van a kezünkben, valami olyasmi, amit meg lehet fogalmazni filozófiai problémaként; a Countess Cathleen címû darabom például eleinte nem volt több annál a morális kérdésnél, hogy vajon feláldozhatja-e magát egy lélek valami jó célért – ám a filozófia fokozatosan kiszorul a darabból, míg végül az összes filozófia, ami hallható marad benne, ha egyáltalán bármi is marad, az valamely karakter kifejezése. Amikor teljesen életté válik, a felszínes olvasó számára nem több egyszerû történetnél. Vajon a Bhagavad Gita volt az a „szövegkönyv,” amibõl az Evangéliumokat alkották?

(…)

XXI

 Minden üres lélek végletes véleményre hajlik. A végletes véleményt csak azok szembesítik a valószínûséggel, akik gazdag világot építenek fel emlékeikbõl és gondolkodási szokásaikból. A propozíciók például, amelyek az igazságot mindig csak az egyik oldalra állítják, csak zavart és kínt okoznak a gazdag elmében, ha a puszta téziseket az ilyen elme egyáltalán be tudja fogadni, és ha igen, akkor is elõbb-utóbb ösztönösen kiveti magából õket.

XXII

 A fegyelem és a színpadi érzék összefüggnek. Ha nem tudjuk magunkat elképzelni másnak, mint amik vagyunk, és ezáltal egy második ént magunkra ölteni, akkor arra sem vagyunk képesek, hogy fegyelmet kényszerítsünk magunkra, legfeljebb csak elfogadjuk, hogy mások kényszerítsék ránk. Az aktív erény, ami tehát különbözik az éppen érvényes törvények passzív elfogadásától, éppen ezért színpadias, tudatosan dramatikus, maszkok felöltése. Ez a teljes, küzdelmes és energikus élet feltétele. Az aktív természetû embereknél mindig megfigyelhetõ a hajlam a pózolásra, vagy ha a póz már második énjükké vált, akkor arra, hogy érdeklõdésük középpontjában a kiváltott hatás álljon. Látható ez Plutarkhosz Életrajzaiban, és esetenként azoknál a moderneknél is, akik klasszikus ideálok szerint próbáltak élni, például Oscar Wilde-nál, vagy, kevésbé látványosan, olyan embereknél, mint Walt Whitman. Wordsworth néha azért nehézkes és lapos, mert erkölcsi érzékének nincs színpadias eleme, mert meghajlik olyan szabályok elõtt, amelyeket nem õ teremtett. Ezért nõ a népszerûsége a jobbfajta újságírók szemében, például azoknál, akik a Spectatort írják, vagyis mindenkinek a szemében, aki a gépezet részévé vált, de még fontosnak érzi a költészetet.

(...)
 

XXIV

 A tragédia tisztán szenvedély, ellenáll a karakterizálásnak, és formáját csak a motivációk, a szenvedélyek csapongása alakítja ki; a komédia ezzel szemben a jellemek csatája. Iktasd ki a jellemet a komédiából, és bohózatot kapsz. A bohózat szerkezetét csak az események tartják össze. A gyakorlatban a legtöbb mû kevert: Shakespeare például tragikomikus. A komédia örömteli, mert minden szerep, minden személyes maszk felöltése, legyen ez a komédia individualizált, vagy a bohózat groteszk álarca, az energia megjelenése, és az energia mindig öröm is. A költõ a tragédiát a saját lelkébõl teremti, abból a lélekbõl, ami minden emberben azonos. Ebben az aktusban nincs öröm, legalábbis a szónak a szokásos értelmében, ez inkább az eksztázis állapota, ami az egyénnél hatalmasabb, és élõk számára tökéletesen talán soha fel nem fogható dolgok szemlélésébõl táplálkozik. A tragédia maszk-
jaiban sem személyiség, sem személyes energia nincs. Ezeket a maszkokat sokkal inkább a díszítettség, az egyiptomi templomok absztrakt alakzatai jellemzik. Mielõtt az elme kitekinthetne szemeiken, az aktív akarat elpusztul, s innen e maszkok szomorú nyugalma. Az öröm annak az akaratnak a sajátja, ami munkálkodik, akadályokat gyõz le, ismeri a diadal ízét. A lélek azonban csak állapotainak változásait ismeri, és azt hiszem, a tragédia – motivációi csak állapotok változásaiban, s nem a cselekvésben gyökeredznek. – A tragédia motivációinak nincs köze a cselekvéshez, csak állapotok változásaihoz. – Mindezt sejtem, de nem látom tisztán, mert az igazságot erdejének sûrûjébe üldözöm, és mert az én dolgom az, hogy mindig az érzéki benyomások, a hétköznapi élet közelében maradjak. De vajon az eksztázis nem a lélek saját magában való beteljesedése-e, a léleknek valami lassú vagy hirtelen kiterjedése, mint mikor a kút káváján túlcsordul a víz? Nem ezt értjük-e szépségen?
(...)

XXXIII

 Az ír tündérmesék filozófiája szerint az erõ egyedüli forrása a test, az értelemé pedig a lélek. A nyugati civilizáció, vallás és mágia egyaránt ragaszkodik az erõhöz, s ezért a testhez, és innen a három doktrína – hatékony uralom – az Inkarnáció – csodatevés. A keleti gondolkodás válasza ezekre az elvekre az uralkodással szembeni közömbösség, a test megvetése, és a formátlan szemlélése. Azok a nyugati elmék, melyek a keleti filozófia úját járják, gyengévé és fellengzõssé válnak, mert alkalmatlanok arra, hogy megfeleljenek a nyugati életben rájuk rótt feladatoknak. Minden szimbólum megidézés, ami mindenhol megteremti az adott világ számára megfelelõ kifejezõdését. Az Inkarnáció megidézte a modern tudományokat, a hatékonyság modern elvét és az érzelmek indivi-
dualizációját. Eredményeképpen megszilárdult minden, ami az egyéni akaratból származik. Az Inkarnáció történelmi hitelessége teljesen lényegtelen, bár a hitelességébe vetett hit elengedhetetlen volt ahhoz, hogy a szimbólum kifejthesse megidézõ erejét. Minden civilizációt egy láthatatlan hipnotizõr sugallatai tartanak össze – mesterségesen teremtett illúziók révén. A valóság ismerete valamilyen mértékben mindig titkos tudás. Olyan, mint a halál.
XXXIV

 Mialatt Lady Gregory kevés híján a sírba hajszolta magát a munkával, hogy, miközben egyéb kötelességeirõl sem feledkezett meg, akár saját tollából, akár fordításban elég színmûvet adjon ahhoz, hogy a Színház életben maradhasson, a mi alantas, félmûvelt értelmiségünk, pontosabban fél-újságíró firkászaink, a hazafiaknak az a klikkje, akik csak azért nem adták el magukat, mert senki nem akart értük egy fillért sem fizetni, mindenhol arról pusmognak, hogy Lady Gregory arra használja igazgatói posztját, hogy a saját darabjait állítsa színpadra. Eszembe jut Synge is, aki, úgy képzelem, e napokban hal bele hazánk brutalitásába és tudatlanságába, és elgondolkozom, vajon jól tettem-e, hogy stílusomat kellemessé, tisztává és emelkedetté formáltam, és errõl eszembe jut Fergus sora: „Senki nem kéri a segítségemet, mert anyagom nem abból van, amirõl álmodom.” A „Playboy vita”* estéjén ott voltak mind, némán és nyúlszívûen, de nem ám a zsöllyékben, mert attól féltek, hogy valaki még megkéri õket, nézzenek szembe a csõcselékkel. Még A- D- is mentséget keresett magának és csatlakozott a többiekhez a karzaton. Dublin irodalmi életének egyetlen szereplõje sem akadt, aki ki mert volna állni a tömeg elé, kivéve az apámat, aki az üvöltõ csürhéhez, vagy inkább csak annak jelenlétében, szép és egyszerû szavakkal beszélt. Én küzdöttem ellenük, míg õ sokkal nemesebb dolgot tett – elfelejtette õket.

(...)

XXXVIII

 Gyakran tûnõdöm azon, hogy vajon valaha visszanyerem-e tehetségemet az elmúlt évek munkájának sokfélesége után. Az ifjabb Hallam szerint a vétkek nem teszik tönkre a zsenialitást, a sokféleség azonban igen. Hiábavalóan áhítozom a szabadság után, és közben egyre apad bensõ életem. Minket, a képzeletünkkel dolgozó embereket, a Gonosz az erények maszkjait öltve keres meg. Az biztos, hogy több embert láttam már tönkremenni abban, hogy feleség, gyermek, és család kényelme után vágyakozott, mint ahányat az ital és a prostituáltak züllesztettek le. L- E- a Rhymers’ Clubban mindig azt mondogatta, inast akar alkalmazni, és hogy felesége iránti kötelességének érzi, hogy ennél ne adja alább háztartásuk színvonalát. Az õ esetében a prostituáltak végezték be azt a munkát, amit az erények kezdtek el, de az erények, és nem a prostituáltak ölték ki belõle érzékét a verseléshez. Mindig úgy gondoltam magamra, mint aki nem szereti sem az erényt, sem a bûnt; de végül megtalált az erény, és egy nemzettel ajándékozott meg otthon helyett. Vajon meghagyta számomra a lírai vénámat? Történjék bármi, folytatnom kell a munkámat, hogy megalkothassam az embert a már megírt sorok mögött; a kockát már régen elvetettem, és hûnek kell maradnom sorsomhoz.

XXXIX

 Kétórányi semmittevés – mert nem találok kibúvót az alól, hogy nekikezdjek az írásnak, az alkotói munkánál pedig nincs elviselhetetlenebb gyötrelem. A kis D- F- Hyderbadból azt mesélte, hogy az apja kertjében volt egy ópiumevõ, aki álmában költött verseket, és mikor felébredt, megírta a címlapjukat, de a többire nem emlékezett. Õ volt az egyetlen boldog költõ.

 XL

 Néhány nappal ezelõtt meglátogattam Dr. F- F-t. Azokról a támadásokról beszélt, amelyek õt és engem értek a Sinn Feinbõl, és hogy mindez micsoda igazságtalanság. Azt mondta, „Nemrégiben gratuláltam Edward Martynnak, hogy egy fontos politikai párt vezetõje lett, mire õ azt válaszolta, ‘Nem akarok az lenni, a saját munkámat akarom csinálni.’ Erre mondtam, hogy ‘Én is a saját munkámat akarom csinálni,’ mire õ hozzátette, ‘A legroszszabb ebben az, hogy ezek a fickók öt percre sem hagynának egyikõnket sem békén, ha azt gondolnák, hogy örömmel tesszük, amit teszünk.’”

XLI

 Az egésznek az a gyökere, hogy az Írországban politizáló osztályt – az alsó középosztályt, ahonnan a hazafias törekvések vezetõi és újságírói az elmúlt tíz évben kikerültek – tönkretette a gyûlölet kultiválása, a gyûlölet mozgalmuk egyetlen energiája, ez a torzulás pedig egy bizonyos sebészi beavatkozás eredményének intellektuális megfelelõje. Innen hangjuk éles sivítása. Úgy figyelnek minden alkotóerõt, ahogy az eunuchok nézték Don Juant, amint fehér lován átgázol a Poklon.
(...)

XLVII

 A minap Miss E- G-vel a festészet irodalmi elemeirõl beszélgettünk, és Binyonnak a keleti festészetrõl szóló könyvét nézegettük, amiben kimutatja, hogy ezek a képek mennyire hagyományosak és irodalmiak. A festészet irodalmi mozzanatai ellen indult mozgalmat hasonló ellenállás kísérte a költészetben is. Az ifjabb Hallam a Tennysonról szóló esszéjében fogalmazta meg az általa Esztétista Iskolának nevezett irányzat elveit, és mikor én még kamasz voltam, a téma lényegtelensége volt a legfõbb követelmény. Egy francia költõ arról írt, hogy lányok tetveket szednek ki egy kisgyermek hajából. Henley állítólag új modern mûvészetet teremtett „kórházverseiben,” bár õ maga ezt soha nem állította volna. Hallam azt bizonygatta, hogy a költészet nem más, mint egyes nagyon érzékeny emberek érzéki benyomásai. Valóban az is volt a tiszta mûvészeknél, mint Keats vagy Shelley, de a kevésbé esszenciális költõknél, mint Wordsworth, soha, mert õk összekeverték mûvészetükkel a népszerû etikát. Ma már látom, hogy a festészet irodalmi eleme, ugyanúgy, mint a morális mozzanat a költészetben, annak a módja, ahogyan ez a két mûvészet belép a társadalmi rendbe, és ahogyan az élet részévé válik ahelyett, hogy pusztán tanulmányozás vagy kiállítás tárgya legyen. A legmagasabb mûvészet egyes hõsi és vallási igazságok hagyományos kifejezése, amelyek korról korra öröklõdnek, és amelyeket az egyéni géniusz ugyan átformál, de hátat soha nem fordít nekik. Az individualizmus lázadása azért történhetett meg, mert lealacsonyították a hagyományt, pontosabban mert megelégedtek helyette hamis másolatával. A reneszánszban a keresztény Európa számára soha nem teljesen természetes klasszikus moralitás uralta ezt a hagyományt, amely miközben Miltontól Wordsworthre, tõle pedig Arnoldra öröklõdött, egyre formálisabb és üresebb lett, hogy végül napjaink vulgaritásává változzék – éppen úgy, ahogy a klasszikus formák Raffaellótól eljutottak az Akadémikusokig. Ám az Anarchikus lázadás a végéhez közeledik, és a mûvészetek nemsokára újra visszaállítják a hagyományos moralitást. A nagy mûalkotás, az Óda egy csalogányhoz nem kevésbé, mint az Óda a kötelességhez, úgy gyökeredzik a legrégebbi korokban, ahogyan a mise a primitív néphagyományokban. Vajon melyik templom kertjében dalolt elõször a csalogány?

(...)

LI

 Az erkölcsi doktrínák újrafogalmazására van szükségünk, méghozzá olyan formában, amit az átlagember elfogad, de gyakorolni ugyanakkor képtelen. Mikor a klasszikus morál hanyatlani kezdett, eszközzé változott, amivel a középszer energiája kiemelkedõ embereket tudott megbuktatni. A Katolikus Egyház olyan rendszert hozott létre, amelynek csak a szentek felelhettek meg, és éppen ezért tartott olyan sokáig a hatalma. A jóságot, igaz, nagyon szûken határozta meg, de legalább nem törekedett arra, hogy kufárokat adjon a világnak. Az emelkedett erkölcsnek toleránsnak kell lennie, mert törvényeit csak azok alkothatják meg, akik már kimerültek abban, hogy az erkölcs nevében háborúskodjanak, és akik ezért szánják a bûnösöket. Mi több, ezeknek az embereknek az elméjében a törvények szükségszerûen egyéni formát kell, hogy öltsenek, ami gondolkodásukat a felfedezõ szerénységével és a katona lovagiasságával ruházza fel.

(...)

LIII

 Kihalófélben van az eredetében nagyon egyszerû nemzeti érzés. Képtelenség a nemzet gondolatát életben tartani ott, ahol nincsenek nemzeti intézmények, melyeket tisztelhetnénk, nincsenek nemzeti sikerek, amelyeket csodálhatnánk, s ahol az emberek gondolkodásából hiányzik a nemzet modellje. Az egyszerû érzelmek pillanataiban nevezhetjük ezt a modellt „Cathleen ni Houlihan”-nak vagy „Shan van Voght”-nak, és szerethetjük ezeket az alakokat, de az élet általánosabb céljai számára a képek sokkal összetettebb rendszerére van szükség, valami olyasmire, mint az építész makettje. Az Ifjú Írország mozgalom költõi sok kézzelfogható képet alkottak, amelyek megtöltötték a fiatalok fantáziáját – Wolfe Tone, Brian király, Emmet, Owen Roe, Sarsfiled, a kinsale-i halász –, választ adtak az ír karaktert ért hagyományos gyalázkodásra, és olyannyira beleplántálták képeiket az emberek érzületeibe, hogy azok még a vérpadra is követték õket. A képek sugallta erkölcsi ideálok szükségképpen nagyon egyszerûek voltak, és sem tanulást, sem a megértés különösebb képességét nem igényelték. Mi a saját mozgalmunkban úgy gondoltuk, hogy valami hasonlót teszünk, de sokkal tartalmasabbat és ezért tartósabbat hozunk létre. Mikor huszonöt vagy huszonhat éves voltam, Írország Légendes de Siècles-jének megírását terveztem, amit az Oisin vándorlásai címû munkámmal együtt gondoltam közzétenni és amelyben minden évszázadból bemutattam volna valamit. Lionel Johnson és késõbb Lady Gregory mûvei egészen más formában ugyanezt az álmot folytatták; de egészen addig, míg Synge el nem kezdett írni, nem volt elõttem világos, hogy el kell vetnünk azt a gondolatot, hogy tudatosan valamiféle Szent Várost alkossunk a képzeletben, és helyette az egyéniséget kell kifejeznünk. Az ír nép nem volt elég mûvelt ahhoz, hogy elfogadjon olyan képeket, amelyek mélyrehatóbbak, az emberi természethez hûebbek, mint az Ifjú Írország mozgalom kisiskolás gondolatai. Csak akkor alkothatsz olyan modellt, amely egy egész népet cselekvésre ösztönöz – a kivételes személyiségeket kivéve –, ha osztozol tagjaival az élet egyszerû morális megértésében. Milton és Shakespeare ösztönzõ hatással vannak Anglia életére, de ezt kivételes személyiségeken keresztül érik el. Ha nincs a birtokunkban az életnek valami olyan megértése, amelyet másoknak megtaníthatunk, nem szabad arra törekednünk, hogy iskolát hozzunk létre. Ha a nemzet olyan nemes látomását tudnánk megalkotni, mint amilyenre Szophoklész és Aiszkhülosz képesek voltak, valami közönséges csekélység miatt azonnal megtámadnák azok, akiknek elméjét jobban kielégíti az Íjú Írország mozgalom retorikája vagy a népszerû angol irodalom felszínes érzületei, amihez a lelkiismeret megnyugtatása végett néhány ír gondolatot és érzést kevernek.
 Mindeközben semmivel sincs kisebb szükség a nemzet modelljére, az erkölcs valamilyen rendszerére, mint volt a tizenkilencedik század elején, amikor a nemzet tizedek és emancipációk feletti vallási vitákba fullasztotta magát. Sem a Gael Liga nyelvtanai, sem a Leader merkantilizmusa, sem a Sinn Fein támadásai az Ír Párt ellen nem nyújtanak értelmes képeket az érzelmek számára. Pedig Lady Gregory, Synge, O’Grady, vagy Lionel Johnson mûveiben, és az én munkámban is az újságíróknak egy egyszerû erkölcsiséggel bíró iskolája megtalálhatná a megfelelõ építõköveket, hogy létrehozzák azt a történelmi és irodalmi nacionalizmust, amely ugyanolyan erõteljes, de nemesebb, mint a régi. És ha ezt elvégezték, rávehetnék az embereket, hogy gyûlöletüket szeretettel váltsák fel.

Jegyzetek

* J. M. Synge (1871–1909) darabja, The Playboy of the Western World (A nyugati világ bajnoka), melyet az ír nacionalisták hevesen bíráltak. (A ford.)