A vihar közeledtével Alice egyre
nyugtalanabb lett. Miközben a levegõ egyre fülledtebb
és nehezebb lett, mintha a délután is lelassult volna,
minden egyes lélegzet bent ragadt a tüdejében, mint
az izzadság. Odakint az ég kékesfeketére sötétült.
Újra feltápászkodott a fotelbõl, hogy jár-
jon egyet a nappaliban. Az ablak nyitva
volt, de levegõ nem jött be; mint valami fenyegetés,
ugyanaz a súlyos nyugalom telepedett a kertre és kint az
utcára.
Odament a kandallóhoz, és
nézte, ahogy a párkányról ujjai felemelik a
bonbonnière-t. Egy csomó piros nugát, amit nem szeret.
Az üveg visszakerült a helyére. Az esküvõi
fénykép keretén volt valami folt. Újra leült.
Délután négy óra, majdnem nyár közepe,
és olyan sötét volt, hogy villanyt kellett volna gyújtania.
De nem gyújtott.
Inkább újra felkelt.
A szoba csendjében hallotta a saját zihálását.
Megigazította a díszhorgolást a díványon,
majd megállt pihenni – még a blúz felsõ gombját
kigombolva is fulladt. Ahogy újra elindult, beleütközött
a kis asztalkába, de még idejében elkapta, nem borult
fel és õ sem esett el. Még csak az kéne, hogy
Mrs. MacDonald átrohanjon, megnézni, összeesett-e már
végre. Néha mintha az egész utca arra várt
volna, hogy meghaljon. Hívogatják reggelente, meg becsöngetnek,
még ürügyet se keresnek, csak hogy lássák,
nem halt-e meg az éjszaka. Kedvesek, és voltaképp
hálás nekik, de mindig ott volt az a kitöltetlen szünet,
a tekintet gyors összpontosítása, ami elárulta,
hogy az igazi kérdés az: „Még mindig él?” Szóval,
méltányolta, hogy törõdtek vele, de a kurva anyjukat.
Igen, ezt így kell mondani.
Csak az utóbbi pár hétben fedezte fel a káromkodás
zamatát. Egyik reggel Mrs. Miller ébresztette fel, „él
még?”, hogy kér-e valamit a boltból. Válaszolt,
váltottak egypár szót az idõrõl, aztán
letette a kagylót. Gyerünk reggelizni, gondolta, és
hallotta, ahogy azt mondja fennhangon, „reggeli, rohadt reggeli”. Ezt ismételgette
magában, ahogy felvette a köntösét: „Rohadt reggeli,
rohadt, rohadt, rohadt, rohadt reggeli.” Jó érzés
volt, élénkítõ. Mint egy friss induló
az agyában. Ott állt a tükör elõtt: jóságos,
idõs, gyenge, törékeny, de tiszteletre méltó
– minden bizonnyal ilyen szavakkal beszélnének róla,
és a jóságos mosoly mögött végig
ott dobolt teljes erõvel, hogy „rohadt, rohadt, rohadt, rohadt reggeli”.
Belevigyorgott a tükörbe – hónapok óta nem tett
ilyet. Hamarosan a „rohadt” átadta helyét a „pokolnak” és
a „pokol” annak, hogy „istenverte”; a „kurva” volt a nagy áttörés.
Pár napja történt, miután a postás nem
dobott be semmit, hogy azt gondolta: „Nincs levél, kurva postás”,
majd fennhangon közölte az órával, az üres
karosszékkel és az összes esküvõi fényképpel,
hogy „Kurva postás! Kurva postás! Kurva postás!”.
Abbahagyta, mielõtt kiabálni kezdett volna. Nem azért,
hogy ne botránkoztassa meg McDonaldékat, Milleréket
vagy bárkit. Nem érdekelték, egyszerûen csak
nem akarta megosztani senkivel ezeket a szavakat: belõle jöttek,
az övéi voltak, csak az övéi.
De ma nem mûködtek a szavai.
„Kurva vihar, kurva vihar”, ismételgette a konyhában állva,
ahogy folyatta a csapból a langyos vizet, de nem érezte jobban
magát. A víz sûrû volt és meleg, és
az ember nem kapott a szobában levegõt. Kimegy a kertbe.
Az ég még feketébb
lett, és alatta minden éles, árnyéktalan fényben
szorongott; a levegõ pedig olyan lomha volt, hogy utat kellett törnie
magának. Úgy tûnt, semmi sem moccan idekint. Ahogy
hátrasimította nedves haját, megpillantotta McDonaldékat,
egy családnyi kitömött figurát, elrendezve körben
a kerti asztalnál. Kik ezek a MacDonaldék és Millerék?
Honnan kerültek ide? Honnan került ide bárki is az utcában?
Másként festenek, mint õ, és másként
is öltözködnek: azok a tréningruhák, sárga
sortok, azok a mûanyag hátizsákok, amiket mindenhova
magukkal cipelnek, mint holmi túlméretezett, ostoba gyerekek.
Ez nem az a világ, amelybe õ született.
Vajon a kapu melletti bokor is teljesen
megmerevedett a mozdulatlan levegõben ? Nem, megrezzent, ahogy megrántotta
az egyik ágat, de érezte, hogy a növény ezt is
kelletlenül tette. A szomszéd vadonatúj ásója
kartávolságra volt odatámasztva; anélkül,
hogy gondolkodott volna, megmarkolta. Az éle megpendült a kõjárdán,
és a zaj szinte az egész utcát betöltötte.
Annyi baj legyen. Még egyszer megpendítette, és a
jutalma öt, felé forduló MacDonald-fej volt. Ahogy a
bokor felé hajolt, megütötte az illata, amely fülledtségében
szinte szilárdnak tetszett. Amilyen mozdulatlan a levegõ,
ha kiássa a növényt és a szagát, talán
elfér a helyén, és kiléphet az idegenek világából,
akik sokkal késõbb jöttek ide, mint õ, a furcsa
szokásaikkal.
Ásni kezdett. Nem túl
gyorsan, de még így is minden egyes döfés és
fordítás után meg kellett állnia, hogy levegõt
kapjon. Izzadság csorgott le az arcán és a hátán.
Egyszer megállt, hogy megtörölje a szemét – és
látta, ahogy két hátsó lábára
állt MacDonald figyeli õt. A nagyobbik, egy rózsaszín
hús-, kopaszság- és szemüvegingovány,
már el is indult felé. Tovább ásott. Nem mintha
emlékezne rá, hogy hívják a növényt,
vagy hogy manapság bármi is micsoda – csak azt tudta, hogy
vannak élõ és vannak élettelen dolgok. De kit
érdekel? Még egy rántás, és kint van.
Az ingó MacDonald már
ott állt a kapuban: „Mrs. Williams! Jó napot, Mrs. Williams!”
Tegyen úgy, mintha megsüketült
volna?
Igen.
Szétvetett lábbal állt
ott, mindkét kezével megragadta a tövet, és a
Nagy Rántás elõtt becsukta a szemét.
„Jó napot, Mrs. Williams.
Szép az az orgona; tudok esetleg segíteni?”
A bokor könnyebben kijött,
mint gondolta, szinte az elsõ húzásra, amitõl
pár lépést hátratántorodott a járda
felé. Félredobta, és felvette a szerszámot,
hogy folytassa az ásást.
„Pihennie kellene ilyen idõben,
Mrs. Williams. Mit csinál?”
Mielõtt meggondolhatta volna
magát, válaszolt: „A kurva síromat ásom. Mi
a szart csinálnék az én koromban?”
Amikor újra felnézett,
a MacDonald már nem volt ott. Visszarakta az ásót.
Már nem volt rá szüksége. Odabent sötét
volt. Bement a konyhába kezet mosni, aztán leült, miközben
az elsõ mennydörgés hallatszott. Nehéz esõcseppek
kezdtek dobolni az ablakon. Mosolygott: pár óra múlva
lefekszik, de az ásástól most nyugodtnak érezte
magát, és lehet, hogy szundít egyet, amíg tart
ez a hangulat.