DOUGLAS DUNN

---

Egy ruhaboltban ültem, igyekeztem
Csillogni, mint egy ifjú és habók
Követ, villogni, mint egy hõs a könyvben,
Mint egy filmsztár vagy színes csudapók.

A ruha: mûfaja a szerelemnek.
Tévút? Kicsit. De õ szerette ezt.
Napok, alélt rachmanyinovi percek –
Stílussal henyélni, csípni a kellemest.

Barnában hagyta el a próbafülkét,
Csinos gyümölcshímzéses blúzt viselt;
Köntös köntösre, piros úri kelmék –
Lubickolt, üzletasszonyként feszített.

Zöldet választott. A házban találta,
Itt a gönchalmazban. A gombolyag,
Muszlinzsákokban: egy emlék-saláta.
Nyitogatok elmúlt illatokat.

De az a nap, Párizsban, fáj ma is még,
Akkor póri férjként mondtam nemet.
Mind mustrálta a vállfák végtelenjét –
Ma éjjel is gyötör a jelenet.

Most a szabó a fájdalom, a gyászban
Fércelõ varrónõ a fájdalom, –
Gyászol az élet ünnepi-ziláltan...
Ruháim, mondta, szétosztogatom.

Ügyintézés

„Ez az ajtó?” Kétségtelen. Nem, nem.
Tömeg, konfetti, esküvõi párok,
Rokonok, fura nyoszolyólányok. Üdv.
Páran már egybekeltek. Van, ki még vár.
Egy párt épp most áld meg a hivatalnok.
Egy võlegény szorong új cipõiben.
Párja a jövõ peremén izeg-mozog.
Átvágok rajtuk, velem halott feleségem
Apja. Újra kérdem, mi az, hogy „idegenség”.
A halál, igen, a mi esküvõnkre
Is bekukkant. Városi funkció-szag.
„Ess túl rajta. Nincs kiút. Ez a törvény.”
Mondom hát a nõnek: „Haláleset.”
„Ott, az” felel. „Elvétette az ajtót.”

Egy másik, kamasz gyerekekkel, egy asztalnál
Ül, az írnokhoz tolja az orvos papírját.
„Ez itt netán: szívroham”? kérdezi.
Mily tudatlan ez az özvegy. Mind az vagyunk.
Egy pillantásból észleli, nem a
Bácsikámmal jöttem a nénikém ügyében.
Szõrméjérõl lehull egy konfetti-pehely.
Kötelék van közöttünk, szörnyû kötelék
Érdes szavakból, mint „csapás”, „virágkorában”,
„Rémes”... Fecsegtünk már eleget a halálról.
Részvét szavai gyászolnak együtt közöttünk.
Mintha barátok lennénk mindörökre
A bánat útjain, a biztosítók s
Lélek-szanatóriumok szobáiban,
Közös a névnapunk, közös a sorsunk.
Kültelki, szélcibálta panelekbõl
Ácsolt, képzelt klinikák készek üdvözölni,
Vagy csinosabbak a csírátlan Alpesekben,
Esetemben desztillált klinika
„Alkohol”, – „részvét”-klinika, jó falatokkal.

Egy kis szobába lépünk. „Rokonsági fok?”
Mondom. Aztán faggat a részletekrõl.
Rendes ember, apró, rejtegetett betûkkel
Feljegyez ezt-azt. Nem kérdezi, hogy
„Jó volt?” Mindenkinek kijár ez a bizonylat.
Ki se kell érdemelni. Kérdeném,
Mért nem a szentek közé tartozik,
Hiszen asztalán és táblázatain át,
Lidérces, száraz jegyzetei útján
Formálnak családfát a helyi holtak.
Nem történelmi nulla õ, ez a
Zöld pulóveres fura lajstrom-angyal,
Aki indokot, nevet, idõpontot irkál.
Aki látott már mindenféle „karcinómát”.
„Ezt adja a temettetõnek.”

Kifelé már tudjuk a jó kilincset,
Kicsi, kopott, tilalmas ajtó.
Esik. Süket esernyõk ringnak el
Az egyetemes kisvárosi permetegben.
Násznagyok gurulnak be fehér szalagokkal.
Kis tócsák gyûlnek a szerelem csokraiban.
Engem ne lássanak. Sebem árulkodik.
Ne tudják, ki vagyok, mért vagyok itt.
Felõrlõdtem az öröm lajstromaiban.

Százszor eljárhattam itt a temetkezõ
Mû-gótikus, ólomüveges ablakánál,
Busszal, kocsival, gyalog, rá se rántva.
Itt tûztünk el Hullban elsõ napunkon.
Azt se láttam, kijön-bemegy-e valaki, –
És most itt vagyok, kilépek az ajtón,
S eltûnök a sarkon a nyirkos márciusban.

Tizenhárom lépcsõfok
és március tizenharmadika

Felült vánkosai között, vendéget fogadott.
Teát vittem nekik vagy sherryt, én komornyik,
Kamrámból tizenhárom lépcsõfokon le-föl.
Kifogytak a vázák.

Lejött nem is egy vendég, azt mondta:
„Olyan derûs a szobája. Nem fél.”
Még a ciklámen is fülelt, a liliomok,
Hûséges hódolatuktól hõkölt a valóság.

Csöngetések, bevásárlás, mosoda, posta, látogatók,
És huszonhat fok magas a lépcsõ
Az ajtótól az ágyig, kétszer a szerencsétlen
Szám, a tizenhármas meredek pátriámban.

És a látogatók, háromszor, négyszer, ötször naponta;
Elzokogott kimerültségem csészéken, tányérokon,
Csorgott önsajnálatom e keserves napokban
A keservtõl. Virágok, váza nem maradt.

Tea, sherry, piskóta, kalács és whisky a gyöngéknek...
Szerény furfanggal harcolt a halállal –
„Azt hiszem mégis, meg kell emberelnem magam” –
Nem tûrt orvosi mákonyt, legyen tiszta az elme.

Volt aki csücsült a lépcsõn zsebkendõbe
Bele-belepityeredve, mielõtt benyitna hozzá.
Aztán kijött mind, megállta a halálos rettegést.
„Olyan derûs a szobája. Nem fél.”

Reggeltõl estig, minden nap kötelesség volt.
Lábon tartottak csókok, beszélgetések,
Azok a közös órák, kikapcsolt telefonnal,
Emlékeztünk rá gyertyafénynél, mi volt a létezésünk.

John és Stuart elhozták képeik,
Vándorkiállítás. Haldokolva
Hol bólintott, hol kifogást emelt,
Mûvésznõ ízig-vérig, galerista,
Becsületes, törik-szakad. Lajstromozott,
Hagyatkozott, szétosztogatott ezt-azt. Kitépte a szívem.
Sürögtek barátai a rakosgatásnál,
Egyetlen asszonyi összeesküvés.

Éjszaka melléfeküdtem, páratlan órák.
Titkok hevertek a gyertyafényben,
Madarak, repülõk, nyuszkák az ujjaink,
Gyertyafény szerelmes, érzéki lángolása.

Szomorú? Igen. Mégis olyan gyönyörû volt.
Csönd volt a világban. Megsétáltatta
Kutyáját az idõ a sima falnál, fagyalnál.
Névtelenség volt szavakban, muzsikában.

Azt kívánta, viseljem karikagyûrûjét.
Még a kisujjamra sem illett.
Az ujjpercen megakadt. Tudtam, miért.
Apadtak ujjai, gyûrûi el-elpotyogtak.

A temetés után meghívtam teára, sherryre az embereket.
A Newland Parkba. Ez figyelmes volt, mondták.
Minõ irónia, gondoltam – utoljára egyszer –
Õrült megtorlás a kitartásukért.

Újra otthon

Õszi illatok, hanyagolt gyümölcsök
Vádolnak, amint e késõ november
Éjszakában leteszem csomagom.
Ragyog a kristálytál, fagyot lehel
Túlélte legmostohább napjait.
Gyümölcsök hullaszagban, árva magvak,
Négy alma: összeroskadt rozsdakása –
Egyél, egyél meg, szól egy renyhe körte,
Fizess a hanyagságodért, közönyödért.
Szellõ Burgundból – szõlõm fürtjei
Halálos nedvük szürcsölik, beapadt,
Petyhüdt bõrben teng a sok roskadó szem.
Siratja hat hetes hiányomat
A néma óra, zöldség sincs a házban.
Dobd ki a zöld serclit, barna sajtot!
Földért eseng a fonnyadt répa, krumpli.
A zöld pamlagon bõ magány szorong,
Elnézem leheletem a lámpafényben.
Ablakom hûs huzatában megingnak
A függönyök. Lombjuk simogatom,
Szõtt leveleik részvétteli parkját.
Ott jártam álmomban, barackosokban
És kóboroltam keleti ruhában,
Turbánliliomos szõlõligetben,
Arab kertekben, forró délvidéken.
Hm, melegszik, percennek a lamellák.
Házam ízlelem. Éhes gnózisában
Önmagának élt minden nap, uratlan.
A hold-oázis, a hold mind felitta,
A gyümölcsöt, leszállt sûrûn a por,
Dermedt a könyv, a bútor, párna, porcelán.
Gúnyt ûz belõlem nyitott csomagom.
Lélektelen száj a szoba. Jég a csókja.
Egy zongorára gondolok, fedele zárt –
Benne a csend: elefántcsont-faragvány.
Egy vázára nézek. Sok elviselnem...
Azt mondja: ez tébolyult távozás volt.
Csupa vád a sok megbarnult levél.
Nézem, ahogy lehullanak a szirmok
S látom újból a virágzást, fehér
Cikcakk, hóhullás, növényi eksztázis.
Egy lélek reszket almák illatában
S én tudom, kié. Virág-ragyogás
Fénye vakítja szemem angyali
Titkokkal. Több ez most emlékezésnél,
Érzelemnél. Mondom Lesley nevét.
Nagyon idegen és csodálatos.