DANNIE ABSE

---

Színkórtan

Ismerem a rózsa-színt, hogy milyen szép,
de nem akkor, hogyha tumorban érik;
füvek gyógyító zöldje oly üde,
ám gennyes végtagon nem oly üde.

Láttam mályvával árnyalt kékvöröst
egy öngyilkos szederjes-lila arcán.
Láttam fehéret, mint a porcelán,
bámult egy szélvédõ tört üvegén.

A hidrogénbomba sokszínû, bûnös
villanása sem szebb, mint amikor
boncolóasztalon tárul a has soha
ki nem tárt templomablaka…

Napfényben, tükör csiszolt peremén
a szivárvány csodája megmutatta,
s láttam a haláli mûremeket:
mint a zubbonyra tûzött rendjelek.

Kórtörténet

„A legtöbb walesi fabatkát sem ér,
alacsonyabb rendû faj, doktor.”
Nem tudta, hogy walesi vagyok.
Aztán a német haláltáborok
tervezõit méltatta –
nem tudta, hogy zsidó vagyok.
A liberálisok „fehér négerek”,
s nem ment a szomszédra új szitkokért.

Mikor a máját tapintottam,
Göring máját éreztem, milyen lágy;
felemeltem a sztetoszkópom
és hallottam Himmler szívhangját;
EEG-görbéjét fürkészte szemem
és azt gondoltam, „Sieg Heil, Führerem”.

Rendelõm patikájában
pirítógyökér vörös bogyója,
gyilkos csomorika, nadragulya, légyölõ galóca.
De úgy írtam neki receptet,
mintha testvérem volna.

Aznap éjjel elfeküdtem
a jobb karom: momentán
nem engedelmeskedik.

Hatodikos költõ

Alighogy elmúltak a pattanásaim,
az emberiséggel szerelembe estem.
Rekvirálni akartam a Költészetet,
mint minden forradalmi szellem.

A barikádra, ne a bíróságra! –
szent dühömön csak ez enyhítene.
Bár vak a szerelem, segít neki
hogy lásson, a lélek szemidege.

A Költészet az agy produktuma,
de az agyamat elönti a vér.
Nem zengtem himnuszt a Királyhoz,
homlokomon Robin Hood-i babér.